„hogy hol van a határ ember és tárgy között, ezzel játszok, ezt feszegetem”

Interjú Klenyánszki Csillával

Mucsi Emese

Klenyánszki Csilla fotográfus 1986-ban született Budapesten. Kezdetben a Színművészetire készült, de a gimnázium után bölcsészpályára ment, a Károli Gáspár Református Egyetem néderlandisztika szakán folytatta tanulmányait. Nyelvismeret acélozása céljából Hollandiába költözött bébiszitterkedni. Rotterdamban felvételizett a Willem de Kooning Academy frissen indult fotó szakára, ahova egyből fel is vették. 2012-ben diplomázott az X Marks The Spot sorozat részeként elkészített My Logic is Gone or Did I Just Find It? ...Because Nothing Is More Abstract Than Our Own Reality című diplomamunkájával. Munkáiban ismerős, egyszerű tárgyakat látunk, amelyeket saját környezetéből emel ki, hogy a kamera előtt építsen belőlük tornyot, szökőkutat, csapdát, csendéletet. Egy két és fél éves kisfiú anyukájaként tavaly tető alá hozott egy három hónapos rezidencia programot hozzá hasonló helyzetben lévő, nemrég szülővé vált művészeknek. Jelenleg Amszterdamban él és dolgozik, és egyre többet jár haza is, általában a Trapéz Galéria meghívására.
 


The Bubble, fotográfia, 2015

Mucsi Emese: Hollandiában élsz, és az első benyomásom a fotóid láttán az volt, hogy mennyire illeszkednek a holland csendélet-ábrázolás történetébe a beállításokkal, a lehetetlen egyensúlyi helyzetekkel, a buborékokkal. Ez benne van ott a levegőben, vagy kifejezetten utalni szeretnél erre a hagyományra?

Klenyánszki Csilla: Én a fotózást csak kint tanultam Hollandiában. Szokták is mondani, hogy látszik rajta, hogy holland. Ott nemcsak a festészeten, hanem a fotózáson belül is van egy ilyen nagyon erős csendélet-vonal, és én is ezen vagyok rajta már nagyon régóta. Modellekkel, emberekkel nem annyira szoktam dolgozni, portrét nem csinálok például. Engem az érdekel, hogyan alakíthatom a saját univerzumomat ezekkel a tárgyakkal. Néha saját magamat is bele teszem a kompozíciókba, de inkább csak valamilyen személytelen elemként, így el tudok merülni és mozogni is tudok ebben a saját világban.


Apple with Candle, fotográfia, 2012 – az X Marks The Spot sorozatból

ME: A tárgyak, a helyszínek, a hátterek mind a saját mindennapi környezeted részei, legalábbis úgy tűnnek. Hogy dolgozol, hogy választasz?

KCS: Igen, ennek is és annak is, hogy magamat használom, eleinte főként technikai okai voltak. Én tudom, hogy milyen pózba kellene beállni, hogyan kellene mozogni a kamera előtt. Az arcom viszont csak ritkán jelenik meg a képeken. Nem lehet tudni, hogy az én vagyok, vagy valaki más, és nem is fontos. Az emberi testet úgy használom, mint egy elemet, tárgyat a különböző kompozíciókon, csendéleteken belül. Az nagyon érdekel, hogy az emberek és a tárgyak közötti kapcsolat hogyan változik át bizonyos helyzetekben, egészen addig, hogy hogyan vált át az egyik a másikba. Az egyik sorozatom például, a To Make Time, ami a testemmel megjelenített óra, egyben a saját határaim feszegetése is. Itt ugyanazokat a lehetetlen helyzeteket keresem az emberi testtel kapcsolatosan, mint amilyenekbe a tárgyak kerülnek a csendéleteimen.


To Make Time, 17:55, valós idejű fotóinstalláció, 2017

ME: Az idő a fotóban és a csendélet-ábrázolás hagyományában is alaptéma. A To Make Time-ban a lábaid feleltethetők meg az óramutatóknak, már szinte tánc. Tanultál ilyesmit is?

