A könyv médium, azaz hordozó, formátum, ami hozzáférést biztosít nyomtatott anyagokhoz… Egy könyv, akárcsak egy magazin, “konténer”, csomó minden van (legalábbis lehet) benne. Ez azt is jelenti, hogy miközben lapozgatjuk, nemcsak szavakat olvasunk, amik képek, és nemcsak képeket nézegetünk, hanem a részleteit böngésszük egy nagy KÉPNEK, amit a könyv egésze képez.

A könyvben relatíve kevés fantáziát látnak az emberek napjainkban. A könyv szexi objektum, amit jó megszagolgatni, arcunkhoz emelni, hátulról előrefelé átpörgetni, beleolvasni a kiadás infó-részleteibe, megnézni a betűtípusokat, a papír fehérségét, a nyomást, a színeket, ha vannak. Aztán visszakerül az asztalra, otthon meg a polcra. De ez az egész nagy könyv-szexiség gyakorlatilag csak fikció. Mások előtt produkáljuk magunkat, amikor erre hivatkozunk. Meg kibúvókat keresünk, hogy miért nem olvasunk szívesen e-bookot – szerintem azért, mert egyedül nem olvasunk szívesen. Egy könyvet olvasva érezzük a többi olvasó társaságát, mert a nyomtatott könyv nem 1 db példány, és feltételezhető, hogy a többi példányt is épp olvassa valaki. Amikor könyvet olvasunk, társasági életet élünk. Illetve hangyamunkát végzünk, felfedező üzemmódban. A moziban sem beszélgettünk anno, mégis társasági életet éltünk, ezért volt jó például a Titanic Fesztiválra járni. Közös élményeket szereztünk, és utána beszélgettünk róluk, meg mindenről. 

A könyvet, mint formátumot felületesen kezeljük. Vagy regény, vagy versek, vagy esszé, vagy self-bio, vagy bulvár, vagy/és fiktív fikció. Azaz, adott egy konzervdoboz, amit az olvasók kinyitnak, és “kiolvassák” a tartalmát. Pedig ennél sokkal több fantázia rejlik e formátumban… 

feLugossy Laca felismeri és alkalmazza a könyvben lévő fantáziát, s ami azt illeti, ezek a gondolataim a könyvekről és a fantáziáról az ő könyvének böngészése, olvasása nyomán keletkeztek. Azt hiszem, Laca (és a könyvét megtervező Aatoth Franyo) kitalálta, hogyan kell “használni” a könyvet, mint formátumot egy poszt-poszt időszakban…

Fura ez a dolog a művészettel… Hajlok arra, hogy egyáltalán nem túlzás figyeleméhes lényekként tekinteni a művészekre :). De persze ezt is hamisítják. Ma már a tömegek is mind figyelemre éhesek. A tévé a facebook de főleg az instagram megmutatta nekik, hogyan kell feltörniük, mint a talajvíz, karriert csinálni, mint a népmesékben, nonstop fejlesztik magukban a “tehetséget”, és minden alkalmat megragadnak, hogy a fókuszba kerüljenek… de semmi alkalmat nem adnak meg másokat, hogy ugyanezt tegyék – elfordítják a fejüket. A művészet egy fogyasztói háztartásban így egyszerűen nem érdekes.

A “figyelemre éhes művész” egy nagyon szép, sőt, aranyos kép – mindenképp annak szánom :). Laca és Öcsi jutnak eszembe utólag generált fiktív emlékeimben. Látom a fotókat Laca albumaiban, ahogy mindenféléket csinál – bekeni az egyik kezét gipsszel, megsimogatja az arcát, és ad egy címet e tettnek. És látom, amikor Szentendrén elkezdték avantgárd művészi pályájukat. Vagy amikor Öcsi a Nyugatinál galambokat riaszt, máshol és máskor pedig barlangrajzokat készít a szabadban. Minden lehetséges, és mindennek az ellentéte is – ahogyan Merlin mondja az Excaliburban.

A figyeleméhség roppant izgalmas beindulás. A művész szerepelni akar. de a szereplés nem az, amit a TV az FB és az YT tömegkultúrája mutat. A művész aktív akar lenni, mint egy kulcs a zárban. Bele akar menni, bele akar furakodni, és rendbontást akar csinálni. A művész játszani akar. Figyeleméhsége játékéhség. Játéka transz. A befogadás pedig egy rítus, amelyben a befogadó felszabadul, mozgásba lendül, részt vesz a játékban – nem úgy, mint a tömegkultúra “vallásos” befogadási rítusai során, tompa és passzív üzemmódban.

