A KÖZÖSSÉG EREJÉT KIHASZNÁLÓ KEZDEMÉNYEZÉSEK NAGY HÍVE VAGYOK

Beszélgetés Virágvölgyi Istvánnal, a Fortepan-kiállítás kurátorával

Topor Tünde – Winkler Nóra

Rengeteg fotó a falakon, termek hosszú sora. Néha egy-egy vörös vonal jelöli ki a megállókat, ahol egyes jelenségek kicsit részletesebben is kifejtésre kerülnek. A történelmünket tekintjük át, és azt, milyen volt benne gyereknek, fiatalnak, felnőttnek, öregnek lenni. A folyamatosan gyarapodó Fortepan archívum képei között vagyunk, a Nemzeti Galériában.

Artmagazin: Mit kell tudnunk a Fortepan archívumról, hogyan indult, hogyan állt/áll össze, és hogyan működik? 

Virágvölgyi István: Szepessy Ákos és Tamási Miklós gimnáziumi barátok az 1980-as években kezdtek el ócskapiacokon és lomtalanításokon különböző tárgyakat gyűjteni. Előszeretettel fotókat, minden formában, negatívként és papírképként egyaránt. Az évtizedek alatt gyűjtött képanyag lett végül is a Tamási Miklós által 2009-ben ötezer fényképpel elindított Fortepan honlap alapja. Az oldal lényegi eleme, hogy 1990 előtt készült fotókat gyűjt kizárólag digitálisan, és ezeket nagy felbontásban, szabadon elérhetővé tesz mindenki számára, felhasználáskor csak a képek forrását kell feltüntetni. Az oldal sikerét mutatja, hogy mára több mint hatszáz adományozó ajánlott fel hagyatékokat a közben 110 ezer képesre duzzadt digitális archívum számára, amely másfél-két havonta 1000–1500 képpel bővül folyamatosan. A családok privát fotói mellett mára már profi fotográfusok életművei, intézmények dokumentációs fotógyűjteménye és közgyűjteményekben őrzött műtárgyak digitális másolatai is megtalálhatók a Fortepanon. A Fortepan központi figurája kezdetektől Tamási Miklós, aki szerkeszti a beérkező képáradatot. Egyébként ő az egyetlen, aki fizetést is kap, amit négy magánember adományai fedeznek. A fotók digitalizálását, a fényképeket leíró kulcsszavak szerkesztését és a többi feladatot egy nagyjából tizenöt fős, hihetetlenül lelkes és eltökélt önkéntescsapat végzi. 

Screenshot 2020 03 22 at 14.19.01

Virágvölgyi István, Fotó: Mohai Balázs / HUNGART @ 2019

Hogyan illeszkedik a Fortepan a múzeumi közegbe, módosította-e a közgyűjtemények saját fotóanyagukhoz és annak felhasználásához való viszonyát? 

