Kényelmesen élhet, dolgoznak a gépek

A nő és a szocialista reklám

Lépold Zsanett

Milyen folyamatok zajlottak a háttérben, milyen szempontok szerint alakult a reklámok világa és abban milyen szerep jutott a lányoknak, asszonyoknak? Illetve hogyan alakultak a lányok-asszonyok egyre inkább nővé? Vigyázat, nyomokban gendert tartalmaz!

A hatvanas években a turizmus felvirágoztatása egyet jelentett a vendéglátóipar népszerűsítésével is. Az elektromos kisgépek idővel a háztartásokba is bekerültek, így egy turmixgép már nem csak a presszó kelléke lehetett. Az 1962-es reklámfotó bikinis szőke manökenje mintha az amerikai ideált követve, egy úszómedencéből pattant volna ki az üdítő turmixért, ám az impozáns gép alatti viaszosvászon terítő és a kopott háttér megöli az illúziót. Fotó: Bauer Sándor / FORTEPAN


Magyarországon a második világháborút követően a fogyasztási szokások átalakulása kihatott a reklám szerepének változására is: nemcsak hogy megjelentek a kereskedelmi plakátok, de az ötvenes évek végétől napjainkig jelentős ikonológiai változásokon mentek keresztül. A „reklámipar” főszereplői (és célközönsége is) inkább a nők voltak, akik a Rákosi-korszakot illusztráló sztahanovista karaktert levetették magukról, hogy a késő Kádár-korszakra már egy markánsan eltérő nőideál jelenhessen meg. A folyamat számos tényezőnek volt köszönhető, megbújtak mögötte gazdasági és politikai érdekek, de közrejátszott az emancipációs folyamat is – ami eleinte inkább csak retorikaként működött.

Az uniformizációs kísérlet

A Rákosi-korszakban a kereskedelmet felülről szabályozták, ezáltal az iparcikkek csak a kijelölt állami áruházakban voltak elérhetők. Ilyen helyzetben a plakátok teljesen más funkcióval bírtak: mivel nem volt széles és változatos áruválaszték, kizárólag a propaganda eszközeként jelentek meg. A hirdetések az ország újjáépítése, a fejlődő szocialista vállalatok és az ötéves tervek népszerűsítésére korlátozódtak.

Az 1950. március 25-én megjelent Nők Lapja címlapja méltán hirdeti a sztahanovista nőideált: a traktort vezető, dolgozó nő, aki a kor törvényei szerint mentes mindenféle sallangtól és sminktől. Fotó: Artmagazin



1964-ben jelent meg a Lakáskultúra első száma, a lakberendezés téma és divat lett. A kényelmes otthont, és annak reklámfelületen megjelenő jelképeit, a modern bútorokat és háztartási gépeket a nők értékelték igazán, a lakásbiztosítások reklámjai is őket célozták meg. Fotó: a MKVM jóvoltából


