Furcsa cím ez egy fotóalbumnak, aminek a borí­tója ráadásul olyan, mintha a magyar zászló szí­neit horvátosították volna. A tervező, Gerhes Gábor az egész kicsiknek való képeskönyv-formátumot választotta, és ez rögtön megelőlegezi a későbbieket: hogy itt szöveg nem nagyon lesz, csak a képek. Pontosabban van azért szöveg, mégpedig egy, a fotós pozícióját nagyon jól kijelölő bevezetés a régi munkatárstól és baráttól, Szily Lászlótól, aki inspirálója is a fotósorozatnak, noha az internetes portálok felemelkedése, leáldozása, újabbak indulása következtében már nem dolgoztak együtt, és csak egyetlen olyan fotó került végül a válogatásba, ami közös riportút emléke. (És itt rögtön kivételezett helyzetbe hozom az Artmagazin olvasóit, hiszen rajtuk kívül kevesen fogják tudni, hogy ez az a fotó, ami a könyv 58. oldalán található, és épp egy sajtótá­jékoztatón készült, ami a földikutyákról szólt, és egy általuk látogatott mezőn tartották.) A képekhez ugyanis nincs magyarázat, szinte bármelyikkel kapcsolatban feltehető a szakma kedvenc kérdése, a régi művészettörténet tanszék sötétjében tartott diavetítéses emlékmeghatározás-órákat idéző: mi ez, hol van?

Barakonyi Szabolcs ugyanis foglalkozását tekintve riport fotós, ambíciói szerint viszont fotóművész, és ez állítólag a kezdetektől így van. Ezt munkatársak visszaemlékezéseiből lehet tudni, akik ma már megenyhülten mesélnek arról, milyen nehéz volt Szabolcsot rávenni az alkalmazott művészi munkára, vagyis, hogy azt fotózza, amit kérnek tőle. Aztán eljött az az időszak, amikor felismerve a riporthelyzetekből fakadó lehetőséget, motívumgyűjtésbe kezdett, direkt kiválasztva azokat az eseményeket, amik magukban hordozták a téma ígéretét. Amiken ki lehetett használni a lehetőséget, hogy a maga szemszögéből is lefotózza a leginkább vidéki helyszíneken zajló önreprezentációs folyamatokat. Ebből fakad a képek félig beállított jellege is: olyan alkalmakkor készültek, amikor leginkább valamilyen elfajzott rítusszerűséghez hasonló tevékenység zajlik. A kötet fotói viszont általában nem a fotósoknak szánt beállítást mutatják, inkább mintha a színfalak mögé vinnének vagy a buli után készültek volna. Szerencsére azonban még a nyoma is hiányzik belőlük minden leleplező szándéknak, minden érzelemnek, minden ítélkező indulatnak. A képeket nézegetve inkább mintha gyerekeket figyelnénk játék közben, a fotós az önreflexiót teljesen nélkülöző megnyilvánulásokat látja inkább érdekesnek a sok pesti reflektáltság után, mondjuk mindenféle érzelem nélkül; úgy gyűjtögetve ezeket a látványokat, mint egy rovargyűjtemény preparálandó egyedeit. Ebből fakadóan sosincs interakció fotós és témája között, még ha ember van is a képen. Persze el tudom képzelni, milyen furcsa tudatállapotot tud előidézni a tiszteletnek és lenézésnek az a keveréke, amivel vidéken fogadnak egy lányos arcú pesti fotóst – nem véletlen, hogy Szabolcs bajuszt növesztett. Nincs interakció, nincs interakció, de a témául választott közeg visszahat. Innen nézve már nem is az a legérdekesebb kérdés, hogy mit látunk a képeken, hol készülhettek a fotók, hanem hogy mi van a fotózó szem mögött? Mi játszódik le Barakonyi Szabolcs fejében, mitől van az, hogy ő pont ezeket a részleteket látja meg, pont ezeket a képkivágatokat akarja majd a neve mögött tudni? Milyen viszonyt mutat a világhoz ez a mentalitás? Itt már lehetetlen elkerülni annak a portálnak az emlegetését, aminek dolgozik, és aminek régebben Szily is dolgozott. Úgyis létezik már ilyen jelzős szerkezet, hogy „indexes újságírás”, ami mögött az van, hogy a Magyar Narancs által elindított publicisztikai szemléleti és nyelvi forradalom az interneten még egyet robbant (mondhatni a polgári szintet követte a proletár), és létrejött egy olyan csoport, amely évekig csodálatos szabadságot mutatva gyakorlatilag mindenféle közmegegyezéses megalkuvást lerugdosva, igazán előítéletmentes tiszteletlenséggel közelített minden témához. Az indexes kifejezést aztán minden fórumon használhatják, hol pro, hol kontra, de maga a jelenség él, illetve azóta már csak kisebb forradalmi tűzfészkek maradtak itt-ott, és a részleges visszavonulással a vitathatatlan vadhajtások is lenyesődtek. De akkor is megmaradt egy közös szemléleti alap, amely leginkább a gyerekek normális, őszinte, tekintélyekről még tudomást nem szerzett, így nem is tisztelő (vagy ha korlátozó környezetbe kényszerítették, akkor kifejezetten tekintélyellenes) viszonyulásához hasonló. Ezekben a fotókban is ez érhető tetten, csak valami felnőttes fanyarsággal és kis távolságtartással. Nemcsak a témát szolgáltató jelenségeket tartja el magától, hanem az ezeket még felhőtlenül kiröhögő „indexes hülyegyerek” (nem én mondom!) mentalitást is.