Az avantgárd attitűd roppant erővel tör fel Laca e könyvét lapozgatva. Tényleg látom magam előtt, amikor anno Szentendrén kezdték a művészeti aktivitásukat, Öcsivel. Eszméletlen humoros, sugárzó alakok lehettek. Olyanok, akikkel egy happening után nagyon izgalmasakat lehetett beszélgetni. És ez nem az a beszélgetés, mint a hatalom által nyomott helyzetekben és helyeken. Velük a csillagos ég alatti nyíltságú beszélgetések jönnek létre, teljes szabadsággal, és mire az estének vége – már ha vége van egyáltalán –, mindenki gazdagabb egy kalanddal, egy felfedezéssel, egy inspirációval, s egy gnothi seauton-os megérzéssel.

Az avantgárdok – most olvastam egy Laca albumban Várnagy Tibor egy remek írását az új hullámról, ezt a gondolatot azt hiszem, ő fogalmazta meg – nem arra törekedtek, mint az előttük élő művészek. Nem egy festményt akartak festeni, hanem egész egyszerűen használták a festészetet. Nem az ecsettel játszottak, meg a festékekkel, hanem a festészettel. Ezt már Duchamp elkezdte, amikor egy Mona Lisa print-re bajuszt festett. Az abúzus nem a festményre irányult, hanem a festészetre. Ahogyan képzelem, Laca meg Öcsi úgy érezhették magukat, mint a szerencsés gyerekek, akik egy sütiboltba, vagy egy tejivóba csöppentek, és rájöttek, hogy azt csinálnak, amit akarnak, mert minden ott hever. Szerintem úgy érezhették, hogy a lábuk előtt hevert az egész történelem… a művészet története…. Minden. De nem úgy, hogy eltulajdoníthatták, megehették, stb., hanem úgy, hogy minden ott volt, már készen, ők pedig azt csinálhattak amit akartak. Mert egy új értelmezési szint jött létre (azt mondom: a posztmodern, a korai). Szabadon játszhattak.

Akármihez nyúltak, izgalmas lett egyből, mert ott volt benne az új hozzáférés, az új értelmezés, és egy új attitűd, az új kaland (á la “kalandra fel!” :)). Lehet-e művészetet csinálni egy művészet utáni korban? Mármint, amikor a művészet egésze ott van, készen? Naná! Éppen ez lehetett a felfedezésük lényege. Mert “minden ugyanaz másképpen”.

Az avantgárd művészek a művészetet játékterepnek használják. Azaz, örülnek neki, hogy az emberek megszokták: a festmények nagyon komoly, szép dolgok, mert így ha ők is festenek egyet, annak van jelentése. A művész valójában nem figyelem-, hanem jelentés éhes lény. Nem figyelmet keres, hanem közönséget, akikre hatást akar gyakorolni.

A művész – valódi művészekre gondolok – játszani akar, éspedig úgy, mint amikor például a fiatal Santana gitározik – 1969-ben Woodstock színpadán: élvezettel pengette a húrokat, mert minden hang óriási hatást tett a közönségre. A művész úgy akar játszani, hogy a közönség bevonódjon a játékba, és valami izgalmas dolog kerekedjen ki az egészből.

Laca e könyve nem az, aminek látszik. Felhasználja a tényt, hogy az emberek megszokták, hogy könyveket vásárolnak, s könyveket olvasnak. Ezt a szokást használja ki – “exploit”, mint egy vírustámadás esetében. Ja, és még azt, hogy a művészeti kiadók szeretnek kiadni könyveket – esetünkben ez a Mission Art Galéria.

Csak amikor a kezedbe veszed, akkor kezd el felsejleni a könyv belső kompozíciós logikája. A könyveket általában ugyanazzal a logikával olvassuk: vagy lineárisan vagy non lineárisan, nézegetve, olvasgatva. Ennyi. De ez itt most más…

Laca új logikát kísérletezett ki. A könyvet mint prezentációt alkalmazza – szerintem. Egyik oldal után jön a másik. Ezt nevezhetjük prezentációnak, de ha diavetítésként azonosítjuk, akkor sem lövünk mellé.

