Elena egyébként a modern tánc egyik fellegvára, a Dalcroze nevéhez köthető Laxenburg Hellerau akadémia növendékeként került Itáliába, bár családja kezdetben egyáltalán nem támogatta pályaválasztását. Az, hogy 1928-ban végül mégis elkezdhette az iskolát (ahol 1932-ig folytatta tanulmányait), lényegében az ekkor még táncosként ünnepelt, a film felé első lépéseit tevő Leni Riefensthal Elena szüleihez írt lelkes és meggyőző levelének volt köszönhető.

 

A 20. század elején több irányzat is született, amely a táncművészet hagyományos formáit igyekezett megreformálni. Amerikában Isadora Duncan ókori görög inspirációkból indult ki, míg Európában többek között Dalcroze „gondolta újra” a zene és a tánc viszonyát. Módszerének köszönhetően az először Drezda közelében, majd 1925-től Bécs mellett, Hellerau Laxenburgban működő iskolája nem csupán a táncra és zenére koncentrált, de a pedagógia és a pszichológia is szerephez jutott a nála alkalmazott metódusban. Akárcsak az improvizáció. Elena mestere, Rosalia Chladek (1905–1995) a „szabad tánc” egyik önálló módszert is kidolgozó úttörője volt, akinél 1928-ban, Bázelben kezdett tanulni.



Chladek a harmincas évek legelejétől saját csoportjával, önálló koreográfiákkal lépett színpadra (alkalmanként szólistaként is szerepelve), az ausztriai és csehszlovákiai kezdetek után főleg Olaszországban. Elena Vedres fotóarchívuma olyan felvételeket is őriz, amelyek a bécsi Ringen rendezett táncfesztiválon készültek 1930 és 1932 között, majd Chladek csoportjának római látogatásán 1933-ban. Innen indultak turnéra Szicília amfiteátrumaiba Chladek klasszikus görög drámákra készült koreográfiáival. Elena 1933-ban járt Chladek csoportjával Itáliában, és a kórus tagjaként részt vett az Iphigénia Taurisban (az előadásról az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Táncarchívumának Dienes-hagyatéka is őriz egy jelentős fotósorozatot) és a Trakhiszi nők című előadásokban, amelyeket Siracusa és Taormina ókori színházaiban mutattak be. A produkciók jelentős eseménynek számítottak: Taorminában II. Umbertót, Olaszország utolsó királyát is a nézők közt találjuk.

 

Néhány évvel korábban, 1930-ban az olaszországi modern tánc egyik legnagyobb alakja, Jia Ruszkaja (1902–1970) az Iphigenia Aulisban-hoz készült koreográfiáját mutatták be Siracusában. A duncani indíttatású, de a futurista kísérletezés felé is nyitott Ruszkaja hozta létre az első táncakadémiát Olaszországban, amelyről a nemzetközi (köztük a magyar) sajtó is rendszeresen és elismerően írt. Az olasz tánc hagyományosan erősen kötődött (kötődik a mai napig) színházi, illetve operatársulatokhoz; a modern tánc iránt kevés nyitottságot mutatott, megnehezítve ezzel annak elterjedését. Az olasz táncosok külföldön tanultak, mindenekelőtt Oroszországban (ismeretes a modern színpad kérdését zászlójukra tűző futuristák és a Gyagilev-balett szoros kapcsolata), Ruszkaja azonban Olaszországban maradt. Agrigentóban is koreografált előadást, és a negyvenes évek végén csoportjával (ekkor már saját iskolájának növendékeivel) ismét Szicíliában turnézott. Elena Vedres mestere, Rosalia Chladek és Ruszkaja is készített koreográfiákat kortárs zenére, többek között Giuseppe Mulè műveire, és dolgozott a neves iparművésszel, a díszlet- és jelmeztervező Duilio Cambellottival, aki 1913-tól 1939-ig (majd 1947-től újra) a siracusai színház fő szcenográfusa és plakáttervezője volt.



Elena az 1933-as turnét követően költözött végleg Olaszországba – megismerkedése a Vedres családdal is ekkorra datálódik. A tánccal nem szakította meg kapcsolatát: 1937-ben a Teatro Olimpicóba (Vicenza) és az ostiai amfiteátrumba, valamint az 1936-ban Paestumba készült előadásokban is részt vett, de ezután hátat fordított a színpadnak. Férjével Milánóba költöztek, ahol Elena gazdag háziasszonyoknak tartott tornafoglalkozásokat, és ez vezette egy önálló, nőitorna-módszer kidolgozásához, amit Elena lányának felügyelete alatt ma is elsajátíthat bárki, aki betér a Vedres tornastúdióba Milánóban. (Figyelemre méltó a párhuzam Madzsar Alice pályájának állomásaival, lásd Artmagazin 55, 2013/1. 30–31. oldal) A későbbi évtizedek különböző tánckurzusain azért természetesen ott találjuk Elena Vedrest, és nem szakadt meg a kapcsolata Chladekkel sem: 1950-ben Magglingenben, az expresszionista tánc két főszereplője, Kurt Jooss és Mary Wigman társaságában tartott kurzusán Elena Vedres is megjelent, 1960-ban pedig részt vett Martha Graham és Merce Cunningham nyári tánckurzusán az Egyesült Államokban.

Az idén 102 éves Elena életpályájáról, a ma már tánctörténeti klasszikusoknak számító alakok, alkotók között eltöltött évekről, a fellépések helyszíneiről gazdag képanyag maradt, ezekből családja állított össze egy kiadványt, ami a modern tánc mind közép-európai, mind olaszországi történetének eleven és közvetlen lenyomata. Hogy mindez a modern magyar szobrászat egyik legjelentősebb alakjához is kötődik, aki kortársaihoz hasonlóan intenzív érdeklődést mutatott a tánc és a mozdulatművészet iránt, és ez munkáiban is tetten érhető, az további különlegességet jelent ebben az egész 20. századon átívelő történetben.

 

A fotók az Elena Vedres. Immagini dal mondo di una danzatrice, 2010 (családi kiadás) című albumból származnak.