„Nem volt annyira hiány a külföldi művészetre vonatkozó információkban, mint ahogy azt ma általában gondolják.”

Interjú Passuth Krisztinával

Árvai Mária – Véri Dániel

A Szentendrei Képtárban látható most annak a kutatómunkának az eredménye, ami a híres, 1959-es műcsarnokbeli francia könyvkiállítás történetét dolgozta fel. Erről tudható, hogy a kéthetes nyitvatartási idő alatt a könyvek nagy részét ellopták a látogatók.

A szemtanúk és „tolvajok” között akadtak főiskolás művészek és művészettörténet szakos egyetemisták is. A nagy könyvlopás. Francia könyvkiállítás a vasfüggöny mögött című kiállítás kurátorai, Árvai Mária és Véri Dániel velük készítettek interjúkat, hogy a könyvlopás téma mellett feltérképezzék: az 50-es, 60-as évek elszigeteltségében hogyan lehetett „nyugati” információhoz, képekhez, reprodukciókhoz jutni. Ezek a forrásértékű interjúk – a kiállítás katalógusa mellett – 2019 októberétől az Artmagazin Online-on jelennek meg: az oldalunkra látogatók kéthetente egy-egy újabb megszólaló történetét olvashatják majd. 

Passuth Krisztina
(1937)
Művészettörténész, egyetemi tanár, 1977–92 között Párizsban élt, szakterülete a közép-európai avantgárd művészet.

0o3a0003

Passuth Krisztina. Fotó: Deim Balázs

Francia könyvkiállítás

Az 1959-es francia könyvkiállításra emlékszik, járt ott?

Igen, jártam. Azt hiszem, hogy a szüleimmel voltam, de ebben nem vagyok egészen biztos. Apám[1] nappal dolgozott, talán az anyámmal[2] voltam. Nincs világos emlékem róla. Ahogy most elképzelik, hogy mi akkoriban, amikor egy könyvet eltulajdonítottunk, azt gondoltuk volna, hogy ezzel a francia kultúrát tesszük magunkévá, szerintem nem állt fent. Láttunk egy érdekesnek tűnő könyvet, szabad préda volt, elloptuk. Nem volt hozzá ideológia. Viszont az, hogy valami külföldi, eredeti, valahonnan máshonnan jött, annak volt aurája. Emlékszem, hogy az angol követségen osztottak teát, és ezért sokan álltak sorba. Ma nem lehet elképzelni egy ilyen helyzetet, hogy teáért sorba álljon valaki.

Információs források

Hogy emlékszik vissza az 1950-es évek végére, 1960-as évek elejére, amikor egyetemre járt (1956–61 között)? Milyen könyvekhez, folyóiratokhoz, és hol lehetett hozzájutni? Hol lehetett nyugati, esetleg kortárs művészettel találkozni?

Nem volt annyira hiány a külföldi művészetre vonatkozó információkban, mint ahogy azt ma általában gondolják. Legalábbis nem éreztük annyira a hiányát. Nem volt internet, de voltak más információs szálak. Megkülönböztetném azokat a szálakat, amelyek legálisnak tekinthetők, és többé-kevésbé beleilleszkedtek a kulturális és társadalmi struktúrába, amiben akkor éltünk, az illegális szálaktól.

Nagykövetségek, kulturális intézetek

Legális szálnak tekinthetők a követségi könyvtárak, a kulturális intézetek anyagai. Ott rengeteg könyv és folyóirat volt, ami segíthetett volna a tájékozódásban, de ezekhez nem nagyon lehetett elérni. Legálisan léteztek, de nem volt ajánlatos őket sűrűn látogatni. Az angol követségnek volt fontos könyvtára, a francia követségnek, valamint az olasz követségnek is, ami ott van most is az egyetem mellett. Az gyakran látogatott hely volt.

Az amerikaiaknak is volt könyvtáruk, de az, attól kezdve, hogy Mindszenty[3] ott élt, nem volt igazán látogatható. Azt mesélték, hogy az amerikai követség bejáratával szemben volt egy Patyolat,[4] és a cégér hattyúja, pontosabban a hattyú szeme volt a kamera, amivel lefényképezték azokat, akik bementek a követségre. Erről mindenki meg volt győződve, talán nem egészen ok nélkül.[5]

Francia Intézet könyvtára

A Francia Intézet könyvtárába rendszeresen jártunk. Aztán bezárták néhány évre a könyvtárat, és a nálunk lévő könyveket nem tudtuk visszavinni. Ha elkezdeném átkutatni azt a néhány ezer könyvet, ami itt van nálam, biztos találnék olyat, amelyben még benne van a Francia Intézet pecsétje. De lehet, hogy amikor újból kinyitott a könyvtár, anyám visszavitte, ami itt maradt. Ő csak a szépirodalom iránt érdeklődött, a legfrissebb francia irodalmat olvasta, például Jean Genet-t.[6]

Ezen apám mindig bosszankodott, ő más könyveket kapott. Jöttek könyvek csomagban is, személyes kapcsolatok révén. Nem hiszem, hogy teljesen el lettünk volna vágva a világtól. Például egy Haldimann Éva[7] nevű nő Svájcból írt kitűnő kritikákat ott megjelenő könyvekről – hogy azt milyen formában kaptuk meg, nem emlékszem, de mindenki olvasta.

