„azt szoktam írni, hogy konceptuális művész vagyok, aki jelenleg a hangra fókuszál”

Interjú Zilahi Annával

Mucsi Mesi & Szilágyi Róza Tekla

Zilahi Anna 1990-ben született Pécsett, és már általános iskolában a magyart tanító nagymamája támogatásával megírta első zsengéit. A középiskolában más médiumokat is kipróbált, ennek ellenére ezt követően mégsem a művészeti pályán folytatta. Budapesten tanult tovább nemzetközi kapcsolatok, majd esztétika szakon, mígnem Párizsban egy egyetemi fotókurzus a képzőművészet felé terelte. Járt egy ideig a Magyar Képzőművészeti Egyetem intermédia szakára, jelenleg pedig a bécsi Universität für angewandte Kunst hallgatója. Képzőművészet és irodalom határmezsgyéjén alkot: a Soharózával együttműködve elemeire bontotta és újrastrukturálta például a Szózatot, első verseskönyvében pedig versképi kísérleteket is találunk.

Képzőművészként és költőként is aktív vagy, sőt ez a két vonal sokszor keresztezi is egymást a munkásságodban. Mindkettőnek van aktualitása, de kezdjünk most inkább az utóbbival: májusban mutattátok be az első verseskönyvedet. Olvastam rólad, hogy egészen kis korod óta foglalkozol lírával, mégis eddig kellett várni A bálna nem motívum című kötetre. Mi tartott eddig? Mit olvashatunk benne? Honnan a cím?

Igen, gimnázium óta írok, de a kötetbe a 2010 óta készült szövegeim közül kerültek be bizonyos darabok. Hogy miért kellett rá ennyit várni? Volt egy hosszabb időszak, két és fél év, ami alatt más terveim voltak, nem tudtam írni, mert a korábban megszólaltatott nyelvet, beszédmódot már nem éreztem hitelesnek, amikor pedig újrakezdtem, megváltozott figyelemmel folytattam a munkát. Elkezdtem a képzőművészeti képzést, kiállításokon vettem részt, sokat gondolkodtam különböző médiumok sajátosságairól, kiemelten foglalkoztam a nyelvvel mint eszközzel, és ezáltal az íráshoz is megváltozott a hozzáállásom. Ez látszik a köteten is.

Amikor először elkezdtem használni a bálnát, akkor Jónás és a cethal története izgatott, tehát a menekülés, az eszképizmus. Úgy tekintek a bálnára mint a szembe nem nézés térbeli „kiterjedésére”, mint egy hatalmas úszó bűntudatra, ami körülveszi az embert. A bálnával, a bálna témával kapcsolatban persze felmerül egy csomó más kérdés, megközelítés is: ökológiai szempontok például. Élőlény, ráadásul illegálisan vadászott faj, ezért áttételesen az ember környezetéhez való viszonyát is témává teszi. Más szóval a kötetben megjelenő „bálnák” sokszorosan értelmezhető képek.

De a teljes cím így szól: A bálna nem motívum, az egész együtt pedig már a kötet koncepciójára utal. Nem szerettem volna, hogy a szövegekben sokszor, sokféleképpen előforduló bálna motívumként értelmeződjön, ha motívumon egy mindig azonos funkciójú, ismétlődő alakzatot értünk. Több versben szerepelt mint metafora, mint az egész verset átható allegória, a megjelenő „bálnák” értelmezhetősége azonban igencsak széttartott, amikor összeállt az anyag, ezért megpróbáltam olyan értelmezést keresni, ami összerántja az egészet. Ez a kötet címadó versében is megjelenik, ami egy teoretikusabb szöveg, sok minden kiderül belőle magáról a könyvről is.


Zilahi Anna: A bálna nem motívum című kötetének borítója   Fotó: Mucsi Emese © Artmagazin

Az érdekes, hogy a bálna mint jelenség foglalkoztat. A magyar lírában nincs túl sok előképed ebből a szempontból, de legalábbis olyan szerző kevés van, aki hozzád hasonló módon használja fel a témát. Mi az, ami miatt mégis ennél maradtál, mert régóta foglalkoztat, az látszik a versek keletkezési dátumain.