Visszatérve tehát ahhoz a döntéshez, hogy a képek készülésének körülményeire és helyszínére semmiféle utalás nincs a könyvben, még csak címet se adott nekik senki, oda jutunk, hogy egyedül a borítón megjelenő nemzeti színek emlékeztetnek a fotók magyarságára. Ha nem kapnánk ezt mankóként, csak levetítenék őket mondjuk a már emlegetett emlékmeghatározás-órán, akkor bárhol lehetnének Kelet-Európában. Vagy bárhol lehetnének, ahol ilyen rasszú emberek élnek. A fények például kifejezetten északibbak, mint amit egy magyar fotóstól várhatnánk; ha valahol a Paris Photón találkoznánk velük az alkotó nevének feltüntetése nélkül, akkor lengyel vagy mondjuk lett nemzetiségű fotósra tippelhetnénk. (A helyszín nem életszerűtlen, Barakonyi Szabolcs szerepel azok között a művészek között, akiknek a pályafutását az Agnes B. divattervező által alapított párizsi székhelyű képzőművészeti galéria figyelemmel kíséri – pár éve pont ők ki is állították fotóit a Paris Photón.)

Abban, hogy a vidéki Magyarországon készült sok kép közül melyik kerüljön a könyvbe, segített egy szlovák fotós, Martin Kollár is, talán ez is közrejátszott abban, hogy a borító és a bevezető sugallta „kis magyar abszurd”-értelmezés a könyvet lapozgatva elhal. Maximum kis regionális abszurdba megy át, de leginkább fotóalbum lesz belőle, olyan képek halmaza, amelyek legtöbbjénél megjelenik egy lehetőleg fehér, geometrikus folt a kompozícióban, és a kép többi része ehhez képest találja meg a helyét. Mindig van valami alakiság ezekben a képekben, az élő szereplők tárgyiasítása, élőképbe rendezettsége – új Neue Sachlichkeit, egy kis konstruktivizmussal vegyítve. De Barakonyi természetes létrejöttükben kapja el részletek olyan együttállását, amilyeneket mostanában mások inkább műteremben hoznak össze. Ez a riporterség hozadéka. Illetve még az, hogy ha valaki majd 50 év múlva nézegeti ezt a könyvet, akkor nemcsak a jól felépített konstrukciókat fogja látni bennük, hanem az 59. oldalon lévő kép előterében azt a fehér asztalt, ami azért visszahoz mindent, amit az indexes újságírásban és fotózásban szeretni lehet, például a Monty Python-os beütést. Hogy a címadó kösz, jól mire vonatkozik, azt viszont csak találgatni tudom.

Barakonyi Szabolcs: Kösz, jól!
Szily László: Olyan ez, mint a holdraszállás című bevezetőjével.
Grafikai terv: Gerhes Gábor.
Kiadja a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ, 2016, 64 oldal, 3900 Ft.