Díj a legszebbnek egy kifejezetten nem szép évben
Eladható, friss, tehetséges
2020-ban a Főfoto nyerte a legszebbnek járó Artmagazin-díjat a fiatal fotós, Varga Matti munkáit bemutató, egyéni kabinetkiállításra emlékeztető standjával. A díj apropóján a 2019 decemberében nyílt kiállítótér-labor-kávézó alapítóival, Krasznai Jánossal és Zsigmond Gáborral, valamint Varga Mattival zoomoltunk.
Artmagazin: Miért csináltátok meg a Főfotót? Miért gondoltátok, hogy Budapestnek szüksége van egy ilyen helyre?
Zsigmond Gábor: Nemcsak Budapestnek, hanem nekünk is szükségünk volt egy ilyen helyre. A Főfoto nagyon régi tervünk volt. Jánossal óvodába és általános iskolába is együtt jártunk – majd később a Práter utcában megint összesodort bennünket az élet. Utána pedig már mondhatjuk, hogy elválaszthatatlan a barátságunk, és kisebb kanyarok után – János inkább filmes irányba indult, én pedig fotózásból éltem – munkakapcsolatba is kerültünk. A Főfoto nem szól másról, mint a fotó iránti szeretetünkről.
Krasznai János: Elég hamar analógszentély lett a helyből.
Zsigmond Gábor: Mindig nevetünk, hogy a Főfoto milyen hamar elérte ezt a státuszt, pedig a Covid miatt nem is tudott annyira feldübörögni ez a hely sem.
Már az elejétől úgy terveztétek, hogy valamilyen kiállítási program is társuljon a kávézó, a labor és a bolt mellé? Több pályakezdő vagy feltörekvő alkotó állított ki nálatok – cél, hogy a fiatalabb generációra fókuszáljatok?
Zs. G.: Cél, hogy a fiatalokat mutassuk be. Akik amúgy is benne vannak a vérkeringésben, azok már járják a maguk útját.
K. J.: Akik ismernek minket, nagyon kíváncsiak voltak, hogy két ilyen kritikus és a fotóról ennyire határozott véleménnyel rendelkező ember majd milyen galériát fog csinálni. Valahogy a kettőnk ízlése mégis igen hasonló. A Főfoto első kiállítója pont az Art Marketen is bemutatott Varga Matti volt. Ő volt az első olyan fiatal művész, akinél mindketten úgy éreztük, hogy nagyon jó, amit csinál. Friss, tehetséges – és eladható. Ezért is hívtuk vissza őt az Art Marketre, mert azt gondoltuk, hogy a vásár arról szól, hogy tudjunk eladni is – ez hál’ istennek nagyon jól sikerült.
A Főfoto kiállítási programjában mennyire fontos az eladhatóság?
Zs. G.: Nagyon. Kollekciót is építünk, felvásárolunk munkákat év közben, amelyek bármikor készen állnak az eladásra. Tudjuk, hogy sokat kell még tenni azért, hogy itthon a fotót helyi értéken kezeljék a gyűjtők, illetve általában kezelje a közönség. Már az elején láttuk, hogy ez hosszú folyamat lesz. Szóval amikor nincs hivatalos kiállítás a kiállítótérben, akkor ennek a kollekciónak a részei rotálódnak a kiállítótér falain.
Egy olyan évben, amikor a vásáron a hazai galériák nagy része nem vett részt a koronavírus és az abból következő gazdasági helyzet miatt, ti mégis úgy döntöttetek, hogy idén debütáltok. Miért?
K. J.: Gondolkoztunk azon, hogy lemondjuk a szereplést vagy összehúzzuk magunkat. Ledényi Attila segített végül a döntésben – ő azt mondta, ha Mattival megyünk ki, akkor bízhatunk magunkban és nem lesz felesleges a kint eltöltött idő. Mi anyagi sikert is vártunk a vásártól, és ez be is jött.
Zs. G.: Nekünk is jót tett ez a pozitív szereplés, miután pont az első évünk lett ennyire nehéz – hol bezártunk, hol kinyitottunk.
