„Energia és káosz”

Golden Boundaries – Kamaszkor a kortárs fotográfiában

Cséka György

A Golden Boundaries perfekt, izgalmas, érzékeny, átgondoltságát és installálását tekintve is a magyar mezőnyből kimagasló munka. Tárgya a youth culture, amit a kiállítás kurátora, Oltai Kata kényszerűségből „kamaszkornak” fordított, jobb magyar terminus híján. Az öt magyar résztvevővel dúsított, nemzetközi anyag fotográfiákból, videókból, szobrokból és installációkból áll. A négy teremben, de alapvetően hat térbe elhelyezett művek érzékeny értelmezési hálót alkotva beszélnek az ifjúkor, a kamaszkor és az életkorhoz nem szükségszerűen kötődő (szub)kultúrák különböző aspektusairól. Oly módon, hogy az életkorbeli, társadalmi, kognitív határokat törlendő segédegyenesnek tekintve, az élet egy korszakánál jóval többet mutatnak meg. Az anyag nem valami kamasz-rezervátumba nyújt megnyugtató bepillantást. Nem a különöset, a vadat, a bűnöset és a megregulázandót mutatja meg biztonságos határok között, felkeltve a felnőtteknek a gyorsan elrepült kamaszkor iránti nosztalgiáját is, hanem azt a Másikat mutatja meg, aki potenciálisan bennünk van, bennünk lehetne, ha tudatosítanánk magunkban a szilárdnak hitt énünk rögzíthetetlenségét és illékonyságát, identitásunk társadalmi konstrukció voltát.

A youth culture olyan elemek összessége, amelyeket leginkább negatívan tudunk csak definiálni: besorolhatatlanként, transzgresszívként, átmenetiként. Az identitás olyan állapota, amely még nem szilárdult meg, önmagát nem egyetlen kifejezésben, hanem számtalan artikulációban tudja csak elképzelni. Jellemzően olyan formákban, amelyek nem függenek szorosan össze, akár egymásnak ellentmondóak is lehetnek, és felborítják a homogénnek tekintett, normalizált, munkaközpontú felnőtt társadalom struktúráit. Ha életkori kontextusban nézzük, akkor az ifjúkor a csodálatos aranykorként, vagy éppen a súlyos traumák koraként, a meghatározónak tekintett gyerekkor és a feltételezett végcél, azaz a felnőttlét közötti átmeneti fázisként. Jellemzően a problémák, transzgressziók, kilengések, balhék, a hirtelen felszabaduló és a felnőttlét/normalitás ellen forduló hihetetlen energiák, és egyfajta káosz terepe. Valami, amin túl kell esni, túl kell élni, hogy az Én révbe jusson, azaz megszilárduljon, leírhatóvá, szabályozhatóvá, normálissá váljon, hogy a társadalom hasznos tagja legyen. Valami, amit alig vagy egyáltalán nem lehet megérteni, hiszen a normalitás felől nézve nem értelmezhetők, így nem is láthatók az okai. Ahogy ezt például Nicolas Ray filmcíme 1955-ben megfogalmazta: Rebel Without a Case.


