A címet Alan Sillitoe regényétől – A hosszútávfutó magányossága – kölcsönöztem, aktualitását meg a koronavírus-járvány miatti lakásba zártság, szerencsés esetben otthonról dolgozás, rosszabb helyzetben fizetés nélküli szabadságolások, elbocsájtások adják.

Az ihlető írás pedig egy pár napja a Facebookon felbukkant művész, Tarr Hajnalka rendkívül szellemes posztja az otthonmaradás természetes létállapotáról. A szerző amellett, hogy az egyik legjobb kortárs képzőművész, könnyedén és szórakoztatóan ír bármiről, legyenek azok személyes gondolatai, a tyúk- és a kecskecsoport közege, csigatartás, a Mátyás tér és környékének lakói vagy a kicsi kutyája, Lili, ám cseppet sem mellékesen egy nagyon komoly közösségi projekt, az autizmussal élő fiatalok ügyének is lelkes patrónusa, az Autistic Art tehetséggondozó program létrehozója. Tehát egyáltalán nem mondható elefántcsonttoronyba zárkózó művésznek, még ha a március 14-én írt, azóta sokat idézett posztjával ezt a képet festi is magáról: „Én például nem maradok otthon, hanem eleve ott vagyok és kint nem maradok.” Az Indexen is beidézett posztot az írásom idején már 59 ezren ajánlják, több netes oldal is idézi, a Sláger Rádióban beszélgetnek az „otthonmaradási guruvá” avanzsált szerzővel, a művész föltett egy szórakoztató videót is a YouTube-ra, az otthon dolgozását demonstrálva. 

Ez az otthonmaradás – leszámítva a jelenlegi járvány miatti mozgáskorlátozottságot – választható is, de sok képzőművésznek egyáltalán nem ismeretlen. Az előadóművészeknek el kell menniük a közönségükhöz, hogy énekeljenek, zenéljenek, szavaljanak, táncoljanak. Írni bárhol lehet, ahol van egy ülőalkalmatosság, feltöltött laptop, sőt állva is lehet jegyzetelni papír és toll birtokában, ha ez sincs, akkor fejben is gyűjthetők a gondolatok. De mit csináljon egy képzőművész, ha dolgozni akar? Ahhoz mindenképp kell egy fix hely, ami jó esetben egy műterem (szobrászoknál mindenképp, fotósoknál opcionális), de a festők, grafikusok a legtöbbször otthonról dolgoznak. A kiváltságos otthon dolgozók a lakás egy helyiségét használják műteremnek, a kevésbé szerencsések ugyanabban a légtérben dolgoznak, ahol mindennapi életüket is élik. Esterházy Marcell budapesti műtermeket bemutató sorozatát 2010-ben állítottuk ki a Műcsarnokban (atelier _bp, 2007–2010). Ötven magyar pályatársának műtermét, műteremlakását fotózta le a használóik, sőt a műveik nélkül, hogy minél nehezebben lehessen beazonosítani – bár a cél nem feltétlen a rejtvényfejtés volt, de izgalmas találgatásokra adott lehetőséget. A műterem mint titokzatos hely, ahol a remekművek születnek, ahol a – többnyire női – meztelen modellek pózolnak, mindig izgatta a művészet szerelmeseinek fantáziáját. A kurátor ma is műterembe megy, ha valakivel kiállításra készül, pedig digitálisan majdnem minden elérhető a legtöbb művész honlapján. De a „helynek”, a műteremnek az aurája nemcsak az ott fellelhető művekről, hanem a művészről is nagyon sokat elárul. A műtermek azonban az évszázadok folyamán jelentős változáson mentek keresztül. A reneszánsz, majd a barokk némely nagymesterének műhelyében, mely egyben iskola is volt, tanítványok serege dolgozott, így is jelölnek meg sok alkotást: Verocchio, Rubens, Rembrandt műhelyéből. Az osztrák udvari festő, Hans Makart vagy a magyar Munkácsy Mihály műterme óriási hodály, reprezentatív bálterem volt, ahol szeánszokat, nagyszabású ünnepélyeket tartottak a potenciális megrendelők kedvéért is. És persze léteztek ugyanebben a korban a ma már megfizethetetlen, de akkor filléres nyomorban padlásszobákban alkotó zsenik, Van Goghtól a fiatal Picassóig, Modiglianiig nagyon sokan szerte a világban és itthon is.

