Lost and found – Az eltűnt varrólányok esete

Nyomozás Lakner László képe után

Fehér Dávid

Fordulatos festménysors Kelet-Közép-Európából, amiben szerepet vállal a szigorú műítész Aradi Nóra, a nemkülönben elé9edetlen Erdély Miklós és Csernus Tibor, egy véletlenül erre járó olasz biológus házaspár, az autóstoppos Szentjóby Tamás és a Hitlert hallgató varrónők, sőt feltűnik benne egy pillanatra Van Eyck és Frans Hals is. Történelmi igazságtétel egy római magángyűjteményből előkerült korai Lakner-festménynek, amiről születésekor a kultúrpolitikusok és az avantgárd művészek véleménye egyaránt lesújtó volt.

A Burger Kingtől a színesfémtelepig

„Habent sua fata libelli" — sokan idézik a mondást; de nemcsak a könyveknek, a képzőművészeti alkotásoknak is megvan a maguk sorsa, néha igencsak regénybe illő. E sorstörténet a mű részévé, sőt néha már-már maga is műalkotássá válik. A művészettörténésznek bizonyos esetekben nyomoznia kell: az ikonográfiai analízis — ahogy erre Ernst Gombrich vagy Carlo Ginzburg utalt' — egy detektívregényhez hasonlatos. Az elveszett műtárgyak felkutatása olykor még a filológiai oknyomozásnál is kalandosabb feladat: izgalommal teli munka, ami bizonyos ritka esetekben nem kis örömöt okoz a nyomkeresőnek. Nagy élvezettel olvasom ezeket a megtalálás-történeteket, különösképp emlékezetembe vésődött Barki Gergely Lost and found — a kutatás és a véletlenek című páratlanul élményszerű cikke az Artmagazinban,1 melyben többek körzött elmesélte, miként fedezett fel tévénézés közben egy eltűnt Berény-képet a Stuart Little című amerikai mesefilm díszletei között. Élvezettel s irigykedve olvastam, s arra vágytam, hogy egyszer velem is megtörténjen valami hasonló.

Lakner László: Varrólányok Hitler beszédét hallgatják, 1960, olaj, vászon, 68x98 cm, Roberto Tosi tulajdona, Róma

2008-ban kezdtem el Lakner László mű-einek összegyűjtését, célom az életmű monografikus feldolgozása mellett a művész oeuvre-katalógusának összeállítása. Lakner néhány művének hányatott sorsáról kisregények szólhatnának. Több ízben is megírták már például a néhai Savoy éttermet díszítő Város (1961-62) című falképének történetét 3 — a fontos művet először lefestették, majd a rendszerváltáskor restaurálták, ám a helyiséget birtokló Buxger King később egy light-boxszal takartatta el, mondván, nem illik a gyorséttexem arculatához. Ennél tán még kalandosabb volt Lakner Farizeus (1985) című szobrának története.4 A robusztus bronzszobrot nem lehetett raktárban tárolni, ezért Lakner ábrahámhegyi házának kexrjébe vitette a figurát és letakarta fehér lepellel. A több száz kilós szobortestet — elképesztő tömege ellenére — ellopták, s mint később kiderült, nemesfémhulladékként értékesítették. A rendőrség sikertelen nyomozása után, amikor már mindenki lemondott a szoborról, jelentkezett Lakner munkatársa, aki a szobor kivitelezésében közreműködött: éppen anyagot keresett a nemesfémhulladék-telepen, amikor rá-bukkant a korábban általa kiöntött szobor darabjaira.

Lakner 1974-es németországi emigrálása után számos műve maradt itthon, ezek hollétéről sokáig keveset lehetett tudni. A szálak felgöngyölítése során nagy öröm volt olyan korai Lakner-képekkel találkozni, mint az EdgaxrAllan Poe által inspixált Aranybogár (1959) vagy a korábban Várakozók (Példázat) (1964-67) címen bemutatott, jelenleg Lakner által Metamorfózisként emlegetett monumentális remekmű, amelyek Lakner hatalmas budapesti retrospektív kiállításának idején, 2004-ben még nem voltak elérhetők, ezért hiányzott például a kiállítás címét is adó fent említett főmű.