Mattival hogyan ismerkedtetek meg?
Zs. G.: Régóta figyeltük már a munkáit – azt hiszem, még a Tumblren fedeztem
fel a siófoki képeit.
K. J.: Az interjú elején analóg Mekkáról beszélünk, és aztán bejön a legsike resebb művészünk, akit a Tumblren fedezünk fel. Csodálatos. (Nevet.) Az első főfotós kiállítás mellett Mattival az is nagyon fontos lépés volt, hogy közösen tudtuk kialakítani a munkái árait. Szerintünk a fotópiac azért is döglődik, mert a fotó rosszul van árazva Magyarországon. Karácsonykor tervezünk is egy olyan kampányt, ahol szintén csak Matti képeit fogjuk árulni. Érintésmentesen, webshopból; a Főfotón keresztül juthatnak el így Matti képei ajándékként azokhoz, akik vágynak rájuk.
Elhangzott, hogy a fotográfia iránti szeretetetek szülte a Főfotót. Több területen próbáljátok népszerűsíteni a kortárs fotót – igyekeztek a feltörekvő generációval dolgozni, és igyekeztek egy, a mai magyar, a kultúra iránt érdeklődő pénztárca számára megfizethető árképzést kialakítani. Emellett miket csináltok még?
Zs. G.: Például mi adtunk otthont az FFS Szerdáknak. A Covid miatt elmaradt egy csomó workshopunk – például cianotípiafoglalkozást terveztünk. Sok minden volt betárazva tavasznyárra, amikről azért nem tettünk le. Tervben volt fotósok meghívása, akik a saját képeikről beszélnének – ezek az események áprilistól startoltak volna.
Varga Matti
A Mellownoon sorozat képei épp azokat a balatoni fényeket örökítik meg, ami iránt mindannyian rajongunk.
Varga Matti: Balatoni születésű lány vagyok, a gyerekkoromat végig a tó mellett töltöttem. A vírus beálltával nem igazán lehetett sehova utazni, így idén nyáron két hónapig egy huzamban Siófokon voltam és újra el tudtam merülni a balatoni létben. Úgy, mint annak idején, amikor ez teljesen természetes dolog volt. A lassú és nyugodt létezést, valamint az otthoni biztonságot is újra átéltem most, és ezek előhozták a gyerekkori emlékeimet, ez volt a sorozat kiindulópontja.
Az a benyomásom, hogy komolyabb előkészítési fázis előzte meg a fotózást.
Jól gondolod. Visszanézve az archív dolgaimat – már csak a telefonom képanyagát –, azt vettem észre, hogy rengeteg vízfelületről van videóm és képem, amiket az évek során csináltam, mert annyira megbabonáz ez a jelenség. A Mellownoon úgy állt össze, hogy megjelentek a fejemben vízen lebegő csendéletek képei, de először nem tudtam, hogyan lenne érdemes kivitelezni. Először ezt kellett kilogisztikáznom. Pofonegyszerű dolog lett a megoldás: egy felfújható strandpárnára tettem rá egy tálcát, lefordítva, majd arra egy terítőt. Utána jött az a feladat, hogy összeállítsam a különböző szetteket – ez több hétig tartott. Közben figyelnem kellett a széljárást – ma már tudom, hogy egy 7 km/hs szél még belefér, de annál többnél már nagyon hullámzik a víz – és az időjárást is, hiszen konkrét elképzelésem volt arról, hogy mik azok a fény és színviszonyok, amikre szükségem van. Illetve mindig szükségem volt egy segítőre is. A tervezés így hosszabb folyamat volt, mint maga a fotózás. A sorozat végül öt képből áll – ezek mind külön napokon készültek.
Sok csendéletet vagy beállított kompozíciót ábrázoló fotód van – a képeken szereplő tárgyak pedig sokszor szimbolikusnak tűnnek. Direktek ezek a művészettörténeti áthallások és szimbólumok?
