Rend, tisztaság és érzékenység

Kortárs geometrikus-konstruktív tendenciák

Lépold Zsanett

Három női alkotó, akik újfajta látásmódot, újszerű érzékenységet hoztak a magyar képzőművészeti színtérre. Modernista hagyományokon nyugvó törekvéseikkel, a konstruktív-geometrikus irányzat jellegzetes jegyeivel a valóság megtapasztalásának járatlan útjait keresik és találják meg a szigorú rend és a lágy vonások ötvözésében. Sebestyén Sára és Robitz Anikó a fotográfia lehetőségeit kibontva hozzák létre építészeti eredetű, de nem építészeti témájú fotóikat, s a médium hagyományos kereteiből kilépve rögzítenek egy új valóságot. Horváth Lóczi Judit is ezt teszi: elemeire bontja a világot, majd megalkot belőle valami meglepőt, szokatlant. Hasonló eszközök, hasonló törekvések ezek, ahol fontos szerep jut a részleteknek, a textúráknak, az arányoknak és nem utolsó sorban a rendnek. Lírai, érzékeny módot kínálnak a világ egy másik perspektívából való megismeréséhez és megértéséhez.

130 lepold2

Bal oldalon: Sebestyén Sára: Választóvonal, 2018, giclée print, 66 × 49,5 cm, © a művész jóvoltából / HUNGART © 2021. Jobb oldalon: Horváth Lóczi Judit: Monotonous work, humble work, unseen work (Monoton munka, alázatos munka, láthatatlan munka), részlet a Try to Be a Good Mother (Próbálj jó anya lenni) sorozatból, 2019, akril, vászon, 130 × 180 cm, © a művész jóvoltából, fotó: © Spingár Anita / HUNGART © 2021

Sebestyén Sára fotográfiái a mindennapi élet kérdéseit helyezik középpontba, amelyet a művész az épített környezet és a tárgyvilág rejtett vagy éppen jól látható esztétikáján keresztül ragad meg. Az utcán, a hétköznapokban is fellelhető részletek kiemelésével, a fény és árnyék játékával teremti meg mikrokozmoszait, amelyek hol egy felismerhető tárgyegyüttesben, hol egy megfejthetetlen textúrában rejlenek. Egyszerre analitikus és szenzuális szemléletmódja belsőépítész hátteréből eredeztethető. Ez a kettősség, a mérnöki pontosság és a lágy harmónia keresztezése adja művei eszenciáját: a konstruktív-geometrikus irányzat szigorú, tiszta szerkesztettségét vegyíti a színek, formák és fények finom játékával. S ugyanez jellemzi a fotókon megjelenő tereket is: ugyan a képmező egyes részei síkként hatnak, mindig akad olyan komponens a képeken, amely térbe helyezi a látványt – akár egy porózus textúra, akár egy sokatmondó árnyék.

130 lepold3

Sebestyén Sára: Új nap, 2021, giclée print, 50 × 50 cm, © a művész jóvoltából / HUNGART © 2021

A képi redukció fontos összetevője munkáinak – különféle mértékben (és léptékben) jelenik meg. Egyes műveinél – mint az Egyenesen át és a Tökéletesen könnyű lélek – a megfelelő távolság adja meg a látottakat a kivehetetlenségig redukáló minimalizmust: csak éleket és fényeket látunk, ráadásul színek nélkül. Más munkák festészeti kompozíciós rendről tanúskodnak (például az Életerő vagy az Interakció): ekkor a fotózott tárgy textúrája az egyedüli, amely beazonosíthatóvá teszi az absztrakt kép mögött megbúvó „valóságot”. Közben pedig akadnak a fantáziának kevesebb teret engedő fotók – az Olvadozó képzelet és a Választóvonal tartozhat ide – is: ismerős, de mégis ismeretlen terek és tárgyak rajzolódnak ki fekete-fehér, árnyékok uralta képein.

