Hogyan lehet dokumentálni a szocializmus időszakának megőrzésre méltó, mégis lebontásra ítélt épületeit? Milyen eszközök állnak rendelkezésre, és milyen akadályokkal kell megküzdeni? Hogyan kapcsolódik mindez az Építészeti Biennálé programjához? Beszélgetés közízlésről, a szakma felelősségéről és az egyik legmegosztóbb építészeti korszak „leleteiről”.

Farkasdy Melinda: A Kiscelli Múzeum Építészeti Gyűjteményének Virtuális leletmentés című projektjében második világháború után épült irodaházak és középületek fotóit és történetét mutatjátok be. Milyen apropóból indult a projekt?

Branczik Márta: Azt vettem észre, hogy egyre több olyan épület tűnik el, amit értékesnek tartottam, és amiről korábban én is, mások is kétségek nélkül gondolhattuk, hogy a korszak jelentős dokumentuma lesz; ráadásul ezek jó része évtizedek óta állt a városban, ismertük, de fogalmunk sem volt arról, hogy milyenek lehetnek belül. Korábbi műemlékes munkáimból tudtam, az irodaházak belsejét soha nem volt szokás részletesen dokumentálni, legfeljebb az előcsarnokról, tárgyalóról készültek fényképek. Pedig ez is érdekes, a korszakra jellemző világ. Egyszer, amikor bejutottam az Országos Műszaki és Fejlesztési Bizottság egykori, Szervita téri székházába, (1) meglepett az emeleti folyosók, irodák elegáns, modern belsőépítészeti világa. Ezek az épületek gyakran a megszokottnál magasabb költségvetéssel készültek, így a tervezők az átlagember számára elérhetetlen „nyugati” anyagokkal dolgozhattak. A vezetői tereket kivételezett rétegnek szánták, a szokásosnál (főleg a lakásépítésnél) magasabb színvonalon, amit épp emiatt nem nagyon reklámoztak. Úgy gondoltam, itt olyasmi tűnhet el, amit később nem lehet rekonstruálni, ezért ezeket a házakat, ha lebontják őket, ha nem, meg kell örökíteni. Az első dokumentált épületünk a Kohó és Gépipari Minisztérium Margit körúti irodaháza volt, (2) ott hirtelen azt is észre lehetett venni, hogy az épületek eltüntetése kilép az építészet keretei közül, politikusok (a kerület polgármestere és országgyűlési képviselője) együtt fényképezkedtek a bontás indításakor. Várostörténeti momentumként is érdekes volt, úgyhogy mint a Budapesti Történeti Múzeum (idetartozik a Kiscelli Múzeum) munkatársának is fel kellett, hogy keltse a figyelmemet. Abban az épületben is meglepő volt a belsőépítészet, a felhasznált kő- és faanyagok minősége, egyes helyeken a részletek igényes kidolgozottsága, és persze kicsit titokzatos volt a miniszteri „saját tér” is, a külön konyhával, pihenővel, párnázott ajtókkal. Utóbbi nem csak építészeti, inkább kortörténeti, várostörténeti dokumentumként is különleges volt. Amikor a fotók felkerültek a Kiscelli Múzeum honlapjára, gyorsan nevet kellett találni ennek a tevékenységnek, így hirtelen a kicsit talán esetlen Virtuális leletmentés nevet adtam neki. Azt szerettem volna érzékeltetni, hogy itt éppen olyan fontos értékekről, kortörténeti dokumentumokról van szó, mint a régészeti leletek esetében, ugyanakkor a fotózással csak korlátozott, „virtuális” megmentésük történik. Jobb nevet azóta sem találtam, most már így marad.

Eddig milyen épületeket sikerült dokumentálni?

A honlapon láthatókon túl (pl. Magyar Kereskedelmi Kamara egykori székháza, Déli pályaudvar, OKISZ-székház) másik hat épület fotódokumentációja kész, például a Vízművek lebontott toronyháza, a Rádió egyik Pollack Mihály téri modern épülete. És rengeteg további épület van, amit dokumentálni tervezek, nagyon sajnálom például, hogy a lebontott KONTRAX irodaház (3) belsejéről kevés ismert fotó maradt – már a posztmodern is veszélyben van.

Mi a legnagyobb akadály a leletmentések során?

