Nem műgyűjtőnek, hanem műbarátnak tartom magam
Egy „céhen kívüli” kutató portréja: dr. Gáspár Ferenc
Kaposvár a festők városa, és ez az örökség nemcsak múzeumokat, újonnan nyílt kiállítótermet, rendbe hozott emlékházakat jelent, vagy a város legnagyobb szülöttét (Rippl-Rónait) megörökítő bronzszobrot a sétálóutca közepén, hanem magángyűjteményeket és egy olyan orvost, aki nemcsak betegségeket diagnosztizál és gyógyít, hanem a Rippl-Rónai-kutatás fehér foltjait tünteti el az általa feltárt és közreadott tényekkel. dr. Gáspár Ferenc orvos-gyűjtő-kutató portréja.
Olvasóink találkozhattak már dr. Gáspár Ferenc nevével 2012/6-os számunkban, amikor Rippl-Rónai olasz front-élményeiről tudósítottunk, kutatásai nyomán vált ugyanis pontosan követhetővé a festő életének ez az időszaka. Hálából most a figyelem rá is irányul, bár ez elől sokáig igyekezett kitérni. Orvosi pályáján – saját bevallása szerint – hatalmas helyzeti előnnyel indult. Az utolsó éves hallgatóknak az államvizsga előtti szakmai gyakorlatokat különböző szakorvosi rendelőkben kellett eltölteniük. A végzős medikust ezekbe a rendelőkbe sokszor visszahívták helyettesíteni, így mire végzett, tulajdonképpen a többiekhez képest már nagy gyakorlatra tett szert. „Ráadásul megvásárolhattam egy-egy darabot a nyugdíjas orvosok felszámolásra kerülő rendelőinek műszerkészletéből. A kollégiumban az ágyam alatt tároltam őket egy nagyobb méretű vulkánfiber bőröndben. Társaim olykor ugrattak is, hogy használt műszerekkel fogok dolgozni: ők ilyeneket kézbe nem vennének. Mondtam nekik, ezekben megtestesül mindaz a tapasztalat, amit nekik még rengeteg idő alatt kell megszerezniük.” Az egyetemet követően, 1966-tól szülővárosában, Kaposváron kezdett praktizálni.


„Ennek a programnak [a tiszta festőiség elveinek] megfelelően keletkeztek aztán azok a képei – körülbelül 1902-től kezdődően –, amelyek a napfény effektusainak erejét és igazságát illetőleg páratlanul állanak [sic!] a világ festészetében. Ezt a sorozatot – egypár előző kísérlettől eltekintve – a Nyári reggel és a Nyár című képeivel nyitja meg, a patakban fürdőző fiúk e két változatával; egyiken a reggeli, a másikon a déli nap érces, kemény, kékesfehér fényében, kérlelhetetlen objektivitással s biztonsággal kovácsolja a látvány egységébe a részletek rajzos gazdagságát.” Így ír Réti egy 1924-ben, a Nyugatban megjelent cikkében Ferenczy második nagybányai korszakának (1902–1906) nyitányaként tekinthető napfényes, plein air hatású festményekről. Az első periódus lágy átmeneteit, mély smaragdzöldjeit ekkorra felváltotta a fehéren sütő, forróságot árasztó napfény, amely ez esetben a fürdő fiúk testén megcsillanó reflexeken érhető tetten. Plein air hatású képekről beszélhetünk, mivel Ferenczy impresszionista festményeit nem kizárólag a helyszínen alkotta, hanem az év jelentős részében műtermi körülmények között is dolgozott. Ezt már a legújabb kutatások is evidenciaként kezelik, főleg miután Barki Gergely a Magyar Nemzeti Galéria Fotótárában felfedezett egy archív fotót, amely a részletekig megegyezik Ferenczy a Magyar Nemzeti Galériában található Nyár című festményével. A 2009-ben, az Artmagazinban (Barki Gergely: Lost and found. A kutatás és a véletlenek. Személyes hangvételű „megtalálás-élmény” beszámoló. In: Artmagazin, 2009/3. 52.) publikált fotó bizonyítékul szolgál arra, hogy Ferenczy felhasználta a fényképezés nyújtotta lehetőségeket a képei beállításakor és vászonra vitelekor egyaránt. (Forrás: Réti István: A Nagybányai művésztelep. Budapest, 1994, 80.)

