Kertész első kézből – Kései nagyítások vs. korabeli kópiák

Mórocz Csaba

Kertész amerikai sikere hosszú évtizedeket váratott magára, de a művész halálának évében André Kertész Of Paris and New York címmel az Art Institut of Chicagóban megnyílt kiállítása visszavonhatatlanul a 20. századi fényképezés arisztokratái közé emelte. Sőt egy csapásra kitárta a kertészi fotográfia előtt a médium alig egy évtizeddel korábban kialakult kereskedelmének kapuit is. (1)

A néhány hónappal később New York-ban, majd Párizsban látható tárlat a francia korszak kezdetétől 1954-ig tárgyalta az életművet. Csakis olyan nagyításokat mutatott be, mintegy kanonizálva, muzeálissá avatva ezzel Kertész korai kópiáit, amelyek a felvétellel egy időben készültek. Ha az akkor egyre dinamikusabban fejlődő fotókereskedelem azóta is használatos terminológiájára hagyatkoznánk: az Of Paris and New York egy „vintázs” kiállítás volt.

A vintázs-koncepció – azaz a nagyítás dátumának elve, a ritkaság szerinti rangsorolás – a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján szilárdult kereskedelmi konvencióvá, és rövidesen a múzeumok által is általánosan elfogadottá vált. Míg a vintázs megjelenése a kereskedelemben az értéktöbbletet generáló ritkaság-faktor profitra váltását jelentette, addig a fotótörténeti és fotóesztétikai kutatás egy újabb nézőponttal gazdagodott. Ezentúl az alkotói folyamatot – a művész által felhasznált anyagok sajátosságán túl – azzal a sokrétű laboratóriumi praxissal együtt is értelmezték, ami ugyanannyira meghatározó a kép létrejöttében (és mibenlétében), mint a felvétel maga.

Egy szó, mint száz, a nyolcvanas évekkel kezdődően a jelentős múzeumok és kereskedők, a köz- és magángyűjtemények a vintage vs. printed later (késői nagyítások) (2) határozottan kijelölt frontvonalai szerint vásároltak, és erről a Kertész-fotográfiák látszólag ellentmondásos, de a kínálat és kereslet törvényei által megszabott árai is hűen tanúskodnak. (3)

Printed later
Egészségügyi problémák miatt Kertész a háború befejezésének éve után többé nem dolgozott fotólaborban. A hatvanas évek elején úgy döntött, hogy elsősorban New Yorkban készült felvételeiből nagyításokat készít, azzal a céllal, hogy ezeknek nyilvánosságot találjon. Egyfajta személyes leltár is ez, amelyet a későbbi párizsi és New York-i kiállítás is ösztönzött. A művész nagy kiállításait követő elismerő visszhang felhívta Kertészre a New York-i Light Gallery figyelmét, amellyel 1972-ben a művész szerződést is köt két portfólió-széria kiadására.

Ezek a portfóliók – párizsi és amerikai képekkel, egyenként tíz-tíz nagyítással – 1250 dollárért voltak megvásárolhatók. A portfólióban kiadott kétszer tíz kép egyenként is megrendelhető volt, Kertész ezeket a vásárlói igények függvényében nagyíttatta. (Az 1939-ben készült Melankolikus tulipánból ekkor 150 kópia készült.) A vállalkozás sikeres volt, a fotók árai folyamatosan emelkedtek, a művész hagyatékában őrzött árakkal kapcsolatos feljegyzések szerint az ikonikus Mondriannál (Chez Mondrian) ára 1975 és 1982 között 425 dollárról 1500 dollárra ugrott, míg A villa 300 dollárról 1200 dollárra emelkedett. (4)

A képek árainak változása azt is sejteti, hogy újabb és újabb nagyítások készültek, de inkább az amerikai és nem a francia korszak felvételeiből. A Sotheby’s 1979 és 1980-ban rendezett árverései egyszerre „hivatalosították” a galériák által korábban megszabott árakat. (1979-ben a Mondriannál 1200, a következő év májusában A villa 1650 dollárért kelt el.) Valójában ezek az eredmények sarkallják az immár a kereskedelem által is ünnepelt idős Kertészt arra, hogy nagy számban rendeljen nagyításokat Igor Bakhttól, attól a laboránstól, akivel 1966 óta dolgozott.