Van egy rövidprózám, A Valuska-naprendszer, ami Tarr Béla Werckmeister harmóniák című filmjének egy számomra meghatározó jelenetéből indult ki. Ott van Baján, egy hatalmas teherautó-platón az a szerencsétlen bálnatest, amit a tenger nélküli Magyarországra hoznak cirkuszi mutatványként – az egész annyira szürreális. Törénetileg mégis sokatmondó: ránk zárták ezt az országot, voltak tengereink és most nincsenek. A kép a filmben és a forgatókönyv alapjául szolgáló Krasznahorkai-regényben, Az ellenállás melankóliájában egyaránt megjeleníti ezt az erős feszültséget, ami nagyon izgatott. Elkezdtem ezzel a képpel foglalkozni prózában, és innen került át a bálna a lírai gondolkodásomba. Nagyjából innen indultam el.

 

A bálna elképesztő méretei, a hozzá kapcsolódó óceánélmény kapcsán egyaránt felmerülhet elemzési szempontként a fenséges esztétikai kategóriája. Mennyire vagyunk közel a szerzői szándékhoz, ha efelől olvassuk a verseket?

Nem jelenik meg direkt módon a szövegekben, de abszolút működött bennem. Elkezdtem bálnákkal kapcsolatos cikkeket olvasni, és újra megdöbbentettek az olyan tulajdonságaik, mint például hogy az emberi fül számára nem észlelhető ultrahanggal kommunikálnak. Vagy hogy egy kis bálnaborjú az anyja testében már születése előtt nagyobb, mint egy ember. Szóval ezek az arányok... Nem kifejezetten a fenségessel foglalkoztam, de azt hiszem, ennek a gondolatkörnek is nagy szerepe volt abban, hogy az ökológiai kérdések felé fordultam. Ezeknek a kiindulópontja az a felismerés, hogy a dolgok a környezetükkel – legyen az természeti, szociokulturális környezet –, kölcsönös egymásra hatásban léteznek, ezért saját érdekünk a társadalmi- és a környezettudatosság. Szerintem az ökológiai gondolkodásban jelen van a fenséges: a rádöbbenésben, hogy mennyire egysíkú az olyan lények, mint a bálna, antropocentrikus, egocentrikus megközelítése, és hogy hol vagyok én ehhez az elképesztően intelligens teremtményhez képest.

Az antropocén a holocén utáni jelenlegi geológiai korszakot jelöli, egy olyan érát, amelyben a természet erőihez hasonlóan földfelszín alakító tényezővé válik az emberi tevékenység. Az irodalmát láthatóan ismered, használod. A test bomlásának tárgyilagos megjelenítését, anatómiai, zootómiai terminusokat, leírásokat is találunk a verseidben. Mindez egyfajta természettudományos érdeklődést mutat. Mióta foglalkozol ilyesmivel?

A művészeti tevékenységemet politikai, társadalmi, gazdasági érdeklődés előzi meg. Az ökológiai, spekulatív realista elméletek, és az objektorientált ontológiák annyira jelen vannak a kortárs gondolkodásban egyébként, hogy ha az embert tényleg érdekli, mi történik körülötte a világban, akkor előbb-utóbb eljut hozzájuk, aztán vagy megérintik, vagy nem. Szóval nem a természettudományos érdeklődés, hanem egyfajta folyamatos keresés vezetett ezekhez a témákhoz. Egy ponton túl nem lehet önmagunkat értelmezni anélkül, hogy ne értelmeznénk a minket körülvevő bioszférát, a világot.

Ezt állásfoglalásnak tartod? Szerinted a líra mennyire alkalmas arra, hogy állításokat tegyen ebben a témában? Azt írod a címadó versben, hogy „Itt élünk, nincs missziótudatunk”, neked van?

Alapvetően nem járható út számomra, hogy programverseket írjak. Szerintem a lírában annak van a legnagyobb tétje, hogy megtaláld az adekvát nyelvet, megszólalásmódot egy adott témához. Engem például foglalkoztatnak a gender-kérdések, az ökológiai témák, ez a kötetből is könnyen kiolvasható. Sőt szerintem ezek össze is függnek, azt is megírtam, hogyan, de nem programversekként, nem üres retorikaként, mert azzal nem lehet elérni semmit. Akkor az ember írjon egy manifesztumot vagy tárcát. Lírai eszközökkel nehéz efféle témákat feldolgozni, de még ha sikerül, sem biztos, hogy az olvasó fel van készülve a befogadásukra. Persze előképzettség nélkül is átjön az üzenet egy része, de sokkal izgalmasabb összefüggéseket kínál egy ilyen anyag azoknak, akik tájékozottabbak az adott területen. Fontos, hogy amit csinálok, ne legyen olyan direkt, mint egy aktivista szórólap, viszont irodalmilag és nyelvileg is hozzon újat.

