Képzőművészet iránti érdeklődését középiskolai művészettörténet-tanárának köszönhette, de képsbbi jártasságát ezen a területen autodidaktaként szerezte. Jelentős mennyiségű szakirodalmat gyűjtött össze, főleg a magyar képzőművészetről, például a Postatakarék, a BÁV, később a Dorotheum aukciós katalógusait. Sok neves gyűjtővel került kapcsolatba, köztük Dévényi Ivánnal (akinek számos levelét ma is őrzi). „Tőle elméleti képzést kaptam, és Bálint Endre ismeretségét. Egy másik fontos, szinte már barátságszámba menő ismeretség volt számomra Barna Jenő, akinek hatására azt a következtetést vonhattam le, hogy olykor biztosabb értékítélettel rendelkezik egy-egy gyűjtő, mint az egyetlen témára, művészre szakosodott, kevésről sokat tudó művészettörténész. Ezzel együtt nem sikerült megfejtenem azt a paradoxont, hogy gyönyörű Perlrott-Csaba Vilmosok helyett – amelyek megvételére folyamatosan egy kötő-kisiparos gyűjtőt beszélt rá – ő maga inkább Basch Andort vásárolt nagy tételben.” A legnagyobb ajándéknak azonban mégis egy művészettörténész, Szíj Béla ismeretségét tartja. A Nemzeti Galéria bírálati csoportjának egykori vezetője a Rippl-Rónai Múzeum szakmai felügyelőjeként rendszeresen járt Kaposvárra. Barátságukat a nem sokkal korábban a Korányi-gyűjteményből Gáspár doktorhoz került Visszaemlékezés egy fiatal asszonyra címen is ismert, Szabadi Judit 1969-ben megjelentetett Gulácsy-albumának borítójáról is ismerős Női arckép alapozta meg. Szíj Béla ebben az időben Gulácsy-monográfiáján dolgozott, és szinte csodaként könyvelte el, hogy a számára elveszettnek vélt alkotásra rátalált Kaposváron. „Hivatalos munkája befejeztével mindig nálunk vacsorázott, és amíg mi letettük a gyerekeket aludni, kettesben maradt a művel. Az ő barátsága is egy egész életre elegendő tudásanyaggal, műveltséggel és ismerettel gazdagított, de még egy-egy műtárgy megszerzésének dilemmáját is könnyebben tudtam feloldani a tőle hallottak alapján.”

 

A vásárlásoknál, a gyűjtemény építésében egyébként sohasem a mennyiség, sokkal inkább a minőség, az érzelmi azonosulás volt Gáspár doktor elsődleges szempontja. „Én a műtárgyakkal együtt élek, és nem belőlük vagy értük. A falaim felülete is véges. Hálával tartozom feleségemnek, aki időben visszafogott, amikor túlzottan elkapott a hév egy-egy alkotás megszerzéséért. Több nagy gyűjtővel tartom a kapcsolatot, beszélgetéseink sokat jelentenek. De ezzel együtt is úgy tapasztalom, közülük számosan váltak a műtárgyak felhalmozásának rabjaivá. Egyiknek-másiknak már a halál könyököl ki szeméből, mégis remeg egy újabb alkotás megszerzéséért, amit pedig már úgyis csak a szekrény mögött tudna tartani. Belőlem ez a fajta szenvedély hiányzik, nem is műgyűjtőnek tartom magam, inkább műbarátnak.”

 

