Megelevenednek a görög vázarajzok. Vagy lehet, hogy inkább valami egyiptomi relief?
„Gyagilevvel szexelni körülbelül olyan volt, mintha egy öreg, kövér nénivel bújt volna ágyba az ember. Nem volt szörnyűség, de nem is a hetedik mennyország.” Emlékezett Szergej Gyagilevre az egyik táncosa. Igor Markevitch, a karmester szerint ezek az ágybéli foglalatosságok inkább ártatlan dolgok voltak. Mire Gyagilevvel kapcsolatba került, Nizsinszkij biztosan elveszítette az ártatlanságát, túl volt az első homoszexuális kapcsolatain. Amennyire utólag meg lehet állapítani, a fiatal táncos ezt egyszerre érezte az érvényesülés útjának és ezzel párhuzamosan a családjáért vállalt áldozatnak. Ez az ára az ő boldogságuknak, a mamáénak, a nővéréének, Bronislaváénak. Nizsinszkij valószínűleg nőkről fantáziált, de férfiakkal hált. Aztán Gyagilevvel hált, és a táncról fantáziált.
Gyagilev szeretőnek szörnyeteg volt. Követelődző, kíméletlen, ketrecbe záró. Munkaadóként és szeretőként feltehetően még nagyobb szörnyeteg, folyamatosan érzékeltette Nizsinszkijjel, hogy az ő terméke, mindent neki köszönhet, nemcsak a pezsgőt a vacsora mellé, de a vacsorát is, a hírt, hogy egyáltalán táncolhat, hogy élhet, világot láthat, szállodai lakosztályokban aludhat.
Nem volt igaza. Nizsinszkij a Cári Balett alkalmazottja volt, eredetileg onnét indult európai körutakra, csak amikor Gyagilevet a házon belüli intrika eltávolította az intézményből (amúgy is elég nehezen meghatározható pozíciót foglalt el ott), jött létre a különös ember saját társulata, az Orosz Balett. A többi már gyerekjáték volt, a könnyen befolyásolható Nizsinszkijt rá kellett venni, hogy újra és újra válasz nélkül hagyja a Cári Balett mind megdöbbentőbb fizetést ajánló táviratait. Hamarosan az Orosz Balettnak megvolt a férfi sztárja.
A sztárnak meg darab kell, amelyben megmutathatja, mitől is sztár. Az 1910–11-es évad ment.
Petruska, A rózsa lelke, Seherezádé. Nizsinszkijért őrjöngött a világ, az Orosz Balettre tódult a párizsi nép, Gyagilev meghirdette a következő szezont. Nem orosz zene, nem Sztravinszkij. Debussy és az
Egy faun délutánja. A koreográfiát Gyagilev odaígérte 22 éves vezető táncosának. Azt gondolta, hogy nem kockáztat sokat.
Walery Photographie: Vaclav Nizsinszkij az Egy faun délutánjában (Orosz Balett, Opera, Párizs), 1912 © Wikimedia Commons*
Különös, de Gyagilev valószínűleg nem értett sokat a tánchoz. Ettől függetlenül valahogy ő is a tánc istene lett, vagy védőangyala, bánatos, elhízott, bajuszos kerub. Talán ma is az, sírján a velencei temetőben ifjú, pályakezdő táncosnők helyezik el megszaggatott cipőiket, hátha a hálás ember a föld alól is elintézi nekik, hogy sorsuk és pályájuk kedvezően alakuljon. Habár ha az emlékezőknek hinni lehet, Gyagilevet csak másodsorban érdekelték a prímabalerinák. Balanchine emlékszik rá, hogy Gyagilev az egyik munkáját nézve egyszerre felsóhajtott: csodálatos. Valóban csodálatos, mondta Balanchine. De nem, nem a tánc. Lifar feneke. Mint egy rózsa.
Most azonban még a Lifar-korszak előtt vagyunk. Nizsinszkij kapta meg a Faunt, és amikor valaki tiltakozott, Gyagilev csak vállát vonogatta. Ugyan, mi az a koreográfus? Ha akarom, koreográfust csinálok ebből a tintatartóból is.
