Lost and found – A kutatás és a véletlenek (Személyes hangvételű „megtalálás-élmény” – beszámoló)

Barki Gergely

A Stuart Little, kisegérből került elő a kilencven éve eltűnt magyar festmény - írja az Index. Az Artmagazinban Barki Gergely az egész sztorit feltárta, 2009-ben.

Lappang. Művészmonográfiákban gyakran találkozhat az olvasó ezzel a kifejezéssel, ha a képjegyzéket nézegeti. Ilyenkor az életművet jól ismerők tudnak ugyan a mű létezéséről, jó esetben fotóval is rendelkeznek róla, talán egy ideig a tárgy útjának egyes állomásairól is szólnak dokumentumok, de hogy most hol lehet, milyen szekrényben, falon, raktárban várja, hogy újra a művészettörténeti nyilvánosság része lehessen, arról nincs (vagy csak nem jó helyen van) információ. Ilyenkor jöhet a nyomozás, a segítő véletlenek és az ezekből kibontakozó történetek, amik – mint látni fogjuk – igazán megérdemlik, hogy a szóbeliség állapotából az írásbeliség kikötőjébe kormányozódjanak. Sorozatunk első részében Barki Gergely mesél képvadászkalandokat.
 
Gara Arnold: Gulácsy jelmezben

Öt évvel ezelőtt megkerestem az Artmagazin kiadóját, Einspach Gábort, hogy mit szólna ahhoz, ha a lapban elindulna egy új rovat lappangó művekről, s ebben az előkerülés reményében fordulnánk az olvasókhoz, WANTED címmel. Ez érdekes lehetne a műkereskedelem számára is, ugyanakkor a művészettörténet-kutatás, a tudományos igényű feldolgozások számára is adna egy esélyt, hogy régen keresett művek felszínre kerüljenek. Az első WANTED-cikkben (mert az ötlet lelkes fogadtatásra talált) rögtön fel is kértem kollégáimat, hogy kövessék példámat, és közöljék, milyen képekről van tudomásuk, miket keresnek, mert biztos voltam benne, hogy monográfiák vagy kiállítások előkészítése során mindannyian hasonló akadályokba ütközünk: főművek hiányoznak még a legjelentősebb életművekből is, s ezek bemutatása nélkül jóval szegényesebb képet lehet csak nyújtani az adott művész pályájáról. Azóta hét műtörténész kollégám élt a lehetőséggel és a lap mostani számában is egy újabb WANTED-cikk lát napvilágot. A szerzőktől tudom, hogy mindegyik felhívás megjelenését követően előkerült legalább egy, esetleg több keresett mű. Így aztán itt az új sorozat, ami az elveszettnek hitt de – nem feltétlenül csak a WANTED-cikkek folyományaként – megtalált művekről szól.

Saját „megtalálás-élményeim” bemutatásának kiindulópontja azonban mégis leginkább maga az első WANTED lehet. Miután elkészültem a cikk megírásával, az Artmagazin akkori grafikusánál, Czeizel Balázsnál várakoztam az összegyűjtött képanyaggal. Az egyik keresett mű reprodukciója A HÁZ című folyóirat 1909-es évfolyamában szerepelt, ezt is magammal vittem hát, hogy minél jobb minőségű szkennelt másolat készülhessen róla. Velem együtt várakozott saját cikkének grafikai megoldását előkészítendő Molnos Péter kollégám, aki unaloműzőként elkérte tőlem az antikvár ritkaságnak számító folyóiratot. Ahogy lapozgatta, egyszer csak felkiáltott: „Jé, ezt a képet én ismerem!” Egy Gulácsyt jelmezben ábrázoló festmény váltotta ki belőle ezt a reakciót, a képet ugyanis korábban egyik gyűjtő barátja raktárában látta, csak egyikük sem tudta, ki festhette. A folyóirat képaláírásában viszont ott volt a megoldás: Gara Arnold. (Szerencsés előjel: rögtön egy fontos mű attribúciójával indul a WANTED rovat.) A festmény későbbi letisztítása során aztán előkerült a bekarcolt, csupa nagybetűs GARA szignó is, ami egy másik esetből már ismerős volt számomra. Történt ugyanis, hogy a Nagyházi Galéria aukcióján felbukkant egy ismeretlen művésztől származó színes, posztimpresszionisztikus tájkép, amelyen ugyanez a bekarcolt (akkor a galéria katalógusában olvashatatlannak vélt) szignó szerepelt. A mű reprodukcióját a Magyar Nyomdászat 1912-es évfolyamából ismertem, így az aláírást fel lehetett oldani, a kép pedig kétséget kizáróan Gara Arnold művének bizonyult, így a Kieselbach Galéria két évvel későbbi aukcióján már így is szerepelt.