Guy Turbet-Delof[8]

Guy Turbet-Delof francia kultúrattaséra emlékszik? Találkozott vele?

Emlékszem, járt itt nálunk, rendkívül szimpatikus volt. Hihetetlenül érdekelte a magyar kultúra. Abban az időben kevesen merték meghívni a diplomatákat, de a szüleim valahogy ezzel nem foglalkoztak. Apám egy adott időszakban a Pen Club elnökhelyettese volt,[9] de ezen túl semmilyen hivatalos címet sem viselt. Elmentek nyugodtan az angol követségre, ide-oda. Ugyanakkor nekünk, akik a múzeumban dolgoztunk, engedélyt kellett kérnünk.

Követségi fogadások

Egyszer a hetvenes években az amerikai követségen volt egy fogadás, ahova egy kitűnő művészettörténész jött. Felhívtak itt a lakáson, hogy menjek el három nap múlva. Annyira meglepődtem, hogy azt mondtam, hogy jó. Azután bementem a múzeumba, és rájöttem, nekem nem lehet csak úgy elvonulni. Jelentkeztem Garas Kláránál,[10] mert először tőle, tehát az igazgatótól kellett engedélyt kérni írásban. Ő továbbította a minisztériumnak, a Művelődésügyi Minisztériumnak, a Múzeumi Osztálynak. Onnan átküldték a Külügyminisztérium megfelelő hatóságának, akik megadták az engedélyt – vagy nem adták. Amikor én ezt kértem, kiderült, hogy nincs elég idő ennek a folyamatnak a lejátszására. Felhívtam a Külügyminisztérium illetékesét közvetlenül telefonon. Azt mondta, kivételesen ad nekem engedélyt, és majd utána elmegyek hozzá, és elmondom, hogy kik voltak ott, mit adtak vacsorára, milyen ruhák voltak, miről szólt a társalgás. Mondtam, hogy igen. Aztán fölhívtam az amerikai követséget, és lemondtam az egészet. Így aztán tőlem senki nem kérdezhette meg, hogy ki milyen ruhát viselt, vagy milyen világnézetet.

0o3a0035

Passuth Krisztina. Fotó: Deim Balázs

Francia nyelvtanulás

Volt arra példa, hogy valakit hátrányos megkülönböztetés ért azért, mert járt ezekbe a könyvtárakba?

Persze. A legsajátabb élményemet mesélem el. Én a Szépművészeti Múzeumban dolgoztam 1966 és 1977 között. Valamikor a hetvenes évek közepe táján meg akartam tanulni franciául. A kollegáimmal hívtunk egy franciatanárt a Francia Intézetből. Elragadóan kedves ember volt, nagyszerűen tanított. Minden tökéletes volt, amíg ki nem derült, hogy nem fogad el pénzt. Azt mondta, ez a francia állam ajándéka a magyaroknak, ő nem fogadhat el pénzt, nem lenne helyes a francia kultúra terjesztése szempontjából.

Valaki továbbadta ezt Harasztinénak,[11] aki akkor a párttitkár volt. Ő rögtön jelentette ezt a kedvezményt vagy megvesztegetést, jelezte, hogy ez botrány. Garas Klára behívatott, és közölte, erről szó sem lehet, azonnal le kell mondani az oktatást. Rettenetesen kínos volt, jött a kitűnő, kedves tanár, és valamit kellett mondanom, hogy miért nem jöhet többet. Azt mondtam, hogy elkezdték kontrollálni a munkaidőnk teljes kitöltését, és ezért nem szabad. Mondta, jó, érti. Tudta. Akkor én megdühödtem, kinéztem, hogy a Francia Intézetben mikor vannak hivatalosan kurzusok, és beiratkoztam ehhez az emberhez.

