A számtalan fajtájú buddhaábrázolás közül vajon miért pont egy japán verzió, az úgynevezett Amida buddha lett a Magyarországon divatba jött buddhák előképe? Amelynek nincs dicsfénye, nem lótusztrónon ül, hanem lapos alapzaton, elmélkedésre utaló kéztartással, ujjaival az úgynevezett dhjánamudrát formálva? Egy motívum útja múzeumokon, festő- és kerámiaműhelyeken, filmstúdiókon keresztül egészen a valaha volt Sanghay bárig.

A Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeumban 2017-ben megrendezett Sanghay – Shanghai. Párhuzamos eltérések Kelet és Nyugat között című kiállítás előkészítése közben került látókörünkbe a magát buddhistának valló festőművész, Boromisza Tibor (1880–1960) tulajdonában lévő Buddha című szobor, melyet a családi hagyomány szerint Cser Jolán keramikusművész (1914–1999) készített számára. A zöld mázas kerámiaszobor már csak azért is különlegesnek tűnt, mivel a keleti művészet szigorú ikonográfiai és ikonometriai szabályok szerint létrehozott buddhaábrázolásaival szemben egyedi műalkotásként volt értelmezhető (jóllehet nincs rajta a művész szignója); azonban bármennyire rendhagyó is egy Buddhát ábrázoló műalkotás a 20. század első felének magyar művészetében, hamar nyilvánvaló lett, hogy mégsem „egyedi” műről van szó. (1) A szobrot ugyanis egy japán Amida buddha (2) után mintázták, pontosabban minden valószínűség szerint egy eredeti japán szoborról készítettek közvetlen másolatot. Ezt tanúsítják a test arányai, az arc megformálásának jellegzetes részletei – még ha ezek a másolat készítése során kissé jellegtelenek lettek is –, a buddhák ún. szépségjegyei közül a göndörödő haj, a hosszú fül, a homlokon látható szőrcsomó (úrná) és a fejdudor (usnísa) pontos megjelenítése, valamint a csak japán Amida-ábrázolásokra jellemző „elmélkedő” kéztartás, amelynél a két hüvelyk- és mutatóujj egymást érintve kört formál (dhjánamudrá). A figura lapos alapzaton ül, azaz a hagyományos ábrázolásokkal ellentétben – s ennek a későbbiekben lesz jelentősége – nincs lótusztrónja és dicsfénye, melyeket általában külön készítettek el, majd később illesztettek össze a buddhaalakkal. De miért készített volna egy hagyományosan lakkozott, aranyozott japán buddhista faszoborról másolatot egy magyar keramikus? Vagy: mi késztethetett egy magát buddhistának valló magyar festőművészt arra, hogy egy magyar keramikusművésszel másolatot készíttessen egy japán buddhista szoborról?

Boromisza Tibor a Tanácsköztársaság után, 1920-ban elszenvedett börtönbüntetése alatt, Lénard Jenő Dhammo című műve alapján kezdett el a buddhizmus iránt érdeklődni, (3) a Buddha ábrázolása pedig hamarosan saját művei között is megjelent. Hevesy Iván 1922-ben publikált Boromisza-monográfiájában két buddhizmussal kapcsolatos kép is látható. Míg a Kompozíció Buddhával című, 1921-ben készült tusrajzon csak a háttérben sejlenek fel a Buddha körvonalai, a Kompozíció (Buddha) című 1922-es tusrajzon már jól azonosítható a Cser Jolánhoz köthető szobor típusa (még ha a jellegzetes kéztartást eliminálta is a művész...). (4) Boromiszának ekkor már a tulajdonában volt egy Buddhát ábrázoló szobor – erről korabeli újságcikkek is tanúskodnak. 1923 őszén barátja, Kárpáti Aurél, a Pesti Napló újságírója látogatást tett Boromisza szentendrei műtermében, (5) és így rögzítette benyomásait: „Tekintetem a fal mellett álló asztalkára esik, ahol egy feketevászonba kötött vastag könyv hever: a Dhammo. Rajta Buddha fehér gipszszobra. A Louvre híres példányának finom, sikerült öntvénye.” (6) Minden valószínűség szerint ez volt a modellje az 1922-es tusrajznak is. Hogy a mára eltűnt gipszszobor valóban a Louvre példányának másolata volt-e, már csak azért is érdekes kérdés, mivel a keleti, ezen belül a japán tárgyak gyűjtése a Párizsban 1889-ben megnyílt Musée Guimet, illetve az 1898-ban alapított, főként kínai gyűjteményéről híres Musée Cernuschi profiljába tartozott. S itt mindjárt több lényeges szempont is felvetődik: nemcsak az, hogy lehettek-e ebben az időszakban távol-keleti tárgyak a Louvre gyűjteményében, hanem az is, hogy készítettek-e róluk gipszmásolatokat, illetve gyártottak-e a nagyközönség számára is ilyen példányokat?

