Fordulatos festménysors Kelet-Közép-Európából, amiben szerepet vállal a szigorú műítész Aradi Nóra, a nemkülönben elé9edetlen Erdély Miklós és Csernus Tibor, egy véletlenül erre járó olasz biológus házaspár, az autóstoppos Szentjóby Tamás és a Hitlert hallgató varrónők, sőt feltűnik benne egy pillanatra Van Eyck és Frans Hals is. Történelmi igazságtétel egy római magángyűjteményből előkerült korai Lakner-festménynek, amiről születésekor a kultúrpolitikusok és az avantgárd művészek véleménye egyaránt lesújtó volt.

A Burger Kingtől a színesfémtelepig

„Habent sua fata libelli" — sokan idézik a mondást; de nemcsak a könyveknek, a képzőművészeti alkotásoknak is megvan a maguk sorsa, néha igencsak regénybe illő. E sorstörténet a mű részévé, sőt néha már-már maga is műalkotássá válik. A művészettörténésznek bizonyos esetekben nyomoznia kell: az ikonográfiai analízis — ahogy erre Ernst Gombrich vagy Carlo Ginzburg utalt' — egy detektívregényhez hasonlatos. Az elveszett műtárgyak felkutatása olykor még a filológiai oknyomozásnál is kalandosabb feladat: izgalommal teli munka, ami bizonyos ritka esetekben nem kis örömöt okoz a nyomkeresőnek. Nagy élvezettel olvasom ezeket a megtalálás-történeteket, különösképp emlékezetembe vésődött Barki Gergely Lost and found — a kutatás és a véletlenek című páratlanul élményszerű cikke az Artmagazinban,1 melyben többek körzött elmesélte, miként fedezett fel tévénézés közben egy eltűnt Berény-képet a Stuart Little című amerikai mesefilm díszletei között. Élvezettel s irigykedve olvastam, s arra vágytam, hogy egyszer velem is megtörténjen valami hasonló.

2008-ban kezdtem el Lakner László műveinek összegyűjtését, célom az életmű monografikus feldolgozása mellett a művész oeuvre-katalógusának összeállítása. Lakner néhány művének hányatott sorsáról kisregények szólhatnának. Több ízben is megírták már például a néhai Savoy éttermet díszítő Város (1961-62) című falképének történetét 3 — a fontos művet először lefestették, majd a rendszerváltáskor restaurálták, ám a helyiséget birtokló Buxger King később egy light-boxszal takartatta el, mondván, nem illik a gyorséttexem arculatához. Ennél tán még kalandosabb volt Lakner Farizeus (1985) című szobrának története.4 A robusztus bronzszobrot nem lehetett raktárban tárolni, ezért Lakner ábrahámhegyi házának kexrjébe vitette a figurát és letakarta fehér lepellel. A több száz kilós szobortestet — elképesztő tömege ellenére — ellopták, s mint később kiderült, nemesfémhulladékként értékesítették. A rendőrség sikertelen nyomozása után, amikor már mindenki lemondott a szoborról, jelentkezett Lakner munkatársa, aki a szobor kivitelezésében közreműködött: éppen anyagot keresett a nemesfémhulladék-telepen, amikor rábukkant a korábban általa kiöntött szobor darabjaira.

Lakner 1974-es németországi emigrálása után számos műve maradt itthon, ezek hollétéről sokáig keveset lehetett tudni. A szálak felgöngyölítése során nagy öröm volt olyan korai Lakner-képekkel találkozni, mint az EdgaxrAllan Poe által inspixált Aranybogár (1959) vagy a korábban Várakozók (Példázat) (1964-67) címen bemutatott, jelenleg Lakner által Metamorfózisként emlegetett monumentális remekmű, amelyek Lakner hatalmas budapesti retrospektív kiállításának idején, 2004-ben még nem voltak elérhetők, ezért hiányzott például a kiállítás címét is adó fent említett főmű.