Természetesen sok minden változott, azonban a mai helyzethez képest jelentős a különbség. Nem egészen száz évvel ezelőtt a művészek alkotó óráikat a műtermükben töltötték, ki nappal, ki éjjel, de a fennmaradó időben eljártak megnyitókra és törzshelyeikre, hogy a pályatársakkal, kritikusokkal találkozzanak: a párizsiak a Dôme, a Rotonde kávéházakba, a pestiek a Greshambe, a Britanniába vagy az 1970-es és 1980-as években a Rózsa presszóba, a Fiatal Művészek Klubjába (FMK). Voltak fix helyek, ahol biztos, hogy lehetett találkozni ismerősökkel, barátokkal anélkül, hogy előre egyeztetni kellett volna. Ez a társasági együttlét-forma megszűnt, az FMK helyét átvette a Trafó, azonban teljesen másképp működik, bár az egyik legkedveltebb kultúraközvető hely, de azt a fajta közösségi szerepet nem tölti be. Az 1970–1973 között működő, a spontán együttlétre, a programokra összejáró balatonboglári közösséget szétverte a hatóság – azóta sem szerveződött hasonló. 1989 előtt voltak legendás magánlakások, amelyekben összegyűltek művészek. Némelyikről később kiderült, hogy az elhárítás megfigyelőpontjai voltak (például az általam is látogatott Rabinec Galéria), és nehezen dolgozták fel az egykori törzsvendégek azt a tényt, hogy a barátnak tekintett bizalmi ember, bármilyen kényszer miatt is, de jelentést adott róluk. 

Léteznek persze művésztelepek, időleges kollaborációk egy-két ember bevonásával, laza kapcsolatokon alapuló együttműködések konkrét projektek megvalósítására, társalkotói összeállások – főleg a fiatal építész kollektíváknál találunk erre példákat (2014 óta a Velencei Építészeti Biennálé magyar pavilonjában csupa ilyen társaság mutatkozik be). Viszont azok a típusú hosszú távú együttműködések, mint a Lantos Ferenc szervezői munkája nyomán létrejött Pécsi Műhely, az Erdély Miklós vezette Indigó csoport, Böröcz András – Révész László, Vető–Zuzu párosa, a Block csoport, az Újlak csoport, a Helyettes Szomjazók, a Roham Galéria, a Societé Réaliste (Gróf Ferenc és Jean-Baptiste Naudy), a SZ.A.F. (Fischer Judit és Mécs Miklós) alkotópárosok mintha teljesen eltűntek volna. Ezek megszűnésének emberi, társadalmi, pszichológiai, szociológiai okai egyaránt lehetnek, miként annak is, miért nem keletkeznek újak. A Kis Varsó (Gálik András és Havas Bálint), a Tehnica Schweiz (László Gergely és Rákosi Péter) még ugyan léteznek, bár egyre ritkábban állítanak ki az egyre szűkülő lehetőségek közepette, az OFF-Biennálékra összeállnak alkalmi társulások, amelyek azonban kellő kommunikáció és dokumentáció híján elvesznek az emlékezetben. 