KCS: Nem, aerobikoztam, de táncolni nem tanultam. Sokáig a Színművészetire akartam menni, de ott meg énekelni is kellett. Előtte pedig szakközépiskolába jártam, tehát művészeti alapkézésben nem vettem részt.
Ebben a munkában tényleg van koreográfia, percenként változott a pozícióm. Az egész folyamat performatív, de én az installációk összeállítását is valamilyen szinten performansznak tekintem. A térben dolgozás, az installációkészítés és a performansz kombinációja nagyon izgat.

ME: A Pillars of Home című harmincperces egyensúly-szobrok esetében is kiemelt tényező az időbeliség. De miért pont harminc perc?

KCS: Azért, mert akkoriban ennyit aludt a kisfiam. (nevet) Amikor megszületett – mivel én és a párom is külföldiként éltünk Hollandiában – nem volt kint családunk, a bölcsi meg nagyon drága volt, ezért végig én voltam vele. Az első másfél évben az egyedüli időszak, amikor dolgozni tudtam, akkor volt, amikor ő aludt. De úgy éreztem, hogy muszáj csinálnom ezt is, máskülönben kikerülök a körforgásból. Amíg aludt, én építettem az installációkat. Kilencvennyolc kép készült a sorozat keretében, bár eleinte százat terveztem. Adott volt ez a harminc perces idősáv. Az egész egy in situ projekt, volt olyan persze, amikor már előre megvolt a fejemben, hogy miket fogok kitenni az adott helyre, de még akkor is sok minden közbe jöhetett. Átrendeztem a nappalit stúdióvá, eltoltam az asztalokat és a székeket, kialakult egy tér. Összehordtam az olyan dolgokat, amiket otthon találtam, például a kertünkben kivágott sövények lehulló részeit. Az alapkoncepció az volt, hogy földtől a plafonig tornyokat, pilárokat építek, de ötven kép után kicsit meguntam, és módosítottam ezen. Bejöttek más elemek is, elkezdtem saját magamat is használni, mert egy idő után elfogyott a tér és a tárgyak is ismétlődtek. Ez egy játékos versenyfutás volt az idővel. Kihívást jelentett, mert tényleg ugyanabban a házban aludt a kisfiam, tehát végig csöndben kellett lenni, mert ha valami összetörik, akkor esetleg felébred, és vége van a stúdióban töltött időnek. Néha egyébként elő is fordult, hogy úgy kellett összerámolnom, hogy ő már ott feküdt a szobában. De ez izgalmas volt, adrenalint adott. A legfontosabb az volt, hogy megoldjam a feladatot, hogy az én harminc percemben időről időre meg tudjam ezeket a képeket csinálni. Heti négy kép volt betervezve, így lett meg három hónap alatt a kilencvennyolc.
Számomra ez más szermpontból is próba volt, mert előtte mindig úgy dolgoztam, hogy a képek stúdiókörülmények között készültek, izolálva a tértől, most nem. Azt a teret használtam, ahol élünk, a laminált padlót, az ajtót, stb. Ezekben a kompozíciókban a végén az összes tárgy egy dologgá áll össze.


Pillars of Home, nr. 98, fotográfia, 2016

ME: Ezzel a sorozattal nyerted el most a franciaországi Hyères-ben a Prix de la nature morte díjat, a 33. Festival International de Mode & de Photographie-n. Hogy kerültél ki oda, és mivel jár ez a díj?

KCS: Ez egy divat- és fotófesztivál. Már korábban is jelentkeztem egyszer, akkor bekerültem az első körbe, de végül nem hívtak meg. Idén összesen hétszáz jelentkező volt, az első rostán negyven portfólió maradt fenn, majd ebből a negyven portfólióból januárban választotta ki a tíz idei résztvevőt a zsűri (Bettina Rheims, Bill Mullen, Jed Root, Ezra Petronio, Charlotte Collet, Jean Colonna, Serge Bramly, India Mahdavi, Saskia de Brauw, Alessia Glaviano, Daragh Soden). Rendeztek nekünk egy kiállítást, ami a fesztivál alatt, május végéig megtekinthető. Itt a Pillars of Home-ot hat képernyőből álló installacióként állítottam ki, ahol a kilencvennyolc kép váltakozik egymás után. Különböző portfólió review-kon is részt vettünk, és végül a legjobb csendéletnek járó díjat én kaptam. Ez egy 5000 euró értékű elismerés, ami mellé még 3000 eurót felajánlott egy fotólabor. Emellett az amszterdami Futures programnak is a partnere a fesztivál, így mind a tíz fotóst meghívták az Unseenre is.