De hogy visszatérjek a kiindulóponthoz: saját WANTED-cikkem nyomán, amelyben húsz elveszett festmény fekete-fehér reprodukcióját közöltem, máig öt mű holléte vált ismertté, ami elég jó arány.  Röviddel az ominózus Artmagazin szám (7.) megjelenését követően csengett a telefonom és Kaszás Gábor művészettörténész kollégám arról tájékoztatott, hogy tudomásuk van az egyik általam keresett Tihanyi-mű hollétéről. Tihanyi 1908-as Pont Saint-Michel című alkotásáról volt szó, ami ezt követően szerepelt a Mű-Terem Galéria ún. „Csoda” kiállításán, majd 2006-ban a Nemzeti Galéria Magyar Vadak tárlatának egyik fő attrakciója lett. Mivel a vászon mindkét oldalát felhasználta a fiatal művész, a kiállítás nyitóakkordjaként, különálló és körbejárható pengefalon, mindkét oldalát megmutatva állítottuk ki. Hasonló módon látható Dijonban, a Fauves Hongrois-turné zárókiállításán. (Említett cikkemben reprodukáltam Tihanyi egy másik, három évvel később festett Pont Saint-Michel festményét is, melynek reprodukciója Robert Desnos Tihanyi-monográfiájában jelent meg. Az utóbbi időben tudomásomra jutott, hogy a kép az Egyesült Államokban van, és reményeink szerint a 2010 őszére tervezett pécsi Nyolcak kiállításon már bemutatásra kerülhet.)

Az MNG Magyar Vadak kiállításának előkészületei során sikerült az egyik keresett Czóbel festményre is rátalálnom, de nem idehaza, hanem Franciaországban, La Rochelle városka múzeumának raktárában. Kratochwill Mimitől korábban kaptam egy dokumentációs anyagot, melyben az szerepelt, hogy a kép a FNAC (Fonds National d’Art Contemporain) tulajdonában volt. A velük folytatott rövid e-mail váltás során kiderült, hogy a mű La Rochelle-be került. Írtam az ottani múzeumnak is és levelemhez csatoltam az elveszett kép fekete-fehér fotóját. A múzeum hamarosan válaszolt és elküldték a raktárukban porosodó, akkor igen rossz állapotban lévő festmény színes fotóit. A kép restaurálását és keretezését az MNG -re „bízták”, így letisztítását követően ez a mű is szerepelt a budapesti és franciaországi tárlatokon egyaránt.

Az egyik lappangó Kernstok-festményről két reprodukciót is közöltem 2005-ös cikkemben. Kernstok jól ismert Keresztelő Szent János című művének átfestés előtti verzióját a már említett A HÁZ című folyóiratban is reprodukálták. Az átfestés utáni verzió is közismert volt (csak azt egy másik képnek gondolták). Az átfestés tényére csupán e cikk megírásakor derült fény, amikor egymás mellé tettem a két fotót és bizonyos markáns részletek teljesen megegyeztek rajtuk. Tudtam, hogy színes fotó is készült a festményről, de a fénykép holléte akkor még ismeretlen volt, azóta sikerült megtalálnom munkahelyemen, az MTA Művészettörténeti Kutatóintézetében, és a mű jelenlegi őrzési helye is ismertté vált. Az egykor Szondi Lipót gyűjteményében lévő fiúakt felett a svájci Szondi Institute kuratóriuma rendelkezik, és reméljük, hogy a 2010-es pécsi Nyolcak kiállításon ez a mű is szerepel majd.

Berény Róbert: Golgotha (Jelenet V.)