Általában van egy megérzésem azt illetően, hogy számomra egy tárgy mit jelenthet – ami aztán a befogadó számára jelentheti ugyanazt vagy teljesen mást is. Egyébként ez a második eset sem zavar. A jelentésrétegek nyilván eszközök – ezekkel szeretek élni én is. Szerintem az is egyértelmű a képeim kapcsán, hogy nekem fontos az, hogy esztétikusak legyenek. Volt olyan időszak, amikor többen is mondták a fotóimra, hogy túl esztétikusak – akkor kicsit szégyelltem is ezt. De ma már felvállalom.
Egyszerre végzed egy set designer, egy stylist és a fotós munkáját. Egyedül készíted elő a képeid, vagy van csapatod, akikkel bizonyos feladatokat megosztasz?
Nincs csapatom, mindent egyedül csinálok. Van, amikor azt érzem, hogy ez idő és energia tekintetében nehezíti a helyzetem. Viszont azt is tudom, hogy semmit nem adnék ki szívesen a kezemből.
Nagyon sok korábbi munkád az épített környezethez kötődik vagy olyan emlékeket idéz fel, amik egy adott környezethez kapcsolódnak. A The Stranger I Know esetében például egy idegen házban keresel emlékeket.
Igen, a Mellownoon kicsit más, mint az előző sorozataim – eddig inkább építészeti helyszínek inspiráltak. De a The Stranger I Know sorozat helyszíne úgy adódott, hogy a képeken szereplő lakás egy ismerősöm nagyszüleié volt – én a felszámolás előtti hónapokban jártam ott. Első körben arra kértek, hogy fotózzam be a lakást, hogy fel tudják tenni különböző ingatlanos oldalakra. Amikor bementem és észrevettem, hogy minden úgy van ott, ahogyan ők éltek a lakásban, hátborzongató érzés volt, de megnyugtató is egyben. Ezek a kettős érzések nekem mindig nagyon inspirálóak. Az is hozzátesz a dologhoz, hogy gyerekkorom óta imádok kutakodni régi dolgok között. Padlásra felmenni, pincébe lemenni, dobozokat kinyitni. Az ismerősöm ennél a lakásnál megengedte, hogy nézelődjek, nyugodtan fedezzem fel a dolgokat, meg is lepődtem, hogy őt ez nem zavarja. Aztán el is szomorodtam kicsit – nyilván belegondol az ember, hogy mi lesz azokkal a dolgokkal, amiket egy életen keresztül felhalmozunk? Mit tudunk magunk után hagyni úgy, hogy az valahogy meséljen rólunk, egyáltalán mit mesél rólunk? A dolgaink hogyan lesznek megőrizve, egyáltalán megleszneke?
A standon bemutatott After August sorozatod hangulatában valamelyest hasonló a The Stranger I Know-hoz.
Ez a munkám egy balatoni nyaraló nyár utáni állapotát mutatja meg. Gyerekkoromban mi sokáig nyaraltattunk. Azok a terek, amik nyáron nagy nyüzsgésnek adtak otthont és élettel voltak tele, év közben lakatlan terei voltak a házunknak. Ezektől 8–9 évesen picit tartottam is. Az After August esetében azzal foglalkoztam, hogy hogyan tudjuk átvinni a nyári emlékeket az őszbe, illetve ezekbe a terekbe visszacsöppenve hogyan tudjuk őket minimálisan megtölteni élettel.
Varga Matti 2016-ban a MOME fotográfia szakán szerzett diplomát, azóta több hazai (például Octogon) és külföldi magazinban (LensCulture, The Guardian, IGNANT, Somewhere Magazine) jelentek meg képei. 2017-ben megnyerte a LensCulture Emerging Talent Awards-ot, 2020-ban pedig jelölték a Highlights of Hungary díjra. Jelenleg Budapesten él és dolgozik. A Főfoto idei standja három sorozatának képeiből – Mellownoon, The Stranger I Know (Az idegen, akit ismerek) és After August (Augusztus után) – mutatott be válogatást.