A bejutást engedélyeztetni és megszervezni. Nekünk ugyanis hivatalos engedélyre van szükségünk, hiszen a képek egy részét publikáljuk a honlapunkon, de a többi is archiválás céljából készül. Van, amikor ez sokszori nekifutásra sem sikerül. Több éve szeretnénk bejutni a volt Központi Kémiai Kutatóintézet (4) területére, ahol az átriumban és a központi épületben talán még képzőművészeti alkotások is vannak. Sokféle úton-módon próbáltam bejutási engedélyt szerezni, de nem sikerült. A tulajdonos mindig lepattintott, egy időben hétről hétre azt kérte, hívjam újra, de valahogy mindig talált kifogást. De még állnak az épületek, előbb-utóbb csak sikerül bejutni.

Melyik leletmentésre vagytok a legbüszkébbek?

Mindegyik fotózás nagy munka, mindegyiknek örülök, ha elkészül. Mint gyűjteményi kurátor inkább arra vagyok büszke, ha a fotózás során tárgyakat is sikerül megszereznünk a múzeum számára. Például az adott épület eredeti terveit, tervmásolatait vagy egyes belsőépítészeti tárgyakat, mint legutóbb éppen a Kereskedelmi Kamara gyönyörű gömblámpáiból néhányat. A gyűjteményi kurátornak ugyanis általában „gyűjtői” ambíciói is vannak, izgalmas feladat időben és olcsón megszerezni a tárgyakat – az aukciók méregdrága darabjai már nem jelentenek olyan nagy fogást. Ha egyáltalán van módja a múzeumnak megvásárolni őket.

Az Iparművészeti Múzeum munkatársaként érdekelne, hogy milyen módszer szerint haladtok. Mi például későn értesültünk az Olimpia Szálló bontásáról, így semmit sem tudtunk megmenteni az ottani berendezésből. (Már csak azért is sajnálom, mert az 1968–72 között épült hotelt nagypapám, Farkasdy Zoltán tervezte. A belsőépítész Bedécs Sándor volt.) Ugyanakkor volt már, hogy a huszonnegyedik órában léptünk, de sikerrel jártunk: 2017-ben megmentettük a pusztulástól az 1989-től 2015-ig működő VAM Design Center több ezer darabot számláló irat- és katalógusgyűjteményét.

Igen, éppen erre utaltam, sokan ismerték kívülről ezeket az épületeket, akár az Olimpia Szállót is, de azt nem tudtuk, mi volt belül, ezért is vágtunk bele a Leletmentésbe. Azt azért érdemes megemlíteni, hogy a Kiscelli Építészeti Gyűjtemény (a Budapesti Történeti Múzeum várostörténeti gyűjteményeinek egyikeként) több tízezer építészeti tervet őriz, épületelemeket és egyéb tárgyakat is. Így a gyűjteményi munkámnak a Virtuális leletmentés csak egy kicsi része, amit múzeumi fényképész kolléganőmmel, F. Szalatnyay Judittal bevállaltunk a többi munkánk mellé. Esetenként más munkatársaink is segítenek, mint Maczó Balázs, akitől fényképeket kaptunk, vagy volt múzeumi kollégánk, Gál Csaba. A munkamódszer a műemléki dokumentálás, műemléki értékleltár-készítés során szerzett tapasztalataimra épül. Szisztematikus dokumentálásra törekszünk, pincétől a padlásig (tetőteraszig) próbáljuk végigjárni a házakat. Az elején nem gondoltam ezt ilyen tudatosan végig, de úgy teszek, mintha valaki az épület műemléki felújítását tervezné, és nekem műemléki dokumentációt kellene készítenem. Vagyis dokumentálni az építészeti részleteket, a belsőépítészeti megoldásokat, az alkalmazott speciális anyagokat stb. Végül is ennek minden esetben meg kellene történnie... Egy-egy épületről 200–250 fotó készül, ebből választom ki a weboldalon szereplő képeket, eleinte kevesebbet, most már kb. 40–50 képet rakunk ki. Az épület teljes fotódokumentációja pedig a múzeum gyűjteményét gyarapítja – ha lesz még mit felújítani, akkor legyen is kutatható forrásanyag hozzá. A munka legvégén, a korabeli publikációk és képek alapján, a bejáráskor látottakat rögzítve készítem el az épületleírásokat.

Ismersz a Virtuális leletmentéshez hasonló külföldi példát? Volt bármilyen előképetek, amikor belevágtatok a projektbe?