WANTED-cikkemben legszűkebb kutatási területem, Berény Róbert munkásságának néhány jellegzetes, eltűnt darabját is reprodukáltam. Golgotha (Jelenet V.) című vászna szerepelt a Nyolcak 1912-es tárlatán, majd legutóbb 1915-ben a San Franciscó-i világkiállításon, az ún. Panama-Pacific International Exposition tárlaton, ahol Berényt több tucat műve képviselte, azonban két festményét és hímzéseit soha nem kapta vissza a kiállítás norvég származású, amerikai szervezőjétől, John Nielsen Laurviktól. Laurvik 1953-ban bekövetkezett halálakor a műveket elárverezték, később a New Yorkban tevékenykedő magyar származású ügyvéd, Bátor Viktor tulajdonába kerültek, majd a Bartók-portré Bartók fiához, Péterhez vándorolt, de a Golgothának nyoma veszett. Két évvel ezelőtt Berény San Franciscóban élő unokája az interneten, egy amerikai aukciósház kínálatában fedezte fel a lappangó művet. Mint később kiderült, egy szálloda tulajdonosa adta be megvételre a témája miatt szobái faláról száműzött képet, fillérekért. Az unoka azonnal leállította az online árverést, hivatkozva arra, hogy a mű mindig is nagyapja tulajdonában volt, így az az örökösöket, azaz őt és New Yorkban élő unokatestvérét illeti. Az ügyben jelenleg az FBI nyomoz, de a pécsi kiállításon remélhetőleg már ezt az idehaza csaknem 90 éve nem látott művet is bemutathatjuk.
Talán érdemes beszámolnom néhány olyan lappangó mű szerencsés felbukkanásáról is, amelyeket nem is közöltünk az Artmagazinban.

A Nyolcak kiállítás előkészületei során nemrégiben újraolvastam a Czóbellel foglalkozó szakirodalmat, és Kállai Ernő Czóbel-monográfiájában egy érdekes megjegyzésre figyeltem fel, mely szerint a szerző birtokában volt Czóbel egyik fauve-osan megfestett képének reprodukciója, melyet rossz minősége miatt nem közölt könyvében. Mivel tudtam, hogy Kállai hagyatéka a Művészettörténeti Kutatóintézetbe került, nekiálltam a dokumentumok átnézésének. Hamarosan meg is találtam a Kállai által említett fotót, amely nem is volt annyira hitvány minőségű, mint azt írásában állította, hiszen még a szignó és a datálás is tisztán kivehető rajta. Czóbel 1909-es festménye enteriőrbe állított női aktszobrot ábrázol – kalapban. Ekkor eszembe jutott egy még a fauve-kiállítás előkészületeikor felbukkant, teljesen azonos motívumot ábrázoló mű, melynek valóban igen rossz minőségű reprodukcióját Rockenbauer Zoltán mutatta meg egyik megbeszélésünk alkalmával, a kiállításra ajánlandó. A fotó gyenge minősége miatt nem foglalkoztunk a képpel, így kiállításra sem került. Kénytelen vagyok belátni, hogy ez nagy hiba volt. Megkeresésemre Rockenbauer Zoltán Kratochwill Mimihez küldött, mondván a fotót tőle kapta. Mint kiderült a képet eredetiben még Mimi sem látta, de tudja, kié. Néhány nappal később már Kratochwill Mimivel közösen tekintettük meg a művet, melyen meglepetésünkre nem 1909-es, hanem 1908-as évszám szerepelt. Amikor a festmény mellé tettük a Kállai-hagyatékból származó fotót, nyilvánvalóvá vált, hogy nem azonosak, hanem ugyanarról a motívumról két képet is festett Czóbel, így bár nem sikerült a Kállai által ismert mű nyomára bukkanni, korábbi párdarabja bekerül a most készülő œuvre-katalógusba. Czóbel korai műveinek mintegy 70-80 százaléka jutott hasonló sorsra: elvesztek, elkallódtak, így fauve-os, nyolcakos korszaka szinte rekonstruálhatatlan. Érthető, hogy amikor tavaly áprilisban a New York-i Sotheby’s árverésén felbukkant két 1908-as évszámot viselő csendélete, a hír felcsigázta a korszakkal foglalkozó művészettörténészek érdeklődését. Bár kollégáim közül sokan kételkedtek a művek eredetiségében, már az interneten közölt, igen jó minőségű reprodukciók alapján is biztos voltam benne, hogy arról a két csendéletről van szó, amelyet Czóbel a Nyolcak első tárlatán mutatott be. A művek hazakerültek, s Kemény Gyula restaurátor munkája után, letisztítva, eredeti vad színeiket visszakapva már senki sem vonta kétségbe, hogy valóban Czóbel korai főműveiről van szó.

