Nem műgyűjtőnek, hanem műbarátnak tartom magam

Egy „céhen kívüli” kutató portréja: dr. Gáspár Ferenc

nyomtatott

2013-05-04

A. Kovács Ágnes – Topor Tünde

Kaposvár a festők városa, és ez az örökség nemcsak múzeumokat, újonnan nyílt kiállítótermet, rendbe hozott emlékházakat jelent, vagy a város legnagyobb szülöttét (Rippl-Rónait) megörökítő bronzszobrot a sétálóutca közepén, hanem magángyűjteményeket és egy olyan orvost, aki nemcsak betegségeket diagnosztizál és gyógyít, hanem a Rippl-Rónai-kutatás fehér foltjait tünteti el az általa feltárt és közreadott tényekkel. dr. Gáspár Ferenc orvos-gyűjtő-kutató portréja.

Olvasóink találkozhattak már dr. Gáspár Ferenc nevével 2012/6-os számunkban, amikor Rippl-Rónai olasz front-élményeiről tudósítottunk, kutatásai nyomán vált ugyanis pontosan követhetővé a festő életének ez az időszaka. Hálából most a figyelem rá is irányul, bár ez elől sokáig igyekezett kitérni. Orvosi pályáján – saját bevallása szerint – hatalmas helyzeti előnnyel indult. Az utolsó éves hallgatóknak az államvizsga előtti szakmai gyakorlatokat különböző szakorvosi rendelőkben kellett eltölteniük. A végzős medikust ezekbe a rendelőkbe sokszor visszahívták helyettesíteni, így mire végzett, tulajdonképpen a többiekhez képest már nagy gyakorlatra tett szert. „Ráadásul megvásárolhattam egy-egy darabot a nyugdíjas orvosok felszámolásra kerülő rendelőinek műszerkészletéből. A kollégiumban az ágyam alatt tároltam őket egy nagyobb méretű vulkánfiber bőröndben. Társaim olykor ugrattak is, hogy használt műszerekkel fogok dolgozni: ők ilyeneket kézbe nem vennének. Mondtam nekik, ezekben megtestesül mindaz a tapasztalat, amit nekik még rengeteg idő alatt kell megszerezniük.” Az egyetemet követően, 1966-tól szülővárosában, Kaposváron kezdett praktizálni.

Képzőművészet iránti érdeklődését középiskolai művészettörténet-tanárának köszönhette, de képsbbi jártasságát ezen a területen autodidaktaként szerezte. Jelentős mennyiségű szakirodalmat gyűjtött össze, főleg a magyar képzőművészetről, például a Postatakarék, a BÁV, később a Dorotheum aukciós katalógusait. Sok neves gyűjtővel került kapcsolatba, köztük Dévényi Ivánnal (akinek számos levelét ma is őrzi). „Tőle elméleti képzést kaptam, és Bálint Endre ismeretségét. Egy másik fontos, szinte már barátságszámba menő ismeretség volt számomra Barna Jenő, akinek hatására azt a következtetést vonhattam le, hogy olykor biztosabb értékítélettel rendelkezik egy-egy gyűjtő, mint az egyetlen témára, művészre szakosodott, kevésről sokat tudó művészettörténész. Ezzel együtt nem sikerült megfejtenem azt a paradoxont, hogy gyönyörű Perlrott-Csaba Vilmosok helyett – amelyek megvételére folyamatosan egy kötő-kisiparos gyűjtőt beszélt rá – ő maga inkább Basch Andort vásárolt nagy tételben.” A legnagyobb ajándéknak azonban mégis egy művészettörténész, Szíj Béla ismeretségét tartja. A Nemzeti Galéria bírálati csoportjának egykori vezetője a Rippl-Rónai Múzeum szakmai felügyelőjeként rendszeresen járt Kaposvárra. Barátságukat a nem sokkal korábban a Korányi-gyűjteményből Gáspár doktorhoz került Visszaemlékezés egy fiatal asszonyra címen is ismert, Szabadi Judit 1969-ben megjelentetett Gulácsy-albumának borítójáról is ismerős Női arckép alapozta meg. Szíj Béla ebben az időben Gulácsy-monográfiáján dolgozott, és szinte csodaként könyvelte el, hogy a számára elveszettnek vélt alkotásra rátalált Kaposváron. „Hivatalos munkája befejeztével mindig nálunk vacsorázott, és amíg mi letettük a gyerekeket aludni, kettesben maradt a művel. Az ő barátsága is egy egész életre elegendő tudásanyaggal, műveltséggel és ismerettel gazdagított, de még egy-egy műtárgy megszerzésének dilemmáját is könnyebben tudtam feloldani a tőle hallottak alapján.”