Több művész bevonásával tervezett nagyszabású projektet a 2011-es Velencei Biennáléra Köves Éva és El-Hasszán Róza. A címe Közös dolgaink, az alkotók szándéka szerint egy ún. kollaborációs projekt lett volna, amelynek során a magyar pavilon terében együttműködési rendszerek alkotói modelljét építették volna fel a művészek által szervezett közösség segítségével. A csapat tagjai a művészeken (Köves Éva, El-Hasszán Róza, Sztojánovits Andrea) kívül a kurátor, Nemes Attila, különböző etnikumokhoz tartozó kosárfonók, pl. szendrőládi roma kézművesek, mérnökök, dizájnerek, zenészek, de mikrobiológus és szociológus is társult hozzájuk. Az alkotófolyamatot is megmutató installáció – a fonás, festés, vetítés tárgyiasult elemeivel – behálózta volna a pavilon épületét. A falakon és a padlón a méhkas festett szerkezeti modelljéből indult volna ki a kosárfonás technikájával készült fészkek hálózata, amelyekhez a műalkotás jellegükön kívül gyakorlati funkciót is rendeltek. Társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális jelenségek kulminálódtak e tervezetben, amely az együttműködést állította szembe a megosztó politikai diskurzusokkal. Az elképzelés végül csak terv maradt, illetve egy laza együttműködés Köves Éva és Sztojánovits Andrea között némely munkára.

Szintén 2011-es, ám legalább megvalósult a művészeti együttműködéseket bemutató Egyszerű többség című kiállítás a Műcsarnokban, mely még Petrányi Zsolt igazgatósága alatt szerveződött – kurátorok: Csizek Petra és Döme Gábor – a megvalósulásakor azonban már nem ő volt az intézmény vezetője és ez merőben más kultúrpolitikai hátteret adott az egy hónapig zajló, fesztiválszerű eseményeknek. Valószínűleg ez is hozzájárulhatott, hogy a közös gondolkodáson, cselekvésen, akár főzéssel eltöltött időn, egymás inspirálásán alapuló, kiállításként is létrejött projekt elég kevés látogatót vonzott a sok meghirdetett program ellenére.

Mivel a képzőművészek többnyire magányban alkotnak, egy zárt világban, amelyben a zártság sok esetben az egész életterüket is jellemzi, a kikapcsolódásuk idejére sem nagyon találnak közös fórumokat. A privát szférájukban is többnyire szakmabeliekkel érintkeznek, férjek, feleségek, élettársak, barátok is ebből a körből, sokszor az egykori művészeti iskolák tanulótársaiból kerülnek ki. Amikor négy évig szerveztem a 200 fő körüli Derkovits-ösztöndíjra pályázók bemutatóit és rendeztem az ösztöndíjat elnyerők beszámoló kiállításait, döbbenten tapasztaltam, hogy a nagyjából azonos korú pályatársak mennyire nem ismerik egymást, sem perszonálisan, sem a munkákon keresztül. A megnövekedett – ám épp most összeomlóban lévő – galériahálózat valamelyest segít ezen, mert az egy „istállóhoz” tartozók látogatják a galéria kiállításait, s így egymással is létezik valamiféle laza kapcsolat. Mivel az önfenntartás folyamatos alkotásra, munkára kényszerít, műtermekbe zár, sokaknak hiányzik a közös létforma, a közös munka, az élmények, a diskurzus, a visszajelzések a művésztársaktól – pedig többször tapasztaltam, hogy más szempontrendszer szerint közelítik meg, számos esetben jobban értik egymás munkáját, mint bármely teoretikus, művészettörténész, kurátor. Súlyos deficitjeink vannak az egymással folytatott, illetve nem folytatott kommunikációk terén.

Ezt lehet, hogy csak én érzem így, és lehet, hogy nagyon rosszkor vetem fel a közösségek hiányát, amikor minden arról szól, hogy zárkózz be, maradj otthon, izolálódj! Bár még csak rövid ideje tart a négy fal közötti „passziánsz”, de nem eshet örökké! Bízom benne, hogy ez a szomorú tapasztalat kíváncsibbá tesz a másik munkája, élete iránt és vágyat ébreszt a közös alkotásra, a művészek közötti szolidaritásra.