Megcsörren a telefon 

A történet, amit el szeretnék mesélni, ha emlékezetem nem csal, áprilisban kezdődhetett. Késő este volt már, épp Lakner László 1980 előtti munkásságával foglalkozó szakdolgozatomat írtam, amikox megcsörrent a telefon. A késői időpont okán már sejtettem, hogy ki lehet az, Lakner László hívott, vele mindig ebben az idősávban szoktunk beszélgetni. Lakner hangja ezúttal izgatottabb volt a szokásosnál. Sejtettem, talált valamit, ami segíthet a régmúlt mindenki által elfelejtett eseményeinek rekonstxukciójában. „A régi dolgaim között kutatva megtaláltam egy noteszemet, már akkox is pontosan feljegyeztem benne a programjaimat, úgy, mint most" — mesélte. Ebben rábukkant egy névre és címre: Roberto Tosi. E feljegyzés megerősítette korábbi feltevését: így hívták azt a fiatal olasz tudóst, aki megvásárolta tőle a Varrólányok Hitler beszédét hallgatják című 1960-as festményét, 5 melynek jelentősége Lakner életművében és a hatvanas évek magyax festészetében aligha túlértékelhető. A mű az oeuvre-ben betöltött fontos szerepére Lakner máx 1988-ban is utalt Szentesi Edittel folytatott hosszú beszélgetésében: „...a legfurcsább és legkeményebb képem ebből az időből, amely még 1959-ben, tehát a diplomakészítésem előtt készült [a képen 1960-as datálás olvasható, s a fotóelőkép közlése is ekkorra tehető, így inkább az 1960-as dátum tekinthető pontosnak — F.D], a Hitler beszél című. Ma úgy tartom, ez a Magyaxoxszágon festett egyik legfontosabb képem, és az egyetlen, amelyiknek az eltűnése valóban elkeserít."6

A mű jelentőségére utal az is, hogy 1974-ben Alain Jouffxoy reprodukálta az akkoriban nagy jelentőséggel bíró francia avantgárd lapban, az Opus Intemationalban is, A jövő Ilse Kochjai Hitler beszédét hallgatják hangszórón címmel, Lakner néhány másik festményével együtt. 7 A festmény később számos Lakner-katalógusban, például Lakner 1974-es, aacheni Ludwig Múzeumban rendezett nagy önálló kiállításának kiadványában is szerepelt egy régi, teljesen kifakult dia nyomán készült fekete-fehér reprodukcióval. 8 Magánbeszélgetéseim során szembesültem vele, hogy itthon is benne van a köztudatban, noha sohasem volt kiállítva. Ennek lehetősége mindössze egyszex merült fel: Lakner beadta az 1961-es Stúdió kiállításra, ám onnan kizsűrizték, ahogy maga a művész mesélte: „Néhány nappal a zsűrizés után összetalálkoztam az Andrássy úton egy zsűrorral, valószínűleg a főzsűrorral, akit én még régebbxől mint tanárt a képzőművészeti gimnáziumból ismertem [...]. Köszönésen kívül még nem váltottunk szót egymással, most mégis megállított, és ott az utcán állva elkezdte megindokolni, anélkül, hogy én erre megkértem volna, hogy miért is nem vették be a képet a kiállításra. Valami olyan derült ki, hogy »mi« — ez a többes szám a párt akkori álláspontját jelentette —úgy gondoljuk, hogy az ilyen képek »szükségtelenül felzaklatnák a kedélyeket«, »bizonyos érzületeket sértene meg« az effajta kép kiállítása, ilyen témák ábrázolása — mi úgy érezzük — »nem a művészet feladata« stb. Ez volt tehát a magyarázat, amit természetesen máig sem értek, máig sem tudok elfogadni, máig is eszelősnek tartok, máig sem felejtettem el. Így került, pontosabban így nem került a Hitler beszél c. képem Magyarországon soha kiállításra."

„Ez azért túlzás" 