Ferenczy Károly: Nyári reggel (Fürdőző fiúk), 1902, olaj, vászon, 145 × 147 cm „Ennek a programnak [a tiszta festőiség elveinek] megfelelően keletkeztek aztán azok a képei – körülbelül 1902-től kezdődően –, amelyek a napfény effektusainak erejét és igazságát illetőleg páratlanul állanak [sic!] a világ festészetében. Ezt a sorozatot – egypár előző kísérlettől eltekintve – a Nyári reggel és a Nyár című képeivel nyitja meg, a patakban fürdőző fiúk e két változatával; egyiken a reggeli, a másikon a déli nap érces, kemény, kékesfehér fényében, kérlelhetetlen objektivitással s biztonsággal kovácsolja a látvány egységébe a részletek rajzos gazdagságát.” Így ír Réti egy 1924-ben, a Nyugatban megjelent cikkében Ferenczy második nagybányai korszakának (1902–1906) nyitányaként tekinthető napfényes, plein air hatású festményekről. Az első periódus lágy átmeneteit, mély smaragdzöldjeit ekkorra felváltotta a fehéren sütő, forróságot árasztó napfény, amely ez esetben a fürdő fiúk testén megcsillanó reflexeken érhető tetten. Plein air hatású képekről beszélhetünk, mivel Ferenczy impresszionista festményeit nem kizárólag a helyszínen alkotta, hanem az év jelentős részében műtermi körülmények között is dolgozott. Ezt már a legújabb kutatások is evidenciaként kezelik, főleg miután Barki Gergely a Magyar Nemzeti Galéria Fotótárában felfedezett egy archív fotót, amely a részletekig megegyezik Ferenczy a Magyar Nemzeti Galériában található Nyár című festményével. A 2009-ben, az Artmagazinban (Barki Gergely: Lost and found. A kutatás és a véletlenek. Személyes hangvételű „megtalálás-élmény” beszámoló. In: Artmagazin, 2009/3. 52.) publikált fotó bizonyítékul szolgál arra, hogy Ferenczy felhasználta a fényképezés nyújtotta lehetőségeket a képei beállításakor és vászonra vitelekor egyaránt. (Forrás: Réti István: A Nagybányai művésztelep. Budapest, 1994, 80.)

A vásárlásoknál, a gyűjtemény építésében egyébként sohasem a mennyiség, sokkal inkább a minőség, az érzelmi azonosulás volt Gáspár doktor elsődleges szempontja. „Én a műtárgyakkal együtt élek, és nem belőlük vagy értük. A falaim felülete is véges. Hálával tartozom feleségemnek, aki időben visszafogott, amikor túlzottan elkapott a hév egy-egy alkotás megszerzéséért. Több nagy gyűjtővel tartom a kapcsolatot, beszélgetéseink sokat jelentenek. De ezzel együtt is úgy tapasztalom, közülük számosan váltak a műtárgyak felhalmozásának rabjaivá. Egyiknek-másiknak már a halál könyököl ki szeméből, mégis remeg egy újabb alkotás megszerzéséért, amit pedig már úgyis csak a szekrény mögött tudna tartani. Belőlem ez a fajta szenvedély hiányzik, nem is műgyűjtőnek tartom magam, inkább műbarátnak.”

Kezdeti „mindenevő” korszaka alig hogy megkezdődött, le is zárult: hamar rájött, hogy csak a magyar festészet nagyjaitól akar műveket. Mint nagyon sokan, ő is Nagybányával kezdett: de ebből már csak pár darabos törzsanyag maradt a birtokában, kizárólag a vezető mesterktől. Ilyen Réti István bensőséges, szeretettel készült műve édesanyjáról és nagynénjéről, az Interieur II és Ferenczy Károly Nyári reggel (Fürdőző fiúk) című festménye. "Átalában ragaszkodom a képeimhez, ritkán adok el, nagyon indokolt esetben, ha kell a családnak az anyagi segítség. Legutóbb ilyen okból Tihanyi Lajos Miklós Jenőről készített 1911-es portréja vándorolt tőlem az ország egyik vezető gyűjteményébe. Ehhez kapcsolódóan hadd tegyek egy kis kitérőt. Gyakran kérnek meg, hogy nézzek rá egy-egy családi tulajdonban lévő, általában örökölt festményre, mert a szükség úgy hozza, hogy kénytelen megválni tőle. Rengeteg esetben kell látnom a remények szertefoszlását, azt, hogy évtizedek óta őrizgetett, rejtegetett »kincsek« értéktelenek, hamisak. Elsősorban a kisebb, korábban a világtól elzárt települések orvosai estek áldozatul a mára már teljesen értéktelennek bizonyult képekkel házaló képügynököknek. Provokatív, de vállalom: bizonyos szempontból a műalkotás részvény, olyan részvény, aminek festékes vászon az alapja. Az értéke is ugyanúgy változik, sokszor megmagyarázhatatlan folyamatok eredményeként.” Visszatérve a gyűjtemény kialakulására, Gáspár doktor nemcsak régieket vett, hanem mára már klasszikusnak számító kortársakat is, de ez esetben a vásárlást mindig megelőzi nála a személyes kapcsolatfelvétel, ismeretség. Bálint Endre, Tóth Menyhért, Németh József, Martyn Ferenc, Lóránt János Demeter szerepelnek a gyűjteményben, a két utóbbi művésztől életművük keresztmetszetét bemutatni képes egész kollekciókkal.

