Lost and found: Színe vagy visszája – Vaszary János megkerült kárpittervei

Katona Anikó

Két ismert Vaszary János-kárpit nagyméretű, pasztellel készült terve: lappangó művek, amelyek váratlanul „estek ki” a Széchényi Könyvtár egyik gyűjteményének szekrényéből. Hogy kerülhettek a Nemzeti Könyvtárba? És ki melyik oldalt ül egy falusi esküvőn – avagy megfelelő oldalukról nézzük-e a kárpitokat évtizedek óta?

Az Országos Széchényi Könyvtár képzőművészeti szempontból legérdekesebb egysége a Plakát- és Kisnyomtatványtár, ahol 80 000 grafikai plakát mellett metszet- és litográfiagyűjtemény is helyet kapott. A Tár gyűjtőköréhez minden 1–16 lapos magyar vonatkozású nyomtatvány hozzátartozik – kézzel készült, írott vagy rajzolt tárgyak tehát nem. Ennek ellenére a raktár első szintjének néhány szekrényében és fiókjában gyűjtőkörbe nem tartozó anyagokat, külföldi plakátokat és kézzel készült plakátterveket őriznek.

2009 szeptembere óta dolgozom a Tárban, én vagyok itt az első művészettörténész. Kezdeti feladataim közé tartozott a „kéziratos” anyagok átnézése, rendszerezése. Neves plakátosok kézzel készült remekei, pályázatokra érkezett munkák (például a kilencedik hadikölcsönhöz készült plakáttervek) kerültek elő.

Így akadt a kezembe a toldozott-foldozott, mára málló, koszos, és mégis szép Ingres-papír. Hogy mit ábrázol a két nagy, szürke, hajtott és gyűrött pasztell, rögtön felismertem: a 2007-es Vaszary János-tárlaton a Nemzeti Galériában kiállított két kárpit tervét.

Vaszary század eleji iparművészeti tevékenysége csak Rippl-Rónaiéhoz mérhető, ebből a legjelentősebbek plakátjai és a képeihez készült keretek mellett a kárpitok. Gobelinek tervezésével csak igen rövid ideig foglalkozott (1906-ban ki is lépett az Iparművészeti Társaságból), ezért a néhány elkészült darab igen ismert. Közös vonásuk a nagy, kontúrokkal határolt, foltokból felépülő kompozíció és a népi környezet. A festő az 1900-as évek első éveiben számos olyan olajképet is alkotott, amely ehhez a tematikához kötődik (Imádkozók, Részes aratók stb.), a gobelinek azonban nemcsak a téma miatt, hanem stílusukban is a népművészetet idézik.

Az előkerült műveket illetően Plesznivy Edit, a 2007-es kiállítás kurátora megerősítette azt a sejtésemet, hogy eredeti Vaszary-tervekkel van dolgom, a restaurátor – Csillag Ildikó – pedig alighogy munkához látott, rögtön felfedezett egy kis „VJ” szignót a Jegyespár jobb felső sarkán. A két kárpit (és terveik) készítés-történetét nem volt nehéz kibogozni: A két gobelin az 1905-ös velencei iparművészeti kiállítás Bálint Zoltán és Jámbor Lajos tervezte magyar termébe készült, egy ajtó két oldalán függött – egyébként Vaszary tervezte a teremben álló székek kárpitjait is.

A teremről ismert egy fotó, amely a Magyar Iparművészetben (1) jelent meg. A Jegyespár és Vásár kárpitokat jelenleg az Iparművészeti Múzeum őrzi. (2) A kárpitok leszövését az IM Adattárában található levelezés szerint a németeleméri szövőműhelytől, pontosabban Kovalszky Saroltától rendelte meg Radisics Jenő, a múzeum igazgatója (1887–1917 között). (3)

Kovalszky művészi pályafutásának íve az 1890-es években emelkedett magasra. Az angol Arts&Crafts mozgalom észak-európai követői fejlesztették ki és terjesztették el azt a szövési technikát, amely a szövőiskolának otthont adó helyiségről a Scherrebek nevet kapta. Morrisék mintájára az Otto Eckmann vezette németországi (de egy norvég szövőnő tanárral működő) iskolában a hagyományos női kézművességet akarták visszaállítani, többek között természetes festékek használatával és egy egyszerű, dekoratív szövési technikával, amely színén és visszáján egyforma felületet ad.