Klenyánszki Csilla Hyeres-ben, háttérben a Pillars of Home sorozat képei

ME: Kezdeményeztél is egy rezidencia-programot ezzel az élethelyzettel kapcsolatban, a Mothers in Arts Residency-t.

KCS: Van egy rendhagyó online rezidencia-projekt anyáknak, az ARIM, aminek a kitalálója egy angol, de Amerikában élő művész, Lenka Clayton. Az a lényege, hogy ad egy know-how-t, egy keretet rezidencia-programhoz, amit aztán saját magad csinálsz meg. Ennek segítségével csináltam egy tervet, amivel pályáztam a kezdő képzőművészeket segítő Mondriaan Fonds-hoz Hollandiában. A pályázatba belevettem a Mothers in Arts Residency projektet úgy, hogy ezt az online dolgot fizikaivá szerettem volna tenni. Meg is kaptam az ösztöndíjat, és megcsináltuk a rezidenciát, ami három hónap volt tavaly március és június között. Készítettünk egy weboldalt, volt egy open call, amire kilencvenen jelentkeztek a világon mindenhonnan, Új-Zélandtól kezdve, Amerikán át. Közülük kiválasztottam három művészt, ketten Amszterdamban élő, de külföldi alkotók voltak, a harmadik pedig Brazíliából jött a kislányával az adott időszakra.


Pillars of Home, nr. 63, fotográfia, 2016

ME: Mi történt a rezidencia-program keretében?

KCS: Én a To Make Time-ot csináltam ezen belül. Rendeztünk egy kiállítást, készült egy dokumentumfilm, volt stúdió-vizit. Írtam egy pár oldalas template-et én is, hogy ha valaki akar hasonló dolgot csinálni, akkor mire kell figyelnie. A Mothers in Arts Residency csak egy alkalmas volt, mert a Mondriaan Fonds-os pénzből ennyit tudtam finanszírozni, viszont azóta folyamatosan kapok e-maileket művészektől, hogy lesz-e következő, és hogy szeretnének jönni. Benne van, hogy folytassuk, de azt már más keretek között szeretném, mert nagyon sok időt vett el így. A bölcsi például a mi házunkban volt három hónapon keresztül, itt vigyáztunk felváltva egymás gyerekeire.
Hollandiában a szülés után csak három hónapig támogat az állam anyukaként, utána – főleg szabadúszó művészként – nagyon nehéz menedzselni, hogy a babával is legyél, fizesd a bölcsit és dolgozni is tudjál. Szerintem ezért volt ilyen népszerű az egész, mert kevés megoldás van jelenleg erre a helyzetre.

ME: A To Make Time hogyan készült?

KCS: A koncepció összefügg ezzel az élethelyzettel. Saját magamat élő óraként használtam. A tizenkét órát tizenkét alkalommal csináltam meg. Minden egyes percet bemutat egy kép. A bal láb volt a perc-, a jobb láb az óramutató. Azzal kísérleteztem, hogy meg tudom-e csinálni, tudom-e így használni a testemet. A ruhákkal azt akartam érzékeltetni, hogy tényleg minden mutatóállást külön megcsináltam, minden alkalomra más ruhaszettet vettem fel. Ahogy mindig, itt is külön figyeltem a kompozícióra, a tárgyak elhelyezésére és a színek összhatására.


To Make Time, kontaktok, 2017

ME: A női szerepek, a nőiség különbözőképpen jelenik meg a munkáidban. Nőművésznek tartod magad?