A Rákosi-rezsim a szovjet modellt követve új korstílus megteremtését tűzte ki célul, ami nemcsak a művészeti műfajok, hanem „a propaganda, az életvitelmodellek, az emberképről vallott nézetek megformálását” is magában foglalta. Így vált ideológiai eszközzé „az utcakép egésze, a reklám, a lakásbelső, a divat, az ünnepi dekorációk kialakítása, az újságok híranyaga és képi világa” is.1 Ennek megfelelően az ötvenes évek első felében az öltözködés terén „uniformizációs kísérlet” ment végbe, amely keretén belül az egyszerűség, a célszerűség és a praktikusság jegyeit tették követendő példává – szemben az egyedi ízléssel. A ruhaipar az erkölcsi minták, a dolgozói magatartás felmagasztalása mentén szerveződött, és ostorozott mindent, ami ezzel szembement. A Nők Lapja első számai is ezeket az üzeneteket közvetítették: a „mai nő öltözködése célszerű, egészséges és csinos. A nagy áruházak nem a divatkirályok esztelen hóbortjait, hanem a dolgozó nők érdekeit szolgálják.”2 A középpontba az állami konfekcióipar nagy számban gyártott, egyszerű és egységes ruhadarabjai kerültek – ezek szerepeltek a lapok hasábjain. Ennek fényében a divatbemutatók is átalakultak, a manökenek helyét átvették „az egészséges termetű fiatal lányok, asszonyok, dolgozó nők”. Ezzel párhuzamosan visszaszorultak a tudósítások a hazai és nemzetközi divateseményekről is. Az egyenlőség eszméjének erőltetése mögött a két világháború közötti időszakkal, a „régi, polgári világgal” való szakítás volt. Minden ember egyenlőnek tekinthető, az azonos öltözet révén eltűnnek a társadalmi különbségek – legalábbis látszólag. Az új ideál miatt olyan kiegészítőket is elítéltek, mint a nyakkendő, a kalap, a fodor, a rúzs, a körömlakk vagy a lakkcipő, melyek az „elvetendő burzsoá, kispolgári szokás” és „öncélú divatozás” megtestesítőjeként jelentek meg a kor retorikájában.3

A „totális nevelés”, a „szüntelen tanulás”, az „emberátalakító program” kulcsfogalmakká váltak a külső és belső terek átalakításánál is. A cél a nyugati kultúra, a régi, polgári szokások száműzése az otthonokból, létrehozva ezzel az új korstílusnak megfelelő „sztálini ember” ideálját, akinek lakóhelyén „sem kényelemre, sem elzárkózásra nincsen szüksége”. A kor meghatározójává vált a racionális és az afunkcionális szemléletmód kettőssége, ahol a Bauhaus funkcionalizmusa egyszerre volt jelen a sztálinista elvek maradványaival.4

Két, egymástól eltérő folyamat figyelhető meg a korszak diskurzusában: egyrészt fokozatosan a mindennapi élet, a praktikum került előtérbe; az emberek magánélete kevésbé korlátozódott. Másrészt az építészet révén, a gazdasági szempontokat is szem előtt tartva ugyan, de a lakókörnyezet ideális paramétereinek kiszámításával a nevelői szándék determinálta a lakók, családok szokásait.5 A mindennapi életre ráerőltetett új normák először 1953 után enyhültek, majd a forradalom után kezdett el kibontakozni a központi hatalomnak az élet „kollektív megváltásáról” lemondó iránymódosítása. A Kádár-korszakban már a „politikai nyilvánosságot a központi akarat agressziója helyett egy egyre lanyhuló defenzív stratégia jellemezte”.6

A divatékszert reklámozó 1964-es plakát még visszafogottan népszerűsíti a kiegészítőket, ereskedésekben.12 ami hatalmas ugrást jelent az ötvenes évek egyenpuritánságához képest. A célközönség jelen esetben is a nő, bár a háttérben felvillannak a férfikiegészítők is: a nyakkendőtű vagy a mandzsettagomb. Az öltöny feketéjét vidáman ellensúlyozza a pink rúzsra rímelő felirat. A másik plakáton hirdetett rúzsozást legitimálja a jól kitalált márkanév. Egy olyan extrán kulturált szórakozás, mint az operába járás, elnémítja a mondén felhangokat. Fotó: a MKVM jóvoltából

  