A 19. század nagy múzeumainak tudományos küldetéséhez tartozott, hogy gipszöntvény reprodukciókon keresztül olyan nevezetessé vált ókori és középkori szobrokat, épületrészleteket is bemutassanak, amelyek egyébként nem voltak meg gyűjteményükben. De azon kívül, hogy a meglévő, eredeti műalkotásokat másolatokkal egészítették ki, a gipszöntvények tömegtermelése és forgalmazása megkönnyítette a pedagógiai és művészeti oktatást is. Az öntvények intézményi és kereskedelmi repertoárja fokozatosan bővült; a franciáknál nemcsak a klasszikus ókortól a reneszánszig (és tovább) terjedt, hanem olyan, a Közel- és Távol-Keleten felfedezett műtárgyakat, épületeket is magába foglalt, ahol a gyarmatosító Franciaország növelni igyekezett politikai befolyását. (7) A Louvre alosztályaként 1794-ben alapított L’atelier de moulage du Musée du Louvre elsősorban művészek, oktatási intézmények, múzeumok és a dekoratív művészetekhez kapcsolódó iparágak piacára készített gipszöntvényeket, melyeket kiállítások és katalógusok révén értékesítettek. (8) Mindazonáltal japán vagy más távol-keleti szobrot egyáltalán nem találni a katalógusok listáin. (9)

Ami Boromisza Tibor Buddha-szobrát illeti, fent említett tusrajza nyomán túl merésznek tűnik az a feltételezés, hogy nemcsak a rajz, hanem a későbbi, Cser-féle zöld mázas szobor a Pesti Napló cikkében említett párizsi gipszmásolat alapján készülhetett; ám ha így van, akkor a „Louvre híres példányának” egy japán Amida buddhát kellett ábrázolnia. Azt azonban lehetetlen megállapítani, hogy ez a másolat milyen eredeti szobor alapján jött létre; csupán annyi feltételezhető, hogy bár készülhetett a Louvre műhelyében, mintája minden valószínűség szerint a Musée Guimet-ben kellett, hogy fellelhető legyen. (10) Esetünkben azonban ez csak annyit jelent, hogy a Cser Jolánnak tulajdonított kerámiaszobor mind ikonográfiailag, mind pedig részleteiben (ruházat stb.) pontosan megfelel a hagyományos japán modellnek. Ennek folyamatosan reprodukált előképe a 11. században épült Byōdo-in buddhista templomának egyik szentélyében található Amida buddha-szobor, melyet a kor szobrászatát megújító Jōchō mester (?–1057) készített 1053-ban, s amely meghatározta a későbbi Amida-ábrázolásokat is. (11) De miért egy japán buddhát ábrázol a magyar kerámiaszobor, és miért éppen Amida buddhát? A japán buddhista művészetben Amida a leggyakrabban ábrázolt, már a 12. század óta népszerű istenség, a Nyugati Mennyország Tiszta Földjének ura, ahová a megvilágosodás elérésének érdekében törekednek újjászületni a hívők. Hogy a típus a nyugatiak számára is általánosan ismert volt, az elsősorban a Japánban található „Nagy Buddhának”, azaz a 13. században bronzból készült, több mint tizenhárom méter magas kamakurai Amida buddha-szobornak köszönhető, a 19. század végétől fogva ugyanis a nyugati világjárók kötelességüknek érezték, hogy meglátogassák a tökéletesség szinonimájaként értelmezett szobrot. (12) Azonban bármennyire is a kamakurai szobor volt nyugaton a legismertebb buddhaábrázolás, Boromisza szobrának jellegzetességei a Byōdo-in templomában található ábrázolásra visszavezethető, az Edo-korban (1603–1868) is népszerű típussal egyeznek meg. (13)