Fotó: Capa Központ

A kiállítás bejáratánál, a felvezető szöveg alatt elhelyezett installáció azonnal explikálja is a fenti értelmezéseket: könyvek halmát látjuk, elvben mindegyik más szöveget, narratívát tartalmaz, de a normalizálás egyforma fehér borítókba bújtatta őket, és át is kötötte egy erős, fekete műanyag szalaggal, pontosabban, jellemzően ipari területen használt kábelkötegelőkkel, aminek a lényege, hogy azt erős meghúzás után legtöbb esetben csak levágni lehet, kioldani nem. Ilyet alkalmaznak egyébként a rendőri munkában is a letartóztatottak kezének összekötésénél. Az installáció fontos, szép eleme az ugyancsak elsősorban ipari környezetben használt fekete szigetelőszalag, amellyel a kiállítást kísérő szövegeket a falakhoz rögzítették, olyan szabálytalan, alkalmi módon, ahogy sokszor a kamaszszobák, vagy éppenséggel az intézeti hálók, vagy a börtöncellák falára ragasztják a fiatalok a számukra kedves képeket, fotókat, posztereket. A keretező, rögzítő gesztus erős, határozott, mégis laza, és főképpen nem az örökkévalóságra, a végső rögzítésre törekvő, hiszen letéphető, visszaszedhető.
A kiállítás egészének kiváló ironikus ellenpontjai, kísérői, hangsúlyainak hol felerősítői, hol áthelyezői Tóth Márton Emil változatos, konceptuális, neodada szobrai, installációi, amelyek a kamaszkor tényeit, dolgait, problémáit egy-egy frappáns vagy éppen talányos tárgyegyüttesben sütik ki. Ilyen tömör megfogalmazás a beton hátizsák vagy iskolatáska (Teher alatt nő a paszuly, 2011), vagy a mindössze egy fehér párnán fekvő fehér feszítővas (Jimmy, Wake Up!, 2011).


Fotó: Capa Központ

Barakonyi Szabolcs korábban már bemutatott, most a kurátor által újraválogatott fotósorozata ez alkalommal talán a leglényegesebb adalékkal egészült ki. A fotós most először mondta el személyes narratíváját, miszerint a munka készültekor nem ismeretlen tatabányai fiatalok életét dokumentálta, hanem féltestvéreit és azok baráti körét, így próbálva meg kicsit közel kerülni hozzájuk, áthidalva azt a nem csak fizikai távolságot, ami a családi életük változásai közben kialakult. Halász Dániel anyagát még sehol nem lehetett látni, és egy konkrét társadalmi, történelmi szituációt mutat be, Uganda egy helyi közösségének erőfeszítését, hogy megteremtse a hiányzó ifjúsági oktatást, egy olyan országban, ahol a lakosság nyolcvan százaléka 30 éven aluli. Slava Mogutin Lost Boys (2000-2004) című sorozatának egy metszete az orosz társadalom fiataljainak hihetetlenül erős, érzékeny és felkavaró képe. Mogutin munkája többféle értelemben is transzgresszív, hiszen a legkülönfélébb társadalmi csoportokban, kultúrákban, terekben és helyzetekben fotózza a gyakran teljesen meztelen fiútesteket. Akik a legváltozatosabb módokon tesznek semmit: ülnek az utcán, tetőkön, fekszenek ágyakon, aktus előtt vagy éppen után, kihívó pozitúrában, vagy inni készülnek, vagy valamilyen oknál fogva meztelenül, sérült kézzel ülnek egy Gucci szatyorban. Derek Ridgers klasszikus, tökéletesen megformált, már-már fenséges portréin mintha egy másik, a miénkénél erőteljesebb, bátrabb lét képviselőit, arcait, testeit, de főleg tekinteteit látnánk, amelyek kicsit a rilkei felszólítást fogalmazzák újra: „Változtasd meg élted!" Zúza Krajevska Imago sorozatának címe kiváló metaforája a kiállítás egész témakörének, a kamaszkornak. Krajevska a fiatalkorúak börtönében készült fotóin különböző bűnöket elkövetett fiatalokat látunk, gyakran művészettörténeti parafrázisként (pl. Leonardo: Az utolsó vacsora). A bűn azonban csak sejthető, de nem olvasható le az arcról, a bőrről, a tekintetről. Ugyanennyire lehetnének bűnösek Mogutin vagy épp Ridgers alanyai is, ha a gyanú kontextusában értelmeznénk őket. A nehézséget, a küzdelmet, a nem könnyű élet jeleit, sebeit, ütődéseit látjuk: a felsértett (bőr)felszínt. De az nem tudható, mi van a bőrön túl. 


