„Későn érő típus vagyok”

Dékei Kriszta

Szíj Kamilla képzőművész, grafikus

Dékei Kriszta: Budapesten születtél, itt is tanultál, mégis Offenbach am Mainban jártál képzőművészeti egyetemre. Miért?
Szíj Kamillat: A gimnázium után ugyan a kirakatrendező iskolába jártam és kirakatrendezőként dolgoztam négy évig, de 1981–82-ben felvételiztem a Képzőművészeti Főiskola grafika szakára. Nem vettek fel. Láttam, hogy nagyon sokan évekig jelentkeznek, és ez elkeserített: arra gondoltam, hogy ebbe a dologba inkább nem szállok be. 1983-ban kimentem Németországba – tulajdonképpen továbbtanulás céljából. Akkor még disszidálni kellett, de mégis könnyű volt a helyzetem, mert a családom miatt megkaptam a német állampolgárságot.
 
 
Milyen volt a képzés?
Visszanézve nagyon örülök, hogy ott tanultam, és nem itthon, mert a Hochschule für Gestaltung nagyon szabad iskola volt. Nem volt szakosodási kényszer: az első két évben mindenkinek mindent ki kellett próbálnia. Én is készítettem videót, fotóztam, festettem, tipográfiát tanultam – ezekkel különben nem foglalkoztam volna. A kisdiploma után szabadon folytathattad azt az irányt, ami a legjobban megtetszett.
 
 
Így végül mégis eljutottál a grafikához…
Az alagsori grafikai műhelyben dolgoztam – ez volt a legszimpatikusabb és a legnyugodtabb hely. Annyira nyugodt volt, hogy fél évig a tanár sem szólt hozzám: persze azért, mert ugyan nagyon pontos ember vagyok, de az első óráról sikerült elkésnem, ő leszúrt, én meg dacból nem kérdeztem tőle fél évig semmit.



© Fotó: Christina Hartl-Prager
 
 
Ezért kezdtél el kísérletezni?
Nem. Maga a sokszorosító grafika lényege nem tetszett: hogy egy képből több darab készül. Úgyis annyi kép van már a világon. Akkor minek egyből még többet is készíteni? Az izgatott, hogy miként tudnám megtartani úgy a hidegtű technikát, hogy mégis más legyen. Először belerajzoltam a nyomatokba, de hamar rájöttem, hogy ez buta megoldás. Utána egyszerre négy lemezre rajzoltam, és úgy alakítottam ki a rajzot, hogy a lemezek minden forgatásánál továbbhúztam a vonalakat. Így egyre inkább sűrűsödött a rajz. A képek pedig úgy készültek, hogy mindig más variációban nyomtattam őket: ugyanabból a kliséből mindig más képet kaptam. A különféle variációkból többet, mondjuk tizenhatot készítettem, majd ebből állítottam össze a végleges nagy képet. Ebben két dolog fontos számomra.
 
 
Mégpedig?
Az egyik, hogy így ki lehet iktatni a komponálási kényszert, mert a kép komponálja önmagát. Azáltal, hogy a vonalakat felveszem, hogy a másik papíron mindig folytatódik a vonal, kialakul egy ritmikus struktúra. A másik, hogy ezek nagy képek. A nagy méret nem azért fontos, mert az jól néz ki, vagy izgalmas, hanem azért, mert csak akkor lesz látható ez a struktúra, ha több variációt teszek egymás mellé.
 
 
Már korai munkáidnál is megfigyelhető volt, hogy felrúgtad a kabinet-műfaj kötöttségeiből adódó kiállítási formát. Ezek a nyomatok és rajzok kilépnek a térbe: akad olyan kétoldalas műved, amit a faltól elválva, lógatva mutattál be, de olyan tízméteres hosszú tekercsed is, amit a földre fektettél, nem beszélve a sarokképekről vagy azon munkádról, amit enyhén megdöntve prezentáltál. Mi ennek az oka?
Talán az, hogy a főiskolán volt egy 3D alakításnak nevezett tantárgyunk, ahol installációkat készítettünk. Nagyon élveztem, nagyon jól ment. Ennek a hatása továbbélt bennem: a nagyméretű rajzok kirakásánál, meg abban is, hogy nem keretezem be őket. Tavaly volt az Óbudai Társaskörben egy egyéni kiállításom, a Nem több, nem kevesebb. Ott például – mert végül is a vonallal és a szaggatott vonallal foglalkozom – egyetlen vonalat húztam a térbe, semmi mást, de úgy, hogy a vonal árnyéka viszont egy szaggatott vonal lett: egyszerre szerettem volna egy installációt és egy térrajzot megvalósítani.
 