Kérdéses, hogy Boromisza mikor és hol szerezhette meg a számunkra ismeretlen Buddha-szobrot ábrázoló párizsi gipszöntvényt; az is feltehető, hogy 1904–1906 közötti nyugat-európai útja során, amikor 1906-ban Párizsban tartózkodott. Későbbi visszaemlékezése szerint ugyanis a japán művészet már ekkor komoly hatással volt rá, (14) s ezt megerősíti több róla írt kritika, köztük Harsányi György Lajos érzékenyen elemző cikkének egy kitétele Boromisza párizsi tartózkodásáról: „Majd megismerkedik a japán művészettel. Ez időben hódították meg ezek az exotikus mesterek a franciákat: Manet s a vele egyívásúak élénken tanulmányozzák a ritka finomságú művészetet. A lineáris távlat egyszerre mellőzve lett a piktúrájában. Boromisza megértve a nagy japánokat és fajilag is közelebb állva hozzájuk, mint a franciák, mohón szívta magába művészetük jellegzetes finom egyszerűségét.” (15) De jóval inkább feltételezhető, hogy a húszas években jutott hozzá a szoborhoz, amikor már tudatosan érdeklődött a buddhizmus iránt. Ekkor került kapcsolatba az idős tanárral, Rohonczy Jánossal is, aki 1911-ben Révkomáromi néven adta ki a kereszténységet a buddhizmus viszonylatában taglaló könyvét. (16) Érdekes módon Boromisza hagyatékában fennmaradt egy 1932-es keltezésű fénykép a Rohonczy tulajdonában levő japán Amida-szoborról; ez azonban ruházata, kéztartása és nem utolsósorban meglévő lótusztrónja alapján nem hasonlít Boromisza kerámiaszobrára.

Ebben az időszakban teljesedett ki Boromisza buddhizmussal kapcsolatos tevékenysége. Alapító tagja lett az 1931-ben alakult első magyar buddhista közösségnek. Ennek egyik összejöveteléről 1933-ban a Magyarország című lap is részletesen beszámolt, a szertartás leírásához mellékelt fényképen egy lótusztrónon ülő japán Buddha-szobrot is bemutatva. Ez azonban nem Amidát, hanem Dainicsi buddhát (Vairócsana buddha japán megfelelője) ábrázolja. A cikk szerint: „A szekrényben megsárgult elefántcsontból faragott, húsz centiméter magas Buddha királyfi áll, illetve ül, lábait maga alá vetve, meditáló pózban, a lótusz levélen.” (17) A leírás inkább vonatkozik a társaság másik alapítója, Vágó László kereskedő lakásában levő oltárról fennmaradt fényképre, melyen egy lótusztrónon ülő kis Amida-szobor látható; (18) azaz az újságcikk feltehetően egy másik szobor fényképét közölte. Mindez csak azt jelzi, hogy a magyar buddhista közösségben többféle – érdekes módon japán – buddhaábrázolás is előfordult. Mindamellett ebben az időszakban Boromisza már jó kapcsolatban volt a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum igazgatójával, Felvinczi Takács Zoltánnal is, (19) és a Hopp Múzeumban is láthatott a szobrának megfeleltethető, késői japán ábrázolást.

A rejtélyes Buddha-szobor hatása ekkor is kimutatható Boromisza művészetében. 1933-ban, a Magyar Képírók Társaságának első kiállításán egy Amida buddhát ábrázoló szőnyeg szerepelt tőle, Budhista címmel. (20) Bár a szőnyegen látható figura több ponton is különbözik a szobortól – mások az arányok, a ruházat részletei és a kéztartás, utóbbi nyilvánvalóan a szövés nehézségei miatt –, a szőnyeghez készült tervrajzon látható ábrázolás kétséget kizáróan azonosítható a Cser-féle szoborral. (21) Feltehetően ugyanebben az időszakban készült Boromisza Édenkert (Indralak) című szövött kárpitja is, melynek középpontjában ugyanez a figura látható (a bonyolult kéztartást itt lótuszlevél takarja). (22) Az eddig összegzett adatok azonban nem adnak választ arra, hogy Boromisza Buddha-szobrának mi az előzménye, minek alapján és mikor készült, és – mint azt látni fogjuk – arra az alapvető kérdésre sem, hogy a szobrot valójában ki készítette.