Rippl-Rónai József: Generalstabarzt (Vezértörzsorvos), 1916, pasztell, papír, 50×40 cm A Rippl-Rónai-oeuvre nem elhanyagolható részét, körülbelül egyharmadát portrék alkotják: a hozzávetőleg 1100 arcképből azonban – jelen ismereteink szerint – mindössze öt az orvosportré. Időrendi sorrendben: Egy francia orvos 1893-as datálással (csupán az Ernst Múzeum 1928-as Rippl-Rónai emlékkiállításának katalógusából ismert: kat. 232.); a kaposvári kórház főorvosainak portréja, mindkettő 1906-ból: Ullmann Antal (Nagykalapos doktor bácsi, Ullmann); és Telegdi Zsigmond (A kaposvári őrültek orvosa, Egy orvos arcképe, Telegdy [sic!]); illetve az I. világháborúban, 1916-ban készített Oberartz Eichenwald és Vezértörzsorvos. Utóbbi keletkezéséről a festő egyik frontról írt levelében is beszámol: „Ma átjöttem ide Veldesbe, már rég vágytam látni ezt a mesés szép tavat a szigettel. 1 1⁄2 óráig csónakáztam a gyönyörtől eltelve. Egy generális orvossal vagyok itt, akit útközben pompásan lerajzoltam, majd kiugrott az ablakon örömében.” A portrét nagy valószínűséggel a Kneža és Veldes (Bled) közötti alig ötven kilométeres utazás közben, egy vasúti kocsiban készítette. Gáspár Ferenc kutatásai derítettek fényt a „generális orvos” kilétére: a cseh származású dr. Arnstein Gottlieb orvos tábornok orvosegyetemi tanulmányait Prágában végezte, majd katonaorvosi pályafutása alatt számos állomáshelyen megfordult a Monarchián belül. 1902-ben Szarajevóba, a 25. számú helyőrségi kórház szemészeti és fülészeti osztályára került, 1910-től pedig már a kórház parancsnoka. 1916-ban jutott el katonai pályafutása csúcsára: Generalstabarzt, azaz vezértörzsorvos (a korabeli rendfokozati tábla szerint orvos vezérőrnagy), az orvos tábornoki kar tagja lett. Azonban 1917-ben már hiányzik a neve az orvos tábornokok sorából, és a kórház élére is új parancsnok került. Ekkor alig ötvennyolc éves, nem valószínű, hogy a háborús időszakban nyugdíjazták volna. Elesett vagy a kórházban kitört kolerajárvány áldozata lett-e, nem tudni: mindkettő joggal feltételezhető, mert a hadsereg orvosvesztesége igen jelentős volt. Sajátos dolog, hogy egy cseh orvos tábornok emlékét nem a rangja vagy a gyógyításban elért eredményei mentették meg a feledéstől, hanem az, hogy életének egy pontján összehozta a sors egy magyar festővel. (Forrás: Horváth József: Rippl-Rónai emlékkönyv. Kaposvár, 1995, 443.)

