Nizsinszkij - az utolsó tánc (4. rész)
„Az ember nem is hinné, hogy ez a kis majom a ritkuló hajával, egy számmal nagyobb télikabátban, kalappal a feje tetején a közönség bálványa lehet. És mégis az volt. Színpadon a túlfejlett izomzata hajlékonynak látszott. Magas lett (a sarka soha nem ért a talajhoz), a keze mintha a gesztusok lombjává vált volna, és az arcából sugárzott a fény.”
Jean Cocteau írta mindezt Nizsinszkijről, és rögtön két ponton is elbizonytalanítja a mai olvasót. Az egyik a színpad. Miről beszél? Ugyan hányan látták Nizsinszkijt színpadon, és hányan élnek ma, akik látták őt táncolni? Nem egészen egyszerű a történet, és voltaképpen nincs is semmi köze tánchoz vagy művészethez? Nem pusztán arról van szó, hogy eljött a 20. század a maga rémségeivel és szépségeivel, az egyenjogúsági törekvéseivel és a melegjogok ébredésével? Nizsinszkij ebben a történetben csak mellékszereplő, a főhős Gyagilev, aki kiállt, nyíltan, sőt büszkén vállalta a szerelmeit. A szerelmeinek köszönhetően megváltoztatta a balett világát, olyan táncjátékok születésénél segédkezett, amelyekben férfiak voltak az abszolút főszereplők. Gyagilev ezzel egy időben és szinte mellékesen megváltoztatta a világ nőideáljait is. Mivel az ő számára a legémelyítőbb látvány a nők melle és széles csípője volt, száműzte a színpadról a tütüt, összes táncosnő-csillaga csupa fiús alkatú, lapos mellű, hosszú lábú teremtés volt. Szervusz, 20. század. Vagy 21.
Egyelőre maradunk a 20. században, és Nizsinszkij lejött, végleg a színpadról. Svájci klinika, aztán párizsi bentlakásos intézmény, csöndek, kétségbeesések. Látogatják táncosok, néha a családja, elszörnyednek, amikor látják, hogy a világ legnagyobb táncosa saját ürülékében ül, és néz maga elé. Romola próbál új életet kezdeni. Megkéri a kezét Nizsinszkij orvosa. Romola nemet mond, Dr. Frenkel pedig élete végéig morfiummal segíti a feledést. Aztán egy nő jön, szintén magyar, a némafilmek királynője. Nem Magyarországon, hanem Amerikában. Meg Európában. Annyira híres volt, hogy még a Cabaret című filmben is beszélnek róla, Sally Bowles olyan színésznő szeretne lenni, mint Lya de Putti. Aki Putty Amália volt, Vecsén született, grófnő anyától és olasz apától. Mint fékezhetetlen kis Manon Lescaut-t, a család először apácákhoz küldte rendet tanulni, majd gyorsan férjhez adták, hátha. De nem. Putty Liából színésznő lett, színpadi művésznő és némafilm-sztár, amíg volt magyar filmgyártás. Trianon után Bukarestbe menekült, onnét Berlinbe, majd Amerikába. Romolával New Yorkban találkoztak, és gyors, viharos viszonyba keveredtek. Romola azt érezte, másodszor éli ugyanazt a történetet, megint egy önpusztító művészt kellene megmentenie. Lya de Puttit nem a skizofrénia, hanem az alkoholizmus kerülgette. Szakítások után Lya de Puttinak már nem sok év és nem sok siker jutott. 1931-ben idegesen csirkét falt, a csontja megakadt a torkán. Sikerült ugyan a szilánkot eltávolítani, de fertőzés lépett föl, és Lya de Putti elhalálozott.
Egyelőre maradunk a 20. században, és Nizsinszkij lejött, végleg a színpadról. Svájci klinika, aztán párizsi bentlakásos intézmény, csöndek, kétségbeesések. Látogatják táncosok, néha a családja, elszörnyednek, amikor látják, hogy a világ legnagyobb táncosa saját ürülékében ül, és néz maga elé. Romola próbál új életet kezdeni. Megkéri a kezét Nizsinszkij orvosa. Romola nemet mond, Dr. Frenkel pedig élete végéig morfiummal segíti a feledést. Aztán egy nő jön, szintén magyar, a némafilmek királynője. Nem Magyarországon, hanem Amerikában. Meg Európában. Annyira híres volt, hogy még a Cabaret című filmben is beszélnek róla, Sally Bowles olyan színésznő szeretne lenni, mint Lya de Putti. Aki Putty Amália volt, Vecsén született, grófnő anyától és olasz apától. Mint fékezhetetlen kis Manon Lescaut-t, a család először apácákhoz küldte rendet tanulni, majd gyorsan férjhez adták, hátha. De nem. Putty Liából színésznő lett, színpadi művésznő és némafilm-sztár, amíg volt magyar filmgyártás. Trianon után Bukarestbe menekült, onnét Berlinbe, majd Amerikába. Romolával New Yorkban találkoztak, és gyors, viharos viszonyba keveredtek. Romola azt érezte, másodszor éli ugyanazt a történetet, megint egy önpusztító művészt kellene megmentenie. Lya de Puttit nem a skizofrénia, hanem az alkoholizmus kerülgette. Szakítások után Lya de Puttinak már nem sok év és nem sok siker jutott. 1931-ben idegesen csirkét falt, a csontja megakadt a torkán. Sikerült ugyan a szilánkot eltávolítani, de fertőzés lépett föl, és Lya de Putti elhalálozott.