Illeszkedni szinte sehogy nem illeszkedik, jelenleg inkább egy zárvány. Azaz ez sem teljesen igaz, hiszen néhány intézményvezető a jövő szavára hallgatva együttműködik a Fortepannal, így például a Közlekedési Múzeum vagy Budapest Főváros Levéltára állandó partner. Egyoldalú kapcsolatra is akad példa, több hagyaték a Fortepanon keresztül került a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárába, mondjuk Schoch Frigyes izgalmas sztereo üvegnegatívjai vagy id. Konok Tamás színes diái a második világháborúból. Máskülönben nem is gondolom, hogy a Fortepan feltétlenül szeretne beilleszkedni a köz- gyűjtemények rendszerébe, mivel ereje abbanis gyökerezik, hogy kicsi, flexibilis, esetlen, gyors, és ettől is olyan szerethető. A közgyűjtemények nagyrészt elutasítják a szabad felhasználás gondolatát, amit az idő vélhetően ki fog kezdeni legalább részben, illetve előbb-utóbb érdemes lesz a közpénzből működő intézményeknek újragondolni ilyen szempontból is küldetésnyilatkozataikat. Persze nem feltétlenül kellene a Fortepan modelljéhez alkalmazkodni, megtehették volna az elmúlt tizenöt év- ben, hogy maguk hoznak létre nagy méretű, publikusan elérhető és kereshető archívumokat, amikben maguk szabályozzák a fotókhoz való hozzáférések szintjeit, és kérhetnének pénzt is a képek felhasználásáért. Érdemes megnézni, hogy a Fortepan megjelenése után milyen mennyiségű – korábban általánosan unalmasnak gondolt – archív kép került be a rengeteg publikáción keresztül a magyar köztudatba. Ez elsősorban a közgyűjtemények nehézkes hozzáférhetősége és csak másodsorban magas áraik miatt korábban lehetetlen lett volna, miközben ez alapvető fontosságú a privát és nemzeti szintű önképünk kialakításához. A Fortepan jelenleg közfeladatot lát el önkéntes alapon, remélem, helyére kerül majd ez a kezdeményezés idővel, ugyanis a Fortepan jelenlegi működési módja hosszú távon nem fenntartható. Az sem biztos, hogy pont így kell ezt csinálni, sőt, én is biztosan változtatnék bizonyos gyakorlatokon, de elvitathatatlan tény, hogy a Fortepan sok fontos lépést tett meg elsőként hazánkban, néhányat pedig világszinten is. Szintén elvitathatatlan erénye a Fortepannak a fényképek szeretete és a közjó szem előtt tartása.

Screenshot 2020 03 22 at 14.20.16

Svájc, Zürich, Dübendorf repülőtere, Gordon Bennett léggömbverseny, 1910 Fotó: Fortepan / Schoch Frigyes

Mi a jelentősége annak, hogy ez a kiállítás megvalósult, és hogy a Nemzeti Galériában valósult meg? 

Ugyan a kiállításon főként nem műtárgyakat mutatunk be, ilyen értelemben furcsa lehet ezt a tárlatot a Nemzeti Galériában látni, mégis nagyon fontos, hogy egy ilyen státuszú, országos hatókörű intézményben jelenik meg az archívum. A Fortepan mára megkerülhetetlen fotógyűjteménnyé nőtte ki magát, és időszerű, hogy teret kapjon egy hazai közgyűjteményben, amihez persze egy progresszív látásmódú vezető is szükségeltetett. Hiszen a Fortepan mindenevősége miatt megvalósulhatott volna ez a tárlat más fókusszal, más intézményben is. 

Kurátori szemmel egy ilyen anyagban mitől jó kép egy kép? 

Mit kell tudjon, hogy kiemelődjön a rengetegből és benne legyen a kiállításban? Egyrészt az archívumnak nyilvánvalóan van egy történeti vetülete, sok privát képbe beszűrődnek a 20. század nagy történelmi eseményei, ezeket fel kellett mutatni. Fontos kulcsszó volt még számunkra a válogatás során az intimitás, ugyanis a privát fotó esetében a legkisebb a távolság a fotós és alanya között – átvitt és sokszor fizikai értelemben is. Negédesség nélkül: olyan helyzetekben találjuk magunkat, ahová gyakran csak a fotógép mögött állónak volt bejárása. Persze kérdés, hogy van-e jogunk nyilvánosságra hozni ezeket a pillanatokat. Ha kellő körültekintéssel történik, akkor részemről a válasz igen. A Fortepan szerkesztett archívum, ahová nem kerül fel bármi, megítélésem szerint Miklós körültekintően válogat. Fontos még, hogy csak a közszereplők nevei vannak feltüntetve, így a személyek nem azonosíthatók. Természetesen kiemelt válogatási szempont volt még az esztétikum, némelyik képről senki nem tudná megmondani, hogy egy privát fotós vagy egy ünnepelt fotográfus képe. Ebbe a koktélba próbáltuk még belekeverni a különböző társadalmi rétegek, a falu-város-főváros rétegzettséget is.

