Az ünnepi időszakban sem érdemes megfeledkezni a kiállításokról, annak ellenére sem, hogy több intézmény is zárva tart. Mi most olyan, kifejezetten a táncot fókuszba állító kiállításokat ajánlunk, amelyeket a két ünnep közötti időszakban is meg lehet tekinteni. A Budapest Galériában rögtön kettő is akad: míg az egyik a nagy múltú Budapest Tánciskola történetét vázolja fel meghatározó momentumok felvillantásával, a másik a tánc rituális oldalát mutatja be. Akárcsak a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum kiállítása, amely Bali szigetére repíti a látogatót, két utazó, Zboray Ilona tudósításaival és Gill Marais fotóival.

A Budapest Galéria emeletén látható Mozgásban – A Budapest Tánciskola című kiállítás egy folyamatosan változó, meg-megújuló – a kulturális és oktatáspolitikai környezethez alkalmazkodó és nem utolsó sorban a tapasztalatokra építő – kezdeményezés történetét vázolja fel. Az egykoron Új Tánc Klub, majd az ebből kinövő Kreatív Mozgás Stúdió az elődje a ma is működő Kortárstánc Főiskolának. A kiállítás három emblematikus előadáson keresztül mutatja be az 1970-es évek végén kezdődő intézmény történetét – kezdve a szubkulturális, kísérleti előadásokkal, a klubszerű formával, egészen a 90-es évekig, a hagyományosabbnak számító oktatási keretek megszületéséig. A történet a szocializmus zárt, szigorú rendszerében indul, ahol a klasszikus balett és a néptánc szinte kizárólagos támogatása volt jellemző. Mindeközben a mozdulatművészeti hagyományokból építkező, közösségi alapú kezdeményezések csak rejtve, a felszín alatt bontakoztak ki – így indult az Angelus Iván és Kálmán Ferenc által alapított Új Tánc Klub is. A kronologikusan felépített kiállítás grandiózus mennyiségű kordokumentumon keresztül vázolja fel ezt a „fejlődéstörténet”-et, amelyben központi szerep jutott a különböző művészeti ágaknak is, koncertek, előadások és kiállítások formájában. A „tanulmány jellegű” forma már csak azért is izgalmas, mert sokkal több réteget fed fel a történetből, mint azt elsőre gondolnánk: nemcsak a kortárs tánc iránt érdeklődők találnak olyan adalékokat, amelyek mindezidáig ismeretlenek voltak számukra, hanem a kíváncsi laikusok is, akiknek fogalmunk sincs a témáról – hiszen az összművészeti produkciók révén ki-ki megtalálja a maga kapcsolódási pontját. (2022. január 9-ig) 

Egy emelettel lejjebb, a földszinten szintén egy tánc tematikával foglalkozó kiállítás kapott helyet, amely némiképp független az emeleti társától, ám mivel egy intézményben egyszerre láthatók, nem lehet nem összekapcsolni a kettőt. Nem véletlen, hogy az És a falakat bőrnek nézed kiállítás többnyire videómunkákat sorakoztat fel: miután a tánc egy dinamikus művészeti forma és a kiállítótér egy statikus bemutatási mód, ezért a film- és videóművészeti alkotások tudják a leginkább reprezentálni a táncot, a benne rejlő (rituális) erőt. Éppen ezért a kiállítás végignézése rendkívül időigényes, ellenben hasonló élményt nyújt, mint egy egzotikus kultúrákra specializálódott dokumentumfilm-fesztivál. Már csak azért is, mert bár kortárs képzőművészek alkotásairól van szó, ők mégis leginkább a kívülálló-megfigyelő antropológus szerepébe bújva mutatják be egy-egy kultúra szokásait, hagyományait. És hogy miért éppen a tánc került főszerepbe? Egyrészt mert egy rendkívül gazdag hagyománnyal rendelkező önkifejezési forma, amelyben az emberi test a médium. Másrészt (főként) Európán kívül még számos olyan közösség létezik, amelyeknél a tánc és a rítus összeforr, s amelyeknél kiemelten fontos események kísérőjeként szövi át ezeknek a tőlünk távoli kultúráknak a mindennapjait – a kolonizáció és a globalizáció béklyóitól mentesen. Ezek a rituálék, (nép)hagyományok és a tánchoz köthető transz állapota nemcsak egy-egy közösség számára nyújthatnak kiutat, hanem rávilágítanak a tánc felszabadító erejére is. (2022. január 9-ig)

A rituális gyakorlatok kerülnek előtérbe a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum kiállításán is. A Transz | Tánc | Bali ­– Gill Marais fotóin című kiállítás két utazó szemszögéből mutatja be Bali szigetét, az ott élők mindennapjait, kulturális szokásaikat. A helyszín azonos, ám két külön idősík fonódik össze a kiállításon: egyrészt Zboray Ilona beszámolóit olvashatjuk/láthatjuk, aki középosztálybeli fiatal lányként az 1930-as évek közepén Indonéziába utazott, hogy az ott dolgozó bátyját meglátogassa. Az ott töltött hosszú időszak alatt tapasztaltakat, személyes élményeit és meglehetősen őszinte és markáns véleményét vetette papírra. A szövegek (vizuális) kísérői – de semmiképp sem alárendelt mellékszereplői – Gill Marais fotói, amelyeket először az 1980-as évek végén készített, később pedig újra és újra visszalátogatott Bali szigetére. A fotóriportertől egyébként sem álltak távol az egzotikus kultúrák, munkája révén bejárta a világot. A Balin élők mindennapjai mellett elsősorban az ünnepekre, a kulturális és hitbéli sajátosságokra fókuszált. A kiállítás képi és szöveges anyaga kiegészítik egymást: a látogató szokatlan, néhol már ijesztő elemekkel tűzdelt rituális táncokat, a jó és rossz közötti harc szimbolikus megtestesítését ismerheti meg.