Használt karácsonyfák

Hódolat Gerber Pálnak

Jósvai Péter

Pár szezonnal ezelőtt volt egy remek kiállítás a LUMU-ban, Gerber Pál műveiből. Óriási volt, olyannyira az, hogy azóta is rendszeresen villannak be képek – mondhatni, majdnem egy évtized mélységéből – és egyre jobban imádom az egészet… azt, ahogyan anno keletkezett a mű (1995), ahogyan kinéz, amilyen hatást tesz… és mindazokat a gondolatokat, amiket azóta is indukál.

Ami legelőször is lenyűgöző, az a látvány. Ott vagy egy múzeumban, és egyszercsak ott áll veled szemben 3 darab karácsonyfa. Mármint 3 „száraz karácsonyfa”, a modern élet hulladékának tipikusan legalsó kasztjába tartozóak. Eldobhatóak. Plusz lejárt szavatosságúak. Ráadásul használtak. Ez persze nem minden. A karácsonyfa ugyanis aktuális, a decemberhez kötődik, rögtön utána pedig a jelenléte értelmezhetetlen. Ha januárban látunk egy karácsonyfát, az nonszensz, csak szemét. Totálisan megtestesíti az értéktelenséget, az okafogyottságot, az elavultságot. 
Amint meglátod őket a LUMU-ban, a kortárs művészet egy igazán rangos fellegvárában, ahol a legmodernebb megközelítésben prezentálják a művészetet, beleértve a múzeumpedagógia különféle eszközeit, különtermekkel, vak társaink számára is átélhető módon, leesik az állad. Semmi keresnivalójuk ott! És amint ezt kimondtad, rádöbbensz, hogy a kiállított fák máris személyiséggel ruházódtak fel… Úgy gondolsz rájuk, úgy nézed őket, mint három „entitást”, három személyiséget, három lényt… akik valahogy odakerültek, a tér és az idő távolságain keresztül odacsöppentek… A tény, hogy ott vannak, állampolgárságot jelent számukra a művészet világában, s a műalkotások metropoliszában… Gerber Pál szerzett nekik útlevelet, a címük pedig ez lett: Három használt 1994-es karácsonyfa (1995).
Andy Warhol vitathatatlan csúcstartó a Campbell's paradicsomlevessel, hiszen mint egy varászszőnyegre, rátette magát egy mega-mennyiségben propagált 'képre' (1962-ben, a népesség még gyermekcipőben járt, ezért írtam „megát” s nem „gigát”), és ezáltal rengeteg ember fejébe költözött be – a warholosított kép is és ő maga is. Mint egy király, akinek a képét a pénzre nyomtatják, amitől mindenütt ott figyel „big brother”-ként. Warhol művének nagysága minden egyes Campbell-konzervre pillantással csak növekedett, a Campbell-reklámok megtekintése pedig duplán is beszámít, még ma is. 
Gerber karácsonyfái annyiban talán még izgalmasabbak, hogy míg a Capmbell leveseket óriási cég reklámozta, töltötte meg kultikus jelentéssel (és teszi ezt ma is), addig a használt karácsonyfák senkinek sem a képei, csak Gerber Pál pumpált beléjük érdekességet, kultikusságot. Ő vitte haza ezeket, hogy legyen aki szeresse őket. Akik látták ezt a 'képét' (mert az installáció is kép, csak 3 dimenzióban, ahogyan vannak színpadi „képek” is), azok minden januárban hajlamosak mosolyra fakadni a kidobott karácsonyfák láttán, mert eszükbe jut, ahogyan Gerber Pál és felesége hazafelé sétáltak anno, 1995 januárjában. 
Mert a legeslegszebb e műben a történet, amely mint a jéghegy a csúcsához, organikusan hozzá tartozik – egyben van vele. Ez a mű úgy keletkezett, hogy Gerber Pál és felesége hazafelé tartottak valami vendégségből egy januári este során. Gerber megpillantotta a fákat egy óbudai bérház tövében, egy villanás, és létrejött a mű: Három használt 1994-es karácsonyfa.