1956–57 fordulója az öltözködés terén is változást implikált. Megkezdődött az enyhülés időszaka: „a puritánság mint kötelező ideál fokozatosan vesztett jelentőségéből, a nőiesség, az egyéniség vállalása egyre kevésbé minősült politikai kérdésnek”. A divatlapok (ha az Ez a Divat mellett a Nők Lapját is annak vesszük) hasábjain is egyértelműen érzékelhető volt a hangváltás. A cikkek terén 1957-től újra megélénkültek a külföldi beszámolók, és a tavaszi divatigények mentén bővülő választékkal kecsegtették az olvasókat. Az öltözködés szerepe a hatvanas évek közepére lényegesen átalakult, a divat már nem a Rákosi-féle ideológia szolgálatában állt, hanem a modernizáció bűvöletében alakult.7 Azonban az „uniformizációs kísérlet” időszaka még a hatvanas években is éreztette hatását, ami leginkább abban érzékelhető, hogy a nyugati minták, a külföldi divat átvétele Magyarországon konzervatívabb, visszafogottabb formában jelentkezett. A hazai és a nemzetközi divatlapokat összehasonlítva érzékelhető, hogy a könnyűipar jelentősen redukálta a minta- és színbeli választékot, illetve a magyar folyóiratok csak elvétve publikáltak nemzetközi divatot reprezentáló fotókat.

Ekkoriban a propagandaplakát mellett megjelent a kulturális, majd a kereskedelmi plakát is – bár az ötvenes években ezt még csak a Totót, a Lottót, az Állami Biztosítót és az Országos Takarékpénztárat népszerűsítő plakátok jelentették.

Fridzsiderszocializmus

A második világháborút követően Magyarországon az 1960-as évek jelentette a fogyasztás fellendülésének időszakát, s egyúttal a reklámipar fejlődését is. A kereskedelmi plakátokon a hatvanas évektől kezdve beszélhetünk mai értelemben vett reklámról: megkezdődött az áruházak szezonális kínálatának és különféle árucsoportoknak a népszerűsítése, majd fokozatosan fejlődésnek indultak a márkákat bemutató promóciók is.

Az ellentmondásos viszony a hanyatló Nyugathoz ezen az 1971-es Kasso- (Kassowitz Félix) plakáton érhető leginkább tetten. Jólesően bizsergeti a televíziót néző férfiakat (a többi reklámplakátból tudjuk, hogy a nők ezalatt modern háztartási gépeiknek örülnek a konyhában), hogy a dobozból tanácsi vagy öröklakásukba varázsolódik a Moulin Rouge, de abból is minden magyar férfi álma: Medveczky Ilona. Fotó: a MKVM jóvoltából


Ebben az évtizedben stabilizálódott az ellátás színvonala, mérséklődött a hiány és bővültek a fogyasztási lehetőségek. A nehézipari beruházások fokozatosan visszaszorultak, a hadiipari kapacitások csökkentek, áthelyeződött a hangsúly a fogyasztási cikkekre, a lakossági igényekre.8 A Kádár-korszakban „fontos tényező volt a fogyasztás fokozatos felértékelődése, a fogyasztói magatartás előtérbe kerülése”, mind társadalmi, mind politikai okok miatt.9 A hatvanas évek modernizációs törekvései kiterjedtek a fogyasztás módjaira is: azáltal, hogy megjelentek az önkiszolgáló üzletek és bővült a termékkínálat, a vásárlók maguk dönthettek, hogy mit vásárolnak. A vásárlás „élmény” lett, a kirakatok a városkép részévé váltak, a kirakatnézés a „szabadidő eltöltésének egyik új formájává” vált. A modernizációs törekvések révén az öltözködés, a táplálkozás és az autózás is fontos témaként jelentkezett. A korabeli sajtóorgánumok és reklámok – főként a képes magazinok – is ezeket a területeket célozták meg: fogyasztói tanácsokkal látták el az olvasóközönséget. Míg a lakberendezéssel, a divattal és a táplálkozással kapcsolatos zónákat kifejezetten női privilégiumként mutatták be, addig a férfiak fogyasztói státuszát az autó, a barkácsolás és a sport témakörök biztosították.10