Ha feltennénk a kérdést, hogy hány kópia készült a Kertész-hagyaték Franciaországba érkezésének előestéjén a negatívokról (1983–85 körül), arra az André & Elisabeth Kertész Foundation és az a négy észak-amerikai galéria, amely a ’80-as évek második felében Kertész printed later-kereskedelmét a kezébe vette, talán tudna válaszolni. Az árverőházak nyilvános adataiból arra lehet következtetni, hogy ez a szám néhány ezer. Ez tekintélyes mennyiség, de könnyűszerrel szétoszlana – mondjuk – 150 fotó között. De a kalapács alá kerülő fotók ismétlődése és a kereskedelem diktálta logika is azt sugallja, hogy ez a „néhány ezer” mindenekelőtt a kiállítások, a kritika és a kereskedők által emblematikusnak ítélt, az életműből már réges-rég elkülönített, néhány tucat kép között oszlik szét. (5)

A www.artnet.com adatbázisa 1985 és 2010 között 2716 eladásra szánt Kertészről informál. (6) A képek háromnegyed része printed later kópia volt. (Ezeknek több mint fele nem talált vevőre.) A képek (sokszor azonos képek!) becslési árai időről időre ugyan ingadoztak, de az elért összegek jobbára 1000 és 4000 dollár között váltakoztak. Jóllehet a Mondriannál 6–8000 dollárért, sőt ritkán többért is elkelt.

A sikertelen vásárlóknak nem kellett sokat türelmetlenkedniük, hogy a kép újra feltűnjön egy következő árverésen az utolsó két évtizedben a kései nagyítású Mondriannál 160 alkalommal jelent meg az aukciósházak katalógusaiban. Mindennek tükrében úgy tűnik, hogy a felnőttkorba lépett médium körüli lelkesedés, a művész immár elismerten élvonalbeli státusza és a fotográfia-kereskedelem exponenciális fejlődése ellenére az elmúlt huszonöt év során a késői nagyítások árai mintha csakis a gazdaság derűs vagy borús mutatóinak függvényében változtak volna.

Bár ezek a fotók kétségkívül a művész negatívjai után készültek, csak annyiban hasonlítanak Kertész mesterműveire, mint Dürer korabeli metszetei 19. századi nyomataikra. A dömpingszerű, poszter módra közhelyessé váló, kései nagyítások kereskedelme alig áll kapcsolatban a fotográfia gyűjtésének újszerű jelenségével, hanem inkább a fotókereskedelem demokratizált Monopolyszerű hazárdjátékára hasonlít. A kultikus vintázskópiák (pontosabban az 1926 és 1945 között készült, Kertész által előhívott művek) piaci sorsa viszont gyökeresen másként alakult.

Vintázs
Az 1985-ös chicagói kiállítás Párizsban készült felvételeinek korabeli nagyításai elsősorban a valahai Julien Lévy Collection Kertész-mesterművei voltak, amiket Lévy, az egyszerre ambíciózus esztéta és sikertelen kereskedő kópiánként 25 frankért vett Kertésztől az 1930-as évek elején. Bár a negyven képből, saját bevallása szerint egyetlenegyet sem sikerült eladnia, a Lévy-hagyatékkal Kertész brilliáns kópiái az Institut of Art gyűjteményébe kerülte.

Hogy a kiállítás kurátorai kizárólagosan a vintázs nagyítások bemutatása mellett döntöttek, az egyrészről az életmű korai anyagszerűségét próbálta bemutatni, másrészről benne rejlett a szériában készült uniformizáltan nagyított, a muzealitást nélkülöző „printed later”-kópiák egyfajta elutasítása is. A művész korai periódusának szakértője, Sandra Phillips Lévy gyűjteményének darabjait olyan gyűjtőktől származó képekkel egészítette ki, akik Kertész vintázs fotóit a hetvenes évtized kései éveiben kezdték vásárolni a művésztől. Ezek az akkor is ritka kópiák már ebben az időben 5–8000 dollárért cseréltek gazdát, de Kertész feljegyzései 1979-ből egy „Mondrian, Glasses and Pipe, 1926” 15 000 dolláros áráról is megemlékeznek.

1997-ben egy ugyanilyen kép, tehát egy korabeli kópia, már 340 000 dollárért talált gazdát egy New York-i árverésen. A villa, amely egy Fernand Léger-vel elköltött késő esti vacsora minden részlettől megfosztott és emblematikusan modern emléke, 1991-ben a Christie’s kalapácsa alatt 250 000 dollárért kelt el. Ezt a kópiát Florent Fels, a Voilà képes újság első tulajdonosa, Kertész valahai munkaadója, alig 12 évvel korábban adta el 16 000 dollárért egy kaliforniai kereskedőnek.

Amennyire a Mondriannál a printed later képek kereskedelmének szeszélyes szubrettje, ugyanannyira a korabeli kópiák árveréseinek szívdobogtató csillaga is. A bizonyíték erre az a kifogástalan nagyítás, amely 1997 áprilisában 270 000 dollárig emelkedett a Christie’s árverésén, hogy aztán nyolc évvel később – ezúttal a szomszéd várban – immár 400 000 dollárért keljen el.

A Kertész-féle vintázskópiák kereskedelme azonban nem csak az árverőházak önbizalmat és bizonyosságot kölcsönző privilégiuma. A kölni Galerie Wilde már 1982-ben kiállította a német származású és akkor Amerikában élő Thomas Walther gyűjteményének korai Kertész-kópiáit, azokat, amelyek húsz évvel később aztán a MOMA gyűjteményébe kerültek. Wilde katalógusában Kertész korai kontaktkópiáit egyedi méreteiket követve reprodukálták, így volt ez a három évvel későbbi chicagói katalógusban is, sőt a kiállítás Metropolitan-beli bemutatójának idején létrejött New York-i Edwyn Houk Gallery kiállításának katalógusában is.

