70 év után újra látható a kisszebeni szárnyas oltár
Amikor Közép-Európa egyik legnagyobb szárnyas oltára 1897-ben az Iparművészeti Múzeumba került, még nem lehetett tudni, beteljesül-e a múzeumot igazgató Radisics Jenő sötét jóslata. Radisics inkább arra látott esélyt, hogy az eleve rendkívül rossz állapotban lévő mű „oltárrá restaurált emlékből oltárrészekké devalválódjon”.
Több mint száz év alatt restaurátorok nemzedékei váltották egymást, és a kezdeti állagmegóvás után a darabokra szedett oltár aprólékos restaurálásával töltöttek évtizedeket, amelyek alatt a kisszebeni oltár is folyamatosan költözött (ráadásul mindig változó összeállításban, attól függően, mi volt belőle éppen kész). Az Iparművészeti Múzeumból 1909-ben került a Szépművészetibe, ahol 1928-tól a ’44-es bombázásokig a Márványcsarnokban lehetett megtekinteni. A háború végét a pincében vészelte át, de már ’45-ben újra kezelésbe vették. Az ötvenes években a táblák nagy részéről eltávolították a barokk átfestéseket. A hetvenes évek elején a szállítható állapotba hozott oltárrészek felkerültek a Magyar Nemzeti Galériába, ahol a nyolcvanas évek végén kapott újabb lendületet a helyreállítás. A teljes anyag 1991-es restaurátori és művészettörténeti felmérését követően a ’90-es évek végéig a szobrokat hozták helyre, és csak azt követően került sor az építészeti részekre és a predellára. Az elmúlt évtizedben elnyert minisztériumi és NKA-pályázatok segítségével utolsó feladatként megkezdődött az oltár szerkezeti elemeinek összeépítése és a tartó acélváz megtervezése, de közben folytatták a predella és az oromzati faragványok állagmegóvását és hiánypótlását is. Ugyan hátravan még a jobb oldali mozgatható szárny festményeinek restaurálása, amelyet a szárnykeretek és az oromzat helyreállításával együtt előreláthatóan jövő év őszére fejeznek be, de 70 év után először ismét látható a kisszebeni Keresztelő Szent János plébániatemplom egykori főoltára a Magyar Nemzeti Galéria Tróntermében.
A Bártfa és Kassa közt fekvő Kisszebent (ma Sabinov, Szlovákia) Mátyás király 1472-ben Buda és Kassa kiváltságaival ruházta fel, és adóengedményeket tett a plébániatemplom javára, amelyet ettől kezdve folyamatosan bővítettek, még 1516 után is. Az oltár is évtizedeken át készült, valószínűleg még Mátyás uralkodása alatt kezdték el és a Jagellók alatt fejezték be a munkálatokat. A predellán mindkét királyi címer szerepel, de ezt a feltevést igazolja a szárnyakon feltűnő két évszám (1490 és 1516) is. A késő gótikus szárnyas oltárok – köztük a kisszebeni is – képes bibliaként szolgáltak, az olvasni nem tudó hívek az ünnepköröknek megfelelően kihajtogatott vagy csukva tartott szárnyakra festett táblákon „olvashatták” a vonatkozó bibliai történetet. A kisszebeni oltár 24 táblaképét az ünnepi oldalon Keresztelő Szent János legendájának, a hétköznapin Mária életének ábrázolása díszítette. A mozgatható oldalszárnyak belső oldalának nyolc képe mutatja Keresztelő Szent János életét, míg csukott állapotában, a mozgatható és a merev szárnyakon együtt az Apostoli Hitvallás, a Credo szövegét tizenhat tábla jeleníti meg. (Ezekből jelenleg tizenkét kép látható, nyolc eredeti helyén, a merev szárnyakon, négy pedig az oltártól függetlenül.) Az oltárszekrényben Szűz Mária, Szent Péter és Keresztelő Szent János életnagyságúnál nagyobb szobrai állnak. A szoborcsoportot a szekrényfeleken vértanú szüzek alakjai és oromszobrok egészítik ki. A részben elpusztult díszes oromzat hiányában az oltár eredeti magasságát csak megbecsülni lehet: elkészültekor körülbelül 11 méter magas lehetett. A galériában most kiállított oltárszekrény az oromzat nélkül is több mint 4 méter magas és 6,6 méter széles.
A kisszebeni főoltárt először a 17. században újították fel a kor igényei szerint – vagyis a táblaképeket az eredeti ikonográfiát megtartva barokk stílusban átfestették (természetesen a díszítőfaragványokat is átalakították az oromzattal együtt). A régi lakkrétegre felvitt barokk színvilágú, vastag temperát csak apránként, nehezen tudták eltávolítani, alatta viszont csaknem épségben megőrződött az eredeti középkori felület.
A szobrok és a faragott díszítőelemek állapota az oltár múzeumba kerülésének pillanatától fogva komoly gondot jelentett, ugyanis rovar- és gombafertőzés roncsolta a faanyagot. A középkori színezést szintén a barokk átfestés őrizte meg. Ahol lehetett – mint például Szent Margit vagy Katalin alakjánál – a köpeny aranyozását és a jellegzetes porcelánszínű arcfestést állították helyre, de ahol csak töredékben kerültek elő a középkori festés nyomai, mint Mária és Erzsébet köpenyén, ott inkább az eredetitől alig megkülönböztethető, egyébként is nagyon gondos 17. századi javításokat tartották meg. A tisztítás és a feltárás után eltérő állapotú szobrok restaurálásakor mindenekelőtt a csoportozat egymással harmonizáló megjelenése volt a cél.