Berény Róbert: Olasz lány aktja

A lappangó Berény-művek megtalálása számomra még ennél is nagyobb izgalommal járt, s talán mindegyik közül kiemelkedik az Olasz lány aktjának története. Amikor szakdolgozatom témájául Berény Róbert korai pályafutását választottam, felkerestem a festő akkor még élő leányát, Berény Annát, aki készségesen megmutatta a lakása falain lógó, édesapjától származó műveket. Miután mindent lefényképeztem, minden adatot felvettem, kicsit csalódottan távoztam, mert az általam kutatott periódusból jóformán alig láttam nála valamit. Másnap felhívtam telefonon és bevallottam hiányérzetem. Válasza ma is élesen cseng a fülemben: „Jaj, Gergő, ne haragudjon, azokat nem mutattam meg, mert ezeket apuka még Párizsban készítette, és tudja, még szinte gyerek volt. Nem annyira érdekesek. Betettem őket az ágyneműtartóba és olyan nehéz őket elővenni.” Kérleltem, hogy mégis hadd nézzem meg a zsengéknek titulált műveket, mire a festő lánya megígérte, hogy segítőjével előveteti őket. Néhány nappal később ismét nála voltam és az említett ágyon ráma, vakkeret nélkül ott hevert pőrén egy addig teljesen ismeretlen, brutális vadsággal megfestett, igazi fauve női akt. A műről hamarosan sikerült kiderítenem, hogy Nu d’une jeune italienne címen szerepelt a hírhedtté vált párizsi Függetlenek Szalonján (Salon des Indépendants) 1908 tavaszán. Berény ott kiállított képeiről, a fauve-os kis aktot is megemlítve kritikát írt többek között Maurice Denis is. Ma már a magyar fauve festészet egyik legfontosabb, emblematikussá vált művének tekintjük az Olasz lány aktját, mely tavaly ilyentájt a céret-i modern múzeum óriásposzterén invitálta a közönséget a Les Fauves Hongrois-tárlatra. A festmény mellett még több tucat korai grafika is előkerült ekkor az ágyneműtartóból, amelyek Berény fauve korszakának megítélését teljesen új megvilágításba helyezték.

Berény Anna ezek után kutatásaim egyik leglelkesebb és leghasznosabb forrása lett. Néhány hónappal később újabb fauve-os, a Nyolcak-korszakból származó művekkel jelentkezett, melyeket 1956-os kivándorlása előtt barátainál helyezett el. Most, hogy Berényre újabb figyelem irányult, visszakérte lelkiismeretes megőrzőitől a letétbe helyezett műveket, melyek közül egy női akt a Magyar Vadak kiállításon szerepelt, egy férfiakt pedig a készülő Nyolcak tárlaton lesz majd látható.

Ha a kutatás és a véletlen kézenfogva jár

A véletlen számtalan esetben hozzájárul kutatásaink sikeréhez. Íme néhány példám: A Vadak kiállítás előkészületei során az MNG leírókartonjait böngészve egy Bálint Rezső-képre lettem figyelmes. A karton apró fotómellékletén gyermekek heverésznek a fűben, ligetes környezetben. A szignó BR, a karton szerint „alatta olvashatatlan szöveg”. A fotó alapján belém nyilallt, hogy ez akár Berény Róbert műve is lehet. A két festő monogramja azonos, s tudtam, hogy az 1906-os Salon d’Automne-on Berény egy Enfants dans le jardin (Gyermekek a kertben) című festménnyel is szerepelt. Azt is tudtam, hogy ezt megelőzően Tahitótfalun töltötte a nyarat. A jelzés olvashatatlannak vélt szavát nagyítóval sikerült Tótfalunak olvasnom, így összeállt a kép: Berény elveszettnek hitt korai műve évtizedek óta a Nemzeti Galéria raktárában rejtőzködött. Az új attribúciót követően már a Magyar Vadak kiállításán is bemutatásra kerülhetett, igaz, hogy katalóguson kívül és csak a bezárás előtti utolsó hónapban.