Ugyancsak a Sanghay – Shanghai kiállítás előkészítésekor került látókörünkbe a Székesfehérváron alkotó Bory Jenő (1879–1959) szobrászművész két olyan, a család tulajdonában levő Buddha-szobra, melyekről rövid vizsgálódás után kiderült, hogy – anyagukat kivéve – nemcsak karakterükben, hanem méretükben is teljesen megegyeznek a Cser-féle szoborral, vagyis egy-egy lótusztrón nélküli japán Amida buddhát ábrázolnak. Az egyik mázatlankerámia-színű, a másik pedig sötétbarna pirobazalt: az az anyag, amit Bory kísérletezett ki. Hogy pontosan mikor készültek, nem tudható, (23) de a Postatakarékpénztár 1925-ös, Árverési Csarnokban tartott művészeti aukcióján Bory Jenő egy pirobazalt Buddha című szobrot állított ki, (24) ugyanebben az évben, Székesfehérváron megrendezett kiállításán pedig többek között ugyancsak egy pirobazalt „Budha” szobrot sorsolt ki a közönség tagjai között. (25) Ha a Bory által több példányban készített, illetve másolt Buddha-szobrok eladásra, nagyobb példányszámban készültek, akkor joggal feltételezhető, hogy eredetileg több öntvényt állított elő, mint a ma is meglevők. De mi késztethette erre? Életművében annak is van jele, hogy a keleti művészet mélyebben megérintette. (26) Az is bizonyos, hogy a korabeli polgári lakásokban szobadíszként rendkívül népszerűek voltak az egzotikusnak ható keleti tárgyak, így a Buddha-szobrok is. A Magyar Iparművészet 1915-ben közölte az építész Vágó László „úri dolgozószobájának” berendezését, ahol a kor letisztult vonalú, modern bútorai között jól kivehetően foglal helyet egy japán Buddha (Dainichi nyorai)-szobor. (27) De Magyarországon nemcsak dísztárgyként forgalmaztak, hanem a korabeli filmek kellékeként sorozatban is állítottak elő Buddha-szobrokat: „A szobrászműhelybe lépünk. Egy óriási, két méter magas Buddha-szobor vigyorog felénk, oldalt még három életnagyságú Buddha és mindenféle szobrok, görög vázák, egyiptomi istenszobrok. Valamennyit itt faragták gipszbe, itt készült a szobor negatívja és pozitívja.” (28) Valóban, a Corvin Filmgyár kopírozó és szobrász műhelyéről a cikkhez mellékelt fotón egy nagy méretű Buddha-figura is látszik.

Úgy tűnik, hogy a Bory által előállított Buddha-szobrok a magyar művészkörökben is népszerűek voltak. Erre utal a közel-keleti zsánerképeket is előszeretettel festő Koszkol Jenő (1868–1935) szobabelsőt ábrázoló festménye, melyen jól azonosíthatóan egy Bory-féle Amida-szobrot festett meg a művész. (29) A székesfehérvári illetőségű Kurelec Othmárné (Say Tekla, 1887–1960) virágcsendéletén is ez a változat bukkan fel. Valószínűleg egy ilyen, lótusztrón nélküli szobor volt a modellje a Buddha-szobrokat gyűjtő Cserepes István egyik 1929-ben készült festményének, (30) de minden bizonnyal ugyanez a szobor szerepel az indiai motívumokat szívesen alkalmazó Vörös Géza két, egymásnak szinte teljesen megfelelő, 1933-ban készült virágos csendéletén is (az egyiken zöld, a másikon pedig bronzszínű Buddhaként). (31) Az is megkockáztatható, hogy Czimra Gyula előbbiekkel szinte egy időben, 1932-ben készült, magát és feleségét ábrázoló festményén is ugyanilyen Buddha szerepel, jóllehet a szobor hangsúlyozottan fehér színe porcelánra (esetleg gipszmodellre?) utal. (32) (Első pillantásra a Vaszary János 1930 körül készült fényképén látható sötét színű Buddha-szobor is ebbe a sorba tartozik, jóllehet kisebb méretűnek látszik a többinél. (33))

