A szentendrei MűvészetMalomban január 21-ig látható Borsos Lőrinc 'A jövő gyermekéhez' című kiállítása. Az Artmagazin 144. számába Cserna Endre írt recenziót a tárlatról.

„Schwarz, schwarz, schwarz
Will dich nie mehr verraten
Nie mehr nie wieder”

Einstürzende Neubauten: Schwarz¹

A zsidó-keresztény apokaliptikus irodalom munkái mind üldöztetések és válságok idején íródtak – kitartásra buzdítván a hívőket, isteni előjelekkel sugallva a végidők eljövetelét – méghozzá többnyire olyan korszakokban, amelyek önmagukkal is valamiféle konfliktusban álltak. A történelemben először a római légiók és a zsidó zelóták harcában artikulálódott tudatosan a (világi) uralom és az elnyomottak (világ)forradalma közötti feszültség. Jézus is az eszkatológikus² vándorprédikátorok közé sorolható, közülük a feltámadás hitének erejével kiemelkedő alakja, akik az Izraelen végigsöprő apokaliptikus hullámmal érkeztek. Később, lassanként a középkorba torkollva, ahogyan a kereszténység elhagyja az „illegalitást”, nem csak birodalombaráttá válik, de elhalványulnak az őskereszténység eszkatológikus reményei is. Az apokalipszis koncepcióira az eretnekség vádja vetül, jelesül a Muratori-kánon³ csak a János- és Péter-apokalipszist tartja kanonikus iratnak, de egyúttal még ezek nyilvános felolvasását is tiltja. A mindenkori hatalom stabilitása és a végidők fürkészése olyan érdekellentét, amelyet aligha lehet feloldani – legfeljebb paradox módon mélyíteni. Talán csak a tűzvészt saját szemével látni kívánó és az általa uralt profán valóságtól irtózó Nero császár hagyomány által teremtett személyisége lehet igazán jó példa az ilyesfajta öngyűlölő komplexitásra.

Az apokaliptikus hangnem elburjánzását észlelhetjük ma a kultúra nem közéleti meghatározottságú területein is, a minket körülvevő (azt most felesleges firtatnunk, hogy milyen jellegű) válságokat akaratlanul is végidőkként fogjuk fel már több évtizede. De a társadalmi mobilitás opcióinak megritkulása, a megújulás reményének hiánya, a hanyatlást mutató generációk zeitgeistja mégis kimondatlanul magukban foglalják egy friss, a szemszögünkből beláthatatlan, de a jövőben a dolgok rendjét „újraindító” kor lehetőségét is. Bár a baloldali utópisztikus szemléleteket inkább a jelen lehetőségeiből lassan dolgozó reformfelfogások váltották fel, a lappangó kommunizmus, az értékeit kereső szocializmus és a foglaltházak alternatív kultúrájába visszaszorult anarchizmus céljaiban is felismerhetjük az eszkatológikus, de már szekuláris történelem utáni világok iránti elköteleződést – ahogy különc ellenpéldaként eszünkbe juthatnak a többnyire internetes niche radikalizmusként fel-feltörő baloldali akcelerácionizmusok is (kb. „gyorsítási mozgalomak”), amelyek a kapitalizmus „túlhajtásával” sürgetik annak destabilizálását, majd végét. Persze a globálisan túlsúlyba került jobboldali szemléletek elkötelezettjei is érzékelik a jelenkor pánikját, de ők mégis mintha csak a „great again” szellemiségében végrehajtott bezárkózó visszafordulások naivitásával és demagógiáival operálnának – másfelől az újonnan megjelent Javier Milei-ek és Jair Messias (!) Bolsonarók⁴ között esetleg felismerhetünk pár potenciális Nerót is, de jelenlétük abszurditása által természetesen a végnapok csak még közelebbinek tűnnek. 