Ennek a technikának és szellemiségnek lett legjelentősebb magyarországi követője a Torontál megyei Németeleméren megalakult szövőműhely, amelyet Kovalszky Sarolta vezetett. Az 1883-ban létrejött Torontáli Háziiparegylet művészi szintű munkáival a kilencvenes években nyert el több nemzetközi elismerést. A scherrebeki technika elsajátítását nagyban segítette az is, hogy nagyon hasonlított a tradicionális torontáli szövési eljáráshoz. Vaszary Kovalszky Saroltával Radisics Jenőn keresztül kerülhetett kapcsolatba, első általa megszőtt terve egy kis, bazsarózsás kárpit volt. Az együttműködés folytatódott, 1902-ben a Cicás kislány kárpittal mindketten díjat nyertek.

A kárpitok elkészülte után a tervek és a leszőtt művek külön-külön vándoroltak tovább: a tervek vissza Radisicshoz, a gobelinek Velencéből 1906-ban a milánói nemzetközi kiállításra. Ott egy tűzvész következtében elpusztulhatott a két kárpit, a terveket újra elküldték – ezúttal a gödöllői szövőműhelybe, feltehetőleg ismét Kovalszkynak. Ugyanebben az évben a Nemzeti Szalonban gyűjteményes egyéni tárlatot szerveztek Vaszarynak, ahol szerették volna a kárpitokat kiállítani, de mivel azok Milánóban voltak, végül a terveket mutatták be. 

Gödöllőről kellett őket visszakérni: a műhelyt vezető festőművész, Körösfői-Kriesch Aladár levélben azt ígérte Ernst Lajosnak, (4) hogy hamarosan visszajuttatja a terveket és (az új) kárpitokat is. A Szalon katalógusában a két terv az „Iparművészeti Múzeum tulajdona” megjelöléssel szerepel, a tárlat után tehát visszatérhettek a múzeum raktárába.

Ahogy egyre jobban megismerkedtem a Plakáttár gyűjteményével, több olyan tárgy is a kezembe került, amelyek – a Vaszary-kárpitokhoz hasonlóan – valamilyen módon az Iparművészeti Múzeumra utaltak. Elkezdtem a külföldi plakátgyűjtemény feldolgozását, és meglepve vettem észre több régi darabon az Iparművészeti Múzeum és Iskola Könyvtárának pecsétjét. Később néhány olyan dokumentumot is találtam, amelyek a híres igazgató, Radisics Jenő személyével álltak összefüggésben. Találtam egy egykori „műlapot”, amely egy Guillaume de Dubufe készítette, gyönyörű szecessziós biankó naptár, hátán ceruzás felirattal: „Radisics Jenő úr ajándéka”.

Később előkerült egy oklevél, amelyet Radisics az 1902-es torinói kiállításon való részvételéért kapott (a nemzetközi zsűri alelnöke volt). Az igényes kivitelű litográfia az „első nemzetközi dekoratív modern művészeti kiállításon” is győzedelmeskedő szecessziós stílus szép példája. Megegyezik azzal az oklevéllel, amellyel Vaszary Jánost jutalmazták ugyanott és amely a 2007-es gyűjteményes tárlaton is szerepelt. (5)

Az Iparművészeti Múzeum és Iskola sokáig közös könyvtárral rendelkezett, amelyben jelentős műlapgyűjtemény is helyet kapott. Itt minden előfordult, ami az iparművész-növendékek képzését szolgálhatta: minták, tervrajzok, ornamentika-lapok és plakátok is. Valószínű, hogy a szőnyegekhez készült tervek is ide kerültek. Jelenleg a múzeum adattára és könyvtára csak a huszadik század közepénél később keletkezett plakátokkal rendelkezik – minden bizonnyal azért, mert a régiektől megváltak. Ekkor kezdtem kutatni az OSZK Irattárában, ahol találtam egy olyan dokumentumot, amely fényt derített a kérdésre: a könyvtár 1945-ös évéről szóló beszámolót. (6)