Megcsörren a telefon 

A történet, amit el szeretnék mesélni, ha emlékezetem nem csal, áprilisban kezdődhetett. Késő este volt már, épp Lakner László 1980 előtti munkásságával foglalkozó szakdolgozatomat írtam, amikox megcsörrent a telefon. A késői időpont okán már sejtettem, hogy ki lehet az, Lakner László hívott, vele mindig ebben az idősávban szoktunk beszélgetni. Lakner hangja ezúttal izgatottabb volt a szokásosnál. Sejtettem, talált valamit, ami segíthet a régmúlt mindenki által elfelejtett eseményeinek rekonstxukciójában. „A régi dolgaim között kutatva megtaláltam egy noteszemet, már akkox is pontosan feljegyeztem benne a programjaimat, úgy, mint most" — mesélte. Ebben rábukkant egy névre és címre: Roberto Tosi. E feljegyzés megerősítette korábbi feltevését: így hívták azt a fiatal olasz tudóst, aki megvásárolta tőle a Varrólányok Hitler beszédét hallgatják című 1960-as festményét, 5 melynek jelentősége Lakner életművében és a hatvanas évek magyax festészetében aligha túlértékelhető. A mű az oeuvre-ben betöltött fontos szerepére Lakner máx 1988-ban is utalt Szentesi Edittel folytatott hosszú beszélgetésében: „...a legfurcsább és legkeményebb képem ebből az időből, amely még 1959-ben, tehát a diplomakészítésem előtt készült [a képen 1960-as datálás olvasható, s a fotóelőkép közlése is ekkorra tehető, így inkább az 1960-as dátum tekinthető pontosnak — F.D], a Hitler beszél című. Ma úgy tartom, ez a Magyaxoxszágon festett egyik legfontosabb képem, és az egyetlen, amelyiknek az eltűnése valóban elkeserít."6

A mű jelentőségére utal az is, hogy 1974-ben Alain Jouffxoy reprodukálta az akkoriban nagy jelentőséggel bíró francia avantgárd lapban, az Opus Intemationalban is, A jövő Ilse Kochjai Hitler beszédét hallgatják hangszórón címmel, Lakner néhány másik festményével együtt. 7 A festmény később számos Lakner-katalógusban, például Lakner 1974-es, aacheni Ludwig Múzeumban rendezett nagy önálló kiállításának kiadványában is szerepelt egy régi, teljesen kifakult dia nyomán készült fekete-fehér reprodukcióval. 8 Magánbeszélgetéseim során szembesültem vele, hogy itthon is benne van a köztudatban, noha sohasem volt kiállítva. Ennek lehetősége mindössze egyszex merült fel: Lakner beadta az 1961-es Stúdió kiállításra, ám onnan kizsűrizték, ahogy maga a művész mesélte: „Néhány nappal a zsűrizés után összetalálkoztam az Andrássy úton egy zsűrorral, valószínűleg a főzsűrorral, akit én még régebbxől mint tanárt a képzőművészeti gimnáziumból ismertem [...]. Köszönésen kívül még nem váltottunk szót egymással, most mégis megállított, és ott az utcán állva elkezdte megindokolni, anélkül, hogy én erre megkértem volna, hogy miért is nem vették be a képet a kiállításra. Valami olyan derült ki, hogy »mi« — ez a többes szám a párt akkori álláspontját jelentette —úgy gondoljuk, hogy az ilyen képek »szükségtelenül felzaklatnák a kedélyeket«, »bizonyos érzületeket sértene meg« az effajta kép kiállítása, ilyen témák ábrázolása — mi úgy érezzük — »nem a művészet feladata« stb. Ez volt tehát a magyarázat, amit természetesen máig sem értek, máig sem tudok elfogadni, máig is eszelősnek tartok, máig sem felejtettem el. Így került, pontosabban így nem került a Hitler beszél c. képem Magyarországon soha kiállításra."

A festmény fotóelőképe a Magnum magazinban (Mangum 1960. april, 52.) Stillgesessen bei einer "Führerrede" am 30. januar 1937


„Ez azért túlzás" 

