Az emberi kapcsolatok énre gyakorolt hatásának, valamint a kettő egymáshoz fűződő viszonyának kérdései határozták meg Magyari Zsuzsi képzőművész legutóbbi kiállításának koncepcióját, mely augusztusban volt látható a Liget Galériában.

A La Di Da kiállításcím, amely a spanyol „odaadtam”, „szétszórtam” kifejezésekre utal, felöleli az installáció értelmezésének különböző rétegeit. Lehet például konkrét utalás a kiállítás központi szimbólumára, a virágra, és annak a galéria térben való szétszórására, ugyanakkor elvontabb értelmezésben szólhat az emberi kapcsolatok magvainak elhintéséről, gondozásáról, és arról, hogyan aprózódik szét az egyén ezekben a folyamatokban. 

A kiállításmegnyitó napján a virágba borult installáció egészen idilli benyomást keltett. A galéria egészét betöltő virágillatban kivehetetlenné vált melyik növény illatát érezzük éppen, egységet alkottak a térben. Ugyanakkor az őket összekötő rózsaszín fonal mentén elkezdhettük felfejteni sajátos szimbolikáikat, összefüggéseiket. Szokástól és etikettől függően, a virágfajtákat különböző alkalmakra, más-más szándékkal ajándékozzák, ezáltal azok számtalan módon fejezhetnek ki végtelen különböző üzenetet. Ez az odaadás, megnyilvánulás mások előtt az, ami emberi kapcsolatainkat is meghatározza: minden alkalommal másoknak ajándékozunk egy darabot magunkból, és ez az odaadás, másokhoz empátiával és érzékenységgel való odafordulás szüli kötődéseink egyediségét. Nincs bevált recept arra, hogyan kapcsolódjunk egymáshoz. Talányossá válik az, hogy a másik mit vár tőlünk, ahogyan az is, hogy mitől válhatnak kapcsolataink harmonikus szimbózissá. Erre a különböző – például élő, kiszárított, mű, vagy kátrányba mártott – virágok térben való elhelyezése reflektálhat. Érdemes öntözni egy művirágot? Hogyan ne locsoljak túl egy friss csokrot? Hogy érhetem el, hogy örökké illatozzon? Ha nem megy, mit kezdhetek egy elszáradt rózsával? 

Az „én”-ben ér össze minden kapcsolódásunk fonala, melyek egy bizonyos pont után összegubancolódnak, kifürkészhetetlenné válnak. Hasonlóképp, a fém vázon lógó textilen egymásra rétegződő virágnevek, leírások összemosódva kiolvashatatlanná, értelmezhetetlenné válnak. Az installáció ezen jellegzetessége visszatérő elem a művész mukásságában: az ISBN galériában tavaly ősszel szervezett, rólad tuti ebből idéznék című kiállításának centrumában Zsuzsi szintén az ‘én’ viszonylagosságának, megfoghatatlanságának kérdését járta körbe, szintén textilre nyomtatás technikáján keresztül, eltérve a hagyományos, kétdimenziós képformátumtól. A kiállítás képei egy-egy év alatt felhalmozott beszélgetéseket ábrázoltak egymásra rétegezve, ezáltal kontextusukból kiragadva, zajos homályt képezve. La Di Da szintén ennek a homálynak egy új aspektusból való megértésére tett szert. 

A fém vázon lógó textilen képződött zaj értelmezhetetlensége megterhelő – ezzel kontrasztban áll a lepedő másik oldalán elhelyezett portré pár letisztultsága. Egymáshoz való vonatkozásuk ugyan kétes, azoban a nő fotójáról kivágott virág már-már szinte erőszakos rátűzése a férfi zakójára tovább erősíti az odaadás, máshoz való tartozás iránti vágy központi motívumát. Továbbá felveti a kérdést, lehet-e mentsvár egy párkapcsolat, egy olyan kiindulópont, ahova mindig visszatérhetünk, vagy ez a romanticizált kép a szerelemről csak elképzelés. A kapcsolódásainkba vetettség érzése ugyan felemelő, mégis kiszolgáltatottá, sebezhetővé tesz minket. Az installáció centrumában heverő takaró védelmet és komfortot adhat, lehet egy menekülés az emberi kapcsolatok útvesztőjéből. Egy menedékhely, ahol feltöltődhetünk, reflektálhatunk és helyet adhatunk valami újnak.  Az alig egy hónapon keresztül tárlaton lévő La Di Da záróeseményére az installáció önkéntelenül megváltozott: a virágok illata enyhült, a leveleik, szirmaik lehullottak. A különböző médiumok együttese képes volt reflektálni az érzékelés körülményektől függő viszonylagosságára, feszegetve a tapasztalás határterületeit, kísérletet téve a megfoghatatlan megragadására, mely központi szerepet játszik Magyari Zsuzsi doktori kutatásában is. Az installáció átalakulása azonban nem csupán az elmúlásról szól, tekinthető egy elkerülhetetlen metamorfózisnak. A mű természetes transzformációja leképezte azt a talányt és viszonylagosságot, amely jellemző kapcsolatainkra, és azok egyénre való hatására. Lehet olyan átalakulás, melyben az elengedéssel való megbékélés hozzásegít az új ünnepléséhez, magvai elszórásához és a kivirágoztatásukhoz szükséges tér megteremtéséhez.