Gerber Pál: Három használt 1994-es karácsonyfa, 1995

Ez idáig még mindig a jégjegy csúcsa. A konceptuális művészet (gondolati / fogalmi művészet) egyik szépsége az, hogy a hangsúly végérvényesen eltolódik a látott fizikai objektumról az elménk színpadára vetített képre. Ilyen módon trilliószor könnyebb képeket létrehozni. Jóformán elég rápillantani valamire – mondjuk 3 db kidobott karácsonyfára – és máris alkothatunk valamit. A fogalmi művészet, különösen a 19. századi festészettel szemben – amikor egy olyan kép, mint a preraffaelita John Everett Millais Opheliája, 6 hónapig készült – egyfajta modern, sőt, posztmodern pimaszságot tett lehetővé a művészek számára. Nem kell 6 hónapig festeni, elég, ha kimész egy parkba szőnyegeket dedikálni, Dániában, Aarhusban (megtörtént eset). Elég egy filctoll és a jelenléted, és máris bejuttattál művészetkedvelők lakásaiba képeket. 
Gerber Pál műve is könnyen jött. Egy pillantás és megvolt. Jó mű? Abszolút! A kérdés azonban az, hogy innen hogyan tovább. Azaz, hogy mi történt egészen pontosan azon az 1995 januári estén, ott, Óbudán. Ez pedig már történetnek az a része, ami a jéghegy teste, ami valódi súlyát adja. 
Simán lehetett volna tudniillik, hogy Gerber nevetve mondja kedvesének: „Hú, ezt mindenképp meg kell csinálnom, majd kérlek emlékeztess rá holnap, ha elfelejteném.” De nem ez történt. Gerber összeszedte a karácsonyfákat – a művet, amelyet talált, illetve kitalált – és hazavitte őket. Mármost, nyilvánvaló, mennyire kínos tud lenni napjaink profizmus-centrikus, pragmatikus világában, ahol az erőfeszítésnélküliség (effortlessness) mind magasabb fokozataiért versenyez mindenki (hogy ki tud másokat túlszárnyalva még kisebb erőfeszítéssel csinálni valamit), ha valaki egy vendégség után, tegyük fel, pezsgőtől vagy vörösbortól mosolygós állapotban, a téli táj szépségeit élvezve hirtelen kitalálja, hogy haza kell vinnie három darab szemétre kidobott karácsonyfát. Kínos? Szuper kínos! Mármint szuper kínos is tud lenni… 
Gerber megtehette volna, hogy csak másnap szedi össze a fákat, sőt, hogy minden évben újakat gyűjt be, valahányszor kiállítja őket. De nem így tett. Hanem írd és mondd, hazavitte őket. Ennyire őrült volt. Illetve ennyire tisztán és egyszerűen állt hozzá a művéhez, ami egy elébe táruló látvány nyomán megszületett a fejében. Bánhatott volna hanyagul a művel, senki soha nem tudta volna meg. Akkor a sztori úgy hangzana: „Hazafelé sétáltunk a feleségemmel és láttuk a sok kidobott karácsonyfát, ekkor született meg a fejemben ez a mű”. Ennyi lett volna a sztori, és senki sem vetett volna semmit a szemére. De nem így történt. 
Simán létre lehetett volna hozni 3 db másik fával. Sőt, le lehetett volna alkudni 2-re a számukat, nem mindegy ugyanis, hogy hány fa foglalja majd a helyet a művész műtermében, raktárában, 1995 januárjától időtlen időkig. Gerber azonban egyértelműen a valódiság mellett döntött, annak ellenére, hogy ez mind emberileg, mind praktikusan a nehezebb út volt.
Gerber e tettében a leggyönyörűbb az, hogy kiállt saját művészete és az éppen kitalált mű komolysága mellett, hiszen amikor rápillantott a fákra és megszületett a fejében a mű, akkor nyomban az a kérdés is nekiszegeződött, hogy „és megéri ez a mű, hogy én ezt a 3 db fát hazahurcoljam a feleségemmel?” Az volt e mű születésének valódi pillanata, amikor erre a kérdésre, ott a januári hidegben IGEN-nel felelt. Mert ezzel ténylegesen felvállalta a művet, felvállalta a fákat is, és nem csak úgy tett, mintha ezt valóban megtette volna. Van, hogy kisgyerekek meglátnak egy kóbor kutyát az utcán és hazaviszik, Gerber Pál ugyanezt tette egy műalkotással, illetve 3 darab karácsonyfával, amikben látta a műalkotás-potenciált. Azzal, hogy hazavitte őket, tényleg műalkotássá váltak. S azóta is azok. 
Mielőtt azonban hősnek kiáltanánk ki Gerber Pált (és feleségét), vegyük figyelembe, hogy a legeslegvalószínűbb szcenárió az, hogy Gerber összeszedte a fákat, egyet a felesége, kettőt pedig ő cipelt hazafelé a januári estében, és boldogan beszélgettek, nevetgéltek tovább. Mert nincs boldogabb pillanat, mint egy valódi mű létrejöttének pillanata, és nincs boldogabb művész, mint a valódi művész…