Fotó: Capa Központ

Alexandre Haefeli anyaga a kiállítás tengelyében helyezkedik el, kikerülhetetlenül, tőle jobbra és balra utak ágaznak el, egy-egy terem más-más kontextussal. Haefeli képei egy másfajta férfi, fiú ikonográfiát mutatnak meg, mint ami kulturálisan normaként rögzített. Lightboxaiban a törékeny, lágy, érzéki, mégis rejtélyes és talán veszélyeket rejtő szépséget látjuk sugározni. Férfi-virágokat nézünk, egyikük egyenesen mintha a Paradicsom kertjében, az Édenben feküdne, nyújtózna el. A lightboxok elhelyezése nem lehetne tökéletesebb, tekintve a két másik terem kontextusát, továbbá a fényviszonyokat. A következő terem a lány, nő témát bontja ki mélyebben, más-más vetületben, amelyet már Gáldi Vinkó Andrea anyaga (Maybe You Will, Maybe You Won't, 2017) is előrevetített Mogutin, Ridgers és Krajevska anyagának sűrűjében. Anna Grzelewska képein gyermeke, Júlia felnőtté válását kíséri érzékeny figyelemmel. A kiállítás legnagyobb méretű nyomata az ő ágyon fekvő és könnyező lányának megindító, zavarba ejtően intim, és tapinthatóan érzéki képe. Fryd Frydendahl sorozata is egy családi narratívába illeszkedik, de a nőiség témája itt nem a tárgyban, hanem a tekintetben rejtőzik, a fotós ugyanis nővére tragikus halála után, egyszerre gyászmunkaként és egy családi kötelék még szorosabbra fonásaként fotózta évekig unokaöccseit. Sian Davey tizenöt évig pszichoterapeutaként dolgozott, és csak később, 2014-ben, apja halála idején kezdett el fotózni. Itt bemutatott munkája egyik lánya, Martha és barátai életét mutatja meg. A sorozat kiindulópontja Martha egy mondata volt: „Miért nem készítesz már fotókat rólam?” Davey korábbi munkájaa Looking for Alice ugyanis másik, Down-szindrómás lányáról készült.


© Alexandre Haefeli: Férfitársaság | The Company of Men, 2015

Az utolsó teremben két anyag egy-egy igen hangsúlyos témát, kamasz-szubkultúrát mutat be, a zenéét és a gördeszkázásét. Jörg Brüggeeman Metalheads című sorozatában a metálzene-rajongás képeit, kultúráját, rekvizitumait, káoszát és extázisát láthatjuk. David Meskhi anyaga a youth culture egyik fontos jellegzetességét, deterritorizáló potenciálját mutatja meg. Amerikai gördeszkás fiatalok arcait látjuk, csak épp ma és Grúziában, a szocialista múlt romjai, üres díszletei között, a senkiföldjén. A fiatalok el- és kisajátítanak, így mixelnek maguknak identitást amerikaiból és grúzból, a ’70-es évekből és a posztszocialista időkből. Megteremtenek, átélnek egy hagyományt, a hagyomány gyökereitől mind térben, mind időben igen nagy távolságra. Áthelyezést hajtanak végre, amivel ők is a nem feltétlenül csak valós, fizikai határok semmisségét, átléphetőségét, cseppfolyósságát, továbbá az identitás konstrukció voltát, rögzíthetetlenségét és játékosságát állítják. Meskhi anyagát nézve nem tudjuk, hol is vagyunk valójában, de ez egy idő múlva nem is tűnik olyan fontosnak. Koleszár Adél munkája a kiállítás legsötétebb, legrejtélyesebb és legsúlyosabb anyaga. Mexikói fotóiból látunk egy válogatást, amely valóban a város és az ember sötétségébe bocsát némi fényt. A képek igen közeliket, váltakozva portrékat és a város rejtélyes, rögzíthetetlen helyeit, roncsait mutatják. Más módon persze, de az anyag épp olyan tökéletes és monumentális, mint Ridgers portréi. Csak épp az élet megváltoztatásának az a kis reménye sem tapintható. Csak fény van és káosz.

