Vigyázat! Önmagát azonnal hiteltelenítő vélemény következik. Aki tovább követi, annak vállalnia kell, hogy szövegemet egy pillanatra sem veszi komolyan, azzal nem próbál egyetérteni, nem osztja meg e figyelmeztetés nélkül, és tartalmát semmilyen módon sem használja fel mások befolyásolására.

Ha az emberre mint egyfajta főemlősre tekintek (ahogy, ha őszinte vagyok magamhoz és alaposan körülnézek, ezt nem tudom tagadni), látom, hogy lényünket lényegében meghatározzák az ösztöneink. Enni és inni akarunk, biztonságban szeretnénk pihenni, gondoskodnánk az utódainkról, melegednénk, nemi vágyak gyötörnek bennünket és speciálisan, társas lényként, csoportban akarjuk elfogadtatni magunkat, esetleg dominálni egy-egy közösségben… Ugyanakkor fő fegyverünk, túlélő eszközünk az eszünk. Túlfejlett agykapacitásunk furcsa mellékterméke a kíváncsiságunk, a bonyolult lelkünk, az értelemkereső mániáink. Öntudatra ébredt állatok vagyunk, akik szembesülve a korlátainkkal frusztrálódunk és döntünk: tisztán akarunk-e látni, ami egyelőre lehetetlennek tűnik, vagy rendet és reményt hazudunk magunknak. E második esetben kezdődnek a bajok, mert az ember a hitét, a meggyőződéseit és rögeszméit mint véleményeket a többiek meggyőzésével teszteli és igyekszik megerősíteni, illetve ezáltal kíván maga körül ölmeleg nyájat kialakítani. Ám ha reményét vagy rendigényét, esetleg egyszerre a kettőt, próbálja meg érvényesíteni mások felett, megtagadja, nem vállalja fel eredendő állati mivoltunkat. Korlátozza a természetes emberi létezést, frusztrált és beteg, önmagából kifordult és megnyomorított, hazugságokra kényszerített embereket teremt maga körül. Élhetetlenné teszi az életet, megfosztja embertársait a bár nagyrészt állati, de legalább valós és természetes szabadságuktól és önazonosságuktól. Sőt odáig juthat, hogy a be nem hódolókat ellenségeinek tekinti. Akkortól már csak a csoportok erőviszonyaitól függ, hogy ez tragédiákba torkollik-e.

A fentieket szigorúan magamra is kiterjesztve belátható, hogy ezt, a nézetek közzétételét ellenző nézetemet lényegében maga e gondolatsor kimondása érvénytelenítette. Filozófiai fekete lyukat teremtettem. Így érthető, hogy Ladányi Gyuri kiállításáról festőként csak kérdéseket van jogom megfogalmazni, amik a következőképpen hangzanak a teljesség igénye nélkül.

A feketére festett, Ad Reinhardt emlékének szentelt mű vajon szerénységgel kíván-e tisztelegni a nagy absztrakt expresszionista mester előtt, vagy kritikai szemléletet feltételezzünk-e inkább vele szemben? Lehetséges-e őszinte tisztelettel vonni kérdőre valakit?

Az Orbán-rezsimet kritizáló, szimmetriában fogalmazó fekete alapú oltárkép vajon elérheti-e a célját, hogy negatív emlékműként megdöbbentsen egy boldogabb jövőbeli generációt a jövő múzeumának falain lógva? Ráláthatunk-e a jelenünkre időtálló kontextusban szemlélve azt? Fontos-e az efféle rálátás, vagy ne is próbáljunk objektívek lenni? Létezik-e objektivitás, vagy csak a múlt szubjektív véleményeiből alkothatunk magunknak álobjektív világképeket? Hasonlítható-e ez a mű a Francisco Goyától, Delacroix-n, a kritikai realistákon, a futuristákon és a szürrealizmuson át a hatvanas-hetvenes évek ellenzéki művészi megnyilatkozásaiig fel-felbukkanó közéleti ihletettségű művészethez?

A neoizmus melletti deklarációként értelmezhető művön szereplő mail art felirat miként köthető preferáltan a neoista művészeti mozgalomhoz és maga az alkotás e feliraton túl miként köthető a postai közvetítésű művészethez? Csomagként lenne elküldhető? Ha igen, akkor kinek és milyen céllal?

