Északi tájak, faunok a tajgáról, vörös vitorlájú hajók és vörös falú templomok, tobzódás a textilekben, virágmintákban, gyöngyhímzésekben, a nagy Orosz Balett díszletei, jelmezei és a mi Nizsinszkijünk már öregen, filmen. Az orosz ezüstkor művészete, illetve ami abból Bécsben megjelent.

Öröklöd Velencét, Kazányt, Rómát, megkapod Firenzét, Pisa dómját… Micsoda? Voltaképpen hogyan kerül ebbe a Rilkeversbe Kazany, amiről rendes ember csak annyit tud, hogy onnét indult Sztrogoff Mihály, hogy eljuttassa a levelet Irkutszkba? Nyilván úgy, ahogy most Rilke lóg a hazai pályán, Leonyid Paszternak pasztelljén, savószín szemmel maga elé meredve. Ott volt. Megnézte magának, vagy inkább megnézette vele Lou Salomé meg a férje, akikkel együtt utaztak Oroszországba. Meglátogatták Tolsztojt, Tolsztoj mellett pedig ott volt a kvázi udvari festő Paszternak, aki majd az irodalmi érdeklődést továbbörökíti utóbb Nobel-díjassá váló fiának. Rilke közben hasonult, mint valami Zelig, voltaképpen csak a szörnyű, világos szeméről lehet ráismerni, a haja föl van tollazva, bajuszát kis csehovista szakállal egészítette ki. Paszternak megjegyezte magának ezt a finom embert, akiről valószínűleg akkor még nem sejtette, kicsoda, de aki a gróf kedvéért szinte megtanult oroszul. Bő két évtizeddel később készült el a pasztell, és még évekre rá a festmény, ami nincs most Bécsben, Oxfordban maradt, ahová a festő menekült két diktatúra elől, berlini átszállással.

Most még csak 1900-ban vagyunk, vagy akörül. Két birodalom barátkozik egymással, óvatosan, de némi nyitottsággal. Minden ok megvan a nyitottságra, Tolsztojt immár harminc éve olvasták Bécsben is, rendíthetetlen lelkesedéssel, az Anna Kareninában Vronszkij festeni tanul Itáliában, ahol találkozik egy igazi festővel, Mihajlovval is. Szóval vannak igazi orosz festők. Ezt elsőre nem értették meg Bécsben, az 1873-ban Bécsben tartott világkiállításon Repin nem aratott osztatlan sikert, az újságok inkább a volgai vontatók külsején döbbentek meg, mint magán a képen. A századfordulóra azonban sokan rájöttek, hogy Olaszország nem az egyetlen hely. Hogy nemcsak Pisa dómját, de Kazanyt is meg lehet örökölni. Romantika nemcsak délen van, sőt, ott egyre kevésbé van, de vár mindenkit észak, az idegenség, lakatlanság, otthontalanság. Ha a művészetet leginkább a diszkomfort érzetből lehet táplálni, akkor talán arra érdemes indulni.

1901-ben a Wiener Secession az északi művészetet mutatta be. Északot azonban meglehetősen tágan értelmezték, nemcsak skandinávokat hívtak meg, de Svájcot és Oroszországot is. Oroszországba két kurátor, Rudolf Bacher és Wilhelm List érkezett, és a szokott módon kezdték a felderítést: fontos emberekkel találkoztak. A fontosak között volt Dmitrij Tolsztoj gróf, a Cári Akadémia elnöke, Jurij Mihajlovics nagyherceg, a III. Sándor Múzeum igazgatója, meg egy kissé nehezen meghatározható alak, Szergej Gyagilev. A három közül kétségtelenül Gyagilev tette a legnagyobb hatást, többek között azzal, hogy ő a skandináv művészetet is ismerte. Valami elindult.

Annyira elindult, hogy az orosz művészek időről időre megjelentek Bécsben. Az 1908-as orosz kiállítást már nem Gyagilev szaktanácsolta, hanem a kis Gyagilevnek nevezett Alekszej Filippov, de Gyagilev mégis jelen volt. Ekkor állították ki Kusztodijev képét, a Szergej Gyagilev a nagymamájával címűt. Ismerős opus, bár többnyire a háttérben üldögélő nagymamát le szokták vágni róla, amikor Gyagilevről szóló cikkek készülnek. Ő azonban ott áll, zsebre vágott kézzel, az ősz csíkkal a hajában, még ifjú és éppen hódítja a világot.