Borsos Lőrinc november 25-én megnyílt A jövő gyermekéhez című szentendrei tárlata ebbe a korszellembe simul. A művészentitás a posztapokaliptikus intellektuális trendek keretei között tér vissza korábbi működésének és tárlatainak fő témáihoz, miközben alkotói attitűdjeit tekintve olyan lazaságokat is megenged magának, amelyek által az oeuvre eddig nem ismert értelmezési dimenziói nyílnak meg. A két szintre osztott kiállításba lépve először setétbeburkolt tér és repetitív zaj fogad, amelyek értelemszerűen nagyon mélyreható ingerek lévén alapjában határozzák meg a bejárás élményét. Ennek ellenére A jövő gyermekéhez legerősebb munkái közül kettőt, a Belső migráció és a Bárka a vad gyermekeknek installációkat ezek a primer ingerek részint háttérbe is szorítják, így az alkotások igazi potenciálja már csak visszafelé, a térből kifelé haladva mutatkozik meg igazán. A Belső migráció a közéleti érzékenységeken túl retrofuturizmusával egy bebiztosítottnak tűnő szellemi hátországba vezényel minket, míg a Bárka a kiállítás címében felmutatott jövő önkéntelen profán felfogását tompítja. Ezt a visszafelé is haladó tekintetet igazolják a csak a következő, középső átmeneti térből oda-vissza megérthető munkák: legfőképpen a már előző kiállításokról ismert, de most még inkább absztrahált márványkivágások és a szintek, falak közötti átlátások is, amik punk intézménykritikussággal bontják meg, részben szó szerint is, a kiállítótér értelmezésképző integritását. Az új alkotótársak (Liksay Csenge Gyopár, Nagy Eszter, Adorján Zalán, Kovács Máté, Márton Péter, Janky Máté stb.) bevonásával és/vagy a műterembulik  rajzszeánszain születő kollaboratív munkák/munkatervek oszlatják a Borsos Lőrinc-identitás eddigi csontosságát, amely több kiállítás központi problémája/jelensége volt, viszont most már megszokott adottságként a duó „entitása” vagy inkább annak alkotói immunrendszere mintha küzdene is ez ellen a különleges és kívülről valójában megérthetetlen determináltság, kötöttség ellen. Ez a relatív lezserség nem csak kifejezetten erénye az egész tárlatnak, de a jövőfelfogásokat tekintve is szembemegy az individualista tekintélyekkel, monoteista-dualista kultuszokkal és a (elhasználódott szó, de nem lehet mást mondani:) kreatív közösségiség mellett foglal állást. Ez a címadásokon, illetve az anyaghasználatban is érezhető. A műcímek minőségei a lefegyverző és cool Kardi B-től az olyan teljesen konzervatív megoldásokig terjednek, mint az Urunk színeváltozása 1–7, miközben olyan hihetetlenül rizikós anyagok is megjelennek, mint a legó-kockák vagy a kötött fonalas elemek. Őszintén megvallva, nem gondoltam volna, hogy a legó tudna legitim képzőművészeti technika lenni, de jelen esetben a címben megszólított gyermek kognitív nyitottságát, demokratikus látását, mindent újrafelhasználó és -értelmező, prekoncepcióktól mentes gondolkodását tökéletesen sugallja – és lehet, hogy azzal is szembesített némiképp, hogy a saját értelmezőképességeimnek milyen (remélem, még tágítható) határai vannak.

A nem csak általam sugallt apokaliptikus olvasatok korábbi Borsos Lőrinc-korszakokra áramvonalasabban passzoltak volna, de A jövő gyermekéhez képes nem csak az echte egyházi olvasatok mentén beépíteni vallásos vagy kvázi vallásos elemeket. Míg az Urunk színeváltozása klasszikus keresztény hitélményt transzformál, addig főképp a LÉGIÓ⁵ kollektív tudattalanjából feltörő, a MűvészetMalom falait meteoritként szétverő, majd rovarszerű Kába-kőként lezuhanó Gepárd-emberkő című alkotás ad okot a differens szférák jelenlétének sejtésére, de a James Turrell-be⁶ csúszó TRON⁷, valamint a többi, csontokból és koponyadarabokból álló alkotás is egyértelműen hordoz a mágikus világlátás perspektívájából születő, animista, szerencsére valahogy mégsem reakciós vagy újpogány, hanem sokkal inkább békés és elmélyült, átszellemült jelleget. Egyébiránt a Csúzli vagy a Nyugalmi energia című munkák utalnak egyfajta elszigetelt, törzsi harciasságra is (jusson eszünkbe újra a tér megbontása), ami az önvédelem és a saját, zsugorodó territóriumok kijelölésének attribútuma. Mi van, ha a Gepárd-emberkő ezeket az elfoglalandó, ígért területeket mutatta meg? És mettől meddig tart majd a vándorlás? Viszont a vezetőben szereplő, a tárlat elé szánt Nick Land, illetve Horváth Márk/ Lovász Ádám idézetekkel saját magának állít csapdát a kiállítás. A „kiborg-farkasember” és a „Neuromancer” olyan popkulturális, science fiction utalások, amelyek mindenképpen nagyon vagányak és „egy bizonyos kor felett” kellőképpen zavarba ejtőek, de egyneműségükkel, műfaji specifikuságukkal radikálisan szűkítik az alkotások interpretációs tágasságát.

