A hiánypótló „másodlagos” archívum

Interjú Kopeczky Rónával, a Secondary Archive társkurátorával

Szilágyi Róza Tekla

Az elmúlt évszázadokban a művészettörténet jelentős részét férfiak írták férfiak számára – a művészeti oktatás pedig nagyobb részt férfiaknak nyújtott lehetőséget a főként férfi oktatók melletti fejlődésre és tanulásra. A felvázolt konstrukcióban pedig a nőművészek a legtöbb esetben mellékszereplőkké váltak. A Secondary Archive éppen erre a helyzetre kívánja felhívni a figyelmet – mindezt úgy, hogy fejlődő adatbázisával, a régióban élő nőművészek saját történetén keresztül igyekszik felvázolni a hiányzó narratívát.

A projekt és a weboldal egy jól ismert, a nőművészek reprezentációjával összefüggő hiányt igyekszik betölteni. Mi volt a friss motiváció, aminek kapcsán megvalósulhatott egy ilyen volumenű és mélységű kezdeményezés?

Kicsit visszamegyek az időben. 2019 végén Katarzyna Kozyra Budapesten járt, mert volt egy filmbemutatója a Ludwig Múzeumban. Ekkor keresett meg engem – régebben már dolgoztunk együtt, amikor még én is a Ludwigban tevékenykedtem, és én voltam az ottani kiállításának egyik társkurátora –, hogy gondolkodnak egy régióbeli nőművészeket összegyűjtő projekten. Olyan nőművészeket, akik esetleg a performanszvonalon mozognak vagy éppen bevállalós, feminista szempontokkal dolgoznak. Ekkor még nem volt kifejezetten letisztult koncepciónk, így a kezdetekben inkább csak neveket dobáltunk a képzeletbeli kalapba. De elindult az ötletelés, így magyar partnerként szerepeltünk a Katarzyna Kozyra Foundation visegrádi pályázatában. Pár hónap után újból jelentkezett a Katarzyna Kozyra Foundation, hogy nyertes lett a pályázat, így két másik partnerrel együtt – a cseh Meetfactoryval és a szlovák Björnsonovával – elkezdődött a közös munka.

Munkához láttunk, de sokáig tartott, amíg kidolgoztuk a projekt valódi tartalmát. Nem akartuk, hogy egy statikus adatbázis legyen a végeredmény, ahol nagyjából minden művészről mindig ugyanaz a szöveg jelenik meg, ugyanaz a pár sor, ugyanaz a már ismert bio. Szerettük volna, hogy tényleg unikális legyen – hiszen nőművész-adatbázis már létezik, az AWARE nevű nemzetközi kezdeményezés Franciaországban. 

Végül az merült fel, hogy magukat a művészeket szólaltatjuk meg. Kapjanak ők lehetőséget arra, hogy elmondják, amit fontosnak tartanak – nemcsak a művészeti praxisukat, hanem az életvitelüket és életüket illetően is. Nőként, művészként, nőművészként, anyaként, feleségként, egyedülállóként, fiatalként vagy tapasztaltabbként milyen kérdések foglalkoztatják őket és milyen nehézségekbe ütköznek. Mit gondolnak saját női pozíciójukról, jövőjükről, lehetőségeikről, hogy boldogulnak, hogy érvényesülnek, mivel elégedettek és mi ellen küzdenek? 

6 21 scaled
Molnár Judit Lilla, Invisible work, 2018, gumikesztyű, szivacs, hímzőfonal, változó méret. A művész fotója. A művész jóvoltából.


Hogyan tudtátok megszervezni, hogy ilyen mennyiségű információt, véleményt gyűjtsetek össze, amiből aztán felépülhetnek az archívum személyes megszólalásai?