Még az is lehet, hogy igazat mondott. Nizsinszkij volt a föld legnagyobb táncosa, de nem sok elképzelése volt arról, mi is legyen a faun délutáni történetéből. Sem elkezdeni, sem folytatni, sem befejezni nem tudta. Valami görög, nyilván, de nem az a romantikus klasszika, ahogy Isadora Duncan lebegtette a klepetusait, mert az Nizsinszkij számára egyszerűen nevetséges volt. Klasszikus és fegyelmezett, de görög. A Szent Márk téren Gyagilev hirtelen fölpattant, és a két oszlop között föl-alá járva megmutatta, mire gondol, hogyan kellene a domborművek és vázák világát balettá változtatni. Mindent profilból mutatni, nem forogni, nem emelni, csak lenni.
A bemutató után, amikor még nem lehetett tudni, hogy korszakalkotás történt, Gyagilev mindezt tagadta. Igen, az ő ötlete volt az antik világ tánccá változtatása, igen, ő küldte el Nizsinszkijt a Louvre-ba, hogy tanulmányozza a vázákat, de ez az ostoba táncos véletlenül az egyiptomi gyűjtemény termeibe tévedt, azért van minden profilban.
Nyilván szörnyű volt a munka Nizsinszkijjel, aki még arra sem vette a fáradságot, hogy legalább elolvassa a Debussyt inspiráló Mallarmé-költeményt. Nem mintha ma bárki elolvasná, amikor koncertre megy Debussyt hallgatni. De Nizsinszkij beszélni sem tudott, nem tudta magát normálisan kifejezni, mi több, zene nélkül próbált, mint egy szobrász, úgy figyelte a táncosokat, odament hozzájuk, feljebb emelte a lábukat, fordított egy kicsit a csípőjükön. A katasztrófa elkerülhetetlennek látszott. Bemutatták Gyagilevnek, hogy meddig jutottak. Gyagilev azonnal elhalasztotta a bemutatót a következő szezonra.
Az Orosz Balett azonban rendületlenül járta Európát. Még Budapestre is eljutottak, ahol az egyik páholyban egy 19 éves (de utólag csak 16 évet bevalló) lány nézte a műsort. Pulszky Romolának hívták. Mivel az édesanyja Márkus Emília volt, el tudta érni, hogy egy kicsit közelebb kerüljön a művészekhez. Nem Nizsinszkijhez, körülötte ott volt Gyagilev áthatolhatatlan védőfala, de legalább a koreográfus Adolph Bolmhoz. Megdöbbent, ahogy Bolm Nizsinszkijről beszélt: mint egy pap a jóistenről.
Adolph de Meyer: Nizsinszkij a sállal, 1912. május 29-i felvétel, az Egy faun délutánja balett premierjén. (1914-ben publikálták Paul Iribe: La Prelude a l'Apres-midi d'un faune című könyvében.) © Wikimedia Commons*
Pedig közben újraindultak a Faun próbái, és Nizsinszkij továbbra sem beszélt, csak formált, gyúrt, embereket helyezgetett a színpadon. Az egyik nimfától, miközben egy mozdulatot tanított neki, megkérdezte, miért vág ehhez annyira tragikus arcot. Azt hittem, hogy most meg kell ijednem, mondta szegény, mire Nizsinszkij ráförmedt: nem érdekelnek az érzései. Ne vágjon pofákat. Csinálja, amit mondok.
Kilencperces balett az Egy faun délutánja. Kilencven próbát írtak ki hozzá. Minden előadási percre jutott tíz próba. Gyagilev kezdett megijedni. Mi mást tehetett volna, mint blöffölt. A tervezett négy előadás helyett nyolcat hirdetett, a főpróbára pezsgőt és kaviárt rendelt a meghívottaknak, eladósodott, hogy fizetni tudja a folyton próbáló táncosokat.
1912. május 29-én volt a bemutató. Nizsinszkij játszotta a főszerepet, testdresszben, amelyre Bakst foltokat festett, hogy a táncos „a meztelennél is meztelenebb” legyen. A fején kis aranysapka, szarvakkal, a füleit viasszal hegyesre formázták, az arcát kifestették. A történet voltaképpen önéletrajzi: az ifjú faun fölfedezi önmagát és a szexualitást. Megpillantja a fürdőző nimfákat, megtámadja őket, de a nimfák elmenekülnek, csak egyikük fátylát sikerül a faunnak letépnie. És ekkor jön a botrány, a faun a megszerzett fátyolra feküdve félreérthetetlen mozdulatokat tesz. Függöny. Taps. Nagy taps. Füttyök. De egyre nagyobb taps.