Voltaképpen miért nem Gyagilev-kiállítást nézünk? Tökéletes hős, volt fenn és volt lenn, átvészelte a világ összeomlását, és többé-kevésbé fenn tudott maradni a zavaros vizeken, mindenki ismeri a nevét, de leginkább úgy képzelik el, ahogy a Picasso kalandjaiban látható, nagy szakállal, szőrmesapkában, karfiolt vásárol a táncosoknak, mulatságos következményekkel. Abszolút sztár lehetne, és főleg ma, amikor az ő tevékenysége már művészetnek minősül, amikor azt is különleges képességnek és tehetségnek tartjuk, hogy valaki tud választani a környezetéből, össze tudja hangolni a különféle művészek munkáit, a kapcsolataiból, ízléséből, megérzéseiből új minőséget tud teremteni. Ehelyett itt kóválygunk a Belvederében, Az orosz ezüstkor a kiállítás címe, leginkább azt mutatják meg, ami úgyis ott volt a közelben, osztrák kézben, vagy legalábbis Bécsben járt. És folyton lábjegyzetelni kell. Ezüstkor? Ezek szerint volt aranykor is, de vajon mikor?

Az egészben az a legkülönösebb, hogy ezek irodalmi meghatározások. Az aranykor Puskin kora, ahogyan azt értőn mondjuk, 1810 és 1837 között, de persze az, hogy az ő kora, nem jelenti azt, hogy feltétlenül tudnánk, miről is van szó. Puskin többékevésbé nekünk is közkincs, de Lermontovtól már csak üggyel-bajjal tudunk idézni, Zsukovszkijtól vagy Baratyinszkijtól meg se üggyel, se bajjal. Az ezüstkor 1900 táján kezdődik, a nevek ismerősebbek, Anna Ahmatova, Marina Cvetajeva, Blok, Jeszenyin, Bunyin, de csak nagyon halvány elképzeléseim vannak arról, hogy mindez vajon az osztrák közönségnek is jelent-e valamit. Azt meg végképp nem értem, hogy miképp is eshettek a két korszak közé azok, akiket ma a nagy orosz irodalomként olvasunk vagy nézünk: Gogol, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Turgenyev és Csehov.

Nem erről szól a kiállítás, ami nem is kicsit olyan, mintha Magyarországon lenne. Zavaros térben mászkál a látogató, átsétál a Donner-kút pucér bronzai között, ha egy kicsit arrébb megy, akkor megcsodálhatja Savoyai Jenő kiélt ábrázatát márvány változatban, és közben nézegetheti az oroszokat. Néhány döbbenetes remekmű, mint a három pirosba öltözött lány Korovin Északi idilljén vagy Kusztogyijev Családi portréja. Tésztaképű, csúnya asszony baloldalt, macskáját szekírozó csúnya lány jobboldalt, és középen a férfi. Ölében könyv, jobbjában cigaretta, balján csillog a jegygyűrű. Az orra piros, lehet, hogy csak véletlenül, de persze mindenkinek ugyanaz jut eszébe, jófajta szeszek, nagy mennyiségben. Ha belegondolunk, mi lesz a történet vége, ami egyben a kiállítás vége is, ezekre a plakátokra, délceg vöröskatonák ütlegelik Vrangel fejét, és összeszorul a szívünk. Nyilván papírvékony volt csak ez a réteg, és képtelen volt megvédeni önmagát a bolsevikoktól. Biztosan így kellett lennie, ez volt a logikus, szükséges, elkerülhetetlen, de jobb lett volna, talán, egy másik történelmet írni.

Nem mintha ez lett volna a legfőbb tanulság, a legmaradandóbb emlék. Az ászok továbbra is Gyagilev kezében vannak, amikor a néző eljut Az Orosz Balett termébe. A falakon végig művek, amelyeket a társulat Bécsben is játszott, középütt jelmezek, pompás anyagok, könnyűek, szállóak, nem szabad hozzájuk érni, pedig az ember szíve szerint beléjük bújna, már ha beleférne, egy új, nem létező világ szerény statisztájaként, Csajkovszkij, Chopin, Debussy vagy Sztravinszkij zenéjét hallgatva. Csak hogy közelről láthassa azt a gyöngyökkel kivarrt bársonysapkát, amit Anna Pavlovna viselt, nyilván bűvös erejű sapka volt, öröklétet ígért. Aztán az ígéretet magának tartotta meg, most is olyan, hogy haza szeretné az ember vinni, abban élni, egy másik, gazdag, titkos életet.

A következő szobában, ha átverekszi magát az ember a térelemeken, láthatja az egyetlen filmet Nizsinszkijről. Nem táncol rajta, túl van már mindenen, Bécsben került rá körülbelül három másodpercre egy snittre, a Bristol Hotel előtt. Mellette egy fénykép, kopasz, romlott fogú, halszálka mintás, begombolt ember néz ránk tépett, hajdanszép felesége mellől. Nizsinszkij és Pulszky Romola. Biztosan nem helyes, mert ars longa, vita brevis, de jobban megindítanak minden vászonnál, festéknél, virágnál.