Van azonban még egy olyan magyar műalkotás, amelynek létrejöttében ugyancsak egy Amida buddha-ábrázolás, nagy valószínűséggel éppen a fentieknek megfelelő szobor játszott szerepet. Csorba Géza 1932-ben létrejött, Kőrösi Csoma Sándort „bódhiszattvaként” ábrázoló szobrának gondolata a harmincas évek elején vetődött fel a Magyar Keletázsiai Társaságban, azzal a szándékkal, hogy az egyes darabokat ajándékként ajánlják fel Kelet-Ázsia tudományos központjainak. Az ekkor elkészült két példány közül az egyiket az akkori Magyarországgal politikai és kulturális kapcsolatokat kialakító japánoknak ajándékozták. A szobor átadásakor lezajlott ünnepség kapcsán máig szilárdan tartja magát az a téves elképzelés, hogy Csomát buddhista szentté avatták Japánban. (34) Csorba ugyanis Csomát erősen idealizáltan, a szobor későbbi felirata szerint „a nyugati világ bódhiszattvája”-ként mintázta meg, valójában azonban Amida buddha pózában ábrázolta. Bár ennek előképe lehetett egy eredeti japán szobor is, de Csorba szobrának mérete, amely megegyezik a Cser- és Bory-féle szobrokkal, arányai, ruházatának megformálása, valamint a lótusztrón helyett a sima alapzat alkalmazása és az időpont mind azt valószínűsíti, hogy a művész idealizált, egyéniesített formában ugyan, de az egyik másolatot alkotta újjá Kőrösi Csoma alakjában.

Ha az ismeretlen eredetű japán buddhaszoborról készített pirobazalt másolatok Bory Jenő alkotásai, akkor a Boromisza tulajdonában levő szobor miért Cser Jolán munkájaként volt számon tartva? Egyébként is, a mázas szobor 1925 körül, tehát a Bory által készített szobrok idejében nem az akkor még gyermek Cser Jolánnak, hanem jóval inkább édesapjának, Cser Károly (1880–1965) szobrászművésznek lenne tulajdonítható, aki már képzőművészeti főiskolás éveiktől fogva jó kapcsolatban volt Boryval, (35) és akitől ugyancsak nem volt idegen a buddhizmus művészete. Az első világháború alatt hat évet töltött orosz hadifogságban, s csak 1920-ban tudott hazakerülni. Ahogy egy vele kapcsolatos újságcikk írja: „Cser Károly valahol Mandzsuriában, vagy Szibériában, de mindenesetre egészen közel Kínához, megismerkedett a keletázsiai művészettel, Tízezer Buddha-istennel, ősi színezésű cserepekkel. Lao Tse tanításaival, a nagy metafizikai távlatokkal, melyek felemelik a lelket a színes magasságokba.” (36) A keleti hatást egy 1922-es kiállításáról szóló tudósítás is megerősíti: „Az a néhány szobormű, a mellyel a kiállításon szerepel, mintha a Parthéon frízének klasszikus művészetét és Belső-Ázsia miszticizmusát sajátos módon egyesítené.” (37) Ami az utóbbit illeti, egy Cser Károly Százados úti műtermében, az 1920-as évek második felében készült fényképen a készülő munkadarabok között jól kivehető a Bory-féle szobroknak megfelelő Amida buddha gipszmodellje. (38) Bár ez nem bizonyítja kizárólagosan, hogy ő maga készített volna ilyen szobrokat, ám időközben a Cser család tulajdonából előkerült még egy, a Boromisza-féle szoborral teljesen azonos zöld mázas Amida-szobor, valamint egy ugyanilyen szobor letört feje. (39) Ebből az következik, hogy nemcsak Bory, hanem Cser is több példányban készíthette el a Buddha-figurát. Ugyanakkor Cser Károly a szobraihoz készült agyagmodelleken csak később, a Magyar Iparművészeti Főiskolán keramikusként 1935-ben végzett lányával együtt dolgozva alkalmazott mázat, ezért minden valószínűség szerint Cser Jolán vihette rá a Buddhákra azt a jellegzetes zöld mázat, ami más szobrain is megtalálható. (40) (Hogy ezeket mennyire a magáénak érezhette, arra az is utal, hogy a műterméről 1963-ban készített fényképen is látható a zöld mázas Buddha letört feje.)

