Nemrégiben mutatták be a Nemzeti Galériában az egyik leghányattatottabb sorsú magyar műemléket ragyogóan felújítva, illetve pár hete jelent meg egy kis könyvecske, amely leír tizenegy budapesti brutalista épületet.

„A 19. század jeles műemlékvédői, művészettörténészei és régészei számára a történelmi múlt és a művészetek iránti érdeklődés, a tárgyi emlékek, műalkotások felkutatása és vizsgálata tudatosan választott életforma volt. A művészetet az élet megnemesítőjének, a boldogulás egyik forrásának gondolták” – így kezdi tanulmányát Poszler Györgyi a kisszebeni oltárra vonatkozó forrásanyagok vizsgálatakor*. Hiszen a virágkorát a 15. század végén élő, Kassával, Eperjessel, Bártfával és Lőcsével az úgynevezett Pentapolist alkotó felvidéki város, Kisszeben Keresztelő Szent János plébániatemplomának oltárépítményei felé csak kb. 150 évvel ezelőtt fordult a szakmai figyelem, és ekkortól vált kérdéssé az is, hogy mi módon lehetne megmenteni őket. Nagyon előkelő a névsor, Ipolyi Arnoldtól Henszlmann Imrén és Schulek Frigyesen át Radisics Jenőig vagy a fotós Divald családig, akik megnézték, leírták, lerajzolták, majd le is fotózták a szentélyt és a benne valamikor 11 méter magasan emelkedő, kacskaringósan indázó faépítményt. Tanulságos, hogy a hivatalos műemlékmegőrzési szempontok hogyan ütköztek már akkor is a helyi felújítási szándékkal, és hogyan akadályozták meg a budapestiek, hogy egy bártfai, oltárfelújításra szakosodott, egyébként felsőfokúan képzett mester barmolja szét, vagy fogalmazhatunk fi­ nomabban, alakítsa át saját ízlése szerint a szárnyasoltárt és a körülötte futó faindázatot. Hivatali késlekedés, sokáig megtagadott engedélyek, pénzhiány – csupa ismerős összetevő következményeképp alakult aztán úgy az oltár (pontosabban oltárok) sorsa, hogy a legoptimálisabb út már nem volt járható, helyben nem lehetett megmenteni őket. Fentről a miséző papra potyogó darabok, majd a templom bezárása voltak azok a stációk, amelyek után inkább szétszedték, gondosan becsomagolták és a millennium évében Budapestre szállították az egész – nem nagyon lehet más szót használni – hóbelevancot: szúette, porladó fadarabokat, indákat, madarakat, medalionokat, szobrokat és magukat az oltártáblákat, szekrényeket. A ládákba száraz fűrészport tettek, hogy ne sérüljenek még jobban a porladó részek, ne kopjon le még jobban az aranyozás, ne peregjen le a táblákról a festék. Így érkeztek az oltárok egy egész vonatvagont elfoglalva Budapestre, ahol a valamikori főoltárt némi restaurálás után az Iparművészeti, majd pár év múlva a Szépművészeti Múzeumban állították fel. Eredeti helyére tetemes összegért került másolat, átszállított elemei pedig Budapest 1944-es ostromakor megkezdték ki tudja, mikor befejeződő, újabb kálváriájukat. A főváros bombázásakor iszonyú hajrában szedték szét az addig a Szépművészeti Múzeum Márvány csarnokában álló oltárépítményt, ami ezután hosszú évekig hevert méltatlan körülmények között raktározva, majd átkerült a Nemzeti Galériába. Több évtizedes, neki­nekilóduló, az utóbbi években pedig szerencsére intenzívvé váló restaurálás után (amelynek vezető mestere Dabrónaki Béla) idén szeptemberben bemutatták a közönségnek az immár helyreállított, vasszerkezettel megtámasztott, redukált magasságú változatot.

Az oltár korát a hétköznapi nézetét díszítő képek keretére írt 1496-­os évszám jelzi, ámde valamikor a barokk korban táblaképeit felújították, ami annyit jelent, hogy átfestették őket az akkori divat szerint. (Ezek közül a felújítás során néhányat, az érdekesebbeket, meghagytak, a többiről viszont leszedték a barokk réteget, hogy előtűnjenek a késő gótikus eredetik.)

 A szárnyasoltár egyébként úgy működött, hogy ünnepekkor, amikor a szárnyakat kinyitották, nyolc gazdagon aranyozott, finom faragású lombornamentikával díszített, nagy méretű kép idézte a hívek emlékezetébe Keresztelő Szent János történetét. Az oltár fő különlegessége azonban az, hogy hétköznapokon, csukott állapotban képei a Hiszekegyet illusztrálják, pontosan követve és tizenhat epizódra bontva annak szövegét. Ez művészettörténeti, ikonográfiai szempontból teljesen egyedi, párhuzamok nélküli megoldás, amely különleges lelkületű egyházi megrendelőt sejtet.