A közeget igen jól jellemzi Aradi Nóra éles hangú (már-már saját nyelvezetének paródiájává váló) kritikája az 1961-es Stúdió-kiállításról, melyen Lakner másik beadott műve, a Varrólányok Hitler beszédét hallgatják párdarabjának is tekinthető Mikroszkópok (1960) 10 szerepelt: „Olyan széles útra gondolok, amelyen közös a szándék, a mai élet megjelenítésének vágya, és hasonlóképp fejlődik a művészek szocialista hivatástudata. S nem olyan törekvésekre [.. .], amelyek megkerülik életünket, mesterkélten kiválasztja árnyoldalait, vagy megvesztegető tárgyiassággal, technikai ügyeskedéssel keresnek kibúvót. Korga György, Lakner László, Paizs László és egy-két más művész képei világosan tanúskodnak arról, hogy alkotójuk nem érzi társadalmi tevékenységnek a művészetet. A ridegség, a különállás érzete árad a képekből. Laknex mikroszkópjainak halmaza s fölöttük a kiterjesztett szárnyú bagoly értelmetlen katyvaszt (sic!), halált idéz. Módszere ugyanúgy nem »modern«, mint Korga Hólapátolók című képe sem, amely bruegeli külsőségeket utánozva egyoldalú formaproblémákat vet fel."" A szöveg alapján nem nehéz arra következtetni, hogyan viszonyult volna a hivatalos kritika a zsűri által visszautasított Varrólányokhoz. A képpel szemben azonban — meglepő módon — nemcsak a hivatalos szerveknek, hanem Lakner avantgárd művésztársainak is ellenérzései voltak. Lakner megmutatta a még teljesen nem is kész festményt Csernus Tibornak és Erdély Miklósnak, akiknek a véleményére ekkor különösen adott. Lakner visszaemlékezése nemcsak a kép története szempontjából érdekes, hanem igen jól jellemzi azokat a körülmé¬nyeket, melyek között az ötvenes évek végén a magyar avantgárd képviselői alkottak: „A képet az első feleségemmel való együttélés során festettem, én még főiskolás voltam, a diplomázás évében. Ez még korábbi, mint azok a képek, amiket a Kmetty utcai, egy évvel később birtokba vett atelier-ben festettem. Amikor a képet festettem, hírét vettem, hogy visszajött Páxizsból Csernus Tibox és felesége. Én még ott laktam a Felvinci úton, amikor meghívtam Tibort, hogy nézze meg a képet. A képem megmutatására Csernus nem a feleségével, Katival jött el, hanem Erdély Mikivel. Úgy tudom, ók teljesen függetlenül egymástól, de egy időben voltak Párizsban, s ott barátkoztak össze. Meg voltam győződve arról, hogy a Varrólányok valami egészen különleges kép, fontosnak tartottam, hogy megmutassam nekik, akiknek adtam a véleményére. Akkor még nem voltam velük közelebbi kapcsolatban, ez volt a kapcsolatunk tulajdonképpeni kezdete. Hosszasan nézték a festményt, majd egymásra néztek, és nagyon lassan és kíméletesen a következőt közölték: »Ez azért túlzás«. Túlzás a fotónak ilyen direkt felhasználása. Ott feküdt a festmény mellett az általam felhasznált fotóelőkép. Minden egyes érvelő mondattól kisebbedett bennem a kép, elment tőle a kedvem; szerencsére már majdnem készen volt akkor, utána máx csak néhány részletet festettem tovább rajta, például a fehér gallérokat...""

 