Ebből következően az egyik zöld mázas szobor csak a Bory-féle Buddha-szobrok készítésénél később, feltehetően a harmincas évek második felében kerülhetett Boromisza birtokába. De hogy Cser Jolán maga készített-e ilyen szobrokat, azt lánya, Belloni Zsófia egyáltalán nem erősítette meg, szerinte ugyanis az otthoni szobadíszként használt Buddhákat nem az édesanyja csinálta, azok valószínűleg másolatok. (41) Az eddigiekből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy egy ismeretlen modellről (ami lehetett Boromisza Tibor párizsi gipszmásolata, de lehetett egy eredeti japán Amida buddha-szobor is) 1925-ben Bory Jenő több pirobazalt másolatot készített eladás céljából, melyek egy része a családnál maradt, más része pedig egyre-másra megjelent a kortárs festőművészek képein (lévén nyilván jóval megfizethetőbb áruk, mint egy eredetinek). Bizonyos, hogy a Boryval jó barátságban levő Cser Károly is készített másolatot (valószínűleg egy ilyen példányt láthatott az ugyancsak a Százados úti művésztelepen élő Csorba Géza is). Hogy ezt vagy ezeket később lánya, Cser Jolán látta el mázzal vagy éppen maga is készített újabb, mázas változatokat, nem tudható. Mindenesetre egy ilyen példány került Boromisza Tibor tulajdonába (akinek gipszből készült buddhaszobra időközben eltűnt), néhányuk pedig a Cser családnál maradt.

Ha Cser Jolán maga nem is készített Buddha-szobrokat, hatásuk azért jelen volt életművében, amikor a férje, Belloni Nándor által tervezett budapesti Horthy Miklós (ma Bartók Béla) úti bérház alagsorában működő, 1937-ben megnyílt Sanghay bár nagy méretű, orientalizáló fali kerámiáit állította elő. (42) A hamar kultuszhellyé váló bár keleties jellegét ugyanis meghatározta, hogy a központi helyiséget uraló színtér közepén egy jókora Amida buddha-szobor foglalt helyet; arra azonban nincs bizonyíték, hogy ezt Cser Jolán készítette volna. (43) Sajnálatos módon ezt már sohasem fogjuk megtudni, minthogy az 1950-es években légvédelmi központot alakítottak ki a bár helyiségeiben, aminek következtében a mulató berendezése, a szoborral együtt – tudomásunk szerint – teljesen megsemmisült.

Köszönöm Szücs Györgynek, Saly Noéminek, valamint Boromisza Piroskának, Cser Brigittának és a Bory családnak Kelényi Béla a tanulmány megírásához nyújtott segítséget. 