A Nemzeti Galéria raktárai minden bizonnyal még számos hasonló meglepetést tartogatnak, ahogy más gyűjteményei, így például fotótára is, ahol néhány hónappal ezelőtt a Nyolcakra vonatkozó üvegnegatívokat próbáltam szisztematikusan áttekinteni. Tudván, hogy Czóbel egyik korai, reprodukcióról sajnos nem ismert műve, a Fiú a patak partján szerepelt a Nemzeti Galéria 1962-es (tulajdonképpen 1963 januárjában nyílt) Nagybányai festők kiállításán, előkerestem a Nagybányára vonatkozó üvegnegatívokat. A kiállítások dobozában a tárlat címe alatt csak egy cédulát és az üvegnegatívok hűlt helyét talátam. Megkérdeztem a téma legavatottabb szakértőjét, Szücs Györgyöt, hogy találkozott-e valaha ezekkel a negatívokkal. Nemleges válasza után visszatértem a fotótárba és nagy levegőt véve átnéztem az összes fiókot. Megérte időt fordítani a sziszifuszinak tűnő vállalkozásra, hiszen valódi kincseket rejt ez a kivételes gyűjtemény. Biztosan felkeltik majd a most előkészületben lévő nagy Ferenczy-kiállítás kutatóinak figyelmét például azok az eddig tudtommal publikálatlan üvegnegatívok, melyek olyan híres művek alapjául szolgálhattak, mint például a Nyár, így rávilágítanak arra, hogy Ferenczy Károly, a plein air festészet elszánt híve szintén felhasználta a fotografálás előnyeit. Ahogy az lenni szokott, az utolsó doboz legalján ott voltak a keresett Nagybánya-kiállítás enteriőrfotói is, amelyeket azonnal megmutattam Szücs Györgynek is, aki azóta a Boros Judittal közösen írt, A Nagybányai művésztelep című kiadványában már fel is használhatta Petrás István kivételes értékű dokumentumfotóinak egyikét. Bár a keresett Czóbel-festmény nem látható az enteriőrfotókon, Gyuri viszonzásképpen egy színes fotót mutatott következő találkozásunkkor, amelyet évekkel korábban egy vidéki gyűjteményben készített, s elképzelhető, hogy a fényképen látható festmény éppen az általam keresett mű.

Természetesen nem csak közgyűjteményekben lehet hasonlóan érdekes képekbe „belebotlani”. Nemrégiben az egyik aukciósház (Kieselbach Galéria) szűk mellékszobájában egy éppen akkor beérkezett pasztellképen akadt meg a szemem többtucatnyi falnak támasztott mű között. A galéria készséges alkalmazottját, Máthé Ferencet kértem, hadd vizsgáljam meg a művet, mert valami miatt úgy érzem, hogy érdekes lehet. Csodálkozott, hogy miért érdekel engem egy Benkhard. A kép hátsó borításán felirat szerepelt: „Benkhard Ágost: Teraszon”. Kérésemre kibontották a művet a portól elhomályosult üveg alól. A jelzés tisztán olvashatóvá vált: „BR 1913 Taormina”. Bár az ismerős stílus vonzotta a képre a szemem, a jelzés erősített meg feltételezésemben, ugyanis Berény 1913-ban éppen Taorminában volt feleségével, nászútjukon, a pasztellképen pedig az újdonsült hitves látható tengerre néző szobájuk teraszán, karosszékben üldögélve.

Berény Róbert: Alvó nő fekete vázával (Alvó nő)


A címlapsztori:
Minden családban, ahol kisgyermekek vannak, a szülők igyekeznek titokban karácsonyfát állítani, nálunk sincs ez másképp. Tavaly, közeledvén a szenteste, én is próbáltam kislányaimat minél távolabb tartani az előkészületektől, Annát a nagyapjához vittem, Lola pedig a szomszédban, feleségem nagybátyjánál kapott ideiglenes ellátást. A tervezettnél korábban szólalt meg a telefon: Lola elindult hazafelé, mert már nagyon unatkozott. Ennek fele se tréfa, azonnal kirohantam a házból, és visszaszaladtam kislányommal a nagybácsihoz, mondván, valami fantasztikusan érdekes film megy a tévében, amit azonnal látnia kell. Sebtiben gyermekeknek való filmet kerestem, ami hál’ istennek karácsonytájt nem is volt reménytelen. Az egyik csatornán a beszélő kisegér, Stuart Little története ment. Ölemben a kislányommal egy pillanat alatt szürreális világba kerültem. Nem pusztán azért, mert a filmben beszélő egeret adoptál a középosztálybeli, New Yorkban élő polgári család, hanem sokkal inkább azért, mert egy általam igen ismerősnek vélt festményre lettem figyelmes, mely a család nappalijának kandallója felett függött. Egy olyan festményre, amelyet fekete-fehér reprodukcióról már ismertem, s ahogy az újabb jelenetekben ismét felbukkant, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ez egy Berény!