KCS: Ez inkább kényszer volt. Amikor megszületett a kisfiam, próbáltam elkülöníteni a saját munkámat az anyaságtól, a családtól, csak ez végül nem jött össze az említett körülmények miatt. Adott volt az anyaszerep, megcsináltam a rezidenciát, így egyre többet tanultam a nők helyzetéről, gender ügyekről, feminista művészetről és ez szépen elkezdett beszivárogni a munkáimba. Hogy ezzel kapcsolatban mennyire akarok majd továbbmenni, azt igazából még nem tudom. A legutóbbi, még kialakulóban lévő sorozatom, a The Reminiscence of Being a Woman is valamilyen szinten ehhez kapcsolódik.


08 - Position, fotográfia, 2017

ME: A The Reminiscence of Being a Woman sorozatból a 08 – Position című kép olyan, mint egy összefoglaló az eddigi munkáidból, vagy munkamódszereidből. A balanszkeresés, a csendéletszerűség, a magassarkú, a könyvek...

KCS: Igen, ez egy elég feszes kompozíció. De még nem tudom, hogy ebből a sorozatból mi lesz. Szerettem volna összehozni egy könyvet, ahhoz kezdtem el készíteni a képeket, de egyelőre nem kaptam meg a támogatást rá. Valószínűleg itthon fogom befejezni, és Bogyó Virággal dolgozom majd rajta, ő lesz a grafikus.

ME: Az itthon neked még mindig Magyarország. Hogyan kerültél Hollandiába? Magyarországon is tanultál fotózást?

KCS: 2007-ben mentem ki Hollandiába, mert a Károlira jártam néderlandisztika szakra. Valamelyik vizsgám nem sikerült, ezért nyelvfejlesztés céljából kimentem egy fél évre bébiszitterkedni. Akkor már fotóztam egy ideje, de még csak kezdetlegesen, Photoshop layereket raktam egymásra. Nem nagyon akartam hazajönni, és Rotterdamban jelentkeztem a Willem de Kooning Academyre, ahova saját meglepetésemre fel is vettek. 2008-ban kezdtem el az iskolát, 2012-ben diplomáztam BA-n, az kint négyéves. Szóval tíz éve már kint élek.

ME: Milyen volt az ottani képzés? Említettük a csendélet-ábrázolás hagyományait például. Mit és hogyan tanultatok a Willem de Kooning Academyn?

KCS: Rám a legnagyobb hatást azok a művészek tették, akiknél az egyetem negyedik évében a kötelező fotós gyakorlatomat végeztem. Én Elspeth Diederix-nél és Uta Eisenreich-nél voltam. Mindketten csendéleteket csinálnak. Elspeth Diederix képei általában nagyon színesek, Uta Eisenreich munkái inkább konceptuálisak. Meghívott előadók között volt Jaap Scheeren, az ő hatása érezhető talán a munkáimon. Ezen a képzésen mi voltunk a második évfolyam, ezért nem igazán tudták még a tanszéken, hogy ez a fotó szak hova, merre tart. Emiatt kicsit kaotikus volt az egész. Először reklám- és divatfotózás felé akarták vinni, de négy év alatt három különböző szakvezető volt, így folyamatosan változott a program. Rengeteg stúdióóránk volt, valószínűleg annak is volt hatása rám. A harmadik vezető alatt az egész szak átkerült a képzőművészeti részlegre, aminek mindenki örült, mert a legtöbben kezdettől erre számítottak, ebbe az irányba tartottak, és a kommersz vonallal elégedetlenek voltak. Azt mondják, hogy most már jó a képzés, szerintem nem volt az, de voltak jó tanáraink. Az említettek mellett az egyik vezetőnk, Daan Brand is kiváló oktató volt, ő egyébként divatfotós, és Melanie Bonajót is említeném, az ő munkáit nagyon szeretem.


Sipping a Rainbow, videó, 2014, (3:48)

ME: Vannak meghatározó múzeumélményeid Rotterdamból?