A közeget igen jól jellemzi Aradi Nóra éles hangú (már-már saját nyelvezetének paródiájává váló) kritikája az 1961-es Stúdió-kiállításról, melyen Lakner másik beadott műve, a Varrólányok Hitler beszédét hallgatják párdarabjának is tekinthető Mikroszkópok (1960) 10 szerepelt: „Olyan széles útra gondolok, amelyen közös a szándék, a mai élet megjelenítésének vágya, és hasonlóképp fejlődik a művészek szocialista hivatástudata. S nem olyan törekvésekre [.. .], amelyek megkerülik életünket, mesterkélten kiválasztja árnyoldalait, vagy megvesztegető tárgyiassággal, technikai ügyeskedéssel keresnek kibúvót. Korga György, Lakner László, Paizs László és egy-két más művész képei világosan tanúskodnak arról, hogy alkotójuk nem érzi társadalmi tevékenységnek a művészetet. A ridegség, a különállás érzete árad a képekből. Laknex mikroszkópjainak halmaza s fölöttük a kiterjesztett szárnyú bagoly értelmetlen katyvaszt (sic!), halált idéz. Módszere ugyanúgy nem »modern«, mint Korga Hólapátolók című képe sem, amely bruegeli külsőségeket utánozva egyoldalú formaproblémákat vet fel."" A szöveg alapján nem nehéz arra következtetni, hogyan viszonyult volna a hivatalos kritika a zsűri által visszautasított Varrólányokhoz. A képpel szemben azonban — meglepő módon — nemcsak a hivatalos szerveknek, hanem Lakner avantgárd művésztársainak is ellenérzései voltak. Lakner megmutatta a még teljesen nem is kész festményt Csernus Tibornak és Erdély Miklósnak, akiknek a véleményére ekkor különösen adott. Lakner visszaemlékezése nemcsak a kép története szempontjából érdekes, hanem igen jól jellemzi azokat a körülmé¬nyeket, melyek között az ötvenes évek végén a magyar avantgárd képviselői alkottak: „A képet az első feleségemmel való együttélés során festettem, én még főiskolás voltam, a diplomázás évében. Ez még korábbi, mint azok a képek, amiket a Kmetty utcai, egy évvel később birtokba vett atelier-ben festettem. Amikor a képet festettem, hírét vettem, hogy visszajött Páxizsból Csernus Tibox és felesége. Én még ott laktam a Felvinci úton, amikor meghívtam Tibort, hogy nézze meg a képet. A képem megmutatására Csernus nem a feleségével, Katival jött el, hanem Erdély Mikivel. Úgy tudom, ók teljesen függetlenül egymástól, de egy időben voltak Párizsban, s ott barátkoztak össze. Meg voltam győződve arról, hogy a Varrólányok valami egészen különleges kép, fontosnak tartottam, hogy megmutassam nekik, akiknek adtam a véleményére. Akkor még nem voltam velük közelebbi kapcsolatban, ez volt a kapcsolatunk tulajdonképpeni kezdete. Hosszasan nézték a festményt, majd egymásra néztek, és nagyon lassan és kíméletesen a következőt közölték: »Ez azért túlzás«. Túlzás a fotónak ilyen direkt felhasználása. Ott feküdt a festmény mellett az általam felhasznált fotóelőkép. Minden egyes érvelő mondattól kisebbedett bennem a kép, elment tőle a kedvem; szerencsére már majdnem készen volt akkor, utána máx csak néhány részletet festettem tovább rajta, például a fehér gallérokat...""