Nem ismerek hasonló „hivatalos” intézményi projektet, de rengeteg magánember készít fotókat az épületbejárások során is, ezek majd idővel szerintem egyre értékesebbek lesznek. Nem virtuálisan és más eszközökkel ugyan, de a Victoria and Albert Museum megpróbálkozott egy jelentős és korábban védetté nyilvánított, azóta mégis lebontott szociális lakótömb, a londoni Robin Hood Gardens (Alison és Peter Smithson, 1972) egy részletének megmentésével. Egyszerűen kivágtak a bontás során egy jellemző szeletet az épületből. Ez a gesztus izgalmasan feszegeti a múzeumi megőrzés határait, sőt a kurátorok érvelése is figyelemre méltó: a Robin Hood Gardens is ugyanolyan fontos emlék, mint a múzeum más, hasonló módon megmentett műtárgyai, egy 16. századi homlokzat vagy egy 17. századi szobabelső. (5) Talán a 2015 óta működő SOS Brutalism projekt (6) hasonló bizonyos tekintetben a mi munkánkhoz, de nekik nem a részletes dokumentálás a céljuk, hanem a figyelemfelkeltés. Én is azt hiszem, hogy a megmentés szempontjából ma a figyelemfelkeltés a legfontosabb – tulajdonképpen kármegelőzés: nem bontanák el ezeket az épületeket, ha szélesebb kör lenne tisztában az értékükkel. Ezt a nyugati országokban sem könnyű kiverekedni, de ott legalább a politikai múlt nem vet árnyékot rájuk.

A dokumentálás folytatásán kívül van-e egyéb terv a projekt továbbfejlesztésére – akár kiállítás, akár kötet formájában?

Egyelőre azt szeretném, ha a legfontosabb épületeket még időben lefotózhatnánk, mert gyakran mi is „lecsúszunk”. De ha már kiállítás és könyv, inkább azokat szeretném megmutatni, amik még megmenthetők.

Most éppen min dolgoztok?

A Velencei Biennálé-kiállításra kiválasztott, már megszűnt Újpesti Ady Endre Művelődési Házat (7) fotóztuk az elmúlt napokban, azt kellene megírnom, és a következő fotózáshoz szervezni a bejutást.

A 2021-es Biennálé magyar kiállításának koncepciója (Othernity – Modern örökségünk újrakondicionálása) számotokra különösen releváns, hiszen a „keleti blokk” országaira jellemző sajátos, modern építészeti örökséget helyezi fókuszba. A meghívott építészműhelyek tizenkét emblematikus budapesti modern épület újragondolására tesznek kísérletet.

Magam részéről nem tartom az építészeti örökségünket speciálisan a „keleti blokk” országaira jellemzőnek. Bár azonos politikai helyzetben voltak ezek az országok, úgy látom, mindenki inkább a nyugat-európai és amerikai építészetet figyelte, ebből merítettek. Nem is szoktam használni a szocmodern kifejezést, szerintem feleslegesen skatulyáz. Inkább az érdekel, hogy a különböző kortárs stílustrendek közül mi és hogyan jelent meg a magyar építészetben, és milyen színvonalon. Nem pusztán szocialista beruházásnak kell tekintenünk ezeket az épületeket, hanem a jó alkotást kell meglátnunk abban, amelyik ezt megérdemli, akárcsak egy azonos korú festmény vagy szobor esetében. Ezek ugyanolyan figyelmet, értő elemzést és a róluk összegyűjtött tudás laikusok számára is érthető közvetítését kívánnák meg, mint a kor képzőművészeti munkái. Egyébként az építészek és képzőművészek kapcsolata abban az időszakban talán szorosabb is volt, mint ma, és ez megmutatkozott a két jellemző folyóirat publikációiban is. A Magyar Építőművészet számaiba Németh Lajos, Beke László írtak kiállításkritikát, Zádor Anna publikált, a Művészetben pedig gyakran foglalkoztak a kortárs építészettel.

A Virtuális leletmentés az idei Biennálé magyar projektjének egyik szakmai partnere. Mesélnél erről és a titeket érintő munkáról?