KCS: Nyolc évig ott éltem, szóval igen. Van egy fotómúzeum, de a Boijmans volt a legmeghatározóbb, ami az ottani szépművészeti múzeum. Ott az összes, kisebb-nagyobb holland művész munkája megtalálható, köztük csendéletek, de például vannak Dalí-képek is. És persze Amszterdamba a Stedelijk Museumba is sokat jártam, és járok most is, mert jelenleg Amszterdamban élünk.

ME: A magyar képzőművészeti/fotós közeggel milyen a kapcsolatod?

KCS: Egyre többet tudok meg róla. Mivel fotózni kint tanultam, eleinte semmi kapcsolatom nem volt a magyar színtérrel. 2012-ben is volt a LOFFICE Bring the Art Home pályázata, amire jelentkeztem, és be is kerültem a zsűri által kiválasztott short listesek közé. Ott az egyik zsűritag Somogyi Hajnalka volt, aki később meghívott kurátorként csinált egy kiállítást a Trapéz Galériában, amin én is szerepeltem. Ezen keresztül aztán Sárvári Zita felkérésére csatlakoztam a galériához mint képviselt művész. Így kerültem be a magyar közegbe.

ME: Hollandiában milyen a helyzeted pályakezdő művészként?

KCS: Hollandiában és a nemzetközi színtérről is kapok meghívásokat. A Mondriaan Fonds-os ösztöndíjasoknak mindig van egy nagy prezentációja az Art Rotterdamon, a Prospects and Concepts. Ott is a Pillars of Home-ot mutattam be, az összes képet fotótapétaként installálva. Elég sok visszajelzést kaptam. Ebből kialakult néhány kisebb-nagyobb projekt, megkeresett egy berlini galéria is. De 2014-ben jártam például Koreában is, egy rezidencia-programon vettem részt, a SeMa Nanji Residencyn Szöulban. Ott csináltam azt a vizes projektet, amiből szintén lehetett itthon látni néhány munkát.


The Bubble, videó, 2015, (0:17)

ME: Ezek a csendéletek egyben színtanulmányok is, illetve anyagkísérletek különböző folyadékokkal. Hogy jött ez a téma? Hogyan készültek a művek?

KCS: A víz témában is benne van az idő és az egyensúlykeresés problémája, hogy hogy lehet a vizet kifeszíteni, a mozgását megállítani. Koreában úgy dolgoztam, hogy kaptam egy stúdiót. Rezidencia-programoknál az szokott lenni, hogy az ember az első pár hétben nem mindig tudja, hogy mit fog csinálni. (nevet) Ebben a keresős fázisban elkezdtem játszani mindenféle üvegekkel és színezett vizekkel – a színek kombinációja mindig érdekelt. Szökőkutakat építettem három hónapon keresztül. Egy folyó mellett volt a rezidencia és nyáron egyébként is nagyon meleg volt, mindig inni kellett, szóval elég banális okai voltak annak, hogy végül erre fókuszáltam.
Miután visszamentem Hollandiába, folytattam tovább a projektet, mert ez ott is kiemelt topik, a víznek több szempontból is nagy jelentősége van. Csináltam egy installációt, egy virágcsokrot, ami beszínezi saját magát. Ebből csináltam egy time lapse-et: a fehér virágokból álló csokrot belehelyeztem színezett vízbe, amit a növények közben megittak, így huszonnégy óra alatt a csokor kiszínezte magát. Óriás buborékokat is fújtam, amiről fotót és videót csináltam, hidakat építettem, jéggel is játszottam, tehát a víznek minden állapota érdekelt. Hogy hogy lehet a vizet formálni, vagy tárgyiasítani. Ezzel meg is nyertem egy pályázatot, aminek a témája a víz volt, illetve a hollandok kapcsolata a vízzel. A buborékot ekkor csináltam, 2015-ben. Ott az érdekelt leginkább, hogy megtalálom-e azt a tökéletes pillanatot, amikor a legjobban meg lehet örökíteni, mert csak egy pillanatig él. Hogy beérjen a fekete vászon elé, hogy az alakja szép legyen.


