Szép ember volt...

P. Szűcs Julianna

Jót tesznek-e a magyar festészetről általában kialakítandó képnek a festői életutakat bemutató életműtárlatok? Érdemes-e mindig szembenézni azzal, hogy (az esetleges kivételektől eltekintve) a magyar művészi teljesítmények görbéje az életkor emelkedésével ellentétes irányú? És mik az okok? Nézzük most Thorma Jánost.

Thorma János: Önarckép, 1897, olaj, vászon, 55×45 cm j.j.l. Thorma 1897. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

Thorma János: Önarckép, 1897, olaj, vászon, 55×45 cm j.j.l. Thorma 1897. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

A források szerint jóvágású, kunfejű, már fiatalon őszülő, sűrű üstökű, napbarnított arcú agglegényként tiporta a női szíveket. Elébb Kiskunhalasról fölkerülve Pesten Székely Bertalan akadémiai növendékeként, majd Münchenben Hollósy magániskolájából a szomszédba átkukkantva Liezen-Mayer tanítványaként, aztán Párizsban a Julian Akadémián, de végül is mindenütt, ahol megfordult. Szerteszét Európában, ahol hiányos nyelvtudása ellenére hagyta magára omlani a kultúra betűidegen, látványos emlékeit. Aztán a fővárosban, ahol gyorsan, talán túlságosan is gyorsan aratott sikert. Majd egyre inkább, újra meg újra mint Ady föl-földobott köve Nagybányán. Családja is itt telepedett le kiskamasz korában, itt vált érettebben a szabadiskola egyik pillérévé, itt vált a társasággá intézményesült festőközösség hivatalosan is beiktatott vezérévé.

 
Imponáló magyar festőéletrajz az övé, csak a karizma szerencsecsillaga szökött előle egyre távolabb. Sosem üldözték, az emberek szerették, a tanítványai bálványozták, még pénze is több volt (általában), mint hasonszőrű kollégáinak. Persze a magányos, népszerű, szép vidéki férfisors nem olcsó életforma: hajnali dáridókkal, kávéházi szeparékkal, húrt nyűvő cigányozással terheli a pénztárcát, de van, ami miatt érdemes vállalni a sírva vigadó gyötrelmeket. Az örökkön ébren tartott öt érzékszerv, a forró temperamentumot kifejező vászonra vitt színöröm, leginkább pedig az elszántság természetes színét halványra betegítő gondolat borba fojtott lezsibbasztása megtérített a költségekből valamit.
 
Ez így azért igazságtalan portrévázlat. A mulatósfajta Thorma János lelke mellett, alatt, fölött mindig ott lappangott valami nagyot akaró, aszkézist vállaló és önsorsrontó démon, ami arra ugyan nem volt elég, hogy egészen hatalmába kerítse festészetét, de arra igen, hogy örök bűntudattal mérgezze pályájának első felében a vastag, iszaposan dús festékorgiákat, a pálya második részében pedig az irizáló, nyalánkan édes színekben fürdő idilleket.
 
Akárhogyan is alakult Thorma harca az angyallal, a küzdelem elég szomorúra, bár nem tanulságok nélkül valóra sikeredett a Magyar Nemzeti Galéria emlékkiállításán és Büki Barbara kurátori működésének eredményeképpen. Igaz lenne ez a mérleg persze akkor is, ha a feladat történetesen Iványi-Grünwald Béla, Réti István, Glatz Oszkár vagy Hollósy Simon életművének vertikális bemutatását tűzte volna célul maga elé. Élénken él emlékeinkben két életműtárlat, két kontrollcsoport gondokat okozó élménye. Csók István ugyanis sok klasszissal kifinomultabb piktúrát művelt, mint Thorma, Ferenczy Károly nagyságrendekkel mélyebb művészetet produkált, mint a most megidézett „szép nagybányai”, s lám – tanú erre a két évvel korábbi székesfehérvári és a tavalyi galériabeli vállalkozás – még ők sem bírták el a teljes életmű fejlődésvonalát kipreparáló muzeológiai iparkodást. Csak hát ők több jó képet festettek menet közben...
 