Ez véletlenül egybeesett azzal, hogy minden művészettörténész a múzeumban kapott egy hivatalos levelet, amelyben a minisztérium megtiltotta, hogy bármely nyugati kulturális intézet könyvtárát vagy magát az intézetet látogassuk. Így a nyelvtanfolyamok látogatása is meg lett tiltva. Ebben az volt a mulatságos, hogy nekünk ugyanakkor kötelező volt nyelveket beszélni. Mikor magas beosztású diplomaták látogattak ide, volt úgynevezett hölgyprogram a feleségeknek, elvitték őket többek közt a Szépművészeti Múzeumba is. Őket kellett vezetni a kiállításokban. Azt gondoltam, hogy annyit nekem a francia tanfolyam nem ér meg, hogy miatta botrány törjön ki, és kiiratkoztam.

Egyetemi oktatás

Az egyetemen mennyire tanították a kortárs nyugati művészetet?

Vayer Lajos[12] volt a professzor. Lett volna egy kurzus, amit ő hirdetett meg, „Manet-tól[13] Picassóig”.[14] Ez volt a modern kurzus. Ebben el is jutott Vayer talán Goyáig,[15] még Manet előzményein belül. Talán Manet-hoz is sikerült eljutnunk, de Picassóhoz biztos nem. Előfordult, hogy Vayer nem jött be, viszont Perneczky Géza[16] ott ült mellettünk. Vayer fölküldött valakit, hogy Géza menjen le hozzá. Mi már ott ültünk, a híres tizenegyes tanteremben. Egy óriási nagy tanterem volt, legalább ötször akkora, mint a mostani nagy tantermünk, emeletes. Tele volt. Géza lement, majd visszajött egy rakás diapozitívvel, amit Vayer nyomott a kezébe azzal, hogy tartsa meg a 20. századról szóló órát. Meg is tartotta.[17]

A Szépművészeti Múzeum könyvtára

A Műcsarnoknak akkor nagyon jó könyvtára volt. A Szépművészetinek is nagyon jó könyvtára volt és van. Ott lehetett tájékozódni, de sokáig nem lehetett kortárs művészetről szóló irodalomhoz hozzájutni. Az 1970-es években volt egy akciója Soros Györgynek[18] – talán az egyik legelső kulturális akció volt, amelynek keretében könyveket lehetett igényelni. A könyveket regisztrálták és megvették. A feltétel az volt, hogy a költségeknek egy bizonyos részét, az önrészt forintban maga az intézmény fizesse ki. Ha megrendeltünk egymillióért könyveket, akkor abból mondjuk kétszázezer forintot effektíve ki kellett fizetni. Így rengeteg könyvhöz hozzájutott a Szépművészeti Múzeum. Gábor Eszter[19] fog erre emlékezni, ő állította össze a listákat, hogy miket kérjünk.

A Műcsarnok és a Műszaki Egyetem könyvtára

A Műcsarnokba a művészek révén jutottak be modern könyvek. Felteszem, hogy ott nem lehetett rendelni, és nem volt annyira tudományos jellegű, mint amennyire igényeltük volna. Ezen túl a Műegyetem könyvtárában is lehetett könyveket találni. Kondor Imre[20] volt az igazgató. Debreceni volt, nagyon értelmes, azt hiszem, filozófus képzettségű. A Műegyetem számlájára rendelt művészeti könyveket, Skirákat elsődlegesen. Megtette azt a szívességet, hogy amikor megérkeztek a könyvek, akkor kölcsönadta őket a szüleimnek két napra, egy hétre, mielőtt be lettek volna leltározva. Ius primae noctis[21] alapon meg lehetett őket nézni nagyon vigyázva, hogy nehogy valami bajuk essék. Ez körülbelül az egyetemi éveim alatt történt.

Országos Gyarapodási Jegyzék

Volt egy másik, ugyancsak hivatalos út. Az intézmények rendelhettek maguknak könyveket: mindenféle intézmény, kórházak, kutatóintézetek, nem csak művészeti intézmények. Amit megrendeltek, maguk fizették ki saját valutakeretükből. Amikor a könyvek megérkeztek – mielőtt megkapták volna őket a megrendelők –, először elküldték őket a Széchenyi Könyvtárba. Ott működött az Országos Gyarapodási Jegyzék intézménye. 1959-től kezdve vagy 1960-tól biztosan legalább tíz évig működött. Kemény István (későbbi férjem), miután kijött a börtönből, 1959-től ott dolgozott.

A Gyarapodási Jegyzékbe bejöttek a könyvek, tekintet nélkül a témájukra vagy a megrendelőre. Nagyon gyorsan szakozták őket egy rövidített szakozási rendszerrel. Egy egyszerű külsejű, füzetszerű kiadványban ez a lista minden hónapban vagy minden két hónapban megjelent. Fantasztikus volt, mert az ember kezébe vette a füzetet, megnézte, hogy bejött egy könyv például Pollockról,[22] ami megtalálható az Orvostörténeti Könyvtárban, és akkor elment az Orvostörténeti Könyvtárba, és megnézte azt a bizonyos könyvet. Az a szerencsés eset időnként előállt, hogy a szakozás és a könyv továbbítása között eltelt két-három nap, és ezalatt az átfutási idő alatt véletlenül megfordult itt a lakásban…

Megtartani a könyvet nem lehetett, a kifotózás akkor még nem volt divatban. El lehetett olvasni, meg lehetett nézni. Maga a jegyzék mindenkinek a rendelkezésére állt, és a tájékozódást is lehetővé tette. Aki odafigyelt, talált magának egy csomó dolgot. Ha el tudta intézni egy intézménnyel, hogy megrendelje azt a könyvet, amire vágyott, akkor az megjött. Nem volt ez a része reménytelen, de természetesen itt politikai érintettségű művek nem jöhettek számításba.

Folyóiratok

Voltak ugyancsak teljesen legális, hivatalos források, mint például a Nagyvilág.[23] Ha kézbe vesznek egy régi számot, rengeteg információ van benne a külföldön megjelent könyvekről. A Nagyvilágnak volt francia és angol szakértője is, aki olvasott az adott nyelven, a szépirodalomhoz értett, rövidebb-hosszabb ismertetéseket is írt. Abszolút jó volt. Ugyanezt társadalomtudományi irányban megtette a Valóság[24] és a Mozgó Világ[25] is. A Filmvilág[26] ugyancsak nagyon jó folyóirat volt.

Fészek Művészklub

Ezek mellett még a Fészek volt a művészek és művészettörténészek számára egy igen fontos forrás a legfrissebb eseményekre vonatkozólag. Ott nyilván nem lehetett középkort kutatni, de mi nem is akartunk.

Kik jártak a Fészekbe?

Művészek elsősorban: Bak,[27] Nádler,[28] Fajó.[29] Jovánovicsot[30] kérdezzék meg, neki a Francia Intézettel volt szorosabb kapcsolata. Volt ott egy nagy kiállítása, a Liza Wiathruck.[31] A Goethe Intézettel is jó összeköttetése volt.

Rádiók, külföldön megjelentetett folyóiratok

Voltak más források is. Történetesen nem írott, hanem auditív eredetű. A rádiókra gondolok. Létezett a Szabad Európa,[32] onnan lehetett tájékozódni, hogy mi történik, az elsődlegesen politikai beállítottságú volt. És alig lehetett hallani.

Később, 1956 után, mert az abszolút cezúrát jelentett minden tekintetben, voltak olyan külföldön megjelenő folyóiratok is, amelyek kultúrával is foglalkoztak. Például a Magyar Műhely,[33] amelynek az egyik szerkesztője Papp Tibor[34] volt. Férjem[35] és Kende Péter[36] együtt adták ki a Magyar Füzeteket[37] – csak később, 1978-tól kezdve jelent meg. A Magyar Füzetekből nagyon sokan hoztak haza, nem féltek, pedig ha megtalálták a határon, elvették. Akik publikáltak benne, néha névtelenül vagy álnévvel tették. Méray Tibor[38] az Irodalmi Újságot[39] adta ki, abban értelemszerűen nagyon sok szépirodalmi vonatkozású írás volt.

Szamizdat, könyvcsempészés

Ezeken kívül léteztek a szamizdat kiadványok. Ezek fordításokat jelentettek meg – csinált ilyeneket például a zuglói kör,[40] Molnár Sándor[41] társasága. Beke László[42] is sok mindent adatott ki.

Ami kifejezetten politikai jellegű kiadvány volt, de ugyanakkor kultúra formájában is jelentkezett, azoknak volt egy nem feltétlenül legális bejöveteli útja. Emlékszem rá, mikor először voltam kint, azt hiszem Olaszországban, akkor jelent meg Sartre 1956-ról szóló könyve.[43] Feltűnő címlapja volt, piros-fehér-zöld színű, lyukas zászló. Én ezt hazacsempésztem, eldugtam egyszerűen a ruhámban, nem találták meg. Balhé lett volna, ha megtalálják, az biztos.

Olyan is volt, hogy bejöttek Orwell,[44] Koestler[45] munkái. Egy ideig pendliztem Franciaország és Magyarország között, 1977 után, és valaki kérte tőlem, hogy hozzak haza Kunderát.[46] Akkor azt gondoltam, nekem ez a szívességtétel annyit nem ér meg, és nem hoztam haza. Az volt az elvem, hogy mindent, amit a fejemben hazahozhatok – üzenetet, egyebet –, azt elhozom, de materiálisan nem csempészek. Volt egy kivétel, amit Szabó Juli[47] kedvéért tettem meg. Hamvas Béla[48] Öt érzékszerv – azt hiszem, ez a címe –[49] kéziratát kellett kicsempésznem.

Szintén 1977 után, azután, hogy kimentem, Bibó-kéziratokat[50] kellett kicsempészni a férjemnek, aki az első Bibó-kiadást szerkesztette.[51] Ezt úgy oldottuk meg, hogy a Széchenyi Könyvtár kézirattárának vezetője, egy hölgy, a kéziratokat, amit ki akartak juttatni külföldre, könyvtárközi kölcsönzés formájában eljutatta a Centre Pompidou-ba, ahol én dolgoztam. Persze nem az én nevemre, hanem a francia barátnőm, kolleganőm, Dominique Moyen nevére. Mikor Dominique kapott egy ilyen Budapestről jövő csomagot, átadta nekem.

Postai küldemények

Postán kaptak könyveket kéretlenül, pl. International Advisory Council, vagy hasonló nevű feladótól?

Erre nem emlékszem. A nem legális küldeményeket elsődlegesen a férjem kapta meg. Ő rengeteg mindent kapott, hoztak neki, ez része volt a mindennapoknak. Ő nem annyira a szorosan vett kultúrára specializálódott.

Párizs, Sipos Gyula

Ezeken felül voltak egyéb nem hivatalos szálak. Ebben aktívan vett részt Sipos Gyula.[52] Ő volt a könyvosztogató Párizsban. Egy meglehetősen vacak lakásban lakott, de a lakás két szobája jobban tele volt könyvvel, mint a miénk, ami azért teljesítmény. Mint utóbb kiderült, ő abból élt. Egy alapítvány – nem tudom, hogy milyen alapítvány volt – megbízta, hogy tartsa a lakásán ezeket a könyveket, és a Párizsba vetődő magyarokat szolgálja ki.

Aki Párizsba érkezett és Sipos címét a Rue de la Tombe Issoire-on megkapta, elment, és az őt érdeklő politikai, társadalomtörténeti, társadalomtudományi könyveket ott nekiajándékozták. Általában angol nyelvű könyvek voltak. Először a férjemmel mentünk oda. Pontosan nem értettük, hogy miért kapjuk ezt ajándékba Sipostól. Aztán kiderült, hogy nem egészen ajándékba, mert nem tőle személy szerint. Ő is a Szabad Európának dolgozott, mint a férjem. A probléma csak az volt, hogy ezeket a könyveket haza kellett csempészni. Ez nem volt veszélytelen, de benne volt a pakliban.

Annette Laborey

Még Párizshoz tartozik egy másik, fontos dolog. Volt egy nagyon kedves nő, Annette Laborey. Egy alapítványnak volt a vezetője, aminek, ha jól emlékszem, Fondation pour une entraide intellectuelle européenne volt a neve, de mindenki csak Annette Laborey alapítványnak hívta.[53]

Ösztöndíjakat és könyveket is tudott szerezni. Aki Párizsba ment, kutatni vagy valamit megírni, ösztöndíjat kaphatott Annette Laboreytől. Ezt előre lelevelezték. Ahhoz, hogy ösztöndíjat adjon, egy vagy két ajánlás kellett olyanoktól, akikben megbízott. Például, amikor már kint éltem, egy keletnémet művész alkotásairól készült reprókat juttatott el hozzám Annette, véleményt kellett mondanom. Nagyon jónak találtam őket, írtam egy ajánlást, és a keletnémet művész kapott egy ösztöndíjat Annette-nél. Én még valakit juttattam hozzá ehhez az ösztöndíjhoz, egy szerbiai művészettörténész barátnőmet, Irina Subotić-ot.[54] A pénz nem Sorostól jött legjobb tudomásom szerint, hanem olyan fajta alapítvány volt, amit összeadtak. Lehet, hogy volt politikai háttere, de az értelme nem az volt, hanem hogy aki kijön, egy hónapig nyugodtan kutathasson, ne csak élvezze a francia kultúrát, hanem konstruktív módon, tudományos célra használja fel.

 

Az interjú A nagy könyvlopás. Francia könyvkiállítás a vasfüggöny mögött című kiállítást előkészítő kutatás keretében készült. (Szentendrei Képtár, 2019. 09. 20. – 2020. 03. 01., kurátorok: Árvai Mária, Véri Dániel)

Ennek alkalmából 2020 elején kétnyelvű, magyar–angol kiadvány jelenik meg, amely három bevezető tanulmány mellett közli a tíz interjú teljes, szerkesztett szövegét.

Az interjút Árvai Mária és Véri Dániel készítette Budapesten 2019. április 5-én, a szöveget ők szerkesztették, az olvasószerkesztő Zelei Bori volt.

 

[1] Passuth László (1900–1979), író, 1919 és 1950 között banktisztviselőként, 1950-től 1960-ig, nyugdíjba vonulásáig az Országos Fordító Iroda szakfordítójaként dolgozott.

[2] Békésy Lola (1900–1989) bábkészítő.

[3] Mindszenty József (1892–1975), bíboros-hercegprímás, esztergomi érsek. Az 1956-os forradalom leverésekor az amerikai követségen kért menedéket, ahol ezt követően 14 éven át tartózkodott, míg végül 1971-ben a magyar és a vatikáni állam között létrejött diplomáciai megállapodásnak megfelelően elhagyta Magyarországot.

[4] A Fővárosi Patyolat Vállalatot 1952-ben alapították, ruhatisztítással és vegytisztítással foglalkozott.

[5] A kamerával ellátott Patyolat felirat az angol követség bejáratával szemben volt a Harmincad utcában. Ld. Szegedy Sándor: Hét nap és hét éjszaka, 116. Elérhető 2000 óta a Magyar Elektronikus Könyvtárban: http://mek.oszk.hu/02200/02241...

[6] Jean Genet (1910–1986), francia író.

[7] Haldimann Éva (1927), Svájcban élő kritikus, irodalomtörténész, 1962–96-ig a Neue Zürcher Zeitung kritikusaként kulcsszerepe volt a kortárs magyar irodalom nyugat-európai népszerűsítésében.

[8] Guy Pierre Turbet-Delof (1922–2008), francia diplomata, 1947–58-ig élt Magyarországon, tanított az Eötvös Kollégiumban, majd a budapesti Francia Intézet igazgatójaként, egyúttal a budapesti francia követség kulturális attaséjaként dolgozott.

[9] Passuth László 1945–60-ig volt a magyar PEN Club főtitkára.

[10] Garas Klára (1919–2017), művészettörténész, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója 1964–84-ig.

[11] Harasztiné Takács Marianna (1917–?), művészettörténész.

[12] Vayer Lajos (1913–2001), művészettörténész, 1955–83-ig az ELTE Művészettörténeti Intézetének tanszékvezető egyetemi tanára, 1958–78 között a Velencei Biennálé magyar miniszteri biztosa.

[13] Claude Monet (1840–1926), francia impresszionista festő.

[14] Pablo Picasso (1881–1973), spanyol festő.

[15] Francisco José de Goya y Lucientes (1746–1828), spanyol festő és grafikus.

[16] Pernezcky Géza (1936), művészettörténész, képzőművész, pedagógus. Ld. a kötetben a vele készült interjút.

[17] Ld. a kötetben a Perneczky Gézával készült interjút.

[18] Soros György (1930), magyar származású amerikai filantróp üzletember.

[19] Gábor Eszter (1937), művészettörténész, 1971–88 között a Szépművészeti Múzeum könyvtárának vezetője volt, szakterülete a 19–20. századi építészettörténet. Ld. a kötetben a vele készült interjút.

[20] Kondor Imre (1911–1990), filozófiai író, a Műszaki Egyetem könyvtárának igazgatója.

[21] Az első éjszaka joga, legendás, de valós alapot nélkülöző földesúri jog a középkorban.

[22] Jackson Pollock (1912–1956), amerikai absztrakt expresszionista festő.

[23] A Nagyvilág a Magyar Írók Szövetsége kiadásában indult, havonta jelentkező világirodalmi folyóirat volt, első száma 1956 októberében jelent meg.

[24] A Valóság a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat (TIT) havi folyóirataként indult 1958-ban.

[25] A Mozgó Világ 1971-ben indult, Budapesten megjelenő „irodalmi-művészeti-közművelődési és kritikai” folyóirat volt, neve azonos Illyés Gyula (1902–1983) 1965-ben megjelent versének címével.

[26] A Filmvilág az egyik légrégebbi és legtöbbet hivatkozott magyar filmművészeti folyóirat, 1958. február 15-én indult.

[27] Bak Imre (1939), festő.

[28] Nádler István (1938), festő.

[29] Fajó János (1937–2018), festő.

[30] Jovánovics György (1939), szobrász, ld. a kötetben a vele készült interjút.

[31] Jovánovics Györgynek 1980-ban volt egyéni kiállítása a Francia Kultúrintézetben, ezen szerepelt egy sakkjátszmát idéző Liza Wiathruck-installáció.

[32] A Szabad Európa Rádiót az amerikai kormány alapította 1949-ben az antikommunista propaganda céljaira. A rádió elsősorban híreket sugárzott. 1950-től volt magyar adás, amelyet kezdetben New Yorkból, majd Münchenből sugároztak.