A laboratórium titka

Ez volt Lakner első közvetlenül fotóalapú festménye (a Magnum című magazin egyik 1937-ben készült, s 1960-ban közölt felvétele alapján festette), és az említett előzmények után a hetvenes évek elejéig Lakner műtermében volt, senki sem foglalkozott vele. 1970-ben vásárolhatta meg Roberto Tosi, így Olaszországba, Torinóba kexült. Lakner elvesztette Tasival a kapcsolatot, így a képnek nyoma veszett. Évtizedekkel később Havas Bálinttal tett kísérletet arra, hogy végigtelefonálja a Torinóban élő Tosi nevű embereket, de nem jártak sikerrel. Lakner szinte teljesen lemondott a festményről. A notesz felbukkanása, s a név előkerülése — mely megerősítette korábbi emlékét — új reményt adott. A noteszben pontosan Roberto és Simonetta Tosi látogatása szerepelt. A hír engem is izgalomba hozott, mivel tisztában voltam a festmény jelentőségével, tudtam, mennyire fontos lenne előkeríteni, hogy végre lehetővé váljon a kiállítása. A telefon után aznap már nem tudtam folytatni az írást. Elkezdtem Roberto Tosit kexesni. A Lakner által feljegyzett torinói cím nem stimmelt, de Torinóban csakugyan több Roberto Tosi nevű embert találtam az interneten, csakhogy egyik sem az volt, akit kerestem. Ám egyszer véletlenül rábukkantam egy oldalra, amely szemet szúrt. Egy 1973-as publikáció absztraktjának digitalizált változata volt, melyet közösen jegyzett Simonetta Landucci Tosi és Roberto Tosi egy harmadik szerzővel." A szöveg a nyulak genetikai vizsgálatáról szólt, épp olyan volt, amilyennek az ember egy biológiai szakszöveget elképzel. Noha Lakner úgy emlékezett, hogy Tosi fizikus, erős lett a gyanúm, hogy megvan, akit keresünk. Az oldal tájékoztatott arról, hogy Tosi a római Laboratorio di Biologia Cellulare, C.N.R. munkatársa. További oldalakat böngészve még egy e-mail címre is akadtam, mely sajnos nem működött. A C.N.R. oldalán már nem szexepelt Tosi, a ma is létező laboratórium elérhetőségét azonban ki tudtam írni. Ezután sokáig nem történt előrelépés, de Laknerrel megállapodtunk abban, hogy keresünk valakit, aki beszél olaszul, mert közben a tapasztalatok azt mutatták, nehéz lenne a Laboratorio di Biologia Cellulare, C.N.R. olasz munkatársaival angolul szót érteni. Ebben maradtunk, én visszatértem a szakdolgozatomhoz. A történet az államvizsgáim után vett különös fordulatot. A nyár elején Rómába utaztam, egy kedves barátomat látogattam meg. Először találkoztam azokkal az emlékekkel, melyekből nem sokkal korábban szigorlatoztam. Még a Palazzo Barberini, a Galleria Doria Pamphilij és a MAXXI hatása alatt voltam, amikor este megcsörrent a telefonom, a szokásos késői órán. Ezúttal nem Lakner volt a vonal másik végén, hanem a szüleim, de Lakner üzenetét tolmácsolták: Laknernél épp aznap járt egyik olasz anyanyelvű ismerőse, dr. Rita Unfer irodalomtöxténész, együtt felhívták a C.N.R.-t, és nem kis szerencsével sikerült megszerezniük Roberto Tosi számát. (Már csak egyetlen ember dolgozott az intézetben, aki még ismerte Tosit, a sors úgy hozta, épp ő vette fel a telefont.) Mindössze egy napom maradt Rómában. Másnap reggel az volt az első dolgom, hogy felhívjam a megadott számot. A vonal másik végén egy barátságos, meglepően jó angolsággal beszélő férfihang. Többszörösen is szerencsém volt. Nemcsak amiatt, hogy épp még Rómában ért Lakner híre, hanem azért is, mert Tosi néhány nappal később Torinóba utazott egy fél évre.

A szerző jelenleg Lakner László oeuvre-katalógusát készíti, ezért az alábbi címen minden gyűjtő jelentkezését várja, akinek birtokában valamilyen Lakner-mű található, különös tekintettel az eddig reprodukálatlan alkotásokra. E-mail: [email protected]

1 Vö. Gobrich, Ernst – Eribon, Didier: Miről szólnak a képek? (Klimó Ágnes ford.) Balassi – Tartóshullám, Budapest, 1999 (Paris, 1991) 149.; Ginzburg, Carlo: „Fülcimpák és körmök”: A következtetésen alapuló paradigma gyökerei (Farkas Krisztina ford.) Café Bábel, 1998/30 (Töredék), 49–67.

2 Barki Gergely: Lost and found – A kutatás és a véletlenek (Személyes hangvételű „megtalálás-élmény” – beszámoló), Artmagazin, 2009/3. 52–59.

3 Vö. Boros Géza: Barbár King, Élet és Irodalom, XLVIII. évfolyam 22. szám, 2004. május 28. (elérhető: http://www.es.hu/index. php?view=doc;7709); Sümegi György: A Savoytól a Borostyánig. Korai Lakner-muráliák sorsa, Műértő, 2005. január, VIII/1, 7.

4 A Farizeus c. szoborhoz lásd Hirsch, Thomas: Der Spiegel des Selbst. Bemerkungen zu den Bucharbeiten von László Lakner, in: Konrád, György – Flügge, Matthias – Hirsch, Thomas: László Lakner. Buchwerke. 1969–2009, Otto Meissners Verlag, Berlin, 2009, 61.; Fehér Dávid: Lakner László Homokkönyve. Asszociációk egy új Lakner-könyv margójára, Balkon, 2010/4, 11.