 
Egyszer azt mondtad, hogy leginkább a rajzolás érdekelt…
Mindig is rajzkönyvekbe rajzolgattam, de sose mutattam meg senkinek, mert magánügynek gondoltam. Ezekben olyan rajzok vannak, amiket egy az egyben és nagyban sose csinálnék meg, de olyan elemek viszont igen, amiket később tovább tudtam fejleszteni. Például ilyen elem volt a háttérben a satírozásszerű vonalháló, ami egyre inkább előtérbe került: olyannyira, hogy önálló életet kezdett el élni, bekerült a nagy felületű rajzaim elemei közé.



Cím nélkül, 2011, hidegtű, 70 × 100 cm
 
 
Miért használsz ilyen „egyszerű” eszközöket, mint a papír és a ceruza?
Amikor Németországban bekerültem az iskolába, akkor futott fel a számítógépes művészet meg a videó. A technikai cuccok voltak a menők. Viszont azt láttam, hogy nem feltétlenül a technika, az aktuális divat határozza meg azt, hogy jó dolgot alkoss, hanem a gondolkodásmód: ehhez viszont nem feltétlenül kellenek új technikai eszközök. Arra gondoltam, hogy megmutatom saját magamnak, hogy papírral és ceruzával, a legegyszerűbb és leghagyományosabb eszközökkel is lehet újféle gondolatokat kifejezni. Megtartottam hát a papírt, a ceruzát vagy a nyomatot, mint minimális, redukált eszközöket.
 
 
Hogyan kerülöd el, hogy ezen a zárt területen ismételd magad?
A németországi diplomamunkám elméleti részének az volt a címe, hogy az Út a cél. Akkor még nem tudatosodott bennem, csak egyfajta megérzés volt, de a mai napig érvényes a munkamódszeremre. Nem ugrálok, hanem nagyon-nagyon lassan haladok előre; csak a fejlődés a fontos. Ezért nem ismétlem magam: úgy dolgozom, hogy egy problémakört körüljárok, és ha úgy érzem, hogy azt megoldottam, akkor továbblépek. Ebbe nem fér bele, hogy azt gondoljam: aha, létrejött valami klassz dolog, na, akkor csináljunk még belőle hármat-négyet. Ami persze a mai galériás világban nem feltétlenül praktikus dolog, de hát ez van.
 
 
Hogyan készíted a nagyméretű rajzokat?
Például ha egy másfélszer három méteres papírrajzot elkezdek, egyszerre csak fél métert látok belőle, mivel asztalon rajzolom. Persze amikor elkezdek dolgozni, a fejemben nagyjából már kész van, de a részletek csak közben alakulnak ki.



Nem több nem kevesebb, installáció, Óbudai Társaskör Galéria, 2012 Kiállítás-enteriőr
 
 
És mennyi időbe kerül, míg egy ilyen elkészül?
Hónapokig. Nehéz elkezdeni, összeszedni magam, mert tudom, hogy akkor nagyon sokáig belezuhanok, és minden szabad percemet ezzel töltöm. Minél jobban előrehaladok, annál jobban belevisz, és annál lázasabban akarom tovább rajzolni. Iszonyú jó érzés. Maga a csinálás a fantasztikusan jó benne.
 
 
Ebből nehéz lehet megélni…
Volt egy kedves professzorom, aki amikor 1989-ben lediplomáztam, azt mondta útravalóul, hogy „tudnod kell, hogy az egész világon csak a művészek egy százaléka tud megélni a művészetéből”. Ez megnyugtatott, hiszen ebben az is benne van, hogy nem feltétlenül az a jó művész, aki el tudja adni a munkáit. A másik, hogy levette a terhet a vállamról, hogy mindenképpen ebből kell megélnem.
 
 
A diploma megvédése után hazajöttél. Miért?
Borzasztó honvágyam volt. Az iskola nagyon jó volt, de Németországot sosem éreztem az otthonomnak. Mindig visszafelé kacsingattam. Amikor 1989-ben visszajöttem, végigéltem itthon egy olyan másfél évet, amikor mindenki azt hitte, hogy tudjuk, mi van Nyugaton, mi van Keleten, és mindenhonnan csak a jót fogjuk átvenni, a rosszat meg elhagyjuk. Ez az álom hamar elmúlt.
 