Addigra Romola már Frederika Dezentjével élt, egy transzvesztita holland nővel. Egy alkalommal Kyra rajtakapta őket az ágyban, és Romolának vallania kellett: azért szerelmeskedik nővel, hogy ne csalja meg Nizsinszkijt. Dezentje is váratlanul halt meg 1932-ben, de előtte még közösen kitervelték, hogy Romola könyvet ír Nizsinszkijről.
Megkezdődött az emlékezések ideje, pedig akire emlékeztek, még nagyon is eleven volt. Romola könyve 1934-ben jelent meg Londonban. A következő évben jött ki Sztravinszkij önéletrajzának első kötete, amelyben igen kellemetlen hangon írt Nizsinszkij muzikalitásáról a Sacre du printemps-mal kapcsolatban. Egyébként Sztravinszkij ezt utóbb megbánta, és többé-kevésbé vissza is vonta az állításait, eredetileg nyilván hangsúlyozni akarta, hogy élete főműve nem a táncnak, hanem a zenének köszönheti sikerét és hírnevét. 1937-ben Anatole Bourman írt Nizsinszkij tragédiájáról. Igazi szemtanú, egy osztályba jártak a Cári Balettiskolában, majd Bourman kartáncos lett az Orosz Balettban, sokat látott. Romola válaszul megjelentette Nizsinszkij naplóját, kihagyva belőle minden szexuális utalást és rá nézve kellemetlen megjegyzést.
A naplóíró erről mit sem tudott, csöndesen üldögélt a szobájában. Romola megpróbálta Freudot felkérni a gyógykezelésre, aki szerint analízissel nem lehet a skizofréniát gyógyítani. Jung szintén elutasította a felkérést. Nizsinszkijt menthetetlennek nyilvánították, de előtte még egy új eljárással kísérleteztek, inzulinkúrára fogták a beteget, hátha az injekciók hatására beálló hipoglikémiás sokk visszaállítja a beteg szellemi épségét.
Nizsinszkijt kísérletező kedvű sarlatánok és elszánt orvosok gyógyszerezték. Altatók, inzulin, nyugtatók, morfium, ópium, bróm volt a mindennapi betevője. Voltaképpen az is csoda, hogy egyáltalán életben maradt. Párizsból Kreuzlingenbe vitték, onnét hazalátogattak Budapestre. És akkor kitört a 2. világháború. Mire Romoláék Pestre érkeztek, Márkus Emília és a férje, Padányi Oszkár már elhagyták a várost. Romoláék leköltöztek a Balatonra, ott próbálták meghúzni magukat, míg a helyi rendőrség meg nem jelent, orosz kémek után kutatva. Vissza Pestre, aztán a nyugati határszélre a front elől. Sopron közelében érték utol őket a felszabadítók. Újra oroszul beszélhetett, és a legenda szerint a katonáknak járta el utolsó táncát. Röhögtek rajta a tűz mellett. Bécsbe mentek, ahol Romola unokatestvére volt a Sacher Hotel igazgatója. Rajongókra találtak, kaptak teát, kekszet, fogkrémet, csokoládét az amerikaiaktól. Bécsből amerikai támogatójuk segítségével megint Svájcba költöztek, onnét pedig Londonba utaztak, és Korda Sándornak köszönhetően egy hotelban karácsonyoztak. 1949-ben Romola Windsorban bérelt házat, a következő évben Sussexben. „Mint a cigányok” – mondta Nizsinszkij, amikor meglátta, hogy megint csomagolnak. Élve már nem költözött többet: 1950. április 8-án halt meg veseelégtelenségben. Az első temetés Londonban volt. A második Párizsban, a Montmartre-on. Ma bronz Petruskaként ül a saját sírján.
Miért ő? Talán ezt kellene még megtudni. Mitől más Vaclav Nizsinszkij, mint az összes többi táncos, talán az egy Rudolf Nurejevet leszámítva, akinek hírneve szintén nem hanyatlott le a halálával. Balanchine azt mondta: a balettjeim pillangók – nem érik meg a következő nyarat. A táncosok is legfeljebb a következő nyarat érik meg, sérülések, fáradások, húzódások, szakadások várják őket, és senki nem kíváncsi a potrohos, repülni nem tudó öregfiúkra. Sportolók. Lement a néhány évad, tessék visszavonulni. És ők visszavonulnak készségesen, elfelejtődnek, meghalnak, mintha soha nem is lettek volna. Kivéve Nizsinszkijt, akiről színdarabokat írnak, akinek minden leírt sorát, rajzát összegyűjtik, kiállítják, tanulmányozzák, akiről új és új életrajzok jelennek meg, akinek meg akarják fejteni az életét és a betegségét, ugrásainak titkát, szerelmeinek természetét. Nincs magyarázat. Vagy nincs egyetlen magyarázat. Kétségtelen, hogy sokan éltek Nizsinszkijből, akik fenntartották a legendát, Romola, aki könyveket írt róla, aztán Tamara, a kisebbik lánya, aki könyvet írt Nizsinszkijről és Romoláról, Kyra, aki mégis az apja lányaként lett világszerte ismert táncos, majd világszerte ismeretlen árus a római Via Condotti egyik boltjában, míg újra föl nem fedezték. Mindegyik élet rendkívüli, de egyik sem annyira, hogy indokolná azt a rokonszenvet és együttérzést, amit Nizsinszkij neve ma is kivált az emberekből. Ezerfejű cézár vagyunk, de most, ebben az egészen kivételes esetben mindegyikünk ujja fölfelé mered. Nem engedjük meghalni.