A Rippl-Rónai-oeuvre nem elhanyagolható részét, körülbelül egyharmadát portrék alkotják: a hozzávetőleg 1100 arcképből azonban – jelen ismereteink szerint – mindössze öt az orvosportré. Időrendi sorrendben: Egy francia orvos 1893-as datálással (csupán az Ernst Múzeum 1928-as Rippl-Rónai emlékkiállításának katalógusából ismert: kat. 232.); a kaposvári kórház főorvosainak portréja, mindkettő 1906-ból: Ullmann Antal (Nagykalapos doktor bácsi, Ullmann); és Telegdi Zsigmond (A kaposvári őrültek orvosa, Egy orvos arcképe, Telegdy [sic!]); illetve az I. világháborúban, 1916-ban készített Oberartz Eichenwald és Vezértörzsorvos. Utóbbi keletkezéséről a festő egyik frontról írt levelében is beszámol: „Ma átjöttem ide Veldesbe, már rég vágytam látni ezt a mesés szép tavat a szigettel. 1 1⁄2 óráig csónakáztam a gyönyörtől eltelve. Egy generális orvossal vagyok itt, akit útközben pompásan lerajzoltam, majd kiugrott az ablakon örömében.” A portrét nagy valószínűséggel a Kneža és Veldes (Bled) közötti alig ötven kilométeres utazás közben, egy vasúti kocsiban készítette. Gáspár Ferenc kutatásai derítettek fényt a „generális orvos” kilétére: a cseh származású dr. Arnstein Gottlieb orvos tábornok orvosegyetemi tanulmányait Prágában végezte, majd katonaorvosi pályafutása alatt számos állomáshelyen megfordult a Monarchián belül. 1902-ben Szarajevóba, a 25. számú helyőrségi kórház szemészeti és fülészeti osztályára került, 1910-től pedig már a kórház parancsnoka. 1916-ban jutott el katonai pályafutása csúcsára: Generalstabarzt, azaz vezértörzsorvos (a korabeli rendfokozati tábla szerint orvos vezérőrnagy), az orvos tábornoki kar tagja lett. Azonban 1917-ben már hiányzik a neve az orvos tábornokok sorából, és a kórház élére is új parancsnok került. Ekkor alig ötvennyolc éves, nem valószínű, hogy a háborús időszakban nyugdíjazták volna. Elesett vagy a kórházban kitört kolerajárvány áldozata lett-e, nem tudni: mindkettő joggal feltételezhető, mert a hadsereg orvosvesztesége igen jelentős volt. Sajátos dolog, hogy egy cseh orvos tábornok emlékét nem a rangja vagy a gyógyításban elért eredményei mentették meg a feledéstől, hanem az, hogy életének egy pontján összehozta a sors egy magyar festővel. (Forrás: Horváth József: Rippl-Rónai emlékkönyv. Kaposvár, 1995, 443.)