 
Bármilyen szép időszak is volt ez, mégis ismeretlen voltál itthon. Hogyan sikerült mégis bekerülnöd a magyar művészeti életbe?
Volt pár művész ismerősöm a nyolcvanas évek elejéről, de ez nem volt elég. Egy régi barátom javasolta, hogy vigyem el és mutassam meg a rajzaim Andrási Gábornak, aki akkor az Óbudai Társaskör Galéria vezetője volt. Így ott lett az első kiállításom – később megtudtam, hogy nagyon sok művésznek ott volt az első kiállítása. Aztán meghívtak a makói, szegedi és a miskolci grafikai művésztelepekre. Ezek az utolsó olyan luxusok Magyarországon, ami már sehol máshol nincs. Remélem, meg is maradnak, hiszen nagyon fontosak: a művészek nagy része magányosan dolgozik, de két-három hét alatt mégis sokkal intenzívebben lehet beszélgetni, mintha beülnénk pár órára a kocsmába.



Kiállítás-enteriőr, LineaRES - von Punkt zu Punkt, Heinersdorf, 2012
 
 
Azóta már lett galériásod is.
Bár amit a tanárom mondott, évekig nyugalomban tartott, de lassan ráébredtem, hogy a művészeti rendszer már másként működik. Amikor Valkó Margit – akit szintén a nyolcvanas évek elejéről ismerek – megnyitotta a galériáját, megkeresett. Nagyon örültem, bár fogalmam sem volt, hogy mivel jár ez együtt, teljesen tapasztalatlan voltam. Jó érzés, hogy egy rangos galériához tartozom, de sajnos nekem nem tud annyit hozni, mint a nálam fiatalabb generációnak. Későn érő típus vagyok, majdnem tíz évvel később kezdtem el a pályámat – talán ezért tíz évvel fiatalabbak a barátaim. A galériásnak viszont az a célja, hogy fiatal művészei legyenek, esetleg olyan idősebbek, akiknek a korai munkáit keresik a vásárokon. Engem nem lehet úgy kivinni fontos nemzetközi vásárokra, mint a fiatalokat, hiszen bármennyire mást érzek, az úgynevezett középgenerációhoz tartozom. Mi a levegőben lógunk, se ide, se oda nem tartozunk. Maximum abban reménykedhetek, hogy majd hetvenéves koromra kapósabbak lesznek a munkáim. Bár talán hamarabb bekövetkezik…
 
 
Az sem jellemző a középgenerációra, hogy újra beül az iskolapadba. Miért kezdtél el megint tanulni?
Három évvel ezelőtt volt egy magánéleti válságom: amit biztosnak éreztem, az egyik pillanatról a másikra összeomlott. Újra át kellett gondolnom, hogyan tovább. Felvételiztem a Képzőművészeti Egyetem doktori iskolájába. Három ok miatt. Az egyik az ösztöndíj – hisz valamiből élnem kell. A másik a társaság, hogy megtörjem a magányomat. A harmadik, hogy ahhoz a régi generációhoz tartozom, akik még nem tartották fontosnak, hogy a művészetük el legyen „magyarázva”. De most elvárják, hogy a művész értelmesen beszéljen a munkáiról. Ez nagyon fontos volt: hogy a magam számára is átgondoljam, honnan indultam és merrefelé tartok. Megfogalmazni még mindig nem tudom százszázalékosan, de azt hiszem, jó irányban haladok.

 
Azért a magyarázat nem mindig áll egyenes arányban a művek minőségével…
Én is így látom. Vannak művészek, akik hihetetlenül jól meg tudják fogalmazni az elképzeléseiket; olyan jól beszélnek a munkáikról, hogy csak ámulok és bámulok. Ma szinte nincs olyan kiállítás, ahol ne szerepelne a kirakott munka mellett egy szöveg vagy egy leírás a falon. Egyszer leültem egy múzeumban, és figyeltem az embereket. Azt vettem észre, hogy a nézők nem a munkákhoz léptek először oda, hanem a szövegekhez. Nem a saját fejükből és szívükből közeledtek a művekhez, hanem aszerint, hogy mit is kell hogy lássanak. Ezt nem tartom jó dolognak. Azzal, hogy elmagyarázom, elveszem a nézőtől a lehetőséget, hogy maga találkozzon a művel.
 