5 Lakner László: Varrólányok Hitler beszédét hallgatják, 1960, olaj, vászon, 68×98 cm, mgt., Róma

6 Szentesi Edit: Beszélgetés Lakner Lászlóval (1988. október 8. és 10., MNG adattár: 23117/1990), in: Hatvanas évek. Új törekvések a magyar képzőművészetben, Nagy Ildikó szerk., kat., Magyar Nemzeti Galéria, Képzőművészeti Kiadó – Magyar Nemzeti Galéria – Ludwig Múzeum, Budapest, 1991, 130.

7 Jouffroy, Alain: Budapest 1973: une fenetre, Opus International, Mars 1974, No. 49, 111.

8 Pl. Laszlo Lakner. Gesammelte Dokumente. 1960–1974, Becker, Wolfgang Hrsg., kat. Stadt Aachen, Neue Galerie – Sammlung Ludwig, Aachen, 1974, o. n.; Brendel János: Lakner László budapesti munkássága. 1959–1973, Új Művészet Kiadó – Niessen Buch- und Offsetdruckerei GmbH art print publishers, Budapest– Essen, 2000, 17.; Lakner László. Metamorphosis. Hirsch, Thomasirsch, ThH Néray Katalin szerk., irsch, kat. Ludwig Múzeum Budapest – Kortárs Művészeti Múzeum, Budapest, 2004, 42.; László Lakner „real”. Budapest – Berlin 1956–2006. Képek német és magyar magánygyűjteményekből, kat. Collegium Hungaricum, Berlin, 2006, 15. (A festmény reprodukciója a Balkonban is megjelent: Dékei Krisztina: Túllépni az időn – Lakner László Metamorfózisai, Lakner László: Metamorfózis, Balkon, 2005/1, 17., továbbá a Másodlagos realizmus című kiállítás katalógusában, melyen a festmény reprodukciója szerepelt; vö. Tendenciák 1970–1980. Másodlagos realizmus, összeáll. Néray Katalin, Sinkovits Péter, kat. Fővárosi Tanács Óbudai Galériája, Zichy-kastély, Budapest, 1980, 14–15. kép; ugyanebben a katalógusban vö. Sinkovits Péter: Tárgyi és képi metamorfózisok. Másodlagos realizmus, o. n., e legutóbbi katalógusért köszönettel tartozom Tóth Ferencnek.)

9 Szentesi, 1988, i. m., 131.; a történetet hasonlóképp meséli el Lakner Csanádi-Bognár Szilviának is 2006-ban; vö. Csanádi-Bognár Szilvia beszélget Lakner Lászlóval az 1966-os Stúdió kiállításról, in: Stúdió ’66-’67, kat. Ernst Múzeum, Budapest, 2006, Csanádi-Bognár Szilvia szerk., 45.

10 Lakner László: Mikroszkópok / Robert Koch mikroszkópjai, 1960, olaj, vászon, 109×80 cm, MNG, Budapest (Ltsz. 67.167 T.)

11 Aradi Nóra: A Fiatal Képzőművészek Stúdiójának III. kiállítása, Művészet, 1961. augusztus, II/8, 12. (Ezúttal is köszönöm Mélyi Józsefnek, hogy felhívta a cikkre a figyelmemet.)

12 Csernus Tibor 1957–58 között volt először Párizsban tanulmányúton.

13 Fehér Dávid beszélgetése Lakner Lászlóval, Berlin, 2010. 07. 23.; a történetre szintén utal: Brendel, 2000, i. m., 15–19.

14 Haben die Deutschen sich verändert?, Magnum, april 1960, 52.

15 http://www.jimmunol.org/cgi/content/abstract/110/1/286 

16 Fehér Dávid beszélgetése Roberto Tosival, 2010. július 17.

17 St. Auby Tamás e-mailje Fehér Dávidnak, 2010. július 31.; Szenjóby később is kapcsolatban marad Tosival: „mivel akkoriban még nem lehetett Magyarországon átlátszó, műanyag irattartót kapni, kissé szégyenkezve, de kértem, és Olaszországba visszatértük után több ízben kaptam Tosiéktól ilyet postán.” (uo.)

18 A festményt nem tudom beazonosítani, feltehetően a Forradalmár csoport (1970, olaj, vászon, 190×140 cm, Antal–Lusztig Gyűjtemény, Debrecen) című képpel lehet azonos. Felmerülhet ezenkívül a Doszvidányijá (1969, olaj, vászon, 150×200 cm) című, jelenleg lappangó festmény is; ám egyiken sem látható Trockij, valószínűleg Tosi nem emlékezett pontosan.