Noha a legkedvesebb számára Gulácsy és Farkas István („két magányos, tragikus óriás”), Rippl-Rónainak is kivételezett helyzete van, nem annyira a gyűjteményben, mint az orvos-gyűjtő által elvégzett hiánypótló alapkutatásokban. „Rippl-Rónai életműve összetettsége és a rárakódott legendárium miatt is izgatott. Olyan hatalmas mennyiségű alkotást hagyott hátra, hogy kíváncsian várom, ki lesz az a művészettörténész, aki összegző munkában tudja megalkotni az »igazi« monográfiát. Úgy vélem, kiváló részeredményekkel már rendelkezünk, de ez az összegzés még várat magára. Ezt a vélekedésemet nem tudta eloszlatni a Magyar Nemzeti Galéria 1998-as »nagy« Rippl-kiállítása sem: számomra ez inkább tökéletes kiindulópont volt, nem pedig lezárás. A 2004-es Magyar Vadak című kiállítás nyomán is inkább csak újabb kérdések fogalmazódtak meg vele kapcsolatban. Érdekes adalékokkal szolgált – a hazatért emberről, aki boldog lett szülőföldjén – a vállaltan a mester kaposvári időszakára fókuszáló tavalyi Rippl 150 tárlat, amellyel szülővárosa tisztelgett az emléke előtt.” Gyűjteményében megtalálható a James Pitcairn Knowlest, Rippl skót barátját ábrázoló korai portré, illetve a Vezértörzsorvos című pasztell, ami kutatásai kiindulópontja volt. Ugyanis amikor egy orvostörténeti tárgyú konferenciára készülve, 1996-ban, a Rippl-Rónai által megörökített orvos szakmai életpályáját próbálta meg rekonstruálni, akkor szembesült azzal, hogy a Rippl-Rónai életének 1916-os történéseivel kapcsolatos ismeretek nemcsak hiányosak, de amik megvannak, azok is pontatlanok. „Amikor elkezdtem a kutatást, még teljes valómban orvos voltam. Orvosként elképzelhetetlen, hogy amikor például egy gyógyítási protokollban finoman szólva ellentmondással (néven nevezve: tévedéssel) találkozunk, azt kötelező erővel ne tegyük szóvá. Szerintem az is evidencia kellene legyen, hogy ha egy művészettörténész a saját területén észlel hasonlót, akkor ugyanígy kell cselekednie. És a feltárt, megismert igazság nem az én tulajdonom, hanem mindenki számára megismerhetővé kell tenni, ennek pedig egyetlen módja a közlés. Az már más kérdés, hogy ezt egy »céhen kívüli« milyen hatásfokkal tudja megtenni.”

A századforduló művészetének egyik alapvető nőtípusa a preraffaeliták által megalkotott elérhetetlen, titokzatos nő, aki elsősorban lelki beállítottságú, de rejtett érzékisége – például ajkai teltségében – is gyakran megnyilvánul. Ez a vágykép jól megfelelt Gulácsy idealizáló hajlamának és eszményített szerelemfelfogásának, mivel a nőkhöz való viszonyának egyik leghangsúlyosabb vonása a bálványozó szeretet volt, a másik pedig a vad érzékiség. 1910-es Pauline Holseel (másutt Cevian Dido) című regényének női főhőse ezt a típust testesíti meg: „a legszebb álom, tünemény, ábránd, filigrán, miniatűr artisztikus káprázat”. Női arcképén is egy ilyen káprázattal találkozunk, aki talán nem is létező személy, hanem egyik fantasztikus írásának szereplője. A vöröses hajú, érzéki ajkú, bíborvirágot tartó nőalak úgy emelkedik ki a kék háttérből, mintha vízből merült volna fel, akár Aphrodité. A Gulácsy által alkalmazott pasztell-technika fátyolos puhasága, a bársonyos, opálos színek vibráló mozgalmassága minden nehézkes anyagszerűség alól felszabadítja a képet. Az álomszerűséget, víziószerűséget tovább fokozzák a kép felszínén „átúszó” színes pöttyök, buborékok. Gulácsy 1908-ban és 1909-ben Nagyváradon állított ki Rippl-Rónaival, akinek női pasztellportréi hatással lehettek rá, de a rokokó ihletettség és a freudi indíttatás már teljesen el is különítik stílusát idősebb kortársáétól. (Idézet forrása: Marosvölgyi Gábor: Gulácsy Lajos. Budapest, 2008, 137.)