Zilahi Anna   Fotó: Magyar Zsófia   Zilahi Anna jóvoltából

Most említettél hatásokat az anyag lehetséges kontextusát, ami új összefüggéseket teremt a köteten belül. Mondanál pár példát arra, hogy miket olvasol?

Most épp egy tanulmánykötetet olvasok, ami a Sternberg Pressnél jelent meg. Ez a Realism Materialism Art, amiben spekulatív realista, objekt-orientált szövegek szerepelnek. A francia Quentin Meillassoux-tól olvastam még az Après la Finitude című munkát, a spekulatív realista, spekulatív materialista filozófia alapjait többek között neki köszönhetjük. Az olvasmányok kapcsán elkezdtem olyan képzőművészeket követni, akik szintén értelmezhetők, izgalmasak az említett szempontok alapján. Az idei 57. Velencei Képzőművészeti Biennálé német pavilonjának a kurátora, Susanne Pfeffer egy sor poszthumán tematikába sorolható kiállítást rendezett, például a kasseli Fredericianumban 2013-ban nyílt egy Speculations on Anonymous Materials című tárlat. Aleksandra Domanović munkáival itt találkoztam, de 2016-ban a Berlini Biennálé ideje alatt láttam a Tanya Leighton galériában a Bulls Without Horns című solo show-ját is, ami génmanipulációval kapcsolatos kérdéseket járt körbe, köztük az ember önjelölt teremtői pozícióját. Az ő munkáit kimondottan szeretem. A kötet írásakor az említett témák alapfogalmait használtam és a nyelvelméleti, feminista nyelvkritikai megközelítés vált számomra fontossá, de Bartók Imre Gondolkodók-trilógiáját, Tóth Kinga, Szabó Marcell, Nemes Z. Márió és Sirokai Mátyás elmúlt években megjelent köteteit szintén kiemelném. Pontos olvasmánylistát még nem állítottunk össze, de néhányan egyébként épp kiállítást és kapcsolódó olvasókört szervezünk az említett témákban őszre az FKSE-be.

A kötetben szereplő legtöbb versed szabadvers.

Igen, az egész kötetet szabadversek alkotják. A kortárs líraként publikált szövegek nagy része ma általában szabadvers. A gimnáziumban még formában írott szövegekkel foglalkoztam, de amikor találkoztam ezzel a felszabadító érzéssel, hogy túl lehet lépni a rímkényszeren, ezen a nagyon fix ritmikus struktúrán, és akár új, saját logika szerint működtetett nyelvi eszközöket is ki lehet találni, akkor az mindennél izgalmasabbá vált.

Milyen új eszközöket találtál ki? Ezeket egy olvasó hogyan láthatja?

Az utolsó szövegekben kísérleteztem a versképpel, másképp strukturáltam, hogy legyen vizuális hatása is egy versnek. Régebben kisebb egységeket írtam, újabban pedig megpróbálkoztam tovább kitartani a gondolatritmust. Emiatt hosszabbak lettek a szövegek.

Most úgy fogalmaztál, hogy hosszabban kitartani egy ritmust – ez a munkásságod zenei vonalát is előhívja; az pedig, hogy a szövegek vizuális megjelenésével kísérleteztél, a képzőművészetit.

Ez a sokirányúság régi dolog, már a középiskolában jellemző volt rám. Mindent kipróbáltam: fotóztam, videóztam. Kísérleteztem különböző eszközökkel, médiumokkal, nem tudatosan. Jó tanuló voltam, így először nem művészeti területen mentem tovább, közben az írás azért megmaradt, de a fotózás meg a többi kikopott. Az íráson keresztül viszont szerencsére muszáj volt foglalkoznom azzal, hogy mi van a képzőművészetben, mert egy ponton úgy éreztem, hogy ezt nem lehet külön, egymástól elszigetelten kezelni. Nem tartottam elfogadhatónak, hogy bemegyek egy galériába, ahol nem értek semmit, nem tudom befogadni, amit látok, közben meg akarok egy másik médiumban csinálni valami hasonlót. Úgy éreztem, hogy ez egy hiányosság.

Az egyetemen először nemzetközi kapcsolatok szakon tanultam, de 2010-ben láttam, hogy ez nem az én utam, többek között a kormányváltás miatt. Közben elkezdtem az esztétika szakot az ELTE-n, mert hiányzott, hogy művészettel foglalkozzam. Az ottani órákat hasznosnak tartottam, beindította a gondolkodásomat. Pragmatikus megfontolásból aztán mégis a közgázos mesterszakon folytattam. Abba is hagytam az írást egy időre, jelentkeztem Erasmusra – gondoltam elmegyek és kiszellőztetem a fejem, kitalálom, hogy mit akarok csinálni. Konkrétan ez történt, egy évet voltam Párizsban, a Sciences Po-n tanultam, ahol felvettem egy nagyon alap fotókurzust. Semmi extra, elég volt iPhone-fotókat bevinni a különböző témákhoz. Akkor kezdtem el képzőművészeti munkákat csinálni. Utána befejeztem a Corvinust, közben 2014-ben elkezdtem a Képzőn az intermédiát, amit abbahagytam, és most a bécsi Angewandtéra járok, transzmédia szakra, a Kowanz-osztályba.

Akkor 2014-től vagy jelen a képzőművészeti életben? 

Igen, a Testtelen tánc című videósorozatomat tartom az első munkámnak, ebben magyar verseket olvastatok fel magyarul nem beszélő ismerőseimmel. Amikor elkezdtem ezt a projektet, először összegyűjtöttem egy csomó kortárs és nem kortárs szöveget, amikről azt gondoltam, hogy ebben a helyzetben is érdekesek lehetnek. A felolvasók nem személyre szóló verseket kaptak, mivel a projekt része volt az is, hogy először minden kommentár nélkül csak elmondattam velük, és utána beszéltük meg a vers tartalmát, a legvégén pedig fel is olvastam nekik magyarul. Érdekelt, hogy mi a különbség. Végül csak azt a verziót publikáltam, ahol már tudja a beszélő, hogy miről van szó a szövegben.


Zilahi Anna: Testtelen tánc #11– Hervay Gizella: Táj WC-ülőkével    Előadja: Louise Krieger (Brasil)   forrás: vimeo.com   Zilahi Anna jóvoltából

 

Milyen szempontok szerint válogattad a verseket? A kedvenceidet gyűjtötted össze, amiket te fontosnak tartasz, vagy arra próbáltál figyelni, hogy mi az, ami hangzásában különleges lehet egy ilyen helyzetben?

Itt nyilván az is a kérdés, hogy milyen prekoncepcióink vannak egy nyelvről vagy egy akcentusról. Egy kiválasztott Szőcs Petra-versben például benne van Magritte, meg az a név, hogy Margit. Ezt odaadtam egy francia fiúnak, ő teljesen belelkesült, imádta ezt a szöveget, mert adtam neki egy olyan szót is, ami az ő saját nyelvén ugyanúgy hangzik. Nagyon változó volt, hogy kinek mit adtam. Arra is próbáltam figyelni, hogy olyan verseket is beválogassak, amik számomra is kérdőjelesek. Ez egy diszkusszív történet volt.


Zilahi Anna: Testtelen tánc #10 – Szőcs Petra: Honvágy versét a francia anyanyelvű Émile adja elő   forrás: vimeo.com   Zilahi Anna jóvoltából

Ez valamilyen szinten nyelvrombolás, a nyelv mint közvetítőeszköz megkérdőjelezése. Az ilyen projektek a dadaizmusban gyökereznek. Mi volt az alapkoncepciód, volt valamilyen előképed?

Az alapkoncepció az, hogy Párizsban volt egy durva nyelvélményem. Csomó különböző kultúrából jött ember vett körül, annak a jelentősége pedig, hogy magyar az anyanyelvem, teljesen eltörpült. Nyilván, ha az ember külföldön él, akkor az is megtörténik vele, hogy nem csak az anyanyelvén gondolkozik, még akkor sem, ha egyedül van, de azért mégis az az alap, ahhoz térsz vissza, magyarul pörögsz dolgokon. Ez egy fura magányélményt eredményezett bennem. Főleg úgy, hogy azért mentem ki, hogy elkezdjek újra írni. A nyelvemmel, az eszközömmel való kapcsolatomat szabotálta az, hogy senki nem ismerte, beszélte körülöttem. Tehát attól a hagyománytól, amivel kapcsolatba kellett volna újra lépnem és fel kellett volna építenem belőle valamit, fokozatosan elidegenedtem. Senki nem ismerte az alapvető referenciáimat sem. Részben ezért is voltam kíváncsi arra, hogy egyrészt mit kezdenek egy olyan leírt nyelvvel, aminek a dekódolásához nincs semmilyen ismeretük. Hogy hogyan hangzik majd egy magyar hangsor a saját percepciójukban, és ezt a percepciót miként változtatja meg az, amikor világossá válik számukra, hogy ezek a szövegek miