A Szentendrei Képtárban volt látható annak a kutatómunkának az eredménye, ami a híres, 1959-es műcsarnokbeli francia könyvkiállítás történetét dolgozta fel. Erről tudható, hogy a kéthetes nyitvatartási idő alatt a könyvek nagy részét ellopták a látogatók. A szemtanúk és „tolvajok” között akadtak főiskolás művészek és művészettörténet szakos egyetemisták is. A nagy könyvlopás. Francia könyvkiállítás a vasfüggöny mögött című kiállítás kurátorai, Árvai Mária és Véri Dániel velük készítettek interjúkat, hogy a könyvlopás téma mellett feltérképezzék: az 50-es, 60-as évek elszigeteltségében hogyan lehetett „nyugati” információhoz, képekhez, reprodukciókhoz jutni. Ezek a forrásértékű interjúk – a kiállítás katalógusa mellett – az Artmagazin Online-on jelennek meg.

Marosi Ernő (1940) művészettörténész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, szakterülete a középkori művészet.

Francia könyvkiállítás

Másodéves egyetemisták voltunk, Kovács Péter[1] barátunk már harmadéves volt akkor. A műcsarnokbeli francia könyvkiállításon, amit mindannyian megnéztünk, hosszú asztalokon, bakokra tett deszkákon rengeteg könyv volt kiállítva. Híre ment, hogy a könyveket szabadon meg lehet szerezni, nem fognak semmilyen nyomozást indítani. Mindenki ment és kereste, amit még talált, úgyhogy a zárás idejére eléggé megcsappant a kiállítás anyaga. Hozzá kell tenni, hogy ez a tárlat a mindenki által keresett javaknak egy rendkívül bő forrása volt.

A francia könyvkiállítás a modern, reprodukciós kötetekben hozott újdonságot. Ráharaptunk, és szemérmetlenül megindult a lopás, különösen, mikor kiderült, hogy a franciák nem fogják üldözni mindezt. Amikor a magyar hatóságok mégis üldözték, azt azért tették, mert úgy tekintették, mint a magyar intézmények megkárosítását. Tudniillik a franciák nem rendeltek visszafelé fuvart, hanem úgy gondolták, hogy valamilyen módon el fog jutni a magyar olvasókhoz: vagy mint könyvtári anyag, vagy istentől elrugaszkodott módon.

A mi környékünkön mindig Kovács Péter és környezete tudott a legtöbbet, úgyhogy mi tisztában voltunk vele, hogy itt meg lehet szépen szerezni a könyveket. Én kollégista voltam, és nagyon szerényen olyanokat gyűjtöttem be emléktárgyként, ami semmiben nem tért el az itthoni dolgoktól: sem szövegének értékében, sem pedig a fekete-fehér reprodukciókban. De hát ennek a halált megvető bátorságnak, amit ez az egész dolog igényelt, ez mindenképpen megfelelt.

Sokan voltak a kiállításon?

Sokan, persze! Deszkák végig a fal mentén, középen, és az emberek így olvastak; a hónuk alatt tartottak még három könyvet, amit még szerettek volna megnézni, mert soha nem lehetett tudni, hogy nem lopják-e el addigra, mikor sor kerülne rá.

Csak egy alkalommal járt ott, vagy visszament még?

Többször is voltam.

És fogyott a készlet?

Persze! A végén már egész levegős polcok voltak!

Zodiaque

Őrzök a könyvtáramban egy nagyon tipikus könyvet. Annak a sorozatnak egy darabjáról van szó, amely Zodiaque néven egy burgundiai modern bencés kolostorban, la-Pierre-qui-Vire-ben, kézműves munkával került előállításra. A Zodiaque sorozat a La Nuit des temps, „az idők éjszakája” címmel jelent meg, és a feudális Franciaország grófságainak rendjében mutatta be a román kor emlékeit.

Ez egy szemléletet teremtő munka volt a kőfalnak, a kőfaragványnak anyagszerű fény-árnyék jelenségként való fotózása szempontjából: a középkor, a román kor emlékanyagának ezt a szemléletét terjesztette. Amikor a közelmúltban restaurálták a pannonhalmi apátsági templomot, döbbenten láttuk, hogy ez a hatvan évvel ezelőtti szemlélet nyomta rá a bélyegét a vállalkozásra.