Itt jött be az általunk összeállított kérdőív fontossága. Ez tényleg sok kérdést szedett össze – akár a művészetről, az alkotásról, mindennapi életről, akár politikáról, akár jövőképről, akár arról, hogy ezek az elemek hogyan állnak kapcsolatban a művészek saját praxisával. Konkrétan milyen társadalmi kérdések foglalkoztatják őket és hogyan állnak a gender szerepekkel? Hogyan tudnak dolgozni, hogyha van családjuk, milyen kapcsolatuk van a saját – változó – testükkel? Nagyon hosszú kérdéslistát írtunk össze, de ez leginkább csak támpontként szolgált – a művészeknek elég volt a legrelevánsabbnak tartott kérdésekre válaszolni. Így született mind társadalmilag és politikailag nagyon kritikus statement, mind kizárólag művészetről szóló. 

A kérdőív mentén született és a honlapon olvasható szövegek statementek. Van olyan, amit maga a művész írt meg, volt olyan, amiben segítettünk – ezért vontuk be a kurátorokat. Érdekes, hogy – és ez nem volt szándék az elején – kizárólag kurátornőkkel dolgoztunk. Azt hiszem, ez segítette a művészeket abban, hogy mint nők a nők felé intimebb és magánjellegű kérdések esetében jobban megnyíljanak.

Nagyon sűrűn találkozunk azzal, hogy a művész tárgyiasul a művészeti praxisán keresztül. A kiállításon legtöbbször csak a művek jelennek meg, nagyon ritkán van ott a művész, hogy tényleg kialakuljon egy személyes párbeszéd. Ezért is volt fontos megmutatni, hogy a művészek nemcsak alkotnak, hanem igenis van szavuk – ezeknek a szavaknak adunk mi most teret. Így a nő tárgyiasítása és a nőművész praxisának tárgyiasítása két olyan dolog, amit ezzel a projekttel igyekeztünk megtörni.

A projekt olyan aspektusokat is láttat, amikről a szorosan vett képzőművészeti párbeszédben sokszor nem esik szó. Mennyiben motiválta a kérdéssort a saját, nőként megtapasztalt hiányérzetetek? Az, hogy ti mit hiányoltok a párbeszédből? Összekapcsolódnak-e a kérdések a személyes motivációitokkal, vagy csak megfigyelő pozícióból vettetek részt a projektben?

Szerintem a kérdéseknek mindenképpen van személyes vonatkozása, de ezt nem akartuk erőltetni a művészeknél. Amikor összeírtuk őket, nyilván figyelembe vettük azt is, hogy mi történik éppen a különböző országokban. Lengyelországban ekkor zajlott az abortusz feltételeit szigorító kormánydöntés által keletkezett felháborodás és tömeges demonstrálás, és közben Magyarországon is bekerült a család definíciója az alaptörvénybe. Persze nem azért jött létre a honlap és a statementek, hogy kifejezetten politikai helyzetekre reflektáljanak, de a  napi történések és politikai hírek is alakították a kérdéseket. Aztán a saját női élethelyzetünkből kiindulva természetesen fogalmazódtak meg kérdések, amik főleg a gender, szexualitás, test, öregedés, fiatalság, megfelelés, anyaság témáit hozták előtérbe. 

1 22
Klenyánszki Csilla, Melons, 2018, giclée nyomat, 50 x 70 cm, a művész és a Trapéz galéria jóvoltából.


Milyen szempontok mentén választottátok ki az archívumban szereplő művészeket?

Ez volt az egyik legnehezebb feladatunk. Tulajdonképpen úgy történt, hogy mindegyik résztvevő ország partnerintézménye összerakott egy hosszú, minél teljesebb névlistát, majd ezt a listát küldtük el különböző intézményeknek (közintézmény, kutatóhely, magángaléria stb.), hogy ők is nézzék át különféle szempontok mentén, majd véleményezzék és egészítsék ki. Ezután el kellett döntenünk, hogy a projekt első szakaszában, az adott időkeretből és pénzügyi forrásból mit tudunk kihozni és hány művésszel tudunk érdemben foglalkozni, ezért a projekt mostani állapota egy első lépés, amit semmiképp sem tekintünk lezártnak jelenlegi állapotában. De el kellett kezdeni valahol. Most azt tartottuk fontosnak érzékeltetni, hogy mik azok a fonalak, témák, kérdések, traumák, amik generációk óta öröklődnek a nőművészek között. Emiatt is rajzolódott ki az archívum három fő generációja: a tágan értelmezett neoavantgárd generáció, a rendszerváltást megélő és akörül már dolgozó művészek generációja és a rendszerváltás után született és szocializálódott művészek. 