Azzal, hogy az oltárképek sorvezetőként szolgálnak a mindennapi imádsághoz, az oltár megrendelője megoldást ad az egyik olyan problémára, ami a reformációt akarók egyik fő sérelme volt: hogy a hívek nem értik a latin szöveget, a hókuszpókuszt (ha hihetünk a kreatív etimológiának, és a kifejezés tényleg a mise „hoc est corpus” részéből jön). Még egy különlegesség tűnik fel a figyelmes szemlélőnek: az oltárszekrényben a Szent Péter és Keresztelő Szent János között álló Szűz Mária egy húsos ajkú szerecsen, egyébként teljesen realisztikusra faragott fején tapos. (Black Lives Matter. Itt hosszas kitérőt lehetne tenni, hogy mit is kezdjünk az ilyen, a Gonoszt a színesbőrűekkel azonosító toposzokkal.)

A realisztikus ábrázolás másik példája, és erről gyakorló kismamák sokat tudnának mesélni, hogy a Kisjézus egyik kezével anyukája hosszú hajtincsét rángatja boldogan. Hogy a másik kezében egy egész alma van, már inkább a szimbolikus része a dolognak – az eredendő bűnre utal, amitől majd ő fogja megváltani a világot. 

Ha majd újra kinyitnak a múzeumok, bárki elmehet és megnézheti a Nemzeti Galéria Késő gótikus szárnyasoltárok kiállításában felállított kisszebeni oltárt. Megvizsgálhatja a szemmagasságban lévő részleteket, például az oltárelőlap (predella) inda­ és virágdíszeit, madarait, amelyek messziről teljesen egységes hatást keltenek, közelről azonban apró, vörös csíkozás különbözteti meg a kiegészítéseket az eredeti részektől.

Az élmény nagyszerű lesz, még ha nem is olyan, mint amilyet a Poszler Györgyi által idézett 19. századi műtörténészek élhettek át, és amiről volt aki így írt: „...nem felejtem el soha azon nagyszerű, mondhatni monumentális hatást, melyet különösen a lenyugvó nap arany s meleg színezetű sugarai ily régi egyházak bútorzataira esve előidéznek [...] a magas és keskeny gótablakokon keresztültörő gyér világítás, valamint a háttérnek meleg és mély színezete felette emelik ezen műtárgyak hatását a szemlélőre”.

A másik pedig, ami lenyűgözte a késő gótika szépségére már érzékennyé vált, történelmi műemlékek után kutatókat: „...Magyarország egyes felső vidékein, Sárosban s nevezetesen Szepesben, csak néhány napi út alatt, s az országútról úgy szólván le sem térve saját felületes számításom szerint is háromszáznál jóval több XV-XVI-dik századi ily faragványt és domborművet [...] találhatunk még máig, oly bőségben s épségben, mint az külföldön is [...] párját ritkítja”.

A késő gótikus oltárok évszázadokig elálltak a kisebb vagy nagyobb felvidéki templomokban. Újrafelfedezésük, illetve felújításuk szükségessége nem feltétlenül következett egymásból, de időben egybeesett. Mint ahogy a millennium körüli idők gazdasági prosperitásával és a nemzeti múlt kutatásának megélénkülésével, a magyar múzeumügy fellendülésével is. Ábrándozhatunk arról, hogy milyen csodálatos lenne, ha az Ipolyi Arnold által emlegetett, háromszáznál jóval több műemléket még ma is eredeti helyükön nézegethetnénk. De inkább örüljünk annak, hogy az akkori műemlékvédők megakadályozták a korabeli, durva átalakításokkal járó felújítást. A kisszebeni oltár esetének számunkra most legérdekesebb része, hogy képeit az ellenreformáció idején hozzá akarták igazítani a megújult katolikus igényekhez, illetve az, hogy miután sokáig nyugton hagyták, a 19. század második felében helyi értékén túlmutató jelentőséget kapott, vagyis divatba jött, nemzeti értékké vált, a historizmus korának megfelelően.