Roussillon roman, tehát Délnyugat-Franciaországnak egy tartományáról van szó, nagyon szép, a Pireneusokra felkúszó kolostor-együttesekről. Ezt a könyvet az én feleségem, Szabó Júlia kapta.[2] Ő valami ilyesmire vágyott ennek a kiállításnak az anyagából. A 19. századi művészetnek és a 20. századi avantgárdnak volt a specialistája, de akkoriban a modernesek ilyesmik iránt is érdeklődtek. Nyitottak voltak. Ő nem merte magáévá tenni a könyvet, és most, amikor kerestem ezeket a corpus delictiket, találtam meg benne a dedikációt: „Julinak szaktársi megbecsüléssel, de – tévedésből, szeretettel: Péter.” Péter az Kovács Péter, a dátum „1959. XI. 6.”, tehát a november 7-e előtti napon keletkezett ez a dedikáció,[3] és tévedésből: valamiért nem ezt a könyvet szerette volna megkapni.[4]

Ezek a könyvek később, amelyeket akár Kovács Péterék, akár mások elhoztak, cirkuláltak a társaságon belül?

Nem. Mondjuk a dolognak azért elvették az ízét, tudniillik a rendőrség elkezdte üldözni ezt a társaságot. Akkoriban a Nemzeti Színházban statisztáltunk, és az ottani öltözőkben derült fény arra, hogy Pap Gábort[5] rendszeresen kihallgatták a rendőrségen.

Idegennyelvű Könyvesbolt, Skira albumok

Hol lehetett ekkoriban kurrens, akár középkorra, akár kortárs művészetre vonatkozó kiadványokhoz hozzájutni?

Abban az időben mindenekelőtt a Váci utcai Idegennyelvű Könyvesboltban; de ugyanígy például a bölcsészkar épületében lévő egykori Gorkij Könyvesbolt kínálatában található szovjet kiadású albumok is hozzátartoztak a művészettörténész hallgatók, a belvárosi presszók közönsége és a művésznövendékek fejlődéséhez.

Mindenekelőtt a svájci Albert Skira albumai játszottak fontos szerepet. Ezekben nagyon finom, sokszoros színkontrollon átesett reprodukciók jelentek meg – akkor még nem volt automatikus színbeállítás. A Skira-kötetek különös szépsége az volt, hogy a nyomtatópapírra kézzel ragasztották rá a reprodukciókat. Ezek megfizethetetlen, legalábbis hallgatók számára megfizethetetlen könyvek voltak. A könyvesboltban nem nagyon örültek, hogy mindenki átlapozza ezeket a könyveket, de azért szeretettel fogadtak. Támogatták a művelődést, ami nem feltétlenül tartozott a könyvesbolt feladatai közé.

NDK és Gorkij Könyvesbolt

Az Idegennyelvű Könyvesbolton kívül még egy nagyon kiváló dolog volt: a Deák téren működött az NDK könyvesboltja, amely egészen más jellegű dolgokat árult, német klasszikus irodalmat, régi stílusú régészeti, középkorászati munkákat. Emellett a Gorkij Könyvesbolt volt az orosz könyvek lelőhelye: amikor időnként orosz vendégeink voltak, a feneküket verték a földhöz a gyönyörűségtől, mert a Gorkij Könyvesbolt ugyanolyan ellátmányt kapott könyvekből, mint valami szibériai nagyváros könyvesboltjai. Nagyon nehéz volt jó könyvekhez hozzájutni, de itt mindig találtak valamit. Ráadásul olyasmiket is megleltek, mint például Szolzsenyicin: az Ivan Gyeniszovicsot magyarul el lehetett érni akkor is, amikor a Szovjetunióban már régen be volt tiltva.[6]