A Nyugat egyrészt az „áhított fogyasztási minták képviselője lett”, másrészt lehetőséget adott az államnak a szocializmus és a kapitalizmus közötti különbségek, az eltérő fogyasztási sémák reprezentációjára. Míg azonban az ötvenes évek folyamán a nyugati fogyasztói kultúra egyértelmű elítélése jellemezte a politikai retorikát, addig a hatvanas évekre enyhült a hangnem. Budapest mint kirakatváros jelent meg a kor filmjeiben: az emblematikus épületek – legyen szó presszóról vagy áruházról – a magyar játékfilmek állandó szereplőivé váltak. Olyannyira erős reprezentációs értékkel bírtak, hogy a hatvanas évek budapesti városképének alakítását is alárendelték a kereskedelmi, idegenforgalmi érdekeknek. A turisztikai attrakciók mellett a szállodák és áruházak építése is bevonódott az idegenforgalmi fejlesztés gyakorlatába: a hatvanas évek elején kezdték el építeni azokat a komplexumokat, amelyek az „újfajta fogyasztás szimbólumaivá váltak”. Az időszak egyik legimpozánsabb beruházása volt a budapesti Körszálló, amely (főként) a hengeres formának köszönhetően kitűnik a Szilágyi Erzsébet fasori utcaképből. A jólét közvetítése mind a hazai, mind a nemzetközi fronton fontos üzenet volt. Budapest belvárosának látképe „a szocialista rendszert úgy ábrázolta, mint amely mindent megtesz az emberek fogyasztási álmainak a beteljesítéséért”. Az idegenforgalom felfutása révén Budapest városképe átalakult: a neonreklámok, az áruházak és az élményfogyasztás emblémái a fridzsiderszocializmus (vagy gulyáskommunizmus) jelképévé váltak. A turizmus fontos gazdasági ággá nőtte ki magát, így központi célkitűzéssé vált a belőle származó bevétel növelése is. Ez azt is jelentette, hogy az ötvenes években még erősen kritizált nyugati fogyasztási mintákat valahogy meg kellett honosítani Magyarországon is. A fogyasztás élénkülésére különféle reakciók érkeztek, a korabeli sajtóban egyaránt jelen volt a támogatói és kritikai hangnem. A képes újságok, magazinok és napilapok gyakran népszerűsítettek fogyasztási cikkeket, hasábjaikon a tárgyak megszerzése, birtoklása reális életcélként jelent meg, miközben kialakult az ezzel szembemenő kritikai attitűd is, amelynek egyik legadekvátabb példája az Új Írás 1961–62-es, később „fridzsiderszocializmus” néven rögzült vitája.11

A manökenszakma felvirágzása a 70-es évek elejére tehető, amikor Aszalós Károly és Baross Imre (az Állami Artistaképző Intézet igazgatói) megszervezték az első manökenképzést és annak képesítési rendszerét. Ekkoriban a divatfotókon gyakran jelennek meg jellegzetes városképi elemek, turisztikai szempontból lényeges helyszínek. A korszak egyik népszerű modelljét, Szilágyi Marit a Mártírok útján lévő Május 1. mozi (ma Margit körút, Átrium Film-Színház) előtt oroszos kucsmában látjuk. A Halászbástya előtt feltűnő westernes forrónadrág-lemberdzseki együttes viszont már az imperialista Egyesült Államok divatjával borzolja a kedélyeket. Fotó: Urbán Tamás / FORTEPAN, Bauer Sándor /FORTEPAN


A fogyasztás egyre több területet hódított meg – főként a reprezentációs, társadalmi státus iránti igények révén. Az öltözködés, a tartós fogyasztási cikkek, az autó, a telek és az (új) lakás is presztízsértékűvé vált, ezek megszerzése a kor kihívásaira adott jó válasz szimbólumává vált. A legtöbb hirdetés továbbra is a nőket célozta meg: a hirdetések kezdetben kisebb méretben, valósággal csak rejtőztek a lapokban, míg aztán a Nők Lapjában 1960-ban megjelent az első egész oldalas reklám. Ugyan a kereslet és a kínálat gyakran nem találkozott, a termelés és a fogyasztás csak a hetvenes évekre kezdett egyensúlyba kerülni, de közben fokozatosan mérséklődött a hiány, egyre szélesebb választék várta a vásárlóközönséget a nemzetközi divatot követni igyekvő hazai k A divatékszert reklámozó 1964-es plakát még visszafogottan népszerűsíti a kiegészítőket, ereskedésekben.12