Nyilván a generációk között rengeteg különbség van – például a kapitalista berendezkedésből vagy a virtuális eszközök használatából fakadóan –, de lényegében a két fiatalabb generáció esetében továbbra is ugyanazok a problémák, kérdések és nehézségek, mint az idősebb generációnál. 

Terveztek-e már nem élő művészeket is feltüntetni az adatbázisban?

Mivel statementekről van szó, most főképp élő művészekkel dolgoztunk, de olyan művész is szerepel a honlapon, aki már nincs közöttünk, például Szilvitzky Margit vagy Omara. Volt olyan elhunyt művész, akinek az esetében a család vagy a hagyatékot kezelők nem engedték, hogy már megjelent íráson kívül statement vagy idézet formájában új összeállítás jelenjen meg róla. Ezekbe a helyzetekbe beleütköztünk, de úgy gondoljuk, hogy egyáltalán nem elvetendő, hogy elhunyt művészekről szerepeljenek szövegek. 

Az oldalon olvashatóak esszék és tanulmányok – ezek kifejezetten erre a platformra születtek?

A projekt során két pályázati felhívást is meghirdettünk. 

Az egyik a négy visegrádi országban dolgozó kurátornőknek szólt, akik beadhattak egy témát, majd a nyertes ösztöndíjat kapott, hogy megírhassa a témájának megfelelő tanulmányt a honlapra. Ezek a szövegek angolul olvashatóak.

Volt egy második pályázati felhívás, amit fiatal nőművészek számára írtunk ki. Országonként egy nyertest hirdettünk – Magyarország esetében Balázs Nikolett nyert – , és mellette további négy fiatal művész kapott lehetőséget, hogy felkerüljön az archívumba saját statementjével. Tehát figyeltünk arra is, hogy a legfiatalabb generáció, akár a pályakezdő művészek is vizibilitást kapjanak.

Amikor ezeket a pályázatokat kihirdettük, kifejezetten úgy fogalmaztunk, hogy olyan művészettörténészeknek és művészeknek szólnak, akik nőnek érzik magukat – olyanoknak, akik nőként definiálják magukat. Egyáltalán nem nemi meghatározás mentén dolgoztunk, erre kifejezetten figyeltünk. Ezt a platform további bővítésénél is figyelembe vesszük majd.

Az oldalon jeleztétek minden egyes művésznél, hogy a kurátori csapatból kivel dolgozott együtt a saját statementjének kialakításában. Azon kívül, hogy a statementek véglegesítésében vállaltak szerepet az itthoni kurátorok, milyen feladataik voltak még?

Általában inkább kurátornők dolgoznak nőművészekkel – ez egy jól ismert helyzet, egy tény. A különböző kurátorok kiválasztásánál, akikkel a projekten dolgoztunk – Zsikla Mónika, Balázs Kata, Popovics Viktória, Magyar Fanni, Soós Andrea, Kigyós Fruzsina és én –, és mivel statementekről volt szó, lényeges szempont volt, hogy milyen művésszel ápolunk élő szakmai kapcsolatot, kikkel tudunk a legjobban kommunikálni, kiket tudnánk leginkább szóra bírni, akár személyes kérdésekben is. 

Emellett fontos volt, hogy olyan kurátorok vegyenek részt, akik a projekt kapcsán felmerülő szakmai kérdésekkel vagy művészekkel foglalkoztak már, és megvan a megfelelő eszköztáruk ahhoz, hogy jól tudjanak bánni a helyzettel és a művész szavával. 