Noha a legkedvesebb számára Gulácsy és Farkas István („két magányos, tragikus óriás”), Rippl-Rónainak is kivételezett helyzete van, nem annyira a gyűjteményben, mint az orvos-gyűjtő által elvégzett hiánypótló alapkutatásokban. „Rippl-Rónai életműve összetettsége és a rárakódott legendárium miatt is izgatott. Olyan hatalmas mennyiségű alkotást hagyott hátra, hogy kíváncsian várom, ki lesz az a művészettörténész, aki összegző munkában tudja megalkotni az »igazi« monográfiát. Úgy vélem, kiváló részeredményekkel már rendelkezünk, de ez az összegzés még várat magára. Ezt a vélekedésemet nem tudta eloszlatni a Magyar Nemzeti Galéria 1998-as »nagy« Rippl-kiállítása sem: számomra ez inkább tökéletes kiindulópont volt, nem pedig lezárás. A 2004-es Magyar Vadak című kiállítás nyomán is inkább csak újabb kérdések fogalmazódtak meg vele kapcsolatban. Érdekes adalékokkal szolgált – a hazatért emberről, aki boldog lett szülőföldjén – a vállaltan a mester kaposvári időszakára fókuszáló tavalyi Rippl 150 tárlat, amellyel szülővárosa tisztelgett az emléke előtt.” Gyűjteményében megtalálható a James Pitcairn Knowlest, Rippl skót barátját ábrázoló korai portré, illetve a Vezértörzsorvos című pasztell, ami kutatásai kiindulópontja volt. Ugyanis amikor egy orvostörténeti tárgyú konferenciára készülve, 1996-ban, a Rippl-Rónai által megörökített orvos szakmai életpályáját próbálta meg rekonstruálni, akkor szembesült azzal, hogy a Rippl-Rónai életének 1916-os történéseivel kapcsolatos ismeretek nemcsak hiányosak, de amik megvannak, azok is pontatlanok. „Amikor elkezdtem a kutatást, még teljes valómban orvos voltam. Orvosként elképzelhetetlen, hogy amikor például egy gyógyítási protokollban finoman szólva ellentmondással (néven nevezve: tévedéssel) találkozunk, azt kötelező erővel ne tegyük szóvá. Szerintem az is evidencia kellene legyen, hogy ha egy művészettörténész a saját területén észlel hasonlót, akkor ugyanígy kell cselekednie. És a feltárt, megismert igazság nem az én tulajdonom, hanem mindenki számára megismerhetővé kell tenni, ennek pedig egyetlen módja a közlés. Az már más kérdés, hogy ezt egy »céhen kívüli« milyen hatásfokkal tudja megtenni.”

Gulácsy Lajos: Női arckép (Visszaemlékezés egy fiatal asszonyra), 1912–13, pasztell, papír, 53×53 cm A századforduló művészetének egyik alapvető nőtípusa a preraffaeliták által megalkotott elérhetetlen, titokzatos nő, aki elsősorban lelki beállítottságú, de rejtett érzékisége – például ajkai teltségében – is gyakran megnyilvánul. Ez a vágykép jól megfelelt Gulácsy idealizáló hajlamának és eszményített szerelemfelfogásának, mivel a nőkhöz való viszonyának egyik leghangsúlyosabb vonása a bálványozó szeretet volt, a másik pedig a vad érzékiség. 1910-es Pauline Holseel (másutt Cevian Dido) című regényének női főhőse ezt a típust testesíti meg: „a legszebb álom, tünemény, ábránd, filigrán, miniatűr artisztikus káprázat”. Női arcképén is egy ilyen káprázattal találkozunk, aki talán nem is létező személy, hanem egyik fantasztikus írásának szereplője. A vöröses hajú, érzéki ajkú, bíborvirágot tartó nőalak úgy emelkedik ki a kék háttérből, mintha vízből merült volna fel, akár Aphrodité. A Gulácsy által alkalmazott pasztell-technika fátyolos puhasága, a bársonyos, opálos színek vibráló mozgalmassága minden nehézkes anyagszerűség alól felszabadítja a képet. Az álomszerűséget, víziószerűséget tovább fokozzák a kép felszínén „átúszó” színes pöttyök, buborékok. Gulácsy 1908-ban és 1909-ben Nagyváradon állított ki Rippl-Rónaival, akinek női pasztellportréi hatással lehettek rá, de a rokokó ihletettség és a freudi indíttatás már teljesen el is különítik stílusát idősebb kortársáétól. (Idézet forrása: Marosvölgyi Gábor: Gulácsy Lajos. Budapest, 2008, 137.)

De a doktor úr nemcsak Rippl-Rónaival foglalkozott, Kaposvár helytörténeti kutatójaként számos tanulmányt tett közzé, legutóbb 2012 novemberében a kaposvári Berzsenyi szabadkőműves páholy történetét, működését feldolgozó kötete jelent meg, és megjelenés előtt áll Mélyfúrás címmel egy újabb könyve, amelyben a kaposvári kórház korai éveinek eseményeit és két szobor-vitát örökít meg – elkötelezett értékőrzőként.