Főszerepben a konyha (és a háztartás)

A hatvanas évek „reklámiparát” nemcsak a szocialista fogyasztói társadalom fokozatos átrendeződése pezsdítette fel, hanem a családszerkezet és a női szerepek változása is. Ennek előzménye a második világháború után kialakult két világrend ideológiai szembenállása is, amely „a technikai fejlődést és ipari termelést katalizálta, a hidegháborús feszültség pedig fontossá tette az utópiák ápolását, az erős jövőképet, a fejlődés, a dinamizmus érzetének fenntartását”.13 Miközben az európai szemlélet a termelésirányítást is jelentő tervezést képviselte, az amerikai piac a felhalmozást, a feleslegtermelést premizálta.14

Schmidt Bea a 60–70-es évek sztármanökenje piros lakkcipőben, miniruhában és decens háziasszonyos kötényben „várja a vendégeket”, mégpedig a korszak egyik jelképének számító, aszpikkal vastagon bevont hidegtállal, amiről az almás tormakrémmel töltött gépsonkatekecs és a kaszinótojás sem hiányozhatott. Korszerűen felszerelt modern konyhájának éke a hazai Lehel hűtőszekrény, a jászberényi gyár csúcsterméke. Fotó: Bauer Sándor / FORTEPAN

  

A kapitalista és a kommunista modernizáció versenyében központi szerepet kapott a mindennapi élet, a tárgykultúra. Ennek első jele az 1959-ben Tudomány, Technológia és Kultúra címen megrendezett szovjet kiállítás, ahol a nehézipari fölény reprezentációja került előtérbe, míg a vele párhuzamosan futó moszkvai Világkiállításon az amerikai pavilon a jelenre, a fogyasztásra, a háztartásra helyezte a hangsúlyt. Az amerikai kiállítócsarnokban egy berendezett, kertvárosi modellház hívta fel magára a figyelmet, ahol egy tökéletesen felszerelt konyha kapott helyet, amely Hruscsov és Nixon „konyhavitájának” színhelyéül szolgált. Az amerikai elnök elismerte a szovjet űrkutatás sikereit, azonban megjegyezte, hogy a háztartási cikkekben (kiemelten a színestelevízió-gyártásban) ők a vezető hatalom. Hruscsov arrogáns reakciója kiválóan jellemzi a szovjet hidegháborús nyelvhasználatot: „Amikor utolérjük és elhagyjuk Önöket, visszaintegetünk. Ha akarják, megállunk, és azt mondjuk: kövessenek.”15