[33] A Magyar Műhely című kritikai és művészeti folyóiratot 1956 után nyugatra kényszerült fiatal művészek alapították, első száma 1962-ben jelent meg Párizsban.

[34] Papp Tibor (1936–2018), író, költő, műfordító.

[35] Kemény István (1925–2008), szociológus. Kende Péterrel együtt A Magyar Füzetek szerkesztője volt. 1980–90-ig a Szabad Európa Rádió külső munkatársaként dolgozott. Cikkeiből válogatás jelent meg: …és a 49 méteres rövidhullámon. Kemény István jegyzetei a Szabad Európa Rádióban 1980–1990, Budapest, Osiris, 2010.

[36] Kende Péter (1927), szociológus, a Magyar Füzetek főszerkesztője.

[37] A Magyar Füzetek 1978–88 között Párizsban megjelent időszaki kiadvány volt, amely azzal a céllal jött létre, hogy fórumot teremtsen a szabad, kritikai gondolkodásnak.

[38] Méray Tibor (1924), író, újságíró.

[39] Az Irodalmi Újság irodalmi és művelődéspolitikai hetilap, a Magyar Írók Szövetségének lapja, 1950–89-ig működött, 1956 után emigráns folyóiratként.

[40] A zuglói kör absztrakció iránt érdeklődő művészek baráti társasága 1958–68 között, nevét szervezője, Molnár Sándor zuglói lakásáról kapta, a csoport magját rajta kívül Bak Imre, Deim Pál és Nádler István alkották.

[41] Molnár Sándor (1936), festő.

[42] Beke László (1944), művészettörténész.

[43] Fejtő Ferenc: A magyar tragédia: 1956, Párizs, 1956. A könyv előszavát Jean-Paul Sartre (1905–1980), francia filozófus írta.

[44] George Orwell (1903–1950), angol író, újságíró.

[45] Arthur Koestler (1905–1983), magyar származású angol író, társadalomfilozófus.

[46] Milan Kundera (1891–1971), cseh író.

[47] Szabó Júlia (1939–2004), művészettörténész, szakterülete a 19–20. századi művészet.

[48] Hamvas Béla (1897–1968), író, filozófus.

[49] Feltehetőleg ennek a könyvnek a kéziratára utal: Hamvas Béla: Az öt géniusz, Bern, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, 1985.

[50] Bibó István (1911–1979), jogász, politikus, 1956-ban a harmadik Nagy Imre-kormány államminisztere.

[51] Kemény István és Sárközy Mátyás gondozásában jelent meg az Európai Magyar Protestáns Szabadegyetem kiadásában Bernben a Bibó István összegyűjtött munkái c. háromkötetes kiadvány, 1981–83-ban.

[52] Sipos Gyula (1935), író, kritikus.

[53] Az alapítvány harmincnégy éven keresztül segítette a kulturális párbeszédet a vasfüggönyön keresztül. Annette Laborey 1974 és 1989 között mintegy háromezer kelet-európai értelmiségit juttatott nyugat-európai tanulmányút lehetőségéhez. Később a Soros György által alapított Open Society Institute-ba olvadt be. Ld. Nicolas Guilhot: „A Network of Influential Friendships: The Fondation pour une Entraide Intellectuelle Européenne and East–West Cultural Dialogue, 1957–1991”, Minerva 44/4 (2006), 379–409.

[54] Irina Subotić (1941), szerb művészettörténész, a Zenit folyóirat és mozgalom szakértője.

View 006531
„Egy ismeretlen világ szaga, illúziója és a realitása jött be az ember kispesti kuckójába”

A Szentendrei Képtárban látható most annak a kutatómunkának az eredménye, ami a híres, 1959-es műcsarnokbeli francia könyvkiállítás történetét dolgozta fel. Erről tudható, hogy a kéthetes nyitvatartási idő alatt a könyvek nagy részét ellopták a látogatók. A szemtanúk és „tolvajok” között akadtak főiskolás művészek és művészettörténet szakos egyetemisták is. A nagy könyvlopás. Francia könyvkiállítás a vasfüggöny mögött című kiállítás kurátorai, Árvai Mária és Véri Dániel velük készítettek interjúkat, hogy a könyvlopás téma mellett feltérképezzék: az 50-es, 60-as évek elszigeteltségében hogyan lehetett „nyugati” információhoz, képekhez, reprodukciókhoz jutni. Ezek a forrásértékű interjúk – a kiállítás katalógusa mellett – 2019 októberétől az Artmagazin Online-on jelennek meg: az oldalunkra látogatók kéthetente egy-egy újabb megszólaló történetét olvashatják majd.