Van, aki interjút készített a művésszel, volt, aki elküldte neki a kérdéssort, és rábízta a válaszadást, majd abból alakította ki a statementet, párbeszédben a művésszel. A kurátoroknak tehát a honlapon látható anyagok összeállításában és korrektúrázásában, a szövegek ápolásában volt szerepe.

20

Monhor Viktória, Orange Magic, 2019, fotó Fodor Dániel János digitális képműhely. A művész jóvoltából.

A közeljövőben milyen terveitek vannak a plaftormmal? Mi a következő lépés a történetben?

Továbbra is szeretnénk együttműködni a mostani partnerekkel (a pozsonyi Björnsonova, a prágai MeetFactory és a Katarzyna Kozyra Foundation) a jelenleg résztvevő országok névsorának a bővítésén – viszont  terveink szerint emellett Ukrajna és Belarusz felé nyitnánk elsőként. Ezen a második fázison túl elkezdtünk lépéseket tenni a balti államok irányába is, később pedig a balkáni régió felé is fordulnánk. Nyilván egyelőre ezek mind tervek, amikhez pénz, idő, erőforrás és infrastruktúra kell. Rengeteg művész van még, aki nem szerepel a jelen formájában még nem végleges archívumban. A projekt formáját, tartalmát is szeretnénk gazdagítani, elsősorban egy konferenciával, ami a szokásos előadások mellett kisebb, konkrét tapasztalatokra, helyzetekre, problémákra koncentráló munkacsoportok alakulását is serkentené, tehát valamilyen hibrid online események irányában indulnánk. Ideális esetben hosszú távon izgalmas lenne egy utazó kiállítást is létrehozni, de az jóval nagyobb előkészítést igényel. Egy szó mint száz, abszolút vannak terveink.

Screenshot 2020-11-12 at 11.39.40.jpg
„Kevésnek érzem azt jelenleg, amit egy konceptuális munka tud adni, vagy amit én tudok adni egy konceptuális munkával”

Balogh Viktória 2019-ben végzett a Kaposvári Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Karán fotográfia mesterszakon. 2018-ban és 2019-ben még hallgatóként elnyerte a Magyar Fotóművészek Szövetségének fotográfiai ösztöndíját, 2020-ban pedig bekerült a Pécsi József Fotóművészeti ösztöndíj első évfolyamába is.

Screenshot 2020-05-08 at 14.54.43.png
FESTETTÜK A NYÁRI KERTBEN A TÉLI TÁJAT

A hazai kortárs művészetfelfogásba a hetvenes évek közepén ő hozta be a női nézőpontot, amit azóta is folyamatosan érvényesít, sőt hosszú éveken át a Képzőművészeti Egyetemen tanított is. A vele készült életútinterjú mindennek előzményeit, a közeget, az őt ért hatásokat igyekszik feltérképezni.

full_006567.png
PÁTOSZ ÉS KRITIKA

1985-ben szépségversenyt rendeztek Magyarországon, amelynek máig ható művészeti vonatkozása, hogy a helyezettekről szobor készült, és Pauer Gyula műtermében gipszmintát vettek a meztelen testekről. Fotósok is felbukkantak (például Fenyő János), akik végül egy külföldi szoftpornó újságnak eladták az ott készített képeket. A szépségkirálynőnek választott Molnár Csilla később öngyilkosságot követett el, amelynek pontos okait film, könyv és rengeteg újságcikk próbálta feltárni. Röviden összefoglalva ezek a régmúlt előzményei Eperjesi Ágnes dramatikusan felépített kiállításának, amely a Fészek Galériában és a Fészek Klub Herman-termében látható június 14-ig, és amelynek fő darabja Molnár Csilla vörös büsztje. A megnyitóbeszédet Adamik Luca modell mondta, ezt közöljük most, illetve előtte még egy részletet abból a szövegből, amely a kiállításhoz tartozó kiadványban jelent meg.