Ez az együttműködés egy szerencsés véletlennek köszönhető. A FUGA (8) tízéves születésnapján tartott konferencián a kiállításainkról kellett volna beszélnem, de az egyik szervező, Zöldi Anna javaslatára inkább a Leletmentés projekt lett a témám. A szekció moderátora, Molnár Szabolcs az Othernity projekt kurátori teamjének tagja volt, rajta keresztül kerültem kapcsolatba a Biennálé-projekttel. Abban állapodtunk meg, hogy a Virtuális leletmentést az addigi koncepció alapján, a tizenkét épület hiányzó elemeivel kibővítve folytatom. Ezzel tulajdonképpen a Kovács Dániel (vagyis a 17. Nemzetközi Építészeti Biennálé Magyar Pavilonjának kurátora) által kiválasztott épületek új vonatkozásukban, belső tereikkel is megmutatkozhatnak a Biennálé kiállításán, az én munkámat pedig segíti az ő forrásadatbázisa. Szerencsésnek tartom az ilyen együttműködéseket, mert mindig felvillant új szempontokat, és jó érzés látni, hogy másokat is foglalkoztat az, ami engem.

Beszéljünk egy kicsit Virág Csaba 1974–1979 között felépült Országos Villamos Teherelosztó épületének igencsak aktuális helyzetéről. Az épület nem mellesleg a Biennálé tizenkét kiválasztott projektjének egyike. Néhány éve úgy tűnt, hogy a szakmai összefogásnak köszönhetően sikerült megmenteni a pusztulástól, most mégis elkezdték bontani, a belsejét legalábbis már kipakolták. A Kiscelli Múzeum honlapján látható, hogy nem késlekedtetek a dokumentálással.

Az egy ad hoc menet volt, szabadságon voltam éppen, és regisztráltam a Kortárs Építészeti Központ épületbejárására, a fotókat így kivételesen én készítettem, egy kölcsöntelefonnal. Mivel mindenki azt hitte akkor, hogy megmenekül az épület, nem szerveztem újabb, dokumentáló bejárást. Virág Csaba épülete egyébként bravúrosan egyensúlyoz a történetiség és a kortárs karakter között, finom utalásokat tesz a múltra a homlokzat kontúrjával, a műkőből készült előtéri ülőfülkékkel, illedelmesen kikerüli a szomszéd ház sarokkövét, de Alvar Aaltót is idézi a nagyelőadó extravagáns famennyezetével. Nekem mégis a hátsó homlokzat egyik kis gesztusa tetszik a legjobban, ahogy a ház tömege – nem durván, csak egy kicsit renitensen – túllép a telek vonalán, az utca fölé nyúlik. Különleges és ráadásul nagyon látványos épületnek tartom ezt a házat, amit sokféle, turizmushoz, kultúrához, dizájnhoz kapcsolódó módon lehetett volna hasznosítani.

A Teherelosztón kívül itt van még a Győri Nemzeti Színház (terv: Harmati János, Vincze Kálmán, Győri Tervező Vállalat, 1973–78) ügye is. Ugyan lezajlott a rekonstrukciót érintő tervpályázat, a győri városvezetés mégsem feltétlenül a helyreállítást tartaná megfelelő megoldásnak, elsősorban arra hivatkozva, hogy a győriek nem szeretik az épületet (azóta kiderült, hogy a győriek inkább szeretik a színházukat és szeretnék megtartani – a szerk). Egyik oldalon van tehát egy állítólagos ellenérzés, a másikon pedig egy értékes építészeti teljesítmény, ami kordokumentum is. Ismét kilyukadtunk a szakma felelősségénél.

Remélem, a győri színház nem erre lesz példa, de általában a közelmúltunk épületeinek sorsával kapcsolatban mindig kiderül, hogy ma az adott területek szakértőinek szava milyen keveset számít. Az építészeti minőség kérdését nyugodtan rájuk lehetne bízni, fontos lenne az ő véleményük alapján dönteni arról, mi érdemes megőrzésre. 

Azért biztos arra is van példa, hogy egy épülethez szakértelemmel nyúlnak és kedvező a végeredmény.

Egy jó példa, amit sokan ismerhetnek, a Deák téri metróállomás központi tere. Ezt a részt néhány éve eredeti formájában újították fel. Megmaradtak a kör alaprajzú tér mennyezetén a sugaras vörösréz lamellák, a rózsaszínű ruskicai márvány falburkolat, a mozgólépcső előtt pedig a mennyezeti gombalámpák rasztere, a fal eredeti kőburkolata a fent futó vörösréz csíkkal. Lehet, hogy naponta átrohanunk a metróállomáson, de érdemes elfogulatlanul nézni, rácsodálkozni ezekre a tulajdonképpen elegáns terekre, részletekre!