Jönnek az oldalak, és jönnek a képek. Egy normál könyvnél is ez van. Csak ott szöveget olvasunk – a képek ott maximum illusztrációk, ami az a szint, ami magazinoknál a fotózsurnalizmus előtt volt. Laca képeket alkalmaz.

“Visszaélésszerűen” alkalmazza a könyv formátumot. Nem szöveget ír, nem szövegeket pakol bele, hanem KÉPEKET. Nem, nem repró fotókat a képeiről, hanem… tényleges képeket. Minden oldal egy kép. Minden oldal egy “dia”. Laca felfedezte, hogyan vetíthet a befogadó elméjének színpadára közvetlen üzemmódban. Ez a felfedezés adta egy lehetséges show kereteit Laca kezébe. És élt vele! :) Fantáziával, szabadsággal, élvezettel…

Ez a könyv valójában prezentáció, illetve show, akárcsak egy kiállítás.

Ezt a könyvet “olvasni” olyan, mint egy képregény képeit nézegetni. A viszony a befogadó és a mű között különleges. Majdnem pontosan olyat, mint ami egy kiállításon átélhető. Hozzávéve, hogy Laca tart tárlatvezetést. A szövegblokkok alatt gyakran megjegyzéseket helyez el. 

Kettesben vagy az alkotóval, aki a fejedben beszél, a te hangodon – oké, a sajátján, de a te fejedben. Az egész egy hipnotikus kaland, akár a mozifilm volt anno.

Laca konkrétan képeket és szövegeket vonultat fel. A szövegek is képek, persze. Tipografikusan is, layout szintjén is, és tartalmaik révén is. Tényleg hasonló a képregényekhez, mert a szöveg vagy kép, vagy egy kép része. Néha e szövegblokkok olyanok, mintha egy régi “falusi falvédőt” néznénk, csak közhelyek helyett közhelyeknek álcázott szuggesztiók “jönnek le” róluk:

új időszámítás

számos szolárium-

és tornabérlet

egy kellemes

vacsorameghívás

„ártatlan” képmutatás

minden mennyiségben

néha a falnak megyek

néha meg hovatovább 

Ez is egy jelenet, egy dia a diavetítésen. Őrült beszéd? Abszolút van benne rendszer. Ezek a szövegek mind KÉPEK. Részei egy KÉP-sorozatnak, ami a könyv. A néző sorra fogadja be a KÉPEKET, és közben kezd halvány sejtése lenni arról, hogy mi ez az egész… Kezd kialakulni az élménye… És emiatt továbbolvassa… tovább halad, előre a könyv mélye felé… akár egy dzsungelben… és nem is lepődik meg azon, hogy azt csinálja, amit a jó műveket nézegetve szokott: gondolkodik, reflektál a KÉPEKRE, melyek a valóságra reflektálnak….

Ezzel együtt a show nem egy pazar látványosság, sem nem monumentális, sem nem kinyilatkoztatásszerű. Leginkább olyan, mint Vonnegut ufójának tánca. Racionális közlés, ami szelíden, öniróniával kalkulál a lehetséges félreértelmezésekkel, meg azzal is, hogy senki nem értelmez semmit. És folyton felbukkannak a világ-összeomlás élmény motívumai, de nem a megdöbbentés céljával, nem szenzációkként, hanem csak úgy, teljesen hétköznapi módon – akár a valóságban… A “falusi falvédők” letisztult (lecsupaszodott) tárgyilagosságával:

Ezt a versenyt a mutánsok nyerik.

Jó kóddal, kimagasló minőséggel,

szuper életrevalósággal,

a tömegkultúra bálványainak

és a pénznek

odaadó imádatával.

- - -

vagy:

egyre gyakrabban | eljönnek azok a | pillanatok

amikor már | nem látom | a jövőt

az emberiség| jövőjét | meg | pláne

Amikor anno megnéztünk egy Bunuel filmet, például az Öldöklő angyalt, utána hónapok, sőt, évek múlva is volt miről beszélgetni. Bár ma másképp működünk, most is van.

Amikor lerakjuk a könyvet, rájövünk, hogy ez nem egy “könyv” hanem egy vetítés. Egy vetítés volt, egy kiállítás kivetítése. Képek egymás után, érzések, élmények, ráismerések, személyes és univerzális… mint a kozmosz rendje, Szóval, rájövünk, hogy ez egy élet, filmként tálalva :). Fehér papíron… és azzal az extrával, hogy a szerző a saját hangján szólal meg a fejedben… mint már mondtam.