A moszkvai Világkiállítás eseményei Magyarországon is változást idéztek elő: még ebben az évben határozatba foglalták a lakáskérdés megoldását, a fogyasztás élénkítését, kiemelve a nők háztartási munkáját megkönnyítő cikkek gyártásának növelését. A hatvanas évek nyilvánossága egyértelműen a szovjet mintát követte, de a háztartásra irányuló modernizációs törekvések az orosz mentalitás és retorika mellett hazai sajátosságokkal párosultak. Az új direktíva magával vonta a szemléletváltáshoz szükséges átnevelést is – az új, modern ember, a modern háziasszony kiművelését. Az ízlésnevelésben kiemelt szerepet kapott a formatervezés, illetve a környezetkultúra nevelő szerepének felismerése és használata. Az esztétikai elvárás a funkcionalizmusban gyökerezett, amelynek reprezentánsa a konyha volt, ahol a többféle rendeltetés alkalmazásában és fejlesztésében a legjobban érzékelhetők a célszerűség elvei. A jó ízlés itt már nem is esztétikai, hanem sokkal inkább morális kategória volt.16 A korszerű berendezésű konyha (és étkező) kialakításában a munkafolyamat leegyszerűsítése lett a cél, hogy a háziasszony a modern konyhai eszközökkel a felesleges mozdulatoktól, munkafolyamatoktól megkímélve energiát és időt nyerhessen. Ez főként a szovjet elképzelést követte, mely szerint a modernizációt tudományos alapokra helyezve kívánták elérni, hogy a konyha főszereplőjének (kizárólag a nőnek) „társadalmilag értékesebb és hasznosabb munkára” is legyen ideje.17 A társadalom modernizációs törekvéseként az új embertípus, a modern asszony képét is formálni kívánta, mindez a racionalizálás, a korszerűség és a tervszerűség fogalmai köré épült. Ugyan jellemzően modernizációs és emancipációs fejlődésként, a nők felszabadításaként állították be ezt a folyamatot, de a korabeli retorika és ikonológia megragadt a patriarchális kifejezésmódnál. A plakátok és hirdetések is árulkodnak a célközönség – vagyis kizárólag a nők – szerepének determinálásáról: a nélkülözhetetlen segédeszközök, amelyek nem hiányozhatnak egy háztartásból, legyen szó Hajdu mosógépről és centrifugáról, Lehel hűtőszekrényről, Rakéta porszívóról vagy teflonbevonatú alumíniumedényekről. Tehát a konyha és berendezése, amelyek az emancipációs folyamat megtestesítőiként jelentek meg az időszakban, egyáltalán nem jelentették a genderstruktúra megváltoztatását. Ennél jóval markánsabban paternalista szemléletű műfaja volt a hirdetéseknek az a kör, amely a nőt alsóbbrendű félként tüntette fel a férfival szemben.18

A hatvanas évek végére újabb változás köszöntött be: az öntudatos nő ideálja helyett előtérbe került a családalapítás propagálása. Ennek egyik oka volt, hogy az 1957-es abortusztilalom eltörlése után megindult a születések számának csökkenése, de az emancipációs folyamat is irányváltást implikált. A karrierépítés helyett a gyerekvállalás vált a női jövőkép ideájává – legalábbis a propaganda szerint –, továbbá a folyamat lelassítására, a családalapítás népszerűsítésére bevezették 1967-ben a gyest. Ezzel egyidejűleg a divatiparban is fordulat tapasztalható: a ruhák elkezdtek rövidülni. Megjelentek a miniszoknyák, és a puritán divattal szemben egyre elfogadottabbá váltak az olyan ruhadarabok, amelyek egyre több testfelületet hagytak szabadon. Ugyanakkor tapasztalható volt a kiegészítők, kozmetikumok szélesebb választéka is, a korabeli divatlapokon, -plakátokon pedig az új nő sokkal erősebben sminkelt arca.

A hetvenes évek közepétől a plakátokon már domináns elemmé vált a fotó és a hangsúlyos márkanév. A termékeket egy-egy ismert manökennel hirdették éveken át, így fordulhatott elő, hogy a modell szinte összeforrt a reklám tárgyával. A címlapunkon is szereplő Pataki Ágit, aki hosszú éveken át volt a kozmetikai márka arca, máig sokan emlegetik Fabulon Ágiként. Fotó: a MKVM jóvoltából


A reklám térhódítása 

A hatvanas évek végén egyre nagyobb szerepet kapott a reklám, ami többek között az 1968-ban élesített új gazdasági mechanizmusnak is köszönhető volt. A reformkísérlettel a vállalati önállóságot akarták megteremteni úgy, hogy a gazdaságpolitikai célok maradtak, csak az eszközökön és módszereken kívántak változtatni. Ezzel egyidejűleg nőtt a reklám szerepe és alkalmazási területe, továbbá a korábban jellemző metódust is elhagyták, mely szerint 1968 előtt központi tervelőírásokkal hagyták jóvá a reklámra fordítható összeget – így a változásnak köszönhetően nagyobb vállalati szabadságot biztosítottak. Az időszak reklámjai azonban nem a profitszerzésre összpontosítottak, hanem inkább befolyásolni kívánták a tervszerű fogyasztást, megteremteni a gazdasági egyensúlyt.