A Le Figaro két nap múlva nem kritikát közölt az előadásról, hanem az első oldalon támadták Nizsinszkij mocskos gesztusait. Rodin válaszolt helyette: Minden művésznek, aki komolyan veszi a művészetet, látnia kellene ezt az előadást. A Le Figaro erre Rodint is megtámadta. Sztravinszkij lelkesedett. Csodálatos, koncentrált, tiszta művészet. A végén Nizsinszkij a sállal közösült? Persze, mert a féltékeny Gyagilev nem engedett volna többet.
Így is állandóan vigyáznia kellett. Rodin meg akarta mintázni Nizsinszkijt a faun jelmezében. Két történet is van erről. A szelídebbikben Gyagilev ment el az ülés végén Nizsinszkijért, és azt látta, hogy modell és mester egyaránt elaludtak. Nem engedte többet vissza a táncosát. A másik történetet Cocteau írta meg a naplójában. Nizsinszkij háttal állva furcsa hangokat hallott. Megfordult, és a maszturbáló szobrászt látta maga előtt. Akármi is történt, a szobor nem készült el.
Rövid nyári pihenés után az Orosz Balett újra európai turnéra indult. Újra elmentek Budapestre, ahol újra megnézte őket Pulszky Romola. Ezúttal elérte, hogy bemutassák Nizsinszkijnek. Egyelőre ennyi, a táncos azt hitte, hogy Pulszky Romola a helyi balett prímabalerinája. Köszönt, és hátat fordított.
Vaclav Nizsinszkij és Pulszky Romola az esküvőjükön, 1913 szeptember 10., Buenos Aires © Library of Congress
Ideje sem volt másra. Párhuzamosan zajlottak a Sacre és az új Debussy-balett, a Jeux próbái. Mint utólag kiderült, abban az évben mindenki Sztravinszkij áldozata lett, még Debussy is. Pedig a Jeux rendkívüli darab, már csak amiatt is, hog a maga módján tudományos-fantasztikus: 1920-ban játszódik. Hogy miért, azt pontosan valószínűleg senki sem tudja, a cselekmény elég egyszerű, egy férfi és két nő keresgél az alkonyatban egy teniszlabdát. Az ilyen keresgélés persze mindig gyanús, nem akkora érték az, hogy érdemes legyen még a sötétben is keresni, de hát nem is erről van szó, hanem finom erotikus kalandokról, férfiúi ártatlanságról és női praktikákról.
Nyilván azt a legnehezebb mozdulatokkal elmesélni, amit szavakkal is nehéz: három nappal a bemutató előtt a darab még nem volt kész. Miközben a lemondást fontolgatták, Nizsinszkij váratlanul megtalálta a megoldást, a befejezést. Még gyorsan lecserélték a jelmezeket, a hagyományos, szürke nadrág, kockás mellény sportruházatból, amely Bakst tervei szerint Nizsinszkij esetében egy vörös parókával egészült volna ki, az utolsó pillanatban szabályos fehér dressz lett. Jöhetett a bemutató.
Jött és ment. Debussy halvány tapsok között hajlongott a színpadon, majd a vállát vonogatta. Amúgy sem volt kedve az egészhez, amikor elmondták neki, hogy miről szólna a balett, csak azért vállalta, mert Gyagilev megduplázta a honoráriumát. Többé-kevésbé mindenki így volt a darabbal, a karmester Pierre Monteux szerint az egész egy nagy szamárság volt, a sajtó nem nagyon értette, mi értelme az egésznek, teniszruhában balettozni. Nizsinszkijjel sem tudtak mit kezdeni, hozzászoktak, hogy ő Petruska, a Tűzmadár, indiai istenség vagy halálosan izgató rabszolga, de hogy nyakkendőben legyen a színpadon, mint egy normális ember, az nem volt eléggé izgalmas.
A Jeux körüli csöndet elsöpörte a Sacre hatalmas botránya, amely után Gyagilev a közös vacsora alatt csak annyit mondott: pont az történt, amit akartam. Az élet meg zajlott a színházon kívül is. Nizsinszkij egyre jobban lázadt rabtartója ellen. Kezdte észrevenni, amit addig nem akart: a hajfesték nyomát Gyagilev párnáján, a két hamis elülső fogát, amely mindig megmozdult, amikor Gyagilev izgalmában a fogához érintette a nyelvét. Egyszer nyíltan lökdösődni kezdtek az utcán, Gyagilev a botjával ütötte meg első táncosát. Nizsinszkij körül nők tűntek föl: a partnernőjét, Maria Piltzet Nizsinszkij elhívta sétakocsikázni Párizsban. Ahogy a táncosnő beszállt volna a kocsiba, valaki hátulról megragadta a ruháját. Kifelé, mondta Gyagilev. Nem megy vele sehová.