Kezdeti „mindenevő” korszaka alig hogy megkezdődött, le is zárult: hamar rájött, hogy csak a magyar festészet nagyjaitól akar műveket. Mint nagyon sokan, ő is Nagybányával kezdett: de ebből már csak pár darabos törzsanyag maradt a birtokában, kizárólag a vezető mesterktől. Ilyen Réti István bensőséges, szeretettel készült műve édesanyjáról és nagynénjéről, az Interieur II és Ferenczy Károly Nyári reggel (Fürdőző fiúk) című festménye. "Átalában ragaszkodom a képeimhez, ritkán adok el, nagyon indokolt esetben, ha kell a családnak az anyagi segítség. Legutóbb ilyen okból Tihanyi Lajos Miklós Jenőről készített 1911-es portréja vándorolt tőlem az ország egyik vezető gyűjteményébe. Ehhez kapcsolódóan hadd tegyek egy kis kitérőt. Gyakran kérnek meg, hogy nézzek rá egy-egy családi tulajdonban lévő, általában örökölt festményre, mert a szükség úgy hozza, hogy kénytelen megválni tőle. Rengeteg esetben kell látnom a remények szertefoszlását, azt, hogy évtizedek óta őrizgetett, rejtegetett »kincsek« értéktelenek, hamisak. Elsősorban a kisebb, korábban a világtól elzárt települések orvosai estek áldozatul a mára már teljesen értéktelennek bizonyult képekkel házaló képügynököknek. Provokatív, de vállalom: bizonyos szempontból a műalkotás részvény, olyan részvény, aminek festékes vászon az alapja. Az értéke is ugyanúgy változik, sokszor megmagyarázhatatlan folyamatok eredményeként.” Visszatérve a gyűjtemény kialakulására, Gáspár doktor nemcsak régieket vett, hanem mára már klasszikusnak számító kortársakat is, de ez esetben a vásárlást mindig megelőzi nála a személyes kapcsolatfelvétel, ismeretség. Bálint Endre, Tóth Menyhért, Németh József, Martyn Ferenc, Lóránt János Demeter szerepelnek a gyűjteményben, a két utóbbi művésztől életművük keresztmetszetét bemutatni képes egész kollekciókkal.




Noha a legkedvesebb számára Gulácsy és Farkas István („két magányos, tragikus óriás”), Rippl-Rónainak is kivételezett helyzete van, nem annyira a gyűjteményben, mint az orvos-gyűjtő által elvégzett hiánypótló alapkutatásokban. „Rippl-Rónai életműve összetettsége és a rárakódott legendárium miatt is izgatott. Olyan hatalmas mennyiségű alkotást hagyott hátra, hogy kíváncsian várom, ki lesz az a művészettörténész, aki összegző munkában tudja megalkotni az »igazi« monográfiát. Úgy vélem, kiváló részeredményekkel már rendelkezünk, de ez az összegzés még várat magára. Ezt a vélekedésemet nem tudta eloszlatni a Magyar Nemzeti Galéria 1998-as »nagy« Rippl-kiállítása sem: számomra ez inkább tökéletes kiindulópont volt, nem pedig lezárás. A 2004-es Magyar Vadak című kiállítás nyomán is inkább csak újabb kérdések fogalmazódtak meg vele kapcsolatban. Érdekes adalékokkal szolgált – a hazatért emberről, aki boldog lett szülőföldjén – a vállaltan a mester kaposvári időszakára fókuszáló tavalyi Rippl 150 tárlat, amellyel szülővárosa tisztelgett az emléke előtt.” Gyűjteményében megtalálható a James Pitcairn Knowlest, Rippl skót barátját ábrázoló korai portré, illetve a Vezértörzsorvos című pasztell, ami kutatásai kiindulópontja volt. Ugyanis amikor egy orvostörténeti tárgyú konferenciára készülve, 1996-ban, a Rippl-Rónai által megörökített orvos szakmai életpályáját próbálta meg rekonstruálni, akkor szembesült azzal, hogy a Rippl-Rónai életének 1916-os történéseivel kapcsolatos ismeretek nemcsak hiányosak, de amik megvannak, azok is pontatlanok. „Amikor elkezdtem a kutatást, még teljes valómban orvos voltam. Orvosként elképzelhetetlen, hogy amikor például egy gyógyítási protokollban finoman szólva ellentmondással (néven nevezve: tévedéssel) találkozunk, azt kötelező erővel ne tegyük szóvá. Szerintem az is evidencia kellene legyen, hogy ha egy művészettörténész a saját területén észlel hasonlót, akkor ugyanígy kell cselekednie. És a feltárt, megismert igazság nem az én tulajdonom, hanem mindenki számára megismerhetővé kell tenni, ennek pedig egyetlen módja a közlés. Az már más kérdés, hogy ezt egy »céhen kívüli« milyen hatásfokkal tudja megtenni.”

 

De a doktor úr nemcsak Rippl-Rónaival foglalkozott, Kaposvár helytörténeti kutatójaként számos tanulmányt tett közzé, legutóbb 2012 novemberében a kaposvári Berzsenyi szabadkőműves páholy történetét, működését feldolgozó kötete jelent meg, és megjelenés előtt áll Mélyfúrás címmel egy újabb könyve, amelyben a kaposvári kórház korai éveinek eseményeit és két szobor-vitát örökít meg – elkötelezett értékőrzőként.