Screenshot 2020 03 22 at 14.21.39

Tamási Miklós egy lomtalanításon talált zsák negatívval. A Fortepan alapítójának nevéhez fűződik még a Budapest100 vagy a Csillagos Házak projekt is. Fotó: Villányi Csaba és Salát Zalán Péter / HUNGART © 2019

Más elbírálás alá esik egy kép attól, hogy privát fotóarchívum anyagából jön, vagy ez eltűnik egy idő után, és azt kell megugorja, mint bármi más képnek, amit elég jónak talál a kurátor, hogy egy kiállításba bekerülhessen? 

A válasz igen és nem. Az ember nemigen keres intimitást egy sajtófotón, míg a privát fotónak ez az egyik kulcsa, ugyanakkor mindkettő lehet jó fotó azonos szempontok alapján is: izgalmasan mutatja be a témáját, érdekesen komponált, találó. De más elbírálás alá leginkább azok a képek estek, amikhez háttértörténetet is kapcsoltunk a tárlatban. A 200 fő képből 15-ről mesélünk el valamilyen izgalmas, de nagyon különböző jellegű sztorit: kicenzúrázták a fo- tókat az eredeti megjelenésükkor; le- égett az archívum egy része, ahonnan a fotó származik; vagy izgalmas sors adatott a kép főszereplőjének. Itt fontos szempontunk volt a képek kiválasztásánál, hogy valami olyasmit kapjon a látogató, amit különböző tárgyakon keresztül, a fizikai térben tudunk elmesélni, és ezzel is válaszoljunk a saját magunknak is többször feltett kérdésre: „Miért kell az internetet kinyomtatni?” Ehhez segítségül hívtuk még, a reményeink sze- rint gondolatébresztő válogatás és a sztorik mellett, a Kiégő Izzókkal (1998-ban alakult vizuális csoport – a szerk.) közösen készített portrévetítést, vagy példá- ul a ForteGo applikációval készített képpárokat a világháború utáni romos és a mai Budapestről is. 

Screenshot 2020 03 22 at 14.23.30

Magyarország, Soponya-Nagyláng, Zichy-kastély parkja, Gyerekek a Zichy család egyik kastélyának kertjében. A 13. századig visszavezethető Zichyek az egyik legbefolyásosabb és leggazdagabb magyar főnemesi család volt. 1909 Fotó: Fortepan / Zichy

Mennyire egyértelmű menet közben, hogy mi marad a 300-ban és mi nem jön ide? Hány kör kell a szelekcióhoz? 

Számtalan kört futottunk a képek válogatásakor. Először is több verzió felmerült a kiállítás fő gerincét adó koncepcióra: természetesen megfontoltuk – a honlaphoz hasonlóan – egy kronologikus elrendezés előnyeit és hátrányait, de a képek jelentésrétegeit is terveztük sorra venni (milyen jelentésváltozáson megy át egy kép, ha csak magát a fotót ismerjük, ha ehhez hozzáadjuk a helyszínt és időpontot, ha megismerjük a fotóst, illetve utána megtudjuk, mi lett a kép sorsa, hogy jutott a Fortepanig, mire használták fel azután). Amikor végül eldőlt, hogy egy képzeletbeli emberéletet veszünk alapul, az sok képet eleve kiszórt a válogatásunkból, hiszen rengeteg az olyan fotó a Fortepanon, amin nem szerepel ember. Ezzel együtt is úgy éreztük, hogy a Galéria nagyon vegyes közönségéhez (a kiállítás nagyrészt lefedi a nyári turistaáradatot a várban) így tudunk a legkönnyebben eljutni, erre lehet talán érzelmileg is a legjobban rácsatlakozni. Másrészt nagyon érdekelt az a történelmi belevetettségről szóló heideggeri gon- dolat, miszerint az életünk folyásán sokat alakíthatunk ugyan, de a kor, amibe születtünk, adott. Valószínűleg könnyen el tudjuk képzelni egymás mellett látva a 10-es és a 40-es évek gyerekét, micsoda különbséget okozott a 20. században harminc évvel korábban születni. De hogy a kérdésre is válaszoljak, Miklós és én is elkészítettük a magunk kb. 2000 képes induló válogatását, amit sokat beszélgetve végül én gyúrtam egybe, ki tudja már, hány fordulóban, kb. egy év alatt. Aztán Baán László is megizzasztott abban a több körben, amikor átbeszéltük a kiállítás koncepcióját és a képválogatás elveit. Kifejezetten érdekelte őt a projekt, nagy figyelmet szentelt a kiállításnak. Hihetetlen képbőséggel küszködtünk, sok, számunkra fontos képet kellett elengednünk, miközben Miklóshoz folyamatosan érkeztek az újabb és újabb izgalmas hagyatékok. Sokszor emlékeztetett szélmalomharcra a folyamat, de a végső válogatást magunkénak tudjuk érezni.