Fountain, fotográfia, 2014

ME: Nézzünk meg közelebbről egy képet, a Fountaint. Itt a három főszínt használod, és olyan egyszerű tárgyakat, mint a műanyagpalack, a szívószál, a toll, az olló, a könyv.

KCS: Koreában nagyon sok műanyag van, elkerülhetetlen, hogy az ember használjon ilyen tárgyakat. Próbáltam olyanokat keresni, amik nem kifejezetten az ottani kultúra részei, hanem univerzálisak, mindenhol ugyanazt jelentik. Tojásból fehéret vettem, pohárból a legegyszerűbbet.
A konstrukció úgy épül fel, hogy a szívószálak, mint egy csatorna, áthaladnak a palackokon, így a színes vizek nem érintkeznek egymással, nem keverednek. A többi tárgy mind műtermi használati tárgy. Ollót gyakran szerepeltetek a képeimen, a szimbolikája miatt, éles és képes arra, hogy megszakítson folyamatokat, dolgokat. A toll inkább színkompozíciós megfontolásból került be a másik kék árnyalat kiegészítése miatt. A könyv is ott volt, egy koreai művészeti album.

ME: A sárga kis kúp, az mi?

KCS: Az egy gyurma. (nevet) Mindig megpróbálok valami olyasmit a képre tenni, ami nem odavaló. A játékosság kedvéért leginkább, meg hogy a nem odaillő tárgy kizökkentsen.


Egg on Pins, fotográfia, 2013 – a Good Luck című sorozatból

ME: Ez az egész balansz-téma a keleti kultúrában kiemelt helyen szerepel. Van valamilyen konkrét, nem képi referenciád?

KCS: Azt szoktam mondani, hogy az egész folyamat egyfajta meditáció. Ilyen szinten van valami kapcsolata a keleti kultúrákhoz, mert arról van szó, hogy ilyenkor csak arra koncentrálok, hogy össze tudjam rakni. Egyébként nagyon sokszor szétesnek ezek a konstrukciók, és rengeteg tárgyat törtem már össze. Ezt a fókuszált tevékenységet, a koncentrációs folyamatot nagyon szeretem. Ugyanakkor benne van a játékosság is.


Flask, fotográfia, 2014

ME: A Flask című fotón romlandó élelmiszerek is vannak, kukorica, tojás, illetve a műtermi tárgyak mellett megjelennek a konyhai eszközök és egy körömolló is.

KCS: A kukorica a színe és a formája miatt került bele a kompozícióba. Általában zöldségeket és gyümölcsöket szoktam használni, főként kerek formákat: almát, dinnyét, narancsot. A kukorica egy különlegesebb darab ezek között, a végébe kellett tennem ellensúlyt. Nagyon fontos számomra a színek kombinációja. A kékkel, pirossal, sárgával nagyon szeretek dolgozni.

ME: Ez a De Stijl-hatás, vagy más miatt használod?

KCS: Ez inkább tudat alatt hatott rám, a holland kulturális környezetben vette kezdetét és alakul tovább jelenleg is a fotós munkásságom. Hollandiában a dizájn nagyon meghatározó, alapvető élmény, abban is jelen van ez az egész. Az épületekre is jellemző ez a minimalizmus, a letisztultság, az alapszínek, vagy egy-két szín használata. Ha itthon tanultam volna fotózni, akkor nem ilyen lenne a munkám.

ME: A munkáid nagyon hasonlóak Peter Fischli & David Weiss csendéleteihez, de a Tom és Jerry egyik része az óriási, háztartási tárgyakból barkácsolt egérfogóval is eszembe jutott róluk, mint generációs alapélményünk.

KCS: Ami ezekben és az én munkáimban közös, az a már többször említett játékosság. A Pillars of Home-ban is van egy olyan kép, ami kifejezetten egy csapda megépítése. Van még egy holland duó, Lernert & Sander, akik főként videókat csinálnak, de csendéleteket is. Őket is nagyon szeretem, és szintén beillenek ebbe a sorba. Bár a Pillars of Home alapkoncepciója egy komoly konfliktuson alapszik, a képek általában könnyedek, helyenként humorosak is.