De Gyagilev sem sejtette, hogy közben a keblére ölelt egy szőke kígyót. A pesti operaházi hátat fordítás után Pulszky Romola táncolni kezdett. Későn, de nem tehetségtelenül. Enrico Cecchetti volt a mestere, aki, véletlenül, az Orosz Balettben is dolgozott. Cecchetti nevéhez fűződik a Sacre du printemps-mal kapcsolatos megjegyzés: „Az egész négy idióta műve. Az első Monsieur Sztravinszkij, aki a zenét írta. A második Monsieur Roerich, aki a díszleteket és jelmezeket tervezte. A harmadik Monsieur Nizsinszkij, aki a koreográfus. A negyedik pedig Monsieur Gyagilev, aki ilyesmire pazarolja a pénzét.”
Romola táncolt, tanult, kémkedett. Rávette Gyagilevet, hogy alkalmazza a balettnál kartáncosként, mert így ott tud lenni, ahol Cecchetti, és folytatni tudja a tanulmányait. A sznob Gyagilev beleegyezett, annak ellenére, hogy Nizsinszkij ellenezte Romola alkalmazását: mégiscsak egy dilettáns. Gyagilev semmit sem sejtett. Romola elhitette vele, hogy a koreográfus Bolmba szerelmes.
Így aztán Pulszky Romola ott volt a gőzhajón is, amely Dél-Amerikába indult, az Orosz Balett első Európán kívüli turnéjára. Gyagilev viszont nem volt ott. Mindig is félt a vízen, tengeribetegségtől szenvedett. Ha hajóra szálltak, végig imádkozott az úton, hogy épségben partot érjen. Ezt huszonegy napig elég nehéz lett volna végigcsinálni. Romola és Nizsinszkij kettesben maradtak.
Szergej Gyagilev © V&A Images
Tizenhat napig semmi sem történt. Nehezen is történhetett volna bármi is, hiszen nem volt közös nyelvük, Nizsinszkij csak lengyelül és oroszul tudott, franciául csak meglehetősen gyermeteg szinten. Kicsit beszélgettek tolmács segítségével, Nizsinszkij időnként tüzet adott a dohányzó Romolának. A társulat látta, hogy miről van szó, de tudták, hogy Nizsinszkij foglalt, és a másik nem számára foglalt. Megkérdezték a táncost, hogyan beszélgetnek, ha kettesben maradnak, de Nizsinszkij legyintett: megért ő mindent. A tizenhatodik napon Romola szobalánya összefoglalta a tanulságokat: kisasszonyka, nem kell olyan szekér után futni, ami nem veszi föl az embert.
A tizenhetedik napon a Gyagilev távollétében a társulatot vezető Günzburg maga elé hívta Romolát. Tudta, mi fog következni: kirúgják, hiszen annyira rosszul táncol a többiekhez képest. Ehelyett azonban Günzburg ezt mondta: Romola Karlovna, mivel Nizsinszkij nem tud önnel beszélni, engem kért föl, hogy megkérdezzem öntől, akar-e a felesége lenni. Romola azt hitte viccelnek vele, és zokogva kirohant. A fedélzeten Nizsinszkijbe botlott, aki odamutatta neki a gyűrűsujját. Mademoiselle, voulez-vous, vous et moi? A zokogó Romola csak annyit tudott mondani: oui, oui, oui.
Már csak a jóakarók voltak hátra. Miután az eljegyzés híre elterjedt, Adolph Bolm félrehívta Romolát, hogy megmondja neki, Nizsinszkij tönkre fogja tenni az életét. Nem ember, hanem egy tökéletesen szívtelen teremtés, ráadásul a pletykák igazak, közte és Gyagilev között több volt, mint barátság. Romola kihúzta magát, és csak annyit mondott: szívesebben szolgálja boldogtalanul Nizsinszkij géniuszát, semmint hogy boldogan éljen nélküle.
(folytatjuk)* Wikimedia Commons. A képen ábrázolt kétdimenziós mű világszerte közkincs, mert a rá vonatkozó szerzői jogok lejártak. Ez a helyzet az olyan országokban, ahol a szerzői jog a szerző életében és a halála után hetven évig illeti meg a jogtulajdonost – ilyen például az Egyesült Államok (lásd Bridgeman Art Library v. Corel Corp.), Németország és Magyarország is.