130 lepold4

Sebestyén Sára: Életerő, 2019, giclée print, 66 × 49,5 cm, © a művész jóvoltából / HUNGART © 2021

130 lepold5

Sebestyén Sára: Egyenesen át, 2020, giclée print, 66 × 49,5 cm, © a művész jóvoltából / HUNGART © 2021

Robitz Anikó szintén a fotográfia médiumán keresztül absztrahálja a világot, s az ő „fotóalanyai” is az épített környezetben megbúvó apró részletek, textúrák és a köztük lévő viszonyok. Az ő célja azonban – szemben Sebestyén Sára munkáival – a felismerhetetlenségig komponálni képeit, hogy az ábrázolt elveszítse kapcsolatát a valósággal, új szubsztanciát hozva létre. A geometrikus alakzatokká egyszerűsített építészeti elemek, faktúrák, textúrák sokszor egyáltalán nem vagy csak nagyon apró, rejtett részleteikben emlékeztetnek valódi szerepükre. Robitz egyes fotói monokróm festményekként hatnak, a távolból még ecsetvonásokat is láttatni engednek (mint a One hour photo, London [Egyórás fotó, London] vagy a Bagan, Myanmar [Bagan, Mianmar]): a hosszú záridejű képrögzítés vagy a lencsevégre kapott textúra adja meg plasztikusságukat – persze közelebb lépve a képhez nyilvánvalóvá válik, hogy sík felülettel állunk szemben. Akadnak a fotográfia archaikus technikáit eszünkbe juttató képei is: ilyenek a fotogramok minimalista kompozícióját és a szuprematista festői hagyományt is megidéző munkái (akár a Moscow, Noviy Arbat [Moszkva, Új Arbat] vagy a Strasbourg, Campus Universitaire [Strasbourg, Egyetemi kampusz]).

130 lepold6

Robitz Anikó: One hour photo, London (Egyórás fotó, London), 2010, giclée print, 100 × 65 cm, © a művész jóvoltából / HUNGART © 2021

130 lepold7

Bal oldalon: Robitz Anikó: Moscow, Noviy Arbat (Moszkva, Új Arbat), 2015, giclée print, 100 × 65 cm, © a művész jóvoltából / HUNGART © 2021. Jobb oldalon: Robitz Anikó: Graz, 2012, giclée print, 100 × 65 cm, © a művész jóvoltából / HUNGART © 2021

A játék a textúrákkal gyakran raszterszerű felületeket eredményez, amelyek egyrészt a pop-art sajátos képi világára hajaznak, másrészt az op-art szemfényvesztő, illuzionisztikus hatását is magukon hordozzák – ilyen többek között a Graz. De nemcsak a térbeliség kap fontos szerepet műveinél, hanem az arányok is: azzal, hogy egyes részleteket felnagyít, megváltoznak az arányok, így az ábrázolt és a szemlélő közötti viszony is. Erre a viszonyra reflektál a Woven Mirror (Fonott tükör) sorozata is, amelynél a fotográfus – szokatlan módon – kilép a térbe. A vászonra nyomtatott fotókból és tükröződő felületű műbőrből összefonott képeken már nemcsak alakzatok, hanem mi magunk, a nézők is megjelenünk – torzulásokat mutató, kicsinyített képmásunk formájában.

130 lepold1

Robitz Anikó: Woven Mirror 03 (Fonott tükör 03.), 2019, fotó, vászon, műbőr, 100 × 100 cm, © a művész jóvoltából / HUNGART © 2021

Horváth Lóczi Judit hasonlóképp szemléli a világot, mint Sebestyén Sára és Robitz Anikó, csak épp gyakran gondolkodik térben. A valóság alkotórészeire bontása az ő esetében is kulcsfontosságú: életének történéseit sűríti geometrikus alakzatok kompozíciójába. Erős érzelmi töltetű – gyakran az anyasággal és a gyerekneveléssel kapcsolatos – gondolatait színes, könnyed, játékos képi elemekként jeleníti meg, majd helyezi el a térben. Művei a festészet, a szobrászat és az építészet, dizájn határmezsgyéjén állnak, ami elsősorban a két- és háromdimenziós formák variálásából következik. Nem meglepő, hogy ilyen vizuális kódokban mutatja be saját belső világát, hiszen korábban tájépítészmérnökként működött; képein a tervrajzok hűvös szikársága találkozik a növényvilág organikus szabályszerűségével. A dimenziók váltogatása, a játék a térbeliséggel központi szerepet kap műveiben, ehhez használja néha a trompe-l’œil festői hagyományát: egyes formázott vásznak közepén lyukakat és beékelődéseket vagy épp toldásokat vélünk látni, de más festészeti technikával is képes elérni a kívánt illúziót (például a Let Me Play [Hagyj játszani]).