ME: A Trapézban május 4-ig részben a Pillars of Home széria képei vannak, illetve az kiadványhoz készült új fotókból, a The Reminiscence of Being a Woman című sorozatból is látható néhány.

KCS: Már említettem, hogy a rezidencia és az utóbbi két és fél év során kiemelten foglalkoztam a női szerepekkel. A rezidenciának ez volt az alapkérdése, hogy miért fontos az, hogy a nőnemű művészek szülés után is tovább tudjanak dolgozni, mert a statisztikákból kiderül, hogy gyerekkel mennyire nehéz visszatérni a pályára. Egyre többet tanultam erről, Judy Chicagótól kezdve a Womanhouse-on át, és ez volt rám olyan hatással, hogy ezt az új sorozatot elkezdtem. Saját magamat használtam modellként, és itt is a tárgyak és az emberek között létrejövő kapcsolatokat vizsgáltam, ezzel kísérleteztem.


05 - My Beautiful Flower, fotográfia, 2017

ME: Ez milyen virág?

KCS: Kardvirág, Magyarországon ilyen lila színű nincs, de Hollandiában nagyon sokféle kapható. Először megcsináltam a dinnyéset, és abból jött aztán ez a kompozíció. Azt hiszem, hogy a cím mindent elárul: 05 - My Beautiful Flower. De itt a virágszimbólum és a mögé bújó személy közötti viszony érdekelt.

ME: Ezt is csendéletnek tartod?

KCS: Igen, lehet annak nézni, főként mert úgy használom az emberi alakot, mint egy tárgyat. Nem tudom, hogy ez a tárgyiasítás a negatív értelemben vett tárgyiasítást jelenti-e most a képeimen. Számomra is kérdés egyelőre. A személyes vonások, az arc nem jelenik meg sehol, csak egy leegyszerűsített karakter.

ME: Ez a víziószerűség, szürreális látvány nem annyira jellemző a korábbi munkáidra.

KCS: Itt főként ez azért jön elő, mert a képek szimbolikusak, nem annyira absztraktok. Semmi más nincs rajta csak a személy és a tárgy. A többi fotóm nem ilyen, mert az utóbbi időben sokkal több elemet használok.
Szokták mondani a képeimre, hogy szürreálisak, de én próbálok ez ellen valamilyen szinten harcolni, mert nekem nem valami szürreális ábrázolása a célom, és a továbbiakban sem fog ez érdekelni. Egyébként nagyon szeretem ezt a képet, mert benne van minden, ami mostanában a leginkább foglalkoztat: az egyensúly, az idő, a tárgyak és az emberek kapcsolata, a köztük lévő határok felszámolódása. A tárgyak humanizálása, hogy hol van a határ ember és tárgy között, itt is ezzel játszok, ezt feszegetem.

 
Az interjú a fiatal magyar képzőművészeket bemutató hU36 portrésorozat ötödik darabja.
 
A véletlen megragadása
Biró Dávid és Klenyánszki Csilla kiállítása
Helyszín: Trapéz Galéria (Henszlmann Imre utca 3., Budapest, Magyarország, 1053)
Időpont: 2018. március 29. – május 4.
 
33e Festival International de Mode, d’Accessoires et de Photographie
(A 10 short listes alkotó kiállítása)
Helyszín: Hyères, Franciaország
Időpont: 2018. április 26. – május 27.
 