full_005166.png
Ha még élne

Néhány évvel ezelőtt, amikor Szegeden festészetet tanultam, felmerült az ötlet, hogy csoportos parafrázis-kiállítást csináljunk a tanszéki galériában. Az egyik kedves barátom Marcel Duchamp 50 köbcentiméter párizsi levegőjét választotta, melyet egy kiürített és visszaragasztott parizercsomagolással parafrazeált, így egy adott művet egy másik, Duchamp által kedvelt munkamódszerrel, a jelentéspluralizmus segítségével alkotott újra. Az eszményi párizsi levegő helyett, korunk élelmiszeriparának szégyenfoltjára, a párizsira hívta fel a figyelmet. Mindenkinek eldicsekedett, hogy „Szerintem ez Duchamp-nak is tuti, bejönne!” Persze még mielőtt világszintű hírnévre tett volna szert munkájával, a takarító szemétnek ítélte, és kidobta a dokumentálatlan gyöngyszemet. Ez volt az első személyes találkozásom az hommage fogalmával, a Frida Fiestas 2 pedig a legutóbbi.

full_005582.png
„Az élmények újrakollázsolása alapvető módszerem”

Fátyol Viola fotográfus Debrecenben született 1983-ban. Művészcsaládban nőtt föl, de csak a Debreceni Református Kollégiumban töltött meghatározó középiskolás évek végén döntött úgy, hogy maga is a családi szakmát folytatja, és művészi pályára lép. A családi, privát fotók készítésén túllépő első fotós kísérleteit Egerben végezte, ahol az Eszterházy Károly Főiskola (ma már egyetem) rajz- és vizuális kommunikáció tanár szakára járt. Innen rövid út vezetett a MOME Vizuális környezetkultúra tanár és Fotográfia képzéseire, onnan pedig még rövidebb az intézmény Doktori Iskolájába. Készülő doktori dolgozata a vámospércsi népdalkört bemutató, Ha van szíved, neked is fáj, amit velem tettél című munkájának kimerítő elemzését tartalmazza. A sorozattal tavaly megnyerte a Capa-nagydíjat. Munkái a szociológia, az antropológia és a művészi képalkotás határterületén helyezkednek el, és egy hangsúlyosan személyes nézőpontból közelítenek a választott témákhoz. Budapesten él és dolgozik. Sokat nevet.


Screenshot 2020-02-24 at 10.09.21.png
PAKSNAK, SZERETETTEL

Ne lépjen ide be senki, aki nem ismeri a geometriát!

full_005790.jpg
„hogy hol van a határ ember és tárgy között, ezzel játszok, ezt feszegetem”

Klenyánszki Csilla fotográfus 1986-ban született Budapesten. Kezdetben a Színművészetire készült, de a gimnázium után bölcsészpályára ment, a Károli Gáspár Református Egyetem néderlandisztika szakán folytatta tanulmányait. Nyelvismeret acélozása céljából Hollandiába költözött bébiszitterkedni. Rotterdamban felvételizett a Willem de Kooning Academy frissen indult fotó szakára, ahova egyből fel is vették. 2012-ben diplomázott az X Marks The Spot sorozat részeként elkészített My Logic is Gone or Did I Just Find It? ...Because Nothing Is More Abstract Than Our Own Reality című diplomamunkájával. Munkáiban ismerős, egyszerű tárgyakat látunk, amelyeket saját környezetéből emel ki, hogy a kamera előtt építsen belőlük tornyot, szökőkutat, csapdát, csendéletet. Egy két és fél éves kisfiú anyukájaként tavaly tető alá hozott egy három hónapos rezidencia programot hozzá hasonló helyzetben lévő, nemrég szülővé vált művészeknek. Jelenleg Amszterdamban él és dolgozik, és egyre többet jár haza is, általában a Trapéz Galéria meghívására.
 

full_005925.PNG
Időről időre megolvad a szívünk

Nagyon intenzíven telik az utóbbi időszakod. Ugyanaznap nyílt meg Szentendrén a Ferenczy Múzeumban a kiállításod, amikor kihirdették az Unicredit Bank Korszakalkotók programjának győzteseit. Délután 4-kor kiderült, hogy te nyerted meg a hárommillió forintot, 6-ra pedig ki kellett érned Szentendrére, hogy jelen legyél a saját megnyitódon.

full_005198.png
Mira birodalma

Részben azért szerettem meg, amit Makai Mira Dalma csinál, mert annyira meglepett.