A reklámipar hatvanas évekbeli erősödésének egyik főszereplője a Magyar Állami Hirdető volt, amelyet eredetileg 1948-ban hoztak létre Állami Hirdető Nemzeti Vállalat néven. 1956-ban nevezték át, akkortól Mahirként működött tovább, és már a kezdeti időszakban jelentős hirdetési tárházat tudott maga mögött: országos lefedettségével széleskörűen terjesztette a politikai, gazdasági és nevelési célkitűzéseket. A hatvanas-hetvenes éveket jellemző „modern háziasszony, öntudatos nő” ideáljának kialakításában és terjesztésében elsődleges szerepe volt a vállalatnak: a villamosítási akció keretében népszerűsítette az elektromos háztartási eszközöket, vagy éppen a modern étkezési és tisztálkodási szokások elterjesztését tűzte ki célul. A profitorientált indíttatású, a márkákat népszerűsítő reklám műfaja jellemzően csak a hetvenes és főként a nyolcvanas években tudott igazán kiteljesedni. Magyarországon az elsők között volt a hetvenes évek elején megjelenő Fabulon, amely 1971-ben nagyszabású reklámkampányt indított. Két évtizeden át Pataki Ági volt a „nagykövete”, akinek arca olyannyira összeforrt a kozmetikai termékgyártóval, hogy gyakran Fabulon Ágiként emlegették. A nyolcvanas évekre átalakuló fogyasztói kultúrát már új médiumokon keresztül is célba vették: legimpozánsabb példája az 1982-ben készült Kálvin téri Fabulon mozaikhirdetés, amelyet Erdély Miklós készített, fiával együtt jegyezve az alkotást. Az ikonikus fotómozaikot azonban eltávolították eredeti helyéről az oda épített irodaház miatt. Állítólag megmenekült, mert műemlékké nyilvánították, de sorsa máig sem tisztázott. Erdély Dániel készített egy tervet: a 4-es metró Kálvin téri állomásán méltó helyre lelhetne a kordokumentumként is emblematikus reklám.19

 

| 1 György Péter: A mindennapok tükre, avagy a korstílus akarása. In: A művészet katonái. Sztálinizmus és kultúra. Szerk. György Péter – Turai Hedvig. Budapest, 1992, 12. o. | 2 Nők Lapja, 1957/35. | 3 Valuch Tibor: A lódentől a miniszoknyáig. A XX. század második felének magyarországi öltözködéstörténete. Budapest, 2005, 42–49. o. | 4 György 1992, 21–22. o. | 5 Branczik Márta – Keller Márkus: Korszerű lakás 1960. Az óbudai kísérlet. Budapest, 2011, 28. o. | 6 György 1992, 22–23. o. | 7 Valuch 2005, 42–49. o. | 8 András Edit: A kávédarálótól a szputnyikig. Tárgykultúra és nő az ideológia szolgálatában. In: Ars Hungarica 37. 2011, 38. o. | 9 Valuch Tibor: Csepel bicikli, Caesar konyak, Symphonia, Trapper farmer. A fogyasztás és a fogyasztói magatartás változásai a szocialista korszakban. In: Múltunk 53. 2008/3, 65. o. | 10 Horváth Sándor: Csudapest és frizsiderszocializmus: a fogyasztás jelentései, a turizmus és a fogyasztáskritika az 1960-as években. In: Múltunk 53. 2008/3, 65. o. | 11 Horváth 2008, 67–79. o. | 12 András 2011, 47–48. o. | 13 Jerovetz György: Jövő a jelenben. A „korszerűség” reprezentációja az 1960-as évek vizuális kultúrájában. In: Ars Hungarica 37. 2011, 64. o. | 14 Ernyey Gyula: Az ipari forma története. Budapest, 1982, 187. o. | 15 András 2011, 41. o. Bővebben foglalkozik a konyhavitával Winkler Nóra Juliet Kinchinnel, a MoMA kurátorával készített interjúja: Hruscsov erre azt mondta Nixonnak: mi meg nem zárjuk a nőket a konyhába. Artmagazin 2014/5.) | 16 András 2011, 42–44. o. | 17 Szikra Renáta: Főz, süt, fűt. Artmagazin 2015/7. 42. o. | 18 András 2011, 41–43. o. A témához ajánljuk Szikra Renáta Branczik Mártával készített interjúját: Főz, süt, fűt. A konyha metamorfózisa. Artmagazin 2015/7. | 19 Erdély Miklós fotómozaikjaival, köztük a Kálvin téri Fabulon reklámmal Boros Géza írása foglalkozik. Artmagazin 2014/6.