What Are You Looking at
Lena Rosa Händle, Klenyánszki Csilla, Hannah Welever/Suzannah Linnekin & Martina Stapf
Időpont: 2018. május 16. – június 30.
Helyszín: the white house (Hegelgasse 14, Bécs, Austria, 1010)
 
Reminiscence of being a woman
Klenyánszki Csilla egyéni kiállítása
Időpont: 2018. május 18. - július 1.
Helyszín:  Galerie WAGNER + PARTNER (Koppenplatz 5-6 10115 Berlin, Németország)
 
Fotók: a művész jóvoltából 
 
full_005007.png
„Az ipari közeg éppannyira fontos számomra, mint a művészeti, a pozícióm e kettő között van, ezen a senkiföldjén, a buffer zone-ban”

Kristóf Gábor 1988-ban született Kassán, Miskolcra járt, majd a Képzőre, ottani tanulmányai alatt egy alkalommal belépett egy ofszet nyomdába, ahol a gépesített ipari képalkotó közeg rögtön „beszippantotta”. Persze nem nyomdászként folytatta tovább, hanem olyan képzőművészként, aki képalkotó gondolkodóként közelít a különböző nyomdai technikákhoz és eszközökhöz: egy-egy stanckéshez, festékekhez, a selejt nyomóköpenyekhez. De nem csak ez érdekli. Mára például már a házi szinterezésben is egyre több tapasztalata van – ezt is festészeti eszköznek tekinti.

full_005123.png
„...nem csinálok szemet gyönyörködtető műveket, mert nem ez érdekel, persze van, amikor valami véletlen szép lesz”

Szalay Péter 1981-ben született Pécsett, ahol hüllők és más nehezen kifürkészhető élőlények vizsgálata mellett művészeti tanulmányait is kiteljesítette: a középiskolai keramikus képzést követően a Pécsi Tudományegyetemen folytatta pályáját szobrászhallgatóként. Bár környezete szerint a kézügyessége „ördögi”, hamar felismerte, hogy a szobrászatban őt nem ez érdekli. A mesterségbeli tudás újra és újrajáratása helyett ezért a talált tárgyak helyzetbe hozása és a kinetikus installációk DIY kivitelezése felé fordult. Mellébeszélés nélkül mesélt nekünk többek között arról, hogy mi érdekli Arnold Schwarzenegger életművében, vagy hogy milyen felkészültséggel nyúl a nagymamájától örökölt kecses kis szemüveghez.

 

full_005277.png
„azt szoktam írni, hogy konceptuális művész vagyok, aki jelenleg a hangra fókuszál”

Zilahi Anna 1990-ben született Pécsett, és már általános iskolában a magyart tanító nagymamája támogatásával megírta első zsengéit. A középiskolában más médiumokat is kipróbált, ennek ellenére ezt követően mégsem a művészeti pályán folytatta. Budapesten tanult tovább nemzetközi kapcsolatok, majd esztétika szakon, mígnem Párizsban egy egyetemi fotókurzus a képzőművészet felé terelte. Járt egy ideig a Magyar Képzőművészeti Egyetem intermédia szakára, jelenleg pedig a bécsi Universität für angewandte Kunst hallgatója. Képzőművészet és irodalom határmezsgyéjén alkot: a Soharózával együttműködve elemeire bontotta és újrastrukturálta például a Szózatot, első verseskönyvében pedig versképi kísérleteket is találunk.

full_005582.png
„Az élmények újrakollázsolása alapvető módszerem”

Fátyol Viola fotográfus Debrecenben született 1983-ban. Művészcsaládban nőtt föl, de csak a Debreceni Református Kollégiumban töltött meghatározó középiskolás évek végén döntött úgy, hogy maga is a családi szakmát folytatja, és művészi pályára lép. A családi, privát fotók készítésén túllépő első fotós kísérleteit Egerben végezte, ahol az Eszterházy Károly Főiskola (ma már egyetem) rajz- és vizuális kommunikáció tanár szakára járt. Innen rövid út vezetett a MOME Vizuális környezetkultúra tanár és Fotográfia képzéseire, onnan pedig még rövidebb az intézmény Doktori Iskolájába. Készülő doktori dolgozata a vámospércsi népdalkört bemutató, Ha van szíved, neked is fáj, amit velem tettél című munkájának kimerítő elemzését tartalmazza. A sorozattal tavaly megnyerte a Capa-nagydíjat. Munkái a szociológia, az antropológia és a művészi képalkotás határterületén helyezkednek el, és egy hangsúlyosan személyes nézőpontból közelítenek a választott témákhoz. Budapesten él és dolgozik. Sokat nevet.