Screenshot 2020 03 22 at 14.25.32

Magyarország, Budapest, kilátás a Királyi Palotától a Krisztina körúti házsorra és a budai hegyek felé. Előtérben balra az Attila út (körút) és Váralja utca között, a Palota út kanyarjánál a Királyi Testőrség épületének romja. 1946 Fotó: Fortepan / Archiv für Zeitgeschichte ETH Zürich / Agnes Hirschi / Carl Lutz felvétele

Mit lehet megérteni, kiérezni, egy ilyen archívumot nézve, erről az országról? 

A Fortepan csalóka, egy kicsit retró, egy kicsit cuki – hiszen az emberek többsége akkor fotózik, amikor jól van, amikor valami „szépet” megörökíthet (vö. Facebook/Instagram-effektus). Ez egyfelől szerethetővé teszi ezt a képhalmazt, másfelől a Fortepan-szerkesztőknek külön figyelmet kell arra fordítaniuk, hogy ne uralják el a gyűjteményt a „gemütlich” nyaralási képek a Balaton partjáról. Ugyanis „legvidámabb barakk” ide vagy oda, elég lehangoló képet festenek a kora Kádár-korszak nyomoráról a BRFK helyszínelő fotói, vagy a kevés fennmaradt magyar holokausztfotó is arra emlékeztet bennünket, hogy nem volt mindig olyan ragyogóan vidám az a 20. század. A Fortepan képei valóságossá, szinte tapinthatóvá teszik az elmúlt század embereit, helyzeteit, de paradox módon függönyt is húznak eléjük, leöntik esztétikummal és a távolságba merevítik őket. Ez ellen próbáltunk meg az életkorok szerinti csoportosítással is küzdeni, hátha így jobban rá tudunk ma is kapcsolódni a képek mögött rejtőzködő valóságokra, hiszen mi is voltunk olyan korú gyerekek, mint a falóval játszó Zichy gyerekek, és mi is baktattunk haza a panelbe a fáradtságtól felpörögni készülő gyerekekkel és ételhordóval a kezünkben. 

Screenshot 2020 03 22 at 14.28.25

1959 Fotó: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.c.10

Mi volt, ami legjobban benned maradt, mert szívmelengető vagy döbbenetes, vagy bármi módon kívül esik a szokásoson, tudottakon? 

Van egy kép, amit nemigen lehet megemészteni, nekem legalábbis nem sikerült. Akárhányszor látom, újra és újra megdöbbent. A képen egy rabbi emelvényen szónokol az 1940-es második bécsi döntés után Erdélybe bevonuló magyar csapatokat üdvözölve. A háttérben az olaszok és a németek akkori hivatalos zászlaja egy nagy horogkereszttel a közepén. Nincs is igazán mit mondani, ráadásul erre a hatásra csak a fotó képes. A másik nagy rátalálásom Erdőssy Béla testvérének, Marcsának címzett fotólapjai a századforduló utánról, amelyek egy lomtalanításból kerültek elő (épp egy német múzeum érdeklődik irántuk). Az egyik oldalon valami hasonló áll szép, dőlt kézírással: „Gyertek át kocsonyázni jövő csütörtökön!” A másik oldalon pedig egy fotó, amin a festő Erdőssy közepes adottságokkal megáldott felesége, Irma eteti a tyúkokat, sétál napernyővel a kukoricásban a fővárosi házaspár Szodón töltött nyarainak valamelyikén. Mondhatni az információ nagy részét a saját magukról készített fotó hordozta, maga a korabeli Instagram.