(1) A Sanghay – Shanghai kiállításon éppen a hagyományos keleti és az individuális nyugati művészet „párhuzamos eltéréseinek” bemutatása miatt szerepelt együtt Kövesházi Kalmár Elza Ülő Buddha (1932 előtt) című szobra és egy Nevető Buddhát ábrázoló, 17. századi kínai bronzszobor Delmár Emil gyűjteményéből.
(2) Amida nyorai: az indiai mahájána buddhizmuskultuszában megjelenő Amitábha buddha japán megfelelője
(3) Lásd erről Kelényi Béla: „Keletről jöttem Én / Ázsia szívéből”: Boromisza Tibor és a Magyar Buddhisták. In: Sanghay – Shanghai. Párhuzamos eltérések Kelet és Nyugat között. Szerk.: Fajcsák Györgyi – Kelényi Béla. Budapest, Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum, 2017, 55–69. o.
(4) Hevesy Iván: Boromisza Tibor. Budapest, Amicus Kiadás, 1922, o. n. A képet Boromisza 1924-ben a Belvedere Szalonban is kiállította, lásd Ország Világ, 1924. március 2., 77. o.
(5) Pontosabban Vevér Oszkár házában, a szentendrei Pismány-hegyen, melynek egy részét 1923-ban átengedte Boromisza Tibornak, lásd Török Katalin: Egy magántudós vegetarista és egy festő barátsága. Vevér Oszkár és Boromisza Tibor. In: Szentendre és vidéke, 2009. február 20., 9. o.
(6) Carpaccio: Látogatás Boromisza Tibor műtermében. In: Pesti Napló, 1923. december 2., 4. o. Lásd még: Földi Mihály: A fiatalok. Boromisza Tibor. In: Pesti Napló, 1923. március 18., 4. o.
(7) A gipszöntvények alkalmazásáról a művészetek mellett a természettudományokban, a néprajzban, a régészetben és az antropológiában, szerepükről a gyarmatosítás gyakorlatában, illetve a Louvre másolatokat előállító műhelyéről lásd Michael Falser: Krishna and the Plaster Cast. Translating the Cambodian temple of Angkor Wat in the French colonial period. In: Transcultural Studies, 2011/2, 12–15. o.
(8) Lásd a Louvre Catalogue des moulages en vente au Palais du Louvre: Antiquité és Catalogue illustré des moulages des ateliers du Louvre című, évről évre kiadott sorozatait, melyekben a klasszikus ókor szobrainak másolatai mellett elsősorban az ókori Egyiptomból, Asszíriából és a Közel-Keletről származó műtárgyak másolatairól közöltek tételes listákat és árjegyzéket: lásd bibliotheque-numerique.inha.fr; illetve gallica.bnf.fr/ark:/12148/bpt6k6234994x.texteImage#
(9) A Louvre gipszmásolatműhelyének kutatója, Florence Rionnet megerősítette, hogy az 1927 előtti kiadványokban nem találni ilyen jellegű másolatokat. (E-mail kommunikáció, 2020. december 18.) Csupán egy indiai Siva-szobor másolatát találtam, lásd Catalogue des moulages en vente au Palais du Louvre: Antiquité. Párizs, Musée du Louvre, 1914, 9. o.
(10) A Musée Guimet gyűjteményében található egyik, a Cser-féle szobornak megfelelő 12. századi Amida buddha-szobor megszerzésének körülményei meglehetősen homályosak, a múzeumban való jelenlétének első nyoma egy 1933/34-es fénykép. Lásd erről Mechtild Mertz: Datation d’une statue d’Amida-nyorai exposée au musée Guimet. In: Arts asiatiques, Vol. 50, 1995, 94–104. o.
(11) Lásd erről Samuel C. Morse: Jōchō's Statue of Amida at the Byōdo-in and Cultural Legitimization in Late Heian Japan. In: Anthropology and Aesthetics, 1993. tavasz, 23. sz., 96–113. o.
(12) A szobor Japán 1854-ben kikényszerített megnyitása után a nyugati látogatók egyik legnépszerűbb turisztikai célpontjává vált, elsősorban azután, hogy Aimé Humbert 1870-ben kiadott, Le Japon illustré című könyvében a szobor érzékletes leírása mellett reprodukálta Felice Beato 1863-ban róla készített fényképét.
(13) Lásd Dénes Mirjam: Lótusztrónon ülő Amida nyorai, dicsfénnyel. Japán, Edo kor eleje-közepe, 17–18. század. In: Sanghay – Shanghai. Párhuzamos eltérések Kelet és Nyugat között. Szerk.: Fajcsák Györgyi – Kelényi Béla. Budapest, Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum, 2017, 210–211. o.
(14) Lásd Jurecskó László: Boromisza Tibor nagybányai korszaka (1904–1914). Nagybánya Könyvek 5. Miskolc, MissionArt Galéria, 1996, 71. o.
(15) Harsányi György Lajos: Boromisza Tibor (Részlet a Modern Művészeti irányokból). In: Nagybánya és Vidéke, 1912. szeptember 29., 1. o.