Milyen belső kényszer késztethette a művészt a Pacifikus-hegységrendszer megidézésére? Tudatos volt-e a festőalapként használt autóüveg asszociálhatósága Marcel Duchamp ikonikus főművére? Ha a festőalapot ready made-ként fogjuk fel, akkor vajon lehetséges-e a rajta ábrázolt ideát is véletlenül talált gondolati objektumként felfognunk? Ha a művészt a puszta nyomhagyás öröme motiválja, akkor mi az a pont, ahonnan alkotása művészetként válik értelmezhetővé a gyerekfirkával, a főemlősök karistolásaival vagy a csigák aszfalton hagyott színjátszó nyomaival szemben?

Vajon ki mászott fel a fekete létrán, és mit talált a tetején a fekete felhőben? Testként is vagy csak lélekként érhetett fel? Visszatért-e közénk, és beszámolt-e a fent látottakról? Megfordítható-e a mennyország és az alvilág kettőssége? Létezhet-e az egyik a másik relációja nélkül? Elég erős-e a kíváncsiságunk a bátorsághoz? Érdemes-e hallgatnunk a kíváncsiságunkra? Mi érdemes egyáltalán?

Szüksége van-e valójában a konceptuális, fogalmi művészetnek a tárgyiasulásra? Hol választható szét a fogalmi művészet az Arnold Gehlen által pontosan megfogalmazott reflexív művészettől? Képes-e az emberi agy e kettőt teljes szinkronitásban felfogni akár csak abban az esetben is, ha mindkét érzékletet feldolgozó lelki folyamataink minimalizált jelenségek együttállásával találkozik?

Hordozhat-e festői erényeket az automatizált színhasználat? Rezdülhet-e, tisztulhat-e a lélek, ha a festékgyári alapszínek és azok mechanikus keverékei jelennek meg sematikusan a néző szeme előtt? Hol húzódik a határ a játszótéri dekorativitás és a festőművész minimális eszköztára között? Vagy a kettő sok más jelenséggel együtt a ma már akceptálható jelentésnélküliség pontján nyugodtan egybemosható? Ha a művész az anyagok és eszközök, valamint a tematika keresetlenségével dolgozva úgymond demokratizálja a művészi alkotás mindenki számára hozzáférhető és alkalmazható szellemi és materiális eszközrendszerét, akkor következetes-e, ha műveit szépen világított, nett, professzionalitást célzó galériában mutatja be?

Miként értelmezhető az ikertornyokat szimbolizáló installáció: mementó az áldozatoknak, kritika a kapitalizmus felé vagy figyelmeztetés a jövőnek? Egyébként ha ezek ikertornyok, akkor miért nem ragaszkodott a művész az ikrek egyformaságához?

Sztorit látunk, vagy érzelmi jellegű önreflexiót? Hogyan kapcsolódhatunk a kopott maci, varázsvessző, oszlató pemzli hármas szimbolikához? Meddig tart a tisztán személyes magánmítosz és hol kezdhet másokban is megmozdítani valamit?

Mennyire fontos az időszerűség a művészetben? Felvállalható-e ma az évszázados avantgárd gondolatkörben való pozíciókeresés, amit Ladányi György esetében a sámánista behatásokra, a ready made-re, Marcel Duchamp-ra, a dadára, a fluxusra, a tasizmusra, a Bauhaus forma- és színelemzéseire, az absztrakt expresszionistákra, a minimál artra, a mail artra való egyértelmű utalások bizonyítanak? Elérte-e korabeli céljait az avantgárd, vagy hagyott még néhány maradék célpontot? Megtalálta-e a művészet zéruspontjait? Kiprovokálta-e a széleskörű szemléletváltást?

Hol van az a hitelességet, a provokativitást, az újdonságértéket, a szakmai minőséget, a szellemi színvonalat és minden egyéb, elvileg akceptálható szempontot egyszerre magában foglaló és toleráló művészetszemlélet, amin keresztül képessé válnánk értelmesen diskurálni a művekről és az alkotóról?

…?

Ladányi György kiállítását e tetszőlegesen bővíthető kérdéscsokorral együtt ajánlom szeretettel az emlékezetükbe! 

Georg Ladányi: New Paintings – Bevezetés a neoista festészetbe
galeri ffrindiau

Georg Ladányi Berlinben és Budapesten élő neoista képzőművész, filmes.