Bombatámadás következtében a könyvtár akkori épülete súlyosan megrongálódott, így a könyvtárosok romokat takarítottak el az odavezényelt internáltakkal együtt, a törmelékek közt láncban adogatták az épen megmaradt könyveket és igyekeztek őket biztos helyre menteni. Hasonló állapotban volt az Iparművészeti Múzeum is, ahonnan a Plakáttár nemcsak Póka Aladár plakát- és képeslapgyűjteményét, de a múzeum saját anyagát is megkapta. A tár vezetője, Munkácsi Piroska szerint: „1945. júniusában a Történeti Múzeum Iparművészeti Tára a saját tulajdonában levő plakátgyűjteményt (…) tárunknak ajándékozta, azzal a megokolással, hogy ilyen természetű gyűjtemény könyvtárunkban szakszerűbb kezelést és feldolgozást nyerhet. A nagy terjedelmű gyűjtemény /plakátok 2205 db (…) műfaj szerinti csoportosítását a tár nyomban el is végezte.” (7)

Változatos anyag lehetett: külföldi és belföldi plakátok, műlapok és tervek – köztük Vaszary János két pasztellje. A tárgyakat valóban rendszerezték, majd elsüllyedtek egy szekrény mélyén – ezért azonban végül is csak hálásak lehetünk. Valószínűleg kevés könyvtáros látta meg a jelzés nélküli, koszos, gyűrött rajzokban az értéket, mégis, a mindent gondosan megőrző, rendszerező szellemiségnek köszönhető, hogy Vaszary két rajza megmaradt, és hála a komoly restaurálásnak, újjászületett.

A Vaszary-kárpitokra jellemző síkszerűség és nagy foltok a Nabis csoport művészetével mutatnak rokonságot, elsősorban Emile Bernard és Gauguin breton asszonyos képeit idézik, a tematika révén is. Vaszaryval kapcsolatban tudott tény, hogy figyelemmel kísérte a kortárs külföldi, elsősorban a francia művészetet. Ezt kapcsolta össze a magyar népművészet formakincsével és a népi élet jeleneteivel. A falu életéből választott tipikus pillanatokat: ilyen a piac, a lakodalom, a nyáját terelő juhász, az állatokkal játszó kisgyerek. A népi tematika és a népies eredetű (mégis modern) szövéstechnika ellenére a századforduló modern dekorativitása jellemzi a műveket.

Merész kompozíciója és térábrázolása miatt a Vásár kiemelkedik a Vaszary-kárpitok közül. Figyelmet érdemel a kompozíció aszimmetrikussága, amely feltűnő lehetett a kissé merevnek ható Jegyespár szimmetriája mellett. A keret metszi a figurák körvonalait, a teret pedig az egymásmögöttiség, a kontúrok és foltok, nem a plaszticitás vagy a perspektíva érzékelteti. Az előtérben csoportosuló kendős-főkötős asszonyok és kislányok oldalnézetből látszanak, ahogy a háttérben a marhák és az őket adó-vevő sokaság is. A két csoportot a két görnyedő figura kapcsolja össze. Az előtt-mögöttet az alul-felül érzékelteti a képen: vagyis olyan, mintha az egész jelenetet egyúttal felülről is látnánk. Ezt a megoldást a japán fametszetekről sajátította el az európai festészet, és a párizsi modern művészek is szívesen alkalmazták. Vaszary modernségét jelzi, hogy a fiatalabb, Párizsban tanuló generáció, a Magyar Vadak egyike, Czóbel Béla egy 1906-os képén, a Téren címűn (8) hasonló térfelfogással találkozhatunk, mint a Vásáron: itt a városi tarka sokaság, a játszó gyerekek és esernyős hölgyek láthatók a „kiterített” térben.