Érezni-e és hol azt, hogy régen egyszerűen mást jelentett egy fotó, más volt a tétje? 

Erről az az 1914-es csoportkép jut eszembe, amihez egy újpesti iskola tanári kara kihurcolta a faasztalokat a földes udvarra, a lugas alá, és még azt is fontosnak tartották, hogy a kép közepére elhelyezzenek egy földgömböt. Ugyanakkor a kilőtt szovjet tankkal fotózkodó férfi gesztusa sokkal maibb, mint amilyennek 1956-ban számíthatott. Szelfit még nem tudott készíteni, de biztosan megtette volna. 

Screenshot 2020 03 22 at 14.31.33

Magyarország, Budapest, VIII. kerület, Lévai Oszkár (ma: Fecske ) utca a Déri Miksa utcai kereszteződésnél. 1956 Fotó: Fortepan / Nagy Gyula

Mennyire mintaszerű, ahogy az emberek magukat és az életüket fotózzák? Mi adja ebbe a mintát vajon, miért olyanok a fotók beállításai, amilyenek? 

Az ember megpróbál sugározni egy idealizált képet magáról a mindennapokban is, de a fotóról tudható, hogy a pillanat műve, így valós esély van ennek, a képzeletbeli képnek az örökkévalóságba való bebetonozására – ami egy pillanatra talán igen, a valós életben viszont nemigen sikerülhet tartósan. Illetve hajlamosak vagyunk az életünket fontos események logikus láncolatává egyszerűsíteni, és emiatt hajlamosak vagyunk így is fényképezni. Szerencsére az olyan nehezen kontrollálható érzelmek, mint a szeretet, ezt is felborítják, ennek köszönhetjük például az anyósülésen alvó lány fotóját, amelyik az egyik kedvencem az egész Fortepanról. Illetve az emlékekből néha kilúgozza a beleképzelt logikát és kisimultságot egy-egy fénykép, amiről kiderül, hogy mégsem az a ruha volt rajtunk aznap, a szomszéd fiú se volt olyan kövér, mint ahogy az emlékeinkben élt és mégiscsak a galérián volt a nagypapa ágya. 

Volt-e olyan, ami a saját családod, a ti privát múltatok értelmében volt fontos adalék, élmény, megerősítés a képeken? 

Nemrégiben halt meg nagymamám, utolsóként a nagyszüleim közül. Rá- adásul a szüleim sem élnek már. Nagymamám lakását ki kellett ürítenünk, és ilyenkor az emberre rátelepszik a múlt. A Fortepan létezése miatt én is máshogy vettem kezembe a régi fotókat, és ilyenkor látja az ember igazán, hogy az egy-egy fotóhoz kapcsolható információk milyen könnyen vesznek el. Sok képről nem tudom, ki van rajta, hol és mikor készült, talán soha nem is fogom már megtudni. Most arra várnak hűvös halmokban, hogy átválogatás után átadjam őket Tamási Miklósnak, hátha talál köztük érdekeset, és akkor végre én is Fortepan-adományozóvá válhatok. 

Screenshot 2020 03 22 at 14.32.37

1972 Fotó: Fortepan / Chuckyeager tumblr

A munka közben mi volt a magatok számára az a mondat, ami összefoglalja, miért csináljátok ezt a kiállítást?