A laboratórium titka

Ez volt Lakner első közvetlenül fotóalapú festménye (a Magnum című magazin egyik 1937-ben készült, s 1960-ban közölt felvétele alapján festette), és az említett előzmények után a hetvenes évek elejéig Lakner műtermében volt, senki sem foglalkozott vele. 1970-ben vásárolhatta meg Roberto Tosi, így Olaszországba, Torinóba kexült. Lakner elvesztette Tasival a kapcsolatot, így a képnek nyoma veszett. Évtizedekkel később Havas Bálinttal tett kísérletet arra, hogy végigtelefonálja a Torinóban élő Tosi nevű embereket, de nem jártak sikerrel. Lakner szinte teljesen lemondott a festményről. A notesz felbukkanása, s a név előkerülése — mely megerősítette korábbi emlékét — új reményt adott. A noteszben pontosan Roberto és Simonetta Tosi látogatása szerepelt. A hír engem is izgalomba hozott, mivel tisztában voltam a festmény jelentőségével, tudtam, mennyire fontos lenne előkeríteni, hogy végre lehetővé váljon a kiállítása. A telefon után aznap már nem tudtam folytatni az írást. Elkezdtem Roberto Tosit kexesni. A Lakner által feljegyzett torinói cím nem stimmelt, de Torinóban csakugyan több Roberto Tosi nevű embert találtam az interneten, csakhogy egyik sem az volt, akit kerestem. Ám egyszer véletlenül rábukkantam egy oldalra, amely szemet szúrt. Egy 1973-as publikáció absztraktjának digitalizált változata volt, melyet közösen jegyzett Simonetta Landucci Tosi és Roberto Tosi egy harmadik szerzővel." A szöveg a nyulak genetikai vizsgálatáról szólt, épp olyan volt, amilyennek az ember egy biológiai szakszöveget elképzel. Noha Lakner úgy emlékezett, hogy Tosi fizikus, erős lett a gyanúm, hogy megvan, akit keresünk. Az oldal tájékoztatott arról, hogy Tosi a római Laboratorio di Biologia Cellulare, C.N.R. munkatársa. További oldalakat böngészve még egy e-mail címre is akadtam, mely sajnos nem működött. A C.N.R. oldalán már nem szexepelt Tosi, a ma is létező laboratórium elérhetőségét azonban ki tudtam írni. Ezután sokáig nem történt előrelépés, de Laknerrel megállapodtunk abban, hogy keresünk valakit, aki beszél olaszul, mert közben a tapasztalatok azt mutatták, nehéz lenne a Laboratorio di Biologia Cellulare, C.N.R. olasz munkatársaival angolul szót érteni. Ebben maradtunk, én visszatértem a szakdolgozatomhoz. A történet az államvizsgáim után vett kü-lönös fordulatot. A nyár elején Rómába utaztam, egy kedves barátomat látogattam meg. Először találkoztam azokkal az emlékekkel, melyekből nem sokkal korábban szigorlatoztam. Még a Palazzo Barberini, a Galleria Doria Pamphilij és a MAXXI hatása alatt voltam, amikor este megcsörrent a telefonom, a szokásos késői órán. Ezúttal nem Lakner volt a vonal másik végén, hanem a szüleim, de Lakner üzenetét tolmácsolták: Laknernél épp aznap járt egyik olasz anyanyelvű ismerőse, dr. Rita Unfer irodalomtöxténész, együtt felhívták a C.N.R.-t, és nem kis szerencsével sikerült megszerezniük Roberto Tosi számát. (Már csak egyetlen ember dolgozott az intézetben, aki még ismerte Tosit, a sors úgy hozta, épp ő vette fel a telefont.) Mindössze egy napom maradt Rómában. Másnap reggel az volt az első dolgom, hogy felhívjam a megadott számot. A vonal másik végén egy barátságos, meglepően jó angolsággal beszélő férfihang. Többszörösen is szerencsém volt. Nemcsak amiatt, hogy épp még Rómában ért Lakner híre, hanem azért is, mert Tosi néhány nappal később Torinóba utazott egy fél évre.

full_000534.jpg
Lost and found – A kutatás és a véletlenek (Személyes hangvételű „megtalálás-élmény” – beszámoló)

A Stuart Little, kisegérből került elő a kilencven éve eltűnt magyar festmény - írja az Index. Az Artmagazinban Barki Gergely az egész sztorit feltárta, 2009-ben.

full_000670.jpg
Lost and found – Büszkeség és balítélet - A Ringwald-gyűjtemény Mednyánszky-képeinek felbukkanása Newburyben

Hihetetlenül nagyszámú Mednyánszky-kép bukkant fel ömlesztve nemrégiben Angliában, egy vidéki aukciós-ház kínálatában. Az előzményekről és körülményekről a Mednyánszky életmű kutatójának beszámolója következik.

full_001904.jpg
Lost and found: Színe vagy visszája – Vaszary János megkerült kárpittervei

Két ismert Vaszary János-kárpit nagyméretű, pasztellel készült terve: lappangó művek, amelyek váratlanul „estek ki” a Széchényi Könyvtár egyik gyűjteményének szekrényéből. Hogy kerülhettek a Nemzeti Könyvtárba? És ki melyik oldalt ül egy falusi esküvőn – avagy megfelelő oldalukról nézzük-e a kárpitokat évtizedek óta?

full_004497.jpg
Lost and found – Az elveszett magyar kubizmus

Nemrégiben egy kávéházi asztalnál Dan Nolannek, The Guardian tudósítójának arról meséltem, hogy elkezdtem kutatni a „magyar kubizmus” történetét, egy olyan kvázi szűz területet, amely eddig még csak alfejezetet sem érdemelt kézikönyveinkben.