Az ünnepek elmúltával számítógép elé ülve megkerestem a mozi honlapját, ahol szinte azonnal olyan fotó jelenik meg, ahol a Little család a Berény-festmény előtt pózol. Rögvest írtam a Sony Picturesnek, hogy a filmben szereplő művet keresem, de sajnálkozó választ kaptam, nem tudnak a mű hollétéről. Ezek után igyekeztem megkeresni a film készítőit, hátha ők segíthetnek. Hollywood-i e-mail címeket csakis egy erre specializálódott honlap szolgáltatására befizetve lehet megszerezni, így elővettem a bankkártyámat és átutaltam a kért összeget. Hamarosan küldhettem az üzeneteket a rendezőnek, az operatőröknek, segédoperatőröknek, kellékeseknek, díszlettervezőknek stb. Készségesen válaszolt mindenki, köztük Melanie Griffith bátyja, aki a film berendezéséért volt felelős. Válasza lesújtó volt. Véleménye szerint ez egy festményről készült másolat, amelyet egy hollywoodi díszletkölcsönző irodától kaptak, de utánanézett, s már nincs a raktárukban a „mű”. Néhány nappal később azonban újabb válasz érkezett. A díszletesek egykori asszisztense, Lisa Sessions röviden arról tájékoztatott, hogy a kép nála van, hálószobája falát díszíti. Ettől kezdve egyre sűrűbb e-mail váltásunk során részletesen elmesélte a kép történetét. A filmhez megfelelő, a háttérbe nem belesimuló, markáns, nagy foltokkal operáló, dekoratív festményeket kerestek és Kaliforniában, egy pasadenai antik shopban megpillantotta ezt a festményt. A szignót nem tudták kiolvasni, de a mű kvalitása magával ragadta, ezért megvásárolta a Sony Pictures számlájára. Mivel új szerzeménye a szívéhez nőtt, a forgatást követően megpróbálta kivásárolni a maga számára, de erre akkor nem nyílt mód, hiszen az esetleges Stuart Little-újraforgatások miatt raktárban tartották a nélkülözhetetlen kellékké avanzsált művet. Röviddel ezek után Lisa elszerződött a cégtől, de az Alvó nőt nem felejtette el, évekkel később is szerette volna megszerezni. Mindeközben a műnek nyoma veszett. Mint később kiderült, Berény festményét egy szappanoperához is kölcsönadták (Family Law), majd törölték a raktári leltárból. Az egykori díszlettervező kérésére egyik kolléganője nyomozásba kezdett, s hamarosan kiderült, hogy a kép egy másik raktárba került, de most már hozzáférhető. Lisa azonnal repülőre ült és megvásárolta a képet régi filmgyártó vállalatától. Néhány évvel később egyik barátnője Budapesten járt és a Nemzeti Galéria állandó kiállításán meglátta Berény Csellózó nőjét, amiről azonnal Lisa „ismeretlen festőtől származó” műve jutott eszébe. Ekkor már azért sejtette, hogy annak idején jelentős műre bukkant a pasadenai boltban, de bizonyosságot, hogy pontosan mire is, azt az én jelentkezésem után nyertek.