Itt most ugorjunk egy nagyot, és nézzünk körül a világban. Azt fogjuk látni, hogy nagyon intenzív érdeklődés mutatkozik a brutalista épületek iránt: kiállítások dolgozzák fel a stílusjelenséget, kiadványok jelennek meg róla, összegyűjtve még tanulmányozható példányait Kazahsztántól a volt Jugoszlávián át Angliáig. A szokásos modernista építészeti emlékekhez képest ezeket számba venni egyébként körülbelül olyan izgalommal jár, mint amilyennel dinoszauruszcsontok után kutatni járhat, és érzetben, léptékben is megvan a hasonlatosság, hiszen a brutalista épületek általában hatalmasak, és bár nevük a beton felületére utaló brut (nyers) francia szóból jön, néha brutális kinézetűek is. „Közös [...] ezekben az épületekben az, hogy mind formailag, mind részleteikben, a felhasznált anyagok kezelésének tekintetében feltűnőek, provokatívak, többek között ezért is osztják meg ma is jelentősen a közvéleményt.” Ezek régi szerzőnk, Branczik Márta szavai, akinek több cikke is jelent már meg nálunk brutalizmus témakörben, és aki a szocialista időszak modern épületeinek jó részét is végigjárta velünk az Artmagazin buszkirándulásain. Most Kedves László felkérésére a nemrég indult 10+1 Budapest sorozat kezdő darabjaként a nagyobb közönség számára foglalja össze a brutalizmus lényegét, magyar változatának sajátosságait (a könyv eredetileg csak angolul jelent volna meg, főleg a turistákat célozva, akik számára már egyértelműen érdekesek a brutalizmus magyar emlékei). Be is mutat 11 olyan épületet, amelyek ebbe a kategóriába sorolhatók – és szerencsére még állnak. A szocialista időszak modern épületei ugyanis, még a legjobbak és leginvenciózusabbak is, rohamos ütemben fogynak és esnek áldozatául az értéküket még fel nem ismerő, inkább a historizáló újraépítés felé elmozduló ízlésnek, vagy a lerombolásukhoz, és a telkek újrafelhasználásához fűződő érdekeknek. Modern épületeken iskolázott szemmel könnyebb meglátni bennük a szépséget, mert általában betonból vannak és tömbszerűek, de mint azt az alig több mint 30 oldalas kis könyvből megtudjuk, ebbe az irányba tulajdonképpen a Le Corbusier-hatás miatt fordult a kezdetben Angliában még téglaburkolatokkal is dolgozó irányzat. A szerző által kiválasztott magyar példák egyébként nem is annyira „brutálisak”, nem szakadnak el teljesen a klasszikus modernista építészeti hagyománytól. A 11 budapesti épület leírása egyébként Hogyan nézzünk épületeket? gyorstalpalónak is tökéletes, a szövegekben az egyes épületelemek hagyományos funkciója, szimbolikája is szóba kerül, illetve az olyan adalékok is érdekesek, hogy a nyilvánvaló kedvencet, a könyv címlapján is szereplő Radelkis­székházat 1973­ban építtető ktsz (vagyis nem állami vállalat) teljesen új szellemiséget hozott az akkori, motiválatlan szektorba: a vezetés jó közérzetű dolgozókat akart, úgyhogy még strandot is építtetett a székház és termelőegységek mellé.

Hogy hogyan kapcsolódik mindez a kisszebeni oltárhoz? Ahogy Ipolyi Arnoldék kutatták fel egykor az ország területén álló műemlékeket, nyilván ezeket az egyébként már több mint negyven­ötven éve épült székházakat, lakóházakat, templomokat is úgy kellett felfedezni, listázni, leírni. Szimptomatikus, hogy ezt ma magánakcióként csinálja az építészettörténész­szerző (hiába van mögötte elvileg intézményi háttér), a népszerűsítő könyvet pedig egy magánember adja ki – igaz, NKA-támogatással.

Álljon itt befejezésül még egy idézet Ipolyi Arnoldtól, a műemlékvédelem helyzetéről 1878­ból, 142 évvel ezelőttről. Igaz, ez a pár sor nem amellett érvel, hogy az emlékek megmaradhassanak, az az alap. Ipolyi csak a szakszerű restaurálást kéri számon: „...kimutatni kívántuk, miképp kell a helyreállítás létesítésében eme történeti és műtörténeti szempontokat, mint indokolt szabályokat szem előtt tartani, melyekből a helyreállitásnak a történeti műemlékeknél kiindulnia kell. Mert félthető maholnap, hogy még e restauratiók által is majd nemzeti emlékeink részletei nagyjából elpusztulnak; mint már is fájdalom több példa szólhat e felől. Törvény pedig máig egy sornyi sincs nálunk, mely minden restauratió szigorú ellenőrzését ez irányában elrendelné és követelné.” Ha esetleg nem volna egyértelmű: a 30 oldalas kis könyv arra világít rá, hogy ezek az épületek éppúgy „nemzeti emlékeink”, akárcsak a kisszebeni oltár; érdemes lenne tehát védeni némelyiküket.

Persze először az őket védeni hivatott intézményeket kellett volna megvédeni. Mert most igazán nem tudom, hová lehetne szaladni, hogy ne bontsanak le olyan épületeket, amelyek „nemzeti emlék” jellege a szakma számára már rég nyilvánvaló.

Branczik Márta: Brutalizmus (10+1 Budapest sorozat). 2020, Kedves László, 32 oldal, 2200 Ft

* Az idézetek pontos helyét lásd: Poszler Györgyi: Kutatás­módszertani gyakorlat: új források, új gondolatok a kisszebeni Keresztelő Szent János-­főoltár oromzatával kapcsolatban. In: Művészettörténeti Értesítő, 64. évf., 2015/2., 239–267. o.