19 Ez a festmény az Hommage à Louise Nevelson, 1964, olaj, vászon, 72×110 cm (háromrészes), mgt., Budapest

20 Fehér Dávid beszélgetése Roberto Tosival, 2010. július 17.

21 Fehér Dávid beszélgetése Roberto Tosival, 2010. július 17.

22 Fehér Dávid beszélgetése Lakner Lászlóval, 2010. augusztus 29.

23 Lakner László: Fej, 1967, rézkarc, papír, 780×600 mm (kerettel; keret nélkül: cca. 400×500 mm), mgt., Róma

24 Lakner László: Hajómunkások, 1960, olaj, vászon, 105×130 cm, mgt.

25 A Magnum. Zeitschrift für das moderne Leben a háború utáni Németország legfontosabb kulturális magazinjai közé tartozott (címe a többek között Robert Capa és Henri Cartier-Bresson által alapított fotóügynökség nevére utalhat, főszerkesztője Karel Pawek volt), a DuMont gondozásában jelent meg kéthavonta, rendszerint tematikus számokat közölt, 1954 és 1966 között működött, számos jelentős író és fotográfus publikált benne. (Vö. Szeless, Margarethe: Die Kulturzeitschrift „magnum”. Photographische Befunde der Moderne. Marburg, 2007)

26 Fehér Dávid beszélgetése Lakner Lászlóval, 2010. augusztus 29.

27 Stillgesessen bei einer „Führerrede” am 30. januar 1937; fotó: Ullstein-Bilderdienst

28 Lakner László: Engedelmesen, 1966, olaj, vászon, alul: fa, applikáció, 78×118,5 cm, Szent István Király Múzeum (Ltsz. SZIKM 66.131.1)

29 Lakner László: Menekülő, 1966, olaj, vászon, applikáció, 102×73 cm, MNG, Budapest (Ltsz. MM.81.330)

30 A tükör ilyen kettős képdramaturgiai szerepére már S. Nagy Katalin is felhívta a figyelmet: „A hátsó falra applikált mikrofon egyben tükör is – mintha egy, a képen nem látható valaki szemmel tartaná a gyülekezetet.”; vö. S. Nagy Katalin: Lakner László – a budapesti és a berlini évek, in: László Lakner „real”. Budapest – Berlin 1956–2006. Képek német és magyar magánygyűjteményekből, kat. Collegium Hungaricum, Berlin, 2006, 38.

31 Lakner László: A konzervgyártás kezdetei, 1961, olaj, vászon, 70×110 cm, MNG, Budapest (Ltsz.. 72.121 T.)

32 Németh Lajos: Modern magyar művészet, Budapest, Corvina, 1968, 143.; illetve: Németh Lajos: Csernus Tibor és a kép, in: Csernus Tibor, Helikon – EMA, Budapest, 2000, 23. (újraközölve: Csernus Tibor és a kép, in: Németh Lajos: Gesztus vagy alkotás. Válogatott írások a kortárs magyar képzőművészetről, Budapest, 2001, 325.)

33 Lakner László: Mikroszkópok / Robert Koch mikroszkópjai, 1960, olaj, vászon, 109×80 cm, MNG, Budapest (Ltsz. 67.167 T.)

34 Lakner László: Aranybogár, 1959, olaj, vászon, 50×35 cm, mgt., Budapest

35 Szabadi Judit: Lakner László festészete, in: Szabadi Judit (szerk): Képzőművészeti almanach 2, Budapest, Corvina, 1970, 118.

36 Perneczky Géza kifejezése: vö. Perneczky Géza: A magyar „szürnaturalizmus” problémája (1966), in: uő: Tanulmányút a pávakertbe, Magvető, Budapest, 1969, 84.

37 Beke László: Lakner visszanéz. Összefüggések, elágazások és visszacsatolások, Élet és Irodalom, 2005. január 21. 30.; S. Nagy Katalin Beke egy másik tanulmányára is hivatkozik, melyben Lakner művét „avant la lettre” hiperrealizmusnak tartja, vö. S. Nagy Katalin, 2006, i. m. 38.