Houk – aki korábban az extravagáns és szimpatikus művészeti kalandor Barry Friedman üzlettársa volt – a vintázs fotográfia kereskedelmének egyik úttörője, Kertész-kiállításának katalógusa pedig ma a Kertész-vintázsok egyik kalauza. Houk hófehér kiadványának borítóján a kvázi-logó Mondriannál-képeslapot „actual size” méretben reprodukálta, és akkor, 1985-ben – 12 évvel a Christie’s négyszázezres eredményét megelőzve – már félmillió dollárt kért érte! A fák ugyan nem nőnek az égig, de 2010-ben a Paris-Photo Howard Greenberg Gallery standján egy hasonló képeslap 600 000 dollárért talált gazdára.

De sokkal olcsóbban is kaphatók Kertész korabeli nagyításai. És nemcsak az amerikai galériákban vagy árveréseken, de Európában is. A Sotheby’s Londonban 2008 májusában 55 000 euróért adta el Kertész Ady-sorozatának legmeghatóbb felvételét, és a Christie’s Paouillac-hagyaték árverésén eladott képek is messze voltak a Kertész-ikonok áraitól. Sőt 2009-ben, a kiváló berlini Galerie Hendryk Berinson a párizsi magyar művészkolónia életét megörökítő képeket is árult egy-kétezer euróért nagy- szerű Kertész-kiállításán. Ezek a fotók kétségkívül a művész korai nagyításai, de csak távolról kapcsolhatók az életműhöz és – nélkülözve a kertészi fotográfia merész kivágásait és tónusgazdagságát – inkább csak a század eleji párizsi magyar színtér emlékei.

Lehet, hogy ezek az árak, még ha néha nagy számok is, „csak” számok. Olyan számok, amelyek mindenekelőtt a kertészi vintázs egy csak képzeletbeli, de titokban áhított, unikalitására utalnak. A fotográfus korai munkáinak egyediségét sejtetik, az alkotás bizonytalan voltát jelzik. Valójában ez a meghatározhatatlan érzékiség, a művész keze von határt a korai kópiák és a monoton precizitással végrehajtott kései nagyítások között. (7) Kertész képeinek kereskedelme kiváló bizonyíték erre.


Jegyzetek:
(1) Lásd Mórocz Csaba: A hiúság vására – A fotókereskedelem története Harry Lunntól a Paris-Photóig. Artmagazin 2010/5. 12–19.

(2) Ez Kertész esetében mindenekelőtt azokra a felvételekre vonatkozik, amelyeket a művész a háború végét megelőző években készített. Azaz egy Magyarországon vagy Párizsban készített felvétel negatívjáról a hatvanas években vagy később nagyított kép printed later kópiának minősül, még akkor is, ha ezek egy része még Kertész életében, az ő szándéka szerint és felügyelete alatt jött létre.

(3) A jelentős 20. századi fotográfusok késői nagyításainak kereskedelme elég ritka, az örökösök néha törvényes úton is védik érdekeiket. Man Ray printed later kópiái néha előbukkannak (például a művész könyveit megjelentető kiadók archívumából), de ezeket a Man Ray Trust azonnal és törvényes úton hamisítványoknak minősíti. Hattula Moholy-Nagy néhány kiadást ugyan készített apja fotóiból, de ezeknek gyakorlatilag nincs piaci ára. A Foundation Henri Cartier-Bresson a művész Magnum-pecsétes kópiáit bírósági végzéssel elkoboztatja.

(4) Tehát az, hogy 1960 és 1978 között nagy számban készültek volna ezek a kópiák, elsősorban napjaink kereskedelmének üzleti érve, nem a múlt realitása.

(5) Bizonyára több száz negatívról készült késői nagyítás, de egyesekről tíz, míg másokról kétszáz (vagy több). A korai magyarországi negatívokról bizonyára kevés. A „néhány ezer” nagyon óvatos becslés.

(6) Ez a szám azokra vonatkozik, amelyeket az árverezőházak – sikeresen vagy sikertelenül – meg- próbáltak eladni. De a két nagy ház, a Sotheby’s és a Christie’s sok esetben Kertész printed later kópiáit nem veszi be aukcióra.

(7) Magyarországon a Petőfi Irodalmi Múzeum, a Nemzeti Múzeum és a Magyar Fotográfiai Múzeumban vannak Kertész vintázskópiái. A PIM a teljes Ady-sorozatot tudhatja magáénak (1984-ben a chicagói kiállításra is kölcsönadta őket). A Fotográfiai Múzeum printed later Kertész-kópiái a szigetbecsei Kertész-házból kerültek a múzeumba, Kertész ajándékaiként.

Full 002599
Full 002600
Full 002602
Full 002603
Full 002604
Full 002605