Hosszas e-mail váltást követően idén áprilisban sikerült találkoznom Lisával az Egyesült Államokban. Mivel San Franciscóban és Washingtonban végeztem kutatásokat, Washingtonban találkoztunk. Ő felautózott New Jerseyből, magával hozta a képet, de erről csak annyit tudok mondani, hogy az élmény leírhatatlan volt. Korábban sejtettem, hogy az Ernst Múzeum 1928. márciusi csoportos kiállításán Alvó nő fekete vázával címen ez a mű szerepelt, de miután a Mall egyik hotdog-árusától sikerült csavarhúzót szereznünk, lekerült a hátoldalról a védőborítás, s megjelent a Munkácsy céh 1928-as kiállításának pecsétje is. (S egy másik, az első kiállítás pecsétje is, ahol még Alvó nő címmel szerepelt. Korábban azt hittem, hogy ez a cím egy másik, szintén lappangó, de reprodukcióból ismert művet jelöl, de így, hogy ez a kép és hátoldalán a pecsét előkerült, Berénynek ez a kiállítási szereplése is rekonstruálhatóvá vált.) Ez a minden bizonnyal Berény csellista feleségéről, Breuer Etáról valamikor 1927–28 fordulóján készült festmény valóságos iskolapéldája a magyar művek elkallódásának és megtalálásának, ugyanakkor furcsa paradoxon, hogy feltehetően a világon legtöbbek által látott magyar műnek is tekinthető. A történet több tanulsággal is szolgál. Egyrészt igazolva látszik, hogy a kvalitás olyan érték, amely név nélkül is meggyőző erővel hat, másrészt pedig bizonyítja, hogy érdemes filmeket néznünk.



Véletlenek persze olyankor is közrejátszanak, amikor már éppen megtalált valamit a kutató. Horváth Béla művészettörténész hagyatékának felmérésekor a Kernstoktól származó dokumentumok átnézése során egy roppant megviselt állapotban lévő hímzés került elő az egyik dobozból. A hagyaték tulajdonosának elmondása szerint Kernstok feleségének befejezetlen hímzése a Horváth Béla által megvásárolt Kernstok-hagyatékból került a gyűjteménybe. Miután kihajtogattam a kézimunkát, azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy nem befejezetlen, hanem nagyrészt szétmállott műről van szó, és nem Kernstokné, hanem sokkal inkább Berényné keze munkáját tisztelhetjük benne. Berény nyolcakos korszakában kiállított hímzéseinek kivitelezője felesége és kis manufaktúrája volt. A Berény házaspár hímzései egy családban megőrzött, ép példány kivételével ismeretlenek, megsemmisültek, elkallódtak, így ennek a második példánynak az előkerülése, még így roncs állapotában is jelentőséggel bír.

Az utóbbi években a „véletlen megtalálások” esélyét megsokszorozta az internet. Egyik szokásos éjszakai szörfölésem alkalmával például a Gombosi-gyűjtemény páratlan grafikáinak elrablásáról tudósító hírt olvastam a KÖH honlapján, ahol az eltűnt grafikák fotója is szerepelt. Egy Ilosvai Varga Istvánnak attribuált, jelzés nélküli rajzra lettem figyelmes, mely a megszólalásig hasonlított Berény 1907 körüli Montparnasse aktjának nemrégiben megismert előkészítő tanulmányrajzaihoz. Egymás mellé téve a grafikákat nyilvánvalóvá vált, hogy a korábbi attribúció ebben az esetben is téves. Azóta Zsákovics Ferenctől megtudtam, hogy az ellopott rajzok nagy része szerencsésen megkerült, így az Ilosvaiból immár Berénnyé lett vázlat is.

Berény Róbert: Önarckép

Egy másik történetem szintén az internethez kötődik. Évekkel ezelőtt a neten egy érdekes üzenet akadt a horgomra, melyet Berény egykori jó barátjának, Kármán Ivor hegedűművésznek a lánya tett fel a világhálóra. Arról tájékoztatott a rövid üzenet, hogy a hölgy birtokában van egy 1912-es Berény-önarckép, néhány grafikával egyetemben.