Visszautalva az üldöztetésekre és a belső konfliktusok idejére – még ha erős párhuzam, de mégis – ez a kiállítás is egy kifejezetten művészetellenes társadalmi közegben, az autonóm, progresszív kultúrára csakis gyanakvóan tekintő országban jött létre, amit A jövő gyermekéhez a hazai színtéren szinte egyedülálló módon blaszfém megértéssel vesz tudomásul, és inspiráló-fojtogató magzatburokként vállal fel. Így gesztusrendszerében nem az intézményi, társadalmi, szubkulturális vagy egyéb ízlésbéli elvárásoknak felel meg, hanem a különböző esztétikai és intellektuális divatokat egymás ellen is kijátszva dolgozik egy olyan kulturális környezetben, valamint szűkebb tekintetben szubkultúrában, amely önmagáról sem tudja igazán eldönteni, hogy unortodox módszerekkel vagy hagyományaihoz hűen kellene túlélésének, fennmaradásának módjait megtalálnia. Ez az interpretálhatósággal szembehelyezkedett stratégia – viszont – megnehezíti az egységes, felfejthető és – valljuk be – többnyire kiszámítható, egy irányba tartó üzenetekre hagyatkozó, e közegben megszokott értelmezési módszereket. 

A cikkem (egy spongyabobos mémre is utaló) béna címadása ellenére biztos vagyok benne, hogy minden Borsos Lőrinc-projektet újabb eretnek ünnepként érdemes felfognunk, amelyek kiállításról kiállításra kenik össze az eleve mindinkább összeszűkülő és elszürkülő horizontokat saját fényes feketéjükkel, a blaekkel.

Borsos Lőrinc: A jövő gyermekéhez
MűvészetMalom, Szentendre
Kurátor: Miklósvölgyi Zsolt
2023. november 26. – 2024. január 21.

Borsos Lőrinc fiktív kortárs képzőművész, kiállításait 2008 óta a Képzőművészeti Egyetemen végzett Borsos János (1979) és Lőrinc Lilla (1980) hozzák létre. Művészettörténeti, vallási és aktuálpolitikai utalásokban gazdag alkotásai jellegzetes, más-más értelmezésekben és funkciókkal visszatérő eszköze a fekete zománcfesték fényes felülete, a „blaek”. Munkái gyakran merítenek a popkultúra és a marketing világából, a különböző – szent és profán – világképeket egymással összekeverve hozva létre karakteresen borús atmoszférájú, ön- és intézménykritikus, „a festészet éjszakai oldalához” húzó fogalmazásformákat és speciális nézőpontokat. A (művészi) identitás meg- és dekonstruálásának kutatása, folyamatos fel- és leépítése a Borsos Lőrinc „projekt” központi kérdése, amelyből minden egyéb vallási, közéleti, valamint filozófiai felvetés kiáramlik, nem tartózkodva a magánéleti kitárulkozásoktól, a bulikultúra intézményi és esztétikai elemeinek használatától vagy épp a humortól. Nemes Z. Márió költő és esztéta plasztikus megfogalmazásában: „Borsos Lőrinc nem egy és nem kettő, nem férj és feleség, nem művészet és anti-művészet, hanem mindezek ragályos terjedése és keveredése. Nevük légió, mert sokan vannak.” 2017-ben a Leopold Bloom Képzőművészeti Díj finalistája volt, 2018-ban pedig elnyerte az ACAX és a Lepold Bloom Alapítvány által közösen kiírt díjat. A jelen cikkben tárgyalt szentendrei kiállítása előtti legfontosabb tárlatai az utóbbi években a Glassyard Galériában megvalósult 2019-es Kill Your Idols, a kassai Vunu Gallery-ben 2020-ban létrejött Divide et Impera, valamint a 2022-ben a berlini Eigen+Art Lab által bemutatott Fear not the Heat Ahead, it’s the Fire that Follows voltak.

^{1 Nyersfordítás: „A fekete, fekete, fekete / mostantól nem árul el, / soha többé, többé soha”.
2 eszkatológia: A teológiának az egyén és az emberiség végső sorsát tárgyaló része, a rendszerezett dogmatika utolsó fejezete, amely a „végső dolgokkal” kapcsolatos kérdéseket és hitelveket foglalja magába.
3 Az Újszövetség kanonikus iratainak legkorábbi ismert listája. E töredék megerősíti, hogy már a második századra többnyire kialakult az a kánon, amelyet ma ismerünk. Elnevezését felfedezőjéről, az olasz Ludovico Antonio Muratoriról kapta.
4 Javier Milei a 2023-as argentin elnökválasztás anarchokapitalista győztese, aki korábban már excentrikus celebritásként tett szert ismertségre Latin-Amerikában. Jair Messias Bolsonaro 2019 és 2023 között volt Brazília populista, szélsőjobboldali elnöke.
5 A 2019-ben megalakult LÉGIÓ művészcsoport egy változó összetételű alkotói közösség, amely a Borsos Lőrinc műtermében tartott kollektív, nyitott rajz-workshopokból nőtte ki magát.
6 James Turrell 1943-ban született amerikai, a “Light and Space” mozgalomhoz kapcsolható művész. Munkái általában monumentális, lassan változó, meditatív fény- és térinstallációk. 
7 A cím egyfelől szójáték (trón), valamint utal az 1982-es TRON című amerikai sci-fi filmre, amely ma már leginkább a korát meghaladó, virtuális tereket létrehozó speciális effektjeiről ismert.}