A múlt század második felének építészetével, tárgykultúrájával foglalkozó szakemberek nap mint nap szembesülnek azzal a problémával, hogy a laikus közönség nem tesz különbséget a korszak kiemelkedő és kevésbé sikeres építészeti, tárgyi emlékei között. Mit gondolsz, milyen módszerrel lehetne szerethetőbbé tenni a jó épületeket, tárgyakat?

A laikusok – és nem csak a laikusok – egy része sajnos tényleg mindenféle különbségtétel nélkül, élből elutasítja ezeket. Azonosítja őket az akkori politikával, de az sem segít, hogy elhanyagolt állapotukban keveset mutatnak az eredeti építészeti koncepcióból. Pedig milyen szép volt a Déli pályaudvar lépcsőinek fehér kőkorlátja a vörösréz kapaszkodókkal (ezeket a MÁV éppen most tisztíttatja meg – a szerk.), vagy a padló és az oszlopok ezüstösen megcsillanó (és méregdrága) fekete norvég kvarcit burkolata, ami majdnem ötven éve állja a sarat! Persze ha az épület tiszta és megfelelően karbantartott lenne, könnyebb lenne szeretni. Minden egyes épületbejárás és erre fókuszáló városi séta segít a helyzeten, mert megláttat építészeti értékeket, jó megoldásokat a sokszor leromlott vagy csak elpiszkolódott felszín alatt. Ezeknek a házaknak az alkotói, az alkotói szándékok szinte ismeretlenek a közönség előtt, így a legtöbben nem is értik őket. Érdemes lett volna megfigyelni, az építész Pintér Béla (1925–1992) hogyan próbálta megteremteni az összhangot a Magyar Kereskedelmi Kamara 1969–1972 között felépült, Kossuth téri székháza és a környező épületek között. Hauszmann Alajos (1847–1926) a Kúria épületét tervezve, hasonlóan megküzdött az Országház hatalmas tömbjével, de ő inkább eltérni akart attól. Pintér a modern irodaházon a gótizáló épület ritmusát adta vissza, így foglalva állást az illeszkedés kérdésében (akárcsak a Várnegyedben álló Hiltonnál, amit szintén ő tervezett). Saját generációjának válaszát adta egy, az építészetben újra meg újra felmerülő kérdésre – éppen ez az, amiért ezeket az épületeket tisztelni kellene (ahelyett, hogy replikák épülnének). De tényleg nemcsak kordokumentumként érdekesek ezek az épületek, hanem lehetne élvezni is a tereiket, a mára már ritkaságszámba menően nagyvonalú anyaghasználatukat. Jó lenne tehát ezt az építészeti korszakot is beemelni a művészettörténeti kutatás területére, úgy, ahogy ez pár évtizeddel ezelőtt az addig megvetett szecesszióval történt. Ha több kiállítás, kiadvány foglalkozna vele, monográfiák, albumok születnének az építészekről és munkáikról, akkor sokkal könnyebben megértenék és elfogadnák őket az emberek.

Az interjúban említett leletmentések dokumentációja elérhető a Kiscelli Múzeum honlapján: kiscellimuzeum.hu/virtualis_leletmentes

^{| 1 Az épület tervezői: Szabó István – Jakab Zoltán, 1969–1972 | 2 Az épület tervezői: Farkas Ipoly – Kévés György – Mészáros Géza (IPARTERV). Belsőépítészet: miniszteri helyiségek: Nyári László (KERTI), bútorok: Gergely Gábor (IPARTERV), 1971 | 3 14. kerület, Hungária krt. Az épület tervezői: Molnár Péter – Sylvester Ádám – Vajai Tamás, 1993 | 4 2. kerület, Pusztaszeri út 59–67. Az épület tervezője: Hóka László, 1958–62, 1968, 1978 (IPARTERV) | 5 https://www.theveniceinsider.c... | 6 A projektről bővebben: Branczik Márta: A beton illata. In: Artmagazin Online, https://www.artmagazin.hu/arch... | 7 Az épület tervezője: Ferencz István (ÉSZAKTERV), 1986 | 8 FUGA – Budapesti Építészeti Központ, https://fuga.org.hu/}