130 lepold8

Horváth Lóczi Judit: Let me play II (Hagyj játszani II.), 2021, akril, vászon, kartonpapír, rétegelt falemez, 40 × 30 cm, © fotó: a művész jóvoltából / HUNGART © 2021

Többnyire alapformákkal és -színekkel operál ugyan, amelyek megadják a struktúrák szigorú rendjét, mégis feloldja ezeket egy-egy ferde vonallal vagy réssel. A fegyelem megbomlása ellenére megmarad a harmónia: a szegmensek szabályos struktúráján belül nem keletkezik feszültség. A drasztikus redukció mellett időnként helyet kapnak felismerhető motívumok is – ilyen például a házak kétdimenziós sziluettjét megjelenítő sorozat, a Try to Be a Good Mother (Próbálj jó anya lenni). Egyes munkáinak (mint a My Life [Életem] vagy a Weaker [Gyengébb] sorozat) élénk színei és markáns kompozíciói a posztmodern dizájn, különösen a Memphis csoport bútorainak esztétikáját idézik meg.

130 lepold9

Horváth Lóczi Judit: Weaker (Gyengébb) sorozat, 2017, akril, MDF lap, 6 db, egyenként 28 × 41 × 3 cm, © a művész jóvoltából, fotó: © Halász Jácint / HUNGART © 2021

Egyre több olyan kiállítással, kezdeményezéssel találkozhatunk, amelyek a művészettörténetből vagy a kortárs művészetírásból kimaradt női alkotókat helyezik előtérbe – gondoljunk csak a Pompidou idei nagyszabású kiállítására (Elles font l'abstraction, vagyis Az absztrakció művelői), ami átírta az absztrakció férfi központú történetét, vagy a közép- és kelet-európai nőművészeket összegyűjtő Secondary Archive-ra. Ma már nyilvánvaló, hogy az absztrakt művészet nem (és soha nem is volt) férfi privilégium, s ez nem csak emancipációs kérdésként fontos: az itt bemutatott kortárs női alkotók jól példázzák, hogy a geometrikus-konstruktív irányzat úttörőinek szigorú, kötöttebb geometriára épülő formanyelvét miképpen lehet feloldani egyszerre analitikus és emocionális, érzékeny szemlélettel.

fabianerika1.jpg
Meditatív absztrakció

Ismétlődő minták, pontok és vonalak összetett rendszere adja Szíj Kamilla és Fábián Erika műveinek harmonikus egységét. Mindkét művész munkássága határozott szisztémát követ: egymásra épülő, következetes lépések sorozataként alkotnak meg minden egyes művet, legyen szó monokróm vagy színes kompozícióról, kézi vagy gépi eljárásról. Két női alkotó, akiknek alkotásai szigorú renden alapulnak, miközben finom lágyság lengi körül őket, s ösztönösen és intuitív módon hatnak.

Screenshot 2021-04-14 at 11.49.59.jpg
Elindult a kelet- és közép-európai női művészekre fókuszáló online platform, a Secondary Archive

A Secondary Archive a női művészek szemén keresztül mutatja be a nem nyugati – elsősorban közép- és kelet-európai – művészet történetének második világháború utáni időszakát.

Screenshot 2021-04-26 at 9.10.47.jpg
A hiánypótló „másodlagos” archívum

Az elmúlt évszázadokban a művészettörténet jelentős részét férfiak írták férfiak számára – a művészeti oktatás pedig nagyobb részt férfiaknak nyújtott lehetőséget a főként férfi oktatók melletti fejlődésre és tanulásra. A felvázolt konstrukcióban pedig a nőművészek a legtöbb esetben mellékszereplőkké váltak. A Secondary Archive éppen erre a helyzetre kívánja felhívni a figyelmet – mindezt úgy, hogy fejlődő adatbázisával, a régióban élő nőművészek saját történetén keresztül igyekszik felvázolni a hiányzó narratívát.