(16) Révkomáromi: A modern vallás. Beszélgetések a kereszténység erkölcseiről, hitegységéről, az egyházpolitikáról, vallási törekvésekről, azon természeti jelenségekről, melyek a vallással kapcsolatban vannak, a buddhista vallásról és a kereszténységhez való viszonyáról. Budapest, Pesti Könyvnyomda Részvénytársaság, 1911
(17) Hajdu Endre: Buddhista istentisztelet Budapesten. In: Magyarország, 1933. április 16., 8. o.
(18) Kelényi 2017, 60. o.
(19) Ázsiai tanulmányútja során Felvinczi Takács 1936-ban éppen a kamakurai Nagy Buddhát ábrázoló képeslapot küldött Boromiszának Tokióból. Boromisza Tibor Családi Archívum
(20) Magyar Képírók Kiállítása. Nemzeti Szalon, Budapest, 1933, o. n. Az utóbbi időszakban került árverésre Boromiszának egy egyértelműen tibeti thangka nyomán készült Amitábha buddhát ábrázoló szőnyege is, melynek felirata („Margareten Insel”) 1921–1922 körüli időszakára utal, lásd Kieselbach, Őszi képaukció. 2020, 368–369. o.
(21) Kelényi 2017, 62–63. o.
(22) Dr. Török Katalin – Jurecskó László: Boromisza Tibor. Szentendre, Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2012, 249. o., no. 217
(23) A Bory család archívumában a családtagok szerint semmilyen dokumentum nem maradt fenn a szobrok készítésének eredetéről.
(24) Bory Jenő: Buddha. Pirobazalt. In: A Magyar Királyi Postatakarékpénztár Árverési Csarnokának 1925. évi áprilisi művészi aukciója. Budapest, 1925. március, 2. sz., no. 384. Lásd még: Művészi Aukció az Árverési Csarnokban. In: Pesti Hírlap, 1925 március 28., 9. o.
(25) Lásd Magony Imre: Bory Jenő munkásságának korabeli sajtóvisszhangja. In: Alba Regia, 39. kötet, 2010, 248. o.
(26) Lásd erről Szücs György: Kelet – Nyugaton. In: Sanghay – Shanghai. Párhuzamos eltérések Kelet és Nyugat között. Szerk.: Fajcsák Györgyi – Kelényi Béla. Budapest, Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum, 2017, 155–156. o.
(27) Vágó László: Úri dolgozószoba. In: Magyar Iparművészet, 1915, 18. évf. 2. sz., 67. o. Lásd erről Szücs 2017, 163. o.
(28) Látogatás a Corvin-gyárban. In: Színházi Élet, 1920, 24. szám, 19–20. o.
(29) Nagyházi Galéria és Aukciósház, 240. aukció, 2019. március 12., 83. tétel.
(30) Cserepes István: Buddha szobor, 1929, papír, tempera, 48,2 × 38,2 cm, Magyar Nemzeti Galéria, ltsz.: F. 71.201. Cserepesről lásd Szücs, 2017, 158. o.
(31) Szücs, 2017, 155. o., 13. kép, 157–158. o. Másik változata: https://ernstgaleria.hu/hu/festmeny/fomuvek/item/165-voros-geza-viragcsendelet-buddha-szoborral
(32) Szücs, 2017, 150. o., 7. kép, 155. o. Czimra egy másik, feltehetően ebben az időszakban készült, magángyűjteményben levő képén is felbukkan ugyanez a szobor, kékeszöld színben. Szücs György szíves közlése.
(33) Lásd Szücs, 2017, 158–159. o.
(34) Lásd erről Kelényi Béla: A nyugati bódhiszattvától az örök vándorig: Csorba Géza Csoma-szobrai. In: Keletkutatás, 2012. ősz, 6–15. o.
(35) Az O. M. Kir. Képzőművészeti Főiskola Évkönyve, 1932–1933. Szerk.: Dr. Ferenczy József, Budapest, 70., 73. o. A Cser család tulajdonában fennmaradt egy Bory Jenőt, Cser Károlyt és Martinelli Jenőt 1909 körül együtt ábrázoló fénykép.
(36) Cser Károly. Szemlék és jegyzetek. Ismeretlen eredetű újságcikk a Cser család archívumából.
(37) E. I. dr.: Cser Károly és Kádár Béla kiállítása a Belvederében. In: Budapesti Hírlap, 1922. április 30., 12. o.
(38) Cser Károlynak a fényképen látható művei alapján a kép 1925 után készült.
(39) Cser Brigitta tudomása szerint a család tulajdonában ezeken kívül is volt még egy mázas buddhaszobor.
(40) Cser Brigitta szóbeli közlése, 2020
(41) Belloni Zsófia közlése Cser Brigittának, 2019. december
(42) Lásd erről Saly Noémi: Sanghay Budán, békében és bajokban. In: Sanghay – Shanghai. Párhuzamos eltérések Kelet és Nyugat között. Szerk.: Fajcsák Györgyi – Kelényi Béla. Budapest, Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum, 2017, 308. o.
(43) A Színházi Élet egykorú ismertetése a Cser Jolán által készített, nagy méretű beépített kerámiákról ír, de ezek nyilván a falakat borító díszítésre vonatkoznak, a mellékelt fényképeken nem látni a Buddha-szobrot. In: Színházi Élet, 1937, 6. sz., 80. o.