full_000834.jpg
Gerber Pál - Nem vagyok kiábrándult

„Elégedett ember vagyok, nem kiábrándult” – állítja magáról Gerber Pál, amit jó emberismeret birtokában elhihetünk neki. A csípős humorú, szarkasztikus, találóan kritikus, az emberi kapcsolatok visszásságaira érzékeny alkotókról ugyanis rendre kiderül, hogy valójában jó kedélyű emberek. És valószínűleg éppen ennek az alapállásnak köszönhetően van elég erejük és bátorságuk a bírálathoz. Ilyen képzőművész Gerber Pál is, aki durván megmunkált objektjei, szimbolikus installációi és vad asszociációk szerint összerendeződő festményei alatt ülve színes és anekdotikus történetekben emlékezett vissza pályájára.
 

full_005739.jpg
Gerber Pál: IN SITU – megnyitóbeszéd

Gerber Pál képzőművész, Munkácsy-díjas festőművész, tanár, író, költő, filozófus, műgyűjtő, amatőr asztalos, szeret kerékpározni, de autót is vezet, számon tartja a művészettörténet ismert és kevésbé ismert pillanatait, így elmondható, hogy tanárként a kanonikus művészetszemléletet is elfogadja, de vizuális művészként egyéni világképpel rendelkezik. Gondolkodóként objektív, távolságtartó attitűdöt képvisel. Megszállott szabadságfüggő, Istenfélő, patrióta, romantikus művész-ember, aki humorral és iróniával átitatott sajátos nyelvet hozott létre. Munkássága a nyolcvanas évek elején indult, de a hetvenes évek Magyarországában, valamint a késő posztmodern európai kultúrában gyökeredzik.

full_005788.png
„Hiszünk a halál előtti életben” – megnyitóbeszéd

Jancsó Miklós Fényes szelek című filmjének egyik legfeszültebb jelenetében a nékoszos fiatalok a Dubniczay-palota előtt állnak szemben az egyházi iskolásokkal. A film vége felé járunk, az újonnan hatalomra került ifjúsági vezetők már a terror elméleti és gyakorlati lehetőségét mérlegelik. Az állítólagos provokációkra hivatkozva a mozgalmi dalokat éneklő kommunista fiúk és lányok először máglyát készítenek elő az egyházi könyvekből, majd új rigmusokba kezdve ellenfeleiket behajtják a palotába: „Nem állunk meg félúton, reakció pusztuljon! Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni! Ez még csak a kezdet! Folytatjuk a harcot!” A háttérben és a tér fölé kifeszítve vörös és fehér alapra festett jelszavak állnak: „Egységes ifjúságot!”, „Szabadságot az ifjúságnak!” és „Erőszakra erőszakot!” Felcsendül az Avanti popolo, és a radikális nékoszosok kövekkel kezdik dobálni a málladozó vakolatú palota ablakait. Csörömpölve törnek be az üvegek; az egyházi iskolások az utolsó jelenetekben már nem tűnnek fel.