 
Ezért sem értelmezed a munkáidat? És ezért a címe mindegyiknek az, hogy Cím nélkül?
Igen. Tavaly volt Pakson egy egyéni kiállításom: kifejezetten kértem, hogy ne legyenek se címek, se évszámok. Minden olyan információt szeretnék elvenni, ami mankót ad a nézőnek, hogy: ja igen, el tudom helyezni, ez erről szól… Hagyni kell, hogy gondoljon, amit gondol. Menjen bele, ha bele tud menni, de ha nem tud, az se probléma. Viszont a paksi igazgató azt kérte, hogy mégis írjak valamit. Írtam is, de nem a képek készítéséről, hanem arról, hogy miért nem szerepelnek címek és évszámok.



Cím nélkül, 2012, papír, ceruza, 70x100 cm
 
 
Volt művész a családodban?
Nem. A mamám mindig nagyon érdeklődött a művészetek iránt – igazából régész szeretett volna lenni, de nem tudott továbbtanulni. Sokat vitt múzeumokba, nagyon jó könyveink voltak otthon. A Németországban élő nagybátyám dzsesszrajongó volt, és iszonyatosan jó gyűjteménye volt. Tinédzser koromban a tőle kapott lemezeket hallgattam. A dzsessz és a komolyzene mellett nagyon szerettem a minimálzenét, amit a 180-as csoporton keresztül ismertem meg.
 
 
És az édesapád?
A papám is nagyon szerette a zenét, fiatal korában hegedülni tanult. Mindenképpen azt akarta, hogy zenét tanuljak. Hét évig tanultam zongorázni. Az első három évben kényszerített a gyakorlásra – nem úgy, hogy furkósbottal vert, de vasárnap délután, amikor ő is otthon volt, nekem egy órát kellett gyakorolni, amíg a többi gyerek az udvaron játszott. Persze borzasztóan utáltam, amíg nem jutottam el arra a szintre, hogy magamat is szórakoztassam a zenéléssel. Utána viszont önként zongoráztam. Nagyon jól is ment, a zongoratanárnőm azt akarta, hogy zenei pályára menjek. Láttam, hogy milyen sok tehetségtelen gyerek van, és mennyit kell neki küszködni velük, meg azt gondoltam, hogy biztos nem lesz jó zongoraművész belőlem, így abbahagytam. Viszont már régóta vágyom arra, hogy újra játsszak. Így miután az elmúlt egy évben pár képemet eladtam, vettem egy elektromos zongorát. Előszedtem a kottáimat, és újra belekezdtem. Fülhallgatóval játszom éjszaka, így nem zavarom a szomszédokat. És ez hatalmas boldogsággal tölt el…
 
 
A rajz és a zongorázás mellett van még valami nagyon fontos az életedben?
A harmadik a kertészkedés, Van egy kertem, ahol veteményes- és virágoskert is van. Egyfajta paraszti élet – lehet, hogy az őseim vére így bukkan elő. Mind a három dolog egyformán fontos, de mégiscsak a rajzolás a foglalkozásom, a munkám. A kert a rendszerességre tanított meg. A természet diktál. Ha bizonyos dolgoknak eljön az idejük, és nem teszem meg, akkor nem lesz termés. Ezt felfoghatjuk kényszerként is, de közben hihetetlen jó érzés, hogy bekapcsolódom valami magasabb rendű dologba. És mind a háromban jó benne lenni, ráadásul mindegyiknek konkrét eredménye van.



Cím nélkül, 2000, hidegtű mindkét oldalra nyomtatva, átmérő 36 cm
 
 
A munkáid nagyon érzékenyek, sőt érzékiek. Sosem próbáltak betuszakolni a nőművészet kategóriájába?
Hála isten, nem. Amikor egyszer Offenbachban kiraktuk a munkáinkat, valaki azt mondta, hogy nem is lehet látni, hogy nő készítette. Ez nagyon tetszett.
 
 
Akkor hová szoktak besorolni?
Sehová. Kérdés, hogy egyáltalán milyen fiókban lehet elhelyezni. Amit én csinálok, az Magyarországon nem nagyon létezik. Ezért is nem tudnak hová berakni. Egyrészt jó, mert nem szeretek fiókokban ücsörögni, másrészt megnehezíti a helyzetemet, mert nagy tematikus kiállításokra nem hívnak meg: nem is jut eszükbe, holott adott esetben akár oda is passzolna. Egyetlen nagyobb csoportos kiállításon voltam jelen, a Műcsarnokban, a Na mi van kiállításon – azt hiszem, véletlenül kerültem be. Fontos az önálló kiállítás, de számomra sokkal izgalmasabb a saját munkáimat más környezetben látni: nagyon érdekel, hogy miként működnek a munkáim egész más irányú művek mellett.