Állunk a Szenvedők (1892) előtt és értjük a problémát. A hazai közönség előtt lesajnált, Párizsban viszont nagyon megdíjazott művet kétségtelenül megérintette a kor hangulata: gyöngyházrealizmus à la Jules Bastien-Lepage, Armeleutemalerei à la Fritz von Uhde, de legfőképpen a századforduló pesszimista, lelkiismeret vezérelte dekadenciája. Mintha a könyveket különben kerülő művész ekkortájt le se tette volna Bródy Sándor és Émile Zola regényeit vagy Reviczky Gyula és Kiss József verseit. (Utóbbit egyébként illusztrálta is a nagybányai festők emancipáció mellett tüntető akciójának eredményeképpen.) De mégis: a beállítás direkt színpadiasságából és az arckifejezések túlhangsúlyozott mimikájából hiányzik a modern életérzés legfontosabb kelléke. Az az impassibilité, az a hűvös közöny, amely sorsukat akarva-akaratlanul lefokozza, eljelentékteleníti, mert mindannyian úgy is a gomböntő kanalában végzik. Ezzel szemben a Szenvedők című festményen Tiborcok és Avilai Terézek, Novalisok és Szent Erzsébetek szerepelnek. Csupa morális óriás és elátkozott hős. Ha például Manet festette volna őket (vagy akár csak Rippl-Rónai, sőt legjobb pillanataiban akár Ferenczy Károly), látványuk mögött nem lenne történet, és jellemük nem lenne talányosabb, mint a temető bejáratát szegélyező lombja vesztett fák. Akkor nemcsak a látványuk, akkor a jellemük, azaz jellemük hiánya is modern lenne.
 
Állunk az Október elsején (1903) című vászon előtt és ezt a problémát is értjük. A koltói parasztok kék-fehér-fekete színekben vonszolják a vonat elé neház életüket. Kicsivel kevésbé pózolva, mint a neofita párizsiasság tíz évvel korábbi képén – túl vagyunk már Nagybánya fénykorán, már a szecesszió aranykorán is –, de még mindig eléggé kimódoltan ahhoz, hogy a kabinetalakítások virtuozitásain túl igazán hihető legyen a megtöretés, a bánat, a keserűség és a mélabú.
 
Toposz toposz hátán. Thorma hiába szállt le a „mindennapi emberek kicsiny tragédiáinak” szintjére, komponálási módjában jobban illeszkedett egykori akadémiai mesterei tanításaihoz, mint útkeresésének rövid idejében a párizsi bohémek „életveszélyes” világához. Lehet, hogy látott már olyan festményt, amely a riportfotográfia mintájára hol egy végtagot, hol egy lombot vágott ketté. Lehet, hogy hallott már harangozni az Allteig, a képegész modernista követelményéről. (Ámbár nem biztos, mert rühellette a kortársi teljesítményeket és a múzeumi festészet megszállottja maradt mindhalálig.) Végül is a bezupált katonákat sirató rokonok tablója csak annyiban különbözött Munkácsy életképeitől, hogy erősebben mert élni a spanyolok világos-sötét ellentétpárjával és a plein air részletek (vonatfüst, felhős ég, árnyékos sínpár stb.) beemelésével. A képszerkezet oly szabályosan kidekázott lett, az öreg paraszt kalapja oly rendíthetetlenül trónolt a kompozíció aranymetszésének pontján, ahogyan azt az iskolában mindig is tanították. Félreértés ne essék: jó ez a kép. Thormának ez a legjobb képe talán. Benne van egész tisztessége, őszintesége, maradisága és kételymentes realizmusa.
 
Figyeljük Ferenczy jellemzését, amelyet legjobb barátjáról írt, de – becsületére legyen mondva – a levélvázlatot még fiának sem küldte el, a gonosz filológusoknak köszönhetjük csak, hogy egyáltalán tudunk róla. „Thorma roppant műveletlen, von Haus aus roppant tehetséges és elsőrangú festő lehetne – útját állja fejlődésének óriási önhittsége és korlátoltsága... Lehet, hogy valamikor elsőrangú képet csinál persze a régi mesterek alapján. A modern törekvéseket már azért sem érti, mert hiányzik neki a modern intellektuális életnek átnézete, az általános szellemi kultúra, amelyben a modern művészet gyökerezik.” (Ölel Carolus: Ferenczy Károly levelezése 2011. MNG 172. o.)
 
Az iskola titka persze igazából rejtve marad a pálya első felének összes fontos művében, a színörömben tocsogó Kocsisok között (1902) című vásznon éppen úgy, mint a hiteles helyszínt megidéző Kártyázókban (1904), a részleteiben meggyőző, de szétdarabolt Cigányutcában (1907) csakúgy, mint a Loie Fuller-szobrocskákra emlékeztető Táncosnőben (1902). Van egy képe azért, amely szívünkhöz különösen közel áll, ebben sűrűsödik mindaz az ígéret és festői őserő, amelyet a körülmények hatalma nem engedett kibontakozni. A Templomba menők (1910) kisebb igényű tájkép-életkép kompozíciójában megcsillan a természet iránt érzett áhítatos alázat, a sötétzöldekből tapintatosan elővillanó kárminok életesen zengő koloritja és az elmosódott körvonalakból sejthető mélyen átgondolt szakrális élmény. Ilyet sajnos nem festett sokat. Pedig ha sokat olvasott volna Réti esztétikai írásaiból, ha sok képet nézett volna Maréestől vagy megint csak Ferenczytől, csökkenhetett volna ez a hiány.


Thorma János: Október elsején, 1903, olaj, vászon, 154 × 215 cm
Thorma János: Október elsején, 1903, olaj, vászon, 154 × 215 cm

Átugrottuk az Aradi vértanúkat (1893–96), pedig nem kellett volna. A személyiségében rejtőző valamennyi probléma e műben sűrűsödött először, s folytatódott még a „jó korszakban” elkezdett, viszont haláláig elkísérő megakompozícióban, a Talpra magyarban (1903–1936). Jól tette Büki Barbara és a Nemzeti Galéria vezetése, hogy nem forszírozták a két pannó átemelését a kiskunhalasi múzeumból. Szétverte volna még azt az egységet is, amely úgy-ahogy megteremtődött a budapesti teremsorban. Igazi kis zsákutcát rendezett tehát a kurátor a történelmi műveknek, pontosabban az azokat megidéző nyomatoknak és vázlatoknak. Aki oda betévedt, pontosan érzékelte: a festőnkben működő erkölcsi imperatívusz és az adott korszak művészi parancsa egymással reménytelen diszkrepanciát teremtett. Politikailag mindenképpen dicsérendő, hogy Thorma a millenniumi gőzös hejehuja közepette megidézte a rendszer „ősbűnét”. (Így járt el valahogy Hollósy Simon is a Rákóczi indulóval.) Az is méltánylandó, hogy a nagy nemzeti gyászélménynél nem ragadt le: meg akarta ő jeleníteni a „csak azért is” optimizmusát, március idusának felejthetetlen pátoszát is. (Mert hát egyetlen szerelmetes olvasmányélménye volt azért: Petőfihez mindig elmenekült, ha a világ számára feloldhatatlan ellentéteket tartogatott.)
 
De az eredmény – ezt Kiskunhalasról tudjuk – siralmas lett. Az Aradi vértanúkon hiába oszlott el harmonikusan az utolsó kenetet feloldó karingesek fehér ruházata és vált a fekete ruhások az esemény követelte szomorú kontraszttá, a Talpra magyaron hiába csomósodott a tömeg dekoratív egységekbe és vált az öreg paraszt és Petőfi alakja egymással kontraposztba mért feszültséggócokká, a látvány vizionárius ihletével adós maradt. Mindkét hatalmas és hányatott sorsú vásznon látszik a megható igyekezet, a történelmi hűség izzadságcseppeket termő fölidézésének szándéka, a tanult dolgok (plein air, perspektíva, karakterábrázolás stb.) alkalmazása, csak éppen azon a képzőművészeti ideálon, amely Thorma előtt lebegett, Európa lassan, de biztosan túllépett. Először III. Napóleon bukásakor és a Messonnier-típusú vállalások elértéktelenítésének alkalmával, másodszor a müncheni Glaspalast tömegtermelésével szembeforduló fiatalok eredményeképpen. Harmadszor éppen Nagybányán, amikor a nyugtalan és türelmetlen neósok és újvadak még a félénken haladó természetelvűségről is lassanként lepattantak. Mindenféle rakoncátlan csoportokba tömörültek, új idők új szelei dagasztották vitorláikat, s mindegyik úgy érezte, hogy rajta a holnap hőse.
 
Közben persze Thorma adta alább is. Döntésével, hogy a románok megszállta Nagybányán marad, hogy minden politikai katasztrófa ellenére vezeti a festőiskolát, hogy megpróbál beilleszkedni a budapesti–bukaresti–regionális háromszögbe, testi-lelki-anyagi megaláztatások sorozatát alapozta meg. Hiába rendezett be magának méltóságos urak számára fogadóképes műtermet. (Büki ezt ügyesen, nagy enteriőrfotóval tette érzékletessé.) Hiába cserélte sötétről világossá műtermét. Hiába „rendezte magánéletét”, s idős korára kötötte össze sorsát a pikáns arcú festeni és modellkedni egyaránt hajlandó Kiss Margittal. A dolog valahogy nem jött össze. „Az utóbbi években sok képet festettem – írta levélben Rétinek –, mert itt csak az olcsó képeknek van kelendősége, nagyobb kompozíciót lehetetlenség csinálni, mert nem győzi az ember pénzzel, s még ráadásul el sem lehet adni.” (Kiskunhalastól Nagybányáig – Thorma János levelezéséből, 276. o.)
 
A végső számvetés szomorú mementó. Édes aktok, virágzó almafák, búzamezőbe gázoló kalapos hölgyek (mindig a Margit!) kelletik magukat a tárlat második részében. Túlságosan is sokan. Túlságosan is a műkereskedelmi forgalom utólagos fölcsavarása érdekében. Akadnak persze közöttük nagyon szépen impresszionisztikus tájfantáziák (Tavaszi táj, 1932). Elég sok érdemesen avétás (erdélyi szó!) alkotásra is rá lehet bukkanni a vászontömegben (Bedő Rudolfné portréja, 1929, Zazar-parti táj alakkal, 1930 k., Mezőn, 1927). De a döntő többség a műcsarnoki piktúra kívánságlistájának simulékony dokumentuma. A portrékon szinte sosem látszanak a napsütés kiváltotta reflexek. (Az akkori magyar megrendelő ugyanis ilyesmit nem szokott átvenni.) A hölgyek mindig az úri osztály dresszeiben pompáznak (s persze már régen nem Bródy Sándort, hanem Herczeg Ferencet olvasnak), az aktok pedig a hálószoba udvarias erotikájának comme il faut kellékeiként kerültek megvételre.
 
A szomorú az egészben az, hogy mindezt Thorma is tudta. Csak azt nem tudta, hogy e „megélhetési festészet” helyes ellentétpárja nem az Aradi vértanúk és a Talpra magyar. Ha egyáltalán lehetne illusztrálni Szekfű Gyula elhíresült ítéletét: Valahol utat tévesztettünk, úgy Thorma, e szép tehetséges magyar piktor eséllyel pályázhatna válogatott képanyagával a mondanivaló érzéki megjelenítésére.