Sugár János: Horizontális underground
Poszthumanizmus – nehéz szó. Nem a kiejtése miatt, hanem mert nyomasztó. Nálunk az Artmagazin Online-on is sok szöveg alkalmazza vagy tárgyalja a globális kultúra jelenségeit átértelmező gondolkozásmódot, ami a humanizmus utáni állapotban keresi az ember helyét a világban. Vannak olyan alkotók azonban, akik még most, a humanizmus válságidőszakában is magát az embert, az emberi gondolkodást és az ember általános problémamegoldó képességét helyezik a figyelmük középpontjába.
Sugár János esetében pontosabb lenne azt mondani, hogy a fókuszban tartja ezt a témát, mivel alkotói pályája kezdetétől következetesen foglalkozik vele. Legújabb kiállításán látható régi és új munkái is ezt az elkötelezett érdeklődést bizonyítják.
„A laterális gondolkodás olyan problémamegoldó módszer, amelyben úgy generálunk ötleteket, hogy a meglévő dolgokra egy szokatlan szemszögből, újszerűen tekintünk. Amíg a logikus (vertikális) gondolkodás a kiválasztott ötletet lineárisan viszi előre, addig az oldalirányú (laterális) gondolkodás provokációval vagy a vonatkoztatási keret megváltoztatásával új, friss ötleteket hoz létre. A vertikális gondolkodás megpróbálja legyőzni a problémát, a laterális gondolkodás viszont egy radikálisan más megközelítés segítségével megpróbálja kikerülni. [...] A laterális gondolkodás kifejezés kifejezetten az ötletszintű kreativitással van összefüggésben, ami nem azonos a művészi alkotófolyamattal.”1
Ha végignézzük Sugár János életművét, különös tekintettel a címadásaira és a jelen munkáiban is megjelenő más intertextusokra, illetve valahonnan még azt is megtudjuk, vagy kikövetkeztetjük, hogy milyen tárgyakat gyűjt (folyamatosan, évtizedek óta), akkor világossá válik számunkra, hogy az emberi nyitottság, a kockázatkereső, kísérletező laterális gondolkodás és az annak eredményeképpen létrejött megoldások rajongója. Kétségtelen, hogy ezek az ötletek, fortélyok, találmányok szórakoztatóak, sőt lenyűgözőek. Ha innen nézzük, Sugár voltaképpen humanista, mégpedig André Kertész-i értelemben: szereti megmutatni, megfigyelni az embereket és egyúttal fel is hívni rájuk, vagy az általuk kitalált dolgokra a figyelmet. Azonban Kertésszel ellentétben, amit csinál, az nem ábrázoló művészet, a laterális gondolkodás és a kapcsolódó jelenségek nemcsak mint referencia és téma, hanem elsősorban mint munkamódszer és alkotói intenció vannak jelen az oeuvre-ben. Saját szavaival (még 2005-ből): „ha valakinek a gondolkodásmódja mondjuk egy provokatív műalkotás hatására megnyílik, és egyszer vagy kétszer rájön arra, hogy van ilyen, hogy »aha« élmény, az már jobb eséllyel indul a jövőbeli problémák megoldására, és képes lesz tanulni. Erről szól a művészet. Arról, hogy hogyan lehet ezt a gondolkodásmódbeli nyitottságot folyamatosan manifesztálni, hogyan lehet új, referenciamentes krízisekkel szembenézni. A művészetnek nagyon sok más szintje vagy hasznossági foka is van, de azért, úgy érzem, az a fő szerepe, hogy konfliktust okozzon, amelyet valahogy meg kell oldani, és a megoldásból szülessen valamilyen immunitás, ami egy későbbi helyzetben majd használható lesz.”2
Az Éjszakai posta Babilonba című sorozatban a bonbontálcaforma mint központi motívum jelenik meg felnagyított verzióban, új kontextusba helyezve. A bonbonokat tartó műanyag egyike azon elsősorban funkcionális tárgyaknak, amelyekről jelentéktelenségük miatt keveset lehet tudni, megjelenésük, formai jellemzőik azonban pontos tervezői szándékot és szakmai (szobrászati) felkészültséget feltételeznek. Az Éjszakai posta Babilonba esetében a játék közbeni alapvető rekontextualizálási gesztus által a műanyag tálca elemei topografikus elemekké nőnek, és az egypontos világítás révén egy esti városkép (Babilon) földfelszíni alakzataivá válnak. A fekete-fehér látvány, a cím és az ortofotó jelleg együttesen utalás az 1936-os Night Mail című brit dokumentumfilmre, amely a Londonból Glasgowba siető postavonat éjjeli útját és a rajta dolgozók munkáját mutatja be. A filmben megfigyelhető egy technikai lelemény: az éjjel közlekedő postavonat, hogy megtartsa sebességét, nem áll meg az egyes állomásoknál, hanem egy speciális, oldalt kiálló elem segítségével egyszerűen bekampózza a megállók mellé előre, terv szerint kihelyezett levelekkel teli bőrzsákokat. A, küldemények eljuttatása a címzettekhez egy éjszaka alatt, miközben az emberek mit sem sejtve, békésen alszanak, a műalkotás és a néző közti kommunikációs helyzet, az információáramlás és a gondolkodás metaforájaként is értelmezhető.
Az Art of War című videóterv is egy kommunikációs szituáció, egy taktikai manőver megértésével foglalkozik. „Az underground művészet [...] célja [az volt], hogy a jelhasználat cenzurális kötöttségeitől mentes saját közlésrendszert hozzon létre, az állampárti jog‐ és intézményrendszer kijátszásával megteremtse saját kommunikációs csatornáit, kialakítsa a maga megvalósulási formáit, eszközeit, infrastruktúráit, melyekkel egy épp ezáltal formálódó, »horizontálisan terjeszkedő civil hálózat« felé továbbíthatja üzeneteit.” Az internet megjelenése óta ezek a folyamatok on the ground zajlanak részben nyilvánosan, részben láthatatlanul. A kiberkultúra kvázi-underground kultúraként működik, online közösségek tagjai számára biztosít kommunikációs (alag)utakat, aminek köszönhetően a több milliárd felhasználó életét aktuális földrajzi elhelyezkedésüktől függetlenül, online, ugyanakkor személyes, emberi közvetlenséggel kialakított kapcsolatok szabhatják meg. Ennek a horizontális működésnek, „úttörésnek” szélsőséges példája az inverz geometria a kortárs katonai értelmezésben, amelyben – ahogy Sugár is írja – az újdonság, a referenciamentesség, a váratlanság fontos elem. A videóterv párdarabja a Horizontális underground című installáció, amely tizenöt kártyavárszerűen egymásra épített üveglapból, a lyukas lapokon elhelyezett erősítékekből és a lapok közepén horizontálisan áthaladó fémgörbéből áll. Mindkét mű olyan, ún. kognitív alkotás, amelyen „jól nyomon követhető a megismerés folyamata.”4
És végül sajátos mind mapként értelmezhetőek azok a reliefek is, amelyek a Horizontális underground című munkát veszik körbe. Az 1990 és 2000 között készült alkotások Sugár beszámolója szerint önmagának, kvázi az asztalfióknak készültek, tehát olyan felszabadult alaphelyzetben, amelyben nem nehezedett rá a nyilvánosságra kerülés nyomása. Ilyen értelemben a reliefek kiállításon történő bemutatása hasonlatos a naplókiadáshoz, vagyis alapvetően kitárulkozás, hiszen a szerző önmagának szánt feljegyzései nyilvánosan olvashatóvá, elemezhetővé válnak – befolyásolva eddigi tudásunkat és interpretációs folyamatainkat az életével és az életművével kapcsolatban (is). Sugár érzéki konceptuális reliefjeiben nonsalansz keverednek a munkásságában következetesen jelen lévő tárgyak (bonbontálcaforma, rádió, mikrofotó, építészeti rajz, xeroxmásolat etc.), motívumok (szilvamagforma, vessző, kereszt stb.), eszközök (festés, flokkolás and so on), az egyszerű, értéktelen, tüzépről is beszerezhető anyagok (farost, műanyag...) és a nemes szobrászati alapanyagok (terrakotta, bronz, alumínium és mások). A kompozíciók szándékosan kerülik a klasszikus, harmóniára törekvő „jól kinézést”, más szóval bizonyos mérce szerint rondák, illetve a legtöbb mérce szerint is furcsák. Az elfurcsásítás (osztranényie) pedig alapvető alkotói eszköz az olyan a szabályostól meglepően és érdeklődést keltően elütő, provokáló dolgok létrehozásában, amelyek konfliktusokat generálva állandó intellektuális készenlétre ösztönözhetnek.6
1. Pacsika Rudolf összegzi Edward de Bono laterális gondolkodás–definícióját. In: Pacsika Rudolf: LÁNCOLATOK. Barkácsolt asszociációs hidak episztémék között. DLA-disszertáció, MKE, 2016. 46 p.
2. A jelentés a lojalitáshoz kapcsolódik, ami a jelentés keresésére indít Sugár Jánossal beszélget Hajdu István. (Első rész) In: Balkon, 2005/5
3. Szabó Gábor: A hálózat mint kritikai forma – Esztétikum és politika a Kádár‐kori szamizdat‐irodalomban. In: Acta Universitatis Szegediensis:Acta Historiae Litterarum Hungaricarum, 2020. 177. p.
4. Geskó Judit meghatározása Sugár János kognitív grafikái kapcsán.
5. „Nem akarok kitérni a koncept artra, mert szerintem az egy levitézlett időszak – ahol a levitézlettsége alatt semmi pejoratívat nem értek –, ez már elmúlt, mégpedig azért, mert túlságosan lemondott az érzéki, a közvetlen, a totális hatásról, amit a kommunikációban a művészet mindig is igénybe vett. A művészet újra a vizuális és az érzéki hatásokat keresi. (…) A 80-as évek óta kialakult egy olyan fajta esztétika, ami a művektől – a képzőművészeti és a zeneművektől is – olyan szépséget vár el, amely emlékeztet a tiszta gondolatra, illetve a gondolat szépségére.” Erdély Miklós: Optimista előadás, idézi Andrási Gábor: A gondolat formái (Nappali ház, 1993/2)
6. l. Sugár János: Komplex folyamatok a figyelem terén kívül és belül (a 2001. november 7–én elhangzott előadás szerkesztett változata), In: exindex.hu