View 006555
„Emlékszem, hogy az első kék színt hol és mikor láttam”

A Szentendrei Képtárban látható most annak a kutatómunkának az eredménye, ami a híres, 1959-es műcsarnokbeli francia könyvkiállítás történetét dolgozta fel. Erről tudható, hogy a kéthetes nyitvatartási idő alatt a könyvek nagy részét ellopták a látogatók. A szemtanúk és „tolvajok” között akadtak főiskolás művészek és művészettörténet szakos egyetemisták is. A nagy könyvlopás. Francia könyvkiállítás a vasfüggöny mögött című kiállítás kurátorai, Árvai Mária és Véri Dániel velük készítettek interjúkat, hogy a könyvlopás téma mellett feltérképezzék: az 50-es, 60-as évek elszigeteltségében hogyan lehetett „nyugati” információhoz, képekhez, reprodukciókhoz jutni. Ezek a forrásértékű interjúk – a kiállítás katalógusa mellett – 2019 októberétől az Artmagazin Online-on jelennek meg: az oldalunkra látogatók kéthetente egy-egy újabb megszólaló történetét olvashatják majd.

Full 006508
„Volt ez az International Advisory Council, tőlük lehetett kérni [könyvet], és elküldték. Gratis!”

A Szentendrei Képtárban látható most annak a kutatómunkának az eredménye, ami a híres, 1959-es műcsarnokbeli francia könyvkiállítás történetét dolgozta fel. Erről tudható, hogy a kéthetes nyitvatartási idő alatt a könyvek nagy részét ellopták a látogatók. A szemtanúk és „tolvajok” között akadtak főiskolás művészek és művészettörténet szakos egyetemisták is. A nagy könyvlopás. Francia könyvkiállítás a vasfüggöny mögött című kiállítás kurátorai, Árvai Mária és Véri Dániel velük készítettek interjúkat, hogy a könyvlopás téma mellett feltérképezzék: az 50-es, 60-as évek elszigeteltségében hogyan lehetett „nyugati” információhoz, képekhez, reprodukciókhoz jutni. Ezek a forrásértékű interjúk – a kiállítás katalógusa mellett – 2019 októberétől az Artmagazin Online-on jelennek meg: az oldalunkra látogatók kéthetente egy-egy újabb megszólaló történetét olvashatják majd.

View 006524
„És akkor beindult a gépezet: óriási sebességgel közlekedtünk a földalattival a Műcsarnok és a főiskola között”

A Szentendrei Képtárban látható most annak a kutatómunkának az eredménye, ami a híres, 1959-es műcsarnokbeli francia könyvkiállítás történetét dolgozta fel. Erről tudható, hogy a kéthetes nyitvatartási idő alatt a könyvek nagy részét ellopták a látogatók. A szemtanúk és „tolvajok” között akadtak főiskolás művészek és művészettörténet szakos egyetemisták is. A nagy könyvlopás. Francia könyvkiállítás a vasfüggöny mögött című kiállítás kurátorai, Árvai Mária és Véri Dániel velük készítettek interjúkat, hogy a könyvlopás téma mellett feltérképezzék: az 50-es, 60-as évek elszigeteltségében hogyan lehetett „nyugati” információhoz, képekhez, reprodukciókhoz jutni. Ezek a forrásértékű interjúk – a kiállítás katalógusa mellett – 2019 októberétől az Artmagazin Online-on jelennek meg: az oldalunkra látogatók kéthetente egy-egy újabb megszólaló történetét olvashatják majd. 

Full 006495
„Úgy szétnyirbálva, hogy úgy mondjam, szétkaszálva könyvet még nem láttam, mint ahogy az visszajött hozzám”

A Szentendrei Képtárban látható most annak a kutatómunkának az eredménye, ami a híres, 1959-es műcsarnokbeli francia könyvkiállítás történetét dolgozta fel. Erről tudható, hogy a kéthetes nyitvatartási idő alatt a könyvek nagy részét ellopták a látogatók. A szemtanúk és „tolvajok” között akadtak főiskolás művészek és művészettörténet szakos egyetemisták is. A nagy könyvlopás. Francia könyvkiállítás a vasfüggöny mögött című kiállítás kurátorai, Árvai Mária és Véri Dániel velük készítettek interjúkat, hogy a könyvlopás téma mellett feltérképezzék: az 50-es, 60-as évek elszigeteltségében hogyan lehetett „nyugati” információhoz, képekhez, reprodukciókhoz jutni. Ezek a forrásértékű interjúk – a kiállítás katalógusa mellett – 2019 októberétől az Artmagazin Online-on jelennek meg: az oldalunkra látogatók kéthetente egy-egy újabb megszólaló történetét olvashatják majd.