Izgalmas kérdés az Iparművészetiben őrzött leszövött kárpitok és a frissen előkerült tervek egymáshoz való viszonya. Első pillantásra feltűnt az, hogy a tervek és kárpitok színvilága különbözik: a terveknek kékesszürke alapszínt ad a papír, ezen sötét- és világoskékek, fehér, barna és kismértékben rózsaszín jelennek meg. A kárpitokon a rózsaszín lett a domináns, és a barna teljesen eltűnt, halvány krémszínnek adta át a helyét. Szürke-kék csíkos lett az asszonyok kendője és hangsúlyosabbak a kontúrok – ezek a megoldások valószínűleg a szövés technikájából erednek. Ezek a különbségek, úgy gondolom, természetesek, ha két különböző karakterű művész – a tervező és a kivitelező – közösen alkot. Hirtelen felfedeztem azonban egy indokolatlan különbséget: a Jegyespár terve a kárpit színéhez képest oldalfordított! Többször ellenőriztem az észrevételt: nemcsak az Iparművészetiben csavarták fel úgy, hogy a színén a nő baloldalt, a férfi jobbra látható, hanem a leltári kartonon és a 2007-es katalógusban is így szerepel. (9) Újra megnéztem a velencei kiállítás magyar terméről készült fotót a Magyar Iparművészetben: a férfi baloldalt, a nő jobbra, de ami még ennél is meglepőbb: a fotón a Vásár is fordítva szerepel. A két oldalukon teljesen egyforma szövésű szőnyegek, úgy látszik, már Vaszary életében is megkeverték a kiállítókat. 

A két most előkerült terv pontot tehet a kérdés végére. A két kárpit kompozícióját vizsgálva nyilvánvaló, hogy a terveken látható elrendezés tükrözi a festő eredeti elképzelését: a baloldalt kifüggesztett Jegyespáron a szélen, tehát balra kell lennie a súlypontként működő sötét foltnak (a férfinak), míg a jobbra lógó Vásáron is a „külső”, jobb oldali részen kell megjelennie a sötét tónusoknak (a kendős asszonyoknak). A két kárpit az ajtó két oldalán lógva így kerül(hetne) egyensúlyba. Sajnálatos, hogy a szőnyeg rossz állapota miatt csak hosszadalmas restaurálás után lehetne a Jegyespárt a színére fordítani, így az OSZK-ban rendezett kiállításon a kárpit megint csak a visszáján szerepel.

Jegyzetek:
(1) Magyar
Iparművészet,1905
. 4. sz. 216.
(2) Ltsz. 14.973, ltsz. 14.972

(3) A levelezés: IM Adattár, ikt. sz.: 1905/69, válasz: 1905/175.

(4) Ernst Lajos: a Nemzeti Szalon igazgatója 1901–1909

(5) 106. o., MNG. Adattár ltsz. 21010/1981.

(6) OSZK Irattár 1946/328

(7) Az átadásról az IM Adattárában őriznek leveleket.

(8) Artmagazin, 2010/6. 28. o.

(9) Kiállítási katalógus 362. o.

Full 001905
Full 001906
Full 001908
Full 001909
Full 001910
full_000534.jpg
Lost and found – A kutatás és a véletlenek (Személyes hangvételű „megtalálás-élmény” – beszámoló)

A Stuart Little, kisegérből került elő a kilencven éve eltűnt magyar festmény - írja az Index. Az Artmagazinban Barki Gergely az egész sztorit feltárta, 2009-ben.

full_000670.jpg
Lost and found – Büszkeség és balítélet - A Ringwald-gyűjtemény Mednyánszky-képeinek felbukkanása Newburyben

Hihetetlenül nagyszámú Mednyánszky-kép bukkant fel ömlesztve nemrégiben Angliában, egy vidéki aukciós-ház kínálatában. Az előzményekről és körülményekről a Mednyánszky életmű kutatójának beszámolója következik.

full_005448.png
Lost and found – Az eltűnt varrólányok esete

Fordulatos festménysors Kelet-Közép-Európából, amiben szerepet vállal a szigorú műítész Aradi Nóra, a nemkülönben elé9edetlen Erdély Miklós és Csernus Tibor, egy véletlenül erre járó olasz biológus házaspár, az autóstoppos Szentjóby Tamás és a Hitlert hallgató varrónők, sőt feltűnik benne egy pillanatra Van Eyck és Frans Hals is. Történelmi igazságtétel egy római magángyűjteményből előkerült korai Lakner-festménynek, amiről születésekor a kultúrpolitikusok és az avantgárd művészek véleménye egyaránt lesújtó volt.

full_004497.jpg
Lost and found – Az elveszett magyar kubizmus

Nemrégiben egy kávéházi asztalnál Dan Nolannek, The Guardian tudósítójának arról meséltem, hogy elkezdtem kutatni a „magyar kubizmus” történetét, egy olyan kvázi szűz területet, amely eddig még csak alfejezetet sem érdemelt kézikönyveinkben.