Miklós számára egyértelmű volt, hogy ezzel, a digitális archívum számára szokatlan húzással a Fortepan ismertsége tovább nőhet, és így még több potenciális adományozóhoz jut el a kezdeményezés, még több képet sikerülhet megmenteni. Én egyrészt Fortepan-rajongó voltam és vagyok, ez már önmagában is elég személyes indoknak tűnt az induláshoz. Másrészt a közösségi kezdeményezések és általában véve a közösség erejét kihasználó kezdeményezéseknek nagy híve és pártolója vagyok. Általánosabb indok, hogy egy 110 ezer képes archívum már emészthetetlen méretű, nehezen kezelhető, valamilyen segédlet, értelmezés szükségeltetik hozzá, hogy megismerhető legyen. Fontos személyes indok még, hogy nagyon izgalmas volt Miklóssal együtt dolgozni, patakokban folyik belőle a konstruktív kreativitás, kifejezetten élvezetes volt a közös munka.

Screenshot 2020 03 22 at 14.34.01

Románia, Erdély, Beszterce (ma: Bistrita), Fa utca (ma: strada Liviu Rebreanu) Egy rabbi beszédet tart a magyar csapatok bevonulásakor. Az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntés értelmében a Harmadik Birodalom és Olaszország Észak-Erdélyt visszacsatolta Magyarországhoz. 1940 Fotó: Fortepan

Mit szeretnétek, hogy a kiállításon végigmenve érezzenek az emberek? 

Remélem, hogy vegyes érzelmekkel távoznak a látogatók. Egyrészt szeretnénk, ha élmény volna és jól éreznék magukat, jókat nevetnének, ehhez próbáltunk bő muníciót adni. Így talán nem nyomják agyon a látogatókat azok a tragikus mozzanatok a múltunkból, amiket fotón kell látnunk a valódi megértéshez, mint amilyen letaglózóan szembesülünk ezzel például Carl Lutz, akkori svájci alkonzul fotóján, ami az idén 75 éve kezdődött budapesti ostrom után mutatja a drezdai fotókon látottakhoz hasonló állapotú Krisztinavárost. De leginkább talán azt reméljük, hogy érdekesebbnek tartják majd saját múltjukat és értékesebbnek tartják majd a családjukban fellelhető fényképeket – és felajánlják a Fortepanon keresztül a köznek.

Screenshot 2020 03 22 at 15.48.22

Erdőssy Béla felesége, Irma. 1910 Fotó: Fortepan / Erdőssy Béla

A megnyitóra úgy mentem, hogy nem láttam sem a katalógust, se sajtóanyagot, se semmit, és nekem is az egyik legerősebb kép pont az volt, amit ti is a katalógus címlapjára tettetek. Ennek a képnek miben van az ereje? 

Ez egy rendkívül kedves kép. Talán ez a jó szó. Tele van életvidámsággal, de nem gejl. Vicces, de mégis van súlya, benne van a kor. Az még egy plusz jelentésréteget tesz hozzá, hogy a képen lévő kislány, Kőszegi Anna felismerte magát a fotón, amikor a Nők Lapja Fortepan-cikkének illusztrációjaként szembejött vele a fotó 60 évvel a készítése után. Az ő levelét is közöljük a kiállításban több más – sokszor nagyon megható – olvasói levél mellett. Ami még nagyon fontos, hogy ez egy kifejezetten jó kép, annak ellenére, hogy kicsit esetlen és dekomponált, amilyenek mi is vagyunk. Rólunk szól, akárcsak a Fortepan.

Screenshot 2020 03 22 at 15.51.55

Magyarország, Budapest, II. kerület, a Kacsa utca a Horvát utcából nézve. 1961 Fotó: Fortepan

Minden múlt a múltam – Válogatás a Fortepan fotóarchívum képeiből, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2019. augusztus 25-ig

full_006112.jpg
A Guerilla című magyar film csapata támogatja a Fortepant

Az 1849-ben játszódó történet két testvér viszonyán és egy szerelmi háromszögön keresztül, közeli perspektívából mutatja meg az erdőben harcoló fiatal gerillák életét.