 

 

Golden Boundaries
Kamaszkor a kortárs fotográfiában

Kurátor: Oltai Kata
Kiállító művészek: Barakonyi Szabolcs, Jörg Brüggemann, Siân Davey, Fryd Frydendahl, Gáldi Vinkó Andrea, Anna Grzelewska, Alexandre Haefeli, Halász Dániel, Koleszár Adél, Zuza Krajewska, David Meskhi, Slava Mogutin, Derek Ridgers, Tóth Márton Emil
Helyszín: Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ (1065 Budapest, Nagymező utca 8.)
Megtekinthető: március 18-ig

Konyhában, ágyban, társaságban

Rövid interjú a Konyhában, ágyban, társaságban... című kiállításról Oltai Katával, a tárlat kurátorával. Videó: Esterházy Marcell Magyar Fotográfusok Háza, 2013. március 13. - május 5

full_005718.png
„A saját szakmádat nem küldöd le az utcasarokra”

A szokatlan helyzetre való tekintettel, amelyben a tavasz ellenére az a legbölcsebb, hogyha kerüljük a népes baráti társasággal együtt töltött időt, és a természetben tett séták mellett saját nappalinkba menekülünk, ezért mi most nem kiállításokat ajánlunk, hanem olyan korábbi Artmagazin-cikkeket, amiknek éppen aktualitása van, vagy egyszerűen: nagyon szeretjük őket.

full_005733.jpg
„Energia és káosz”

A Golden Boundaries perfekt, izgalmas, érzékeny, átgondoltságát és installálását tekintve is a magyar mezőnyből kimagasló munka. Tárgya a youth culture, amit a kiállítás kurátora, Oltai Kata kényszerűségből „kamaszkornak” fordított, jobb magyar terminus híján. Az öt magyar résztvevővel dúsított, nemzetközi anyag fotográfiákból, videókból, szobrokból és installációkból áll. A négy teremben, de alapvetően hat térbe elhelyezett művek érzékeny értelmezési hálót alkotva beszélnek az ifjúkor, a kamaszkor és az életkorhoz nem szükségszerűen kötődő (szub)kultúrák különböző aspektusairól. Oly módon, hogy az életkorbeli, társadalmi, kognitív határokat törlendő segédegyenesnek tekintve, az élet egy korszakánál jóval többet mutatnak meg. Az anyag nem valami kamasz-rezervátumba nyújt megnyugtató bepillantást. Nem a különöset, a vadat, a bűnöset és a megregulázandót mutatja meg biztonságos határok között, felkeltve a felnőtteknek a gyorsan elrepült kamaszkor iránti nosztalgiáját is, hanem azt a Másikat mutatja meg, aki potenciálisan bennünk van, bennünk lehetne, ha tudatosítanánk magunkban a szilárdnak hitt énünk rögzíthetetlenségét és illékonyságát, identitásunk társadalmi konstrukció voltát.

full_005739.jpg
Gerber Pál: IN SITU – megnyitóbeszéd

Gerber Pál képzőművész, Munkácsy-díjas festőművész, tanár, író, költő, filozófus, műgyűjtő, amatőr asztalos, szeret kerékpározni, de autót is vezet, számon tartja a művészettörténet ismert és kevésbé ismert pillanatait, így elmondható, hogy tanárként a kanonikus művészetszemléletet is elfogadja, de vizuális művészként egyéni világképpel rendelkezik. Gondolkodóként objektív, távolságtartó attitűdöt képvisel. Megszállott szabadságfüggő, Istenfélő, patrióta, romantikus művész-ember, aki humorral és iróniával átitatott sajátos nyelvet hozott létre. Munkássága a nyolcvanas évek elején indult, de a hetvenes évek Magyarországában, valamint a késő posztmodern európai kultúrában gyökeredzik.