Screenshot 2020-09-29 at 13.48.41.jpg
ELSŐ KÉZBŐL – Németh Hajnal: My time, your time

Németh Hajnal a galeri ffrindiauban rendezett és augusztus közepén zárt kiállításáról mesél.

full_005045.png
Az identitás hekkerei

Katharina Roters és Szolnoki József munkásságának emlékezetpolitikai vetületeiről a győri Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum után a veszprémi Csikász Galériában is bemutatott Hack the Past! / Hackeld a múltat! és az acb Galériában megrendezett Hungarian Cubes című kiállítások kapcsán.

 

full_000778.jpg
Átmegyek a falon – Beszélgetés Tarr Hajnalkával

Tarr Hajnalka képzőművész. Ötévesen, a kertben elejtette a dobozát, és szanaszét gurultak a gyöngyei. Kábé sokkot kapott a felismerésen; ott vannak, de már lehetetlenség összegyűjteni őket. A dolgok nem elválaszthatók a helyzetüktől, csak összefüggéseikben kezelhetők – ma már így írja le, de ma már buddhista. A dolgok megragadhatatlanságát egész gyerekkorában tanulta, ez ugyanis a megállíthatatlan változásról szólt, költözések, névváltoztatás, szülők szétválása, új apuka, ilyesmik. A lakcím és a vezetéknév csak betűk, nem támaszpontok. Negyedszerre vették fel a Képzőművészeti Egyetem grafika szakára. Másodévesként Finnországban tanult, egyik tanára javasolta, hogy gondolkodjon térben is, ne csak rajzokban. Aztán fél évet Marseilles-ben tanult, itthon direkt megbukott művészettörténetből, hogy átmehessen Maurer Dóra festőosztályába, nála diplomázott. 2006-ban Gruber-díjat, 2008-ban Derkovits-ösztöndíjat nyert. Tétova báránycsordáját (Instant nyáj) az Irokéz Gyűjtemény részeként a Nemzeti Galériában láthattuk, a Műcsarnok Mecénás-kiállításán e gyűjtemény vele, illetve Attachment című gemkapocs- falával képviselte magát. Sokadik beszélgetésünk ez, délelőtt egy kávéházban.

full_005103.png
Óda az időhöz

Tranker Kata Hiányzó végtelen című kiállítása első termében látható munkáinak kiindulópontja John Keats Óda egy görög vázához című verse. Tranker ezzel a gesztussal visszafordítja Keats költeményét, hiszen az inspirációként szolgáló, képzőművészeti alkotásra reflektáló irodalmi műre képzőművészeti munkával válaszol. Amennyiben a különböző művészeti ágak megkülönböztetésének még van – vagy valaha is volt – létjogosultsága, akkor talán a leggyakrabban emlegetett eltérés az irodalmi és a szűkebb értelemben vett képzőművészeti alkotások között az időbeliség jelenléte vagy hiánya. Keats a görög váza időbeli kibontását a narrátor kérdéssorával kísérli meg elérni. Ódája viszont az álló, megfagyott időhöz, a halhatatlansághoz, a gondolatban létező és beteljesületlen gyönyörökhöz (szerelemhez), a nem hallott dallamokhoz szól. Tranker művei ezzel ellentétben a múlthoz és a nosztalgiához fűzött viszonyunkat, a megismételhetetlenség olykor kétségbeejtő gondolatát és a végtelen hiányát járják körül. Az elmúlás és a megvalósíthatatlan archiválás jegyében jelennek meg a régi fotók ismeretlen-elfelejtett arcai, helyszínei, eseményei, a részben kitakart, másik arccal behelyettesített vagy csíkozással fragmentált ábrázatok, a kiszáradt fáról készített felvétel, az elégett gyufaszálak, az eltört cserepek.