Mit vásárolt Jucika? Nők a szocialista reklámban, Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, november 4-ig. 


A cikk megszületését a B.Braun támogatta.

full_000211.jpg
Megvette már az e hetit?

Népszínműbe illő falusi jelenet: gazdag parasztporta mögött a lugasban kisasztal, mellette a padon ünneplőbe öltözött menyecske, kezében toll, előtte szalag, gyümölcskosár, kalamáris és (levél helyett) egy-két lottószelvény. A fiatal leány merev viaszbabához illő, évődő mozdulattal tekint fel a pad támláján könyöklő, mosolygó parasztfiúra. Összenevetnek, s együtt választanak számokat. A fekete-fehér-lila életképet lóherékkel fűszerezett levélfüzér öleli körül, a kép alatt bölcs szentencia díszeleg: „Aki a babáját szereti, minden héten lottó-szelvényt vesz neki!” Döcögő rigmus a döcögő jelenethez. A vidéki közönséget megcélzó esetlen, szirupos zsáner az egyik fő szocreál plakátkészítő, Pál György ecsetjét dicséri. Keresetlen naturalizmusa, anekdotázgató modora a hazai plakáttörténelem elfeledett korszaka felé mutat: az ötvenes évekre.

full_003981.jpg
Hruscsov erre azt mondta Nixonnak: mi meg nem zárjuk a nőket a konyhába

Juliet Kinchin angol művészettörténész a MoMA vezető kurátora, számos sikeres, nagy kiállítás rendezője, melyek közül egyet az Artmagazin olvasói is alaposan ismerhetnek 2012/4-es számunkból. Rövid budapesti útján találkoztunk, és beszélgetésünk helyszínéül az Iparművészeti Múzeumot választottuk. Ahogy leültünk a kávézóban, egyre több múzeumi ismerőse húzta mellénk a székét, és közös barátokról, családról, Márkus Liliről, pirogránitról és szőnyegekről beszélgettek hosszasan.

81-10-6.jpeg
Főz, süt, fűt

Sorra rendezik a konyhaforradalommal, designnal és gasztronómiával kapcsolatos kiállításokat az egyébként nem kifejezetten erre szakosodott kiállítóhelyeken. 2011-ben a MoMA-ban Counter Space címen nyílt az első konyhatörténeti tárlat, az idei milánói Art & Food Vadas József szavaival rituális látványshow a konyha körül*, és idén nyáron Bécs is konyhaszemlét tartott. Nemrég zárt a bécsi Iparművészeti Múzeum (MAK) Konyha/bútor kiállítása, amely bútortörténet mellett az új trendekre koncentrált.

full_004038.jpg
Leletmentés

A huszadik századi magyar művészet kiemelkedő alakja, Erdély Miklós (1928–1986) igen sokoldalú alkotó volt: építész, képzőművész, filmes, költő és teoretikus. Művészi szabadságát és megélhetését egy prózai állás tette lehetővé: burkoló részlegvezetőként dolgozott a Budapesti Építőanyagipari Kisszövetkezetnél, ahol kifejlesztette a fotómozaik technikát.