Azonnal írtam a megadott e-mail címre, de a szerver visszadobta válaszom, az e-mail cím már nem érvényes. Hónapokig tartott, mire végre sikerült kiderítenem az érvényes címet. Azóta Kármán Ivor lánya rengeteg új adattal, fotóval segítette kutatásaimat, de találkoznunk még tavalyi New York-i látogatásomkor sem sikerült, az általa említett 1912-es önarcképről pedig sohasem tudott fotót küldeni, mondván egy külső raktár mélyén hever, nem találják. Idén újra az Egyesült Államokban, San Franciscóban és Washingtonban kutattam, de New Yorkban ezúttal nem akadt fontos tennivalóm, ám a repülőm hazafelé New Yorkból szállt fel, így volt 4-5 órám a „nagy almában” is. Újabb próbát tettem és telefonon kérleltem a Berény-művek kedves tulajdonosát, hogy fogadjon lakásán, legalább röviden hadd vessek pillantást az általa őrzött művekre. Megbeszéltünk egy randevút a Central Park közelében és a kijelölt időpontban autójával meg is jelent. Csodálkoztam, hogy miért jött autóval, de hamarosan kiderült, hogy mégsem a lakására megyünk, és kivisz a reptérre is, viszont elhozta magával a Berény-műveket, ott vannak az autójában, azonnal megtekinthetem. Legnagyobb megrökönyödésemre elkezdte előhúzni a grafikákat – köztük néhányat még fotóról sem ismertem –, sőt a meglehetősen nagyméretű olaj-vászon önarcképet is, és egyszerűen kipakolta őket az autó köré, egy pillanat alatt „street market” hangulatot teremtve. Az önarcképről, melyről korábban azt hitte, hogy 1912-es, kiderült, hogy néhány hónappal ezelőtt már elküldte fotóját e-mailen, tehát ismertem, de sajnos nem a Nyolcak periódusában született. Csalódás mégsem ért, hiszen a valamikor a húszas évek végén készülhetett, egy korabeli újságkivágat fekete-fehér reprodukciójáról szintén ismert művet eltűntként tartottam nyilván, élőben pedig most láthattam először. A kép felbukkanása egy másik történet rekonstruálása szempontjából is érdekes. Molnos Péter kollégám az általa rendezett Aba-Novák-kiállítás kapcsán felhívta a figyelmemet Aba-Novák New York-i naplójára, amelyben egy érdekes részlet Berény egyik ismeretlen önarcképére vonatkozik. A naplóból kiderül, hogy Aba-Novák egy ízben találkozott Kármán Ivorral New Yorkban és lakásán látott egy általa gennyes párizsi gyökvonásnak aposztrofált Berény-önarcképet. A puzzle ismét összeállt, minden bizonnyal ezt az önportrét látta Aba-Novák a magyar származású hegedűművésznél 1935 telén, New Yorkban tett látogatása során.

Artmagazin 2009/3. 52-58. o.

full_004497.jpg
Lost and found – Az elveszett magyar kubizmus

Nemrégiben egy kávéházi asztalnál Dan Nolannek, The Guardian tudósítójának arról meséltem, hogy elkezdtem kutatni a „magyar kubizmus” történetét, egy olyan kvázi szűz területet, amely eddig még csak alfejezetet sem érdemelt kézikönyveinkben.

full_000670.jpg
Lost and found – Büszkeség és balítélet - A Ringwald-gyűjtemény Mednyánszky-képeinek felbukkanása Newburyben

Hihetetlenül nagyszámú Mednyánszky-kép bukkant fel ömlesztve nemrégiben Angliában, egy vidéki aukciós-ház kínálatában. Az előzményekről és körülményekről a Mednyánszky életmű kutatójának beszámolója következik.

full_005448.png
Lost and found – Az eltűnt varrólányok esete

Fordulatos festménysors Kelet-Közép-Európából, amiben szerepet vállal a szigorú műítész Aradi Nóra, a nemkülönben elé9edetlen Erdély Miklós és Csernus Tibor, egy véletlenül erre járó olasz biológus házaspár, az autóstoppos Szentjóby Tamás és a Hitlert hallgató varrónők, sőt feltűnik benne egy pillanatra Van Eyck és Frans Hals is. Történelmi igazságtétel egy római magángyűjteményből előkerült korai Lakner-festménynek, amiről születésekor a kultúrpolitikusok és az avantgárd művészek véleménye egyaránt lesújtó volt.

full_001904.jpg
Lost and found: Színe vagy visszája – Vaszary János megkerült kárpittervei

Két ismert Vaszary János-kárpit nagyméretű, pasztellel készült terve: lappangó művek, amelyek váratlanul „estek ki” a Széchényi Könyvtár egyik gyűjteményének szekrényéből. Hogy kerülhettek a Nemzeti Könyvtárba? És ki melyik oldalt ül egy falusi esküvőn – avagy megfelelő oldalukról nézzük-e a kárpitokat évtizedek óta?