Művészettörténet tanszék és a francia követség

Kulturális egyezmény akkor még nem élt Franciaországgal. A kulturális miniszter Malraux[7] volt, ő határozta meg az egyezmény szempontjait. ’63-ban, az első nagy ’56 utáni amnesztiát követően került sor a kulturális szerződés megkötésére. Előtte is léteztek azonban különféle kapcsolatok. Én ’63-ban lettem gyakornok az egyetemen, és fiatal tanársegédként még évekig eljártam a francia követségre Zádor Anna[8] kíséretében, és kaptuk az éves adagot: ebben a Connaissance des Arts és a Revue du Louvre is szerepelt, melyeket előfizettek a tanszék számára, valamint rengeteg könyv. Ezek nem látványos közönségkönyvek voltak, hanem különösen a Presses Universitaires bizonyos kötetei, amik tulajdonképpen még krúdában voltak – úgy kellett késsel fölvágni őket.

Könyvtárak

Ahogy mondtam, nagyon kevés könyv az egyetemre is bejutott, de a tanszék könyvtára alapvetően régies volt. Igazán az első világháború előtt fejlesztették. A Gerevich-korszakban[9] nagyon hektikusan, időről időre megszereztek dolgokat, aztán megint semmit. Pár kötet volt, amelyekhez az egyetemi könyvtár útján hozzá tudtunk jutni, köztük nagyon jelentős, fontos dolgokhoz is.

A Szépművészeti Múzeum könyvtára volt nagyon fontos még, például Kondor Béla[10] művészete a Szépművészeti könyvtára és grafikai gyűjteménye nélkül nem nagyon lenne elképzelhető. Valamennyi talán a Szabó Ervin Könyvtárba is került, a Nemzeti Galéria könyvtárába; de nem létezett – ahogy ma sincs – egy igazán jó művészeti könyvtár. Ma hozzá vannak szokva az emberek, hogy elég sok mindent meg lehet kapni a Képzőművészeti Főiskolán: ez már egy abszolút új rezsim. Akkoriban ott mindent lehetett kapni, csak ezt nem. Ék Sándornak,[11] Bortnyiknak[12] a környékén fű nem termett.

Az interjú A nagy könyvlopás. Francia könyvkiállítás a vasfüggöny mögött című kiállítást előkészítő kutatás keretében készült. (Szentendrei Képtár, 2019. 09. 20. – 2020. 03. 01., kurátorok: Árvai Mária, Véri Dániel)

Ennek alkalmából 2020-ban kétnyelvű, magyar–angol kiadvány jelenik meg, amely három bevezető tanulmány mellett közli a tíz interjú teljes, szerkesztett szövegét.

Az interjút Árvai Mária és Véri Dániel készítette Budapesten 2019. február 19-én, a szöveget ők szerkesztették, az olvasószerkesztő Zelei Bori volt.

^{[1] Ld. a kötetben a vele és feleségével, Kovalovszky Mártával készült interjút.}

^{[2] Szabó Júlia (1939–2004), művészettörténész, szakterülete a 19–20. századi művészet.}

^{[3] Az 1917-es októberi orosz forradalom, a keleti blokkban rendszeresen megünnepelt „nagy októberi szocialista forradalom” napja.}

^{[4] Ld. a kötetben a Kovalovszky Mártával és Kovács Péterrel készült interjút.}

^{[5] Pap Gábor (1939), művészettörténész.}

^{[6] Alexandr Szolzsenyicin: Ivan Gyeniszovics egy napja.}

^{[7] André Malraux (1901–1976), francia író és politikus, 1959–69 között kulturális miniszter. Malraux: La Métamorphose des Dieux c. könyvét lopta el a kiállításról Gábor Eszter férje, ld. a kötetben a vele készült interjút.}

^{[8] Zádor Anna (1904–1995), művészettörténész, egyetemi tanár, szakterülete a klasszicizmus, a romantika és a kertművészet.}

^{[9] Gerevich Tibor (1882–1954), művészettörténész, kultúrpolitikus, 1924-től egyetemi tanár.}

^{[10] Kondor Béla (1931–1972), grafikus, festő.}

^{[11] Ék Sándor (1902–1975), grafikus, festő, 1949-től a Képzőművészeti Főiskola tanára, a grafikai tanszék vezetője.}

^{[12] Bortnyik Sándor (1893–1976), festő, grafikus, tervezőgrafikus, 1949–56 között a Képzőművészeti Főiskola vezetője.}