Barokk kályha, vörös csillag

Rieder Gábor

Somlai Tibor belsőépítész először a világháború előtti modern enteriőrök pompás darabjait gyűjtötte össze egy lenyűgöző képes albumban, szörnyüldözve azon, hogy miként végzik a kiváló Kozma-darabok és Bauhaus-remekek lakásfelújításkor a konténerekben. (A Tér és időről írt recenziónk itt olvasható: Artmagazin 2009/2. 90.) Majd a kötet sikerén felbuzdulva megírta a könyv retró párját, a ’45 utáni modern bútorokat és tereket bemutató Távol és közel című albumot.




Azt gondolhatnánk, a kiváló belsőépítész már kifogyott a témából, de nem, vérszemet kapott, és nekiveselkedett a nagypolgári és arisztokrata enteriőröket összegyűjtő Volt és nincs című korpusznak. Ahogy Somlai a bevezetőben írja, a 20. század első felében száz építtetőből jó, ha egy választott modern, korszerű épületet. És a belső kialakításánál még rosszabb az arány. Ezt illusztrálandó a szerző bemutatja Melczer Károly építész lapostetős, sallangmentes, kubusokból álló házát a Rózsadombon, majd a belsőről készült fotókat, a korábbi lakásból átmentett aranycirádás műbútorokkal együtt. Hiába: a lakberendezés konzervatív műfaj.

A kötetet illusztráló fényképek egy fél évszázaddal ezelőtt nyom nélkül elsüllyedt világot elevenítenek fel. Nemcsak arról van szó, hogy a modern klubfotelek és elemes szekrénysorok kiszorították a rokokó szófákat és a reneszánsz ládákat. Hanem hogy az egykori burzsoá és arisztokrata javak menthetetlenül szétszóródtak. Előbb a gazdasági válság, majd a világháború és a holokauszt, végül pedig az államosítás, a kitelepítés, a lakásfeldarabolás és a társbérlet pusztított közöttük. Lebombázták, eltüzelték, rekvirálták és széthordták a bútorokat, vagy később csempészték ki őket az országból. Egy XV. Lajos korabeli karosszéknek, egy empire órának vagy egy art deco állólámpának még csak-csak volt esélye a túlélésre, de az az enteriőrművészeti miliő, ami értelmes és lakályos egésszé szervezte a részelemeket, szinte teljesen megsemmisült. Somlai ezeknek eredt a nyomába, feltúrva a múzeumok archívumait. A logika az eddigieket követi: sok-sok részletgazdag archív fotó (ezúttal építészeti rajz nemigen akad), érzékeny és szubjektív leíró sorok kíséretében. A szerző nem tudja megtagadni lakberendező énjét, értő lelkesedéssel üdvözöl egy-egy kiváló kombinációt, de tud bántó is lenni, ha például egy villatulajdonos nem átallott kispolgári tüllterítővel leborítani egy asztalkát. De az ilyesféle eltévelyedés csak kivételt erősítő szabály, a Volt és nincs a hajdani enteriőrtervezők tudását dicséri. Hogy micsoda szimfónia, amikor egyszerre szólal meg a rokokó íróasztal, a kínai paraván, a gótikus dombormű és a modern kockafotel! Vagy amikor a velencei tükrös, török szőnyeges barokk garnitúrát egy hókristályt utánzó üvegcsillár koronázza meg. (A cseh art deco csillár – lásd a 21. oldalon – mai dizájndarabnak is elmenne.) No és persze az is kiderül, hogy az a sokat ostorozott, reakciós neobarokk korstílus azért egész frappáns esztétikai együtteseket is produkált.

A jó ízlés ritka kiváltság, nem státusfüggő, de kiéléséhez kell pénz bőségesen. Szerepelnek a könyvben gyárosok, primadonnák, grófok és mérnökök is, ha a lakásuk megütötte a nívót. Azt a nívót, amit már nehéz elválasztani a műgyűjtők fantasztikus kreációitól. Illetve azért mégiscsak el lehet, hiszen nem mindegy, hogy egy tucatakvarell és egy unalmas virágcsendélet lóg-e a falon, esetleg egy-két olyan remekmű, ami pár évvel később már a Szépművészeti Múzeum féltve őrzött kincse lett. Somlai így bepillant pár híres gyűjtő lakásába is, elidőz Bedő Rudolf tematikus szobáiban vagy Hatvanyék lazán eklektikus palotájában, de leugrik megnézni egy-egy vidéki kastélyt is, például Pálffy János gróf barokk szellemben berendezett szerénytelen ingatlanját, vagy a gyűjtemény nélküli villákat. Tigrisbőr, legyezőboltozat, gótikus kápolna és agancsok – egy kis vidéki hangulat a sok nagyvárosi enteriőr után. Széles a spektrum, a zsidó mágnáscsalád elegáns otthonától a kormányzó kenderesi neobarokk kastélyáig. És ha már belefáradtunk az ónémet ebédlőkbe, az aubusson kárpitokba és a Falus Elek-féle stílbútorokba, akkor Somlai még megkínál minket pár enteriőrtörténeti tanulmánnyal, megszólaltatva a téma hazai kutatóit. Kiss Éva arra figyelmeztet, hogy jó pár kiváló tervező dolgozott a műbútoriparban száz évvel ezelőtt. Ott volt a Somlai által is sztárolt, sziporkázó neobarokk fantáziájú Falus, a már külön monográfiával megtisztelt Schmidt Miksa, a mágnások lakberendezője (kritikánkat lásd: Artmagazin 2010/5. 94–96.), vagy a kötetben is előnyösen kidomborított Rákosi Pál. A másik „társszerző”, Csengel-Plank Ibolya pedig az enteriőrfényképezésről ír hosszasan, felfedve a rafinált szakmai trükköket és a műfaj történeti alakulását. Hátborzongatók a romokat mutató utolsó fotók, köztük is a fertődi Esterházy-kastély barokk kályhája mellett a falra mázolt, vörös csillagos, cirill betűs jelvény. Sic transit gloria mundi. Illetve, a szerző szavaival: volt és nincs.


Somlai Tibor: Volt és nincs. Nagypolgári és arisztokrata enteriőrök 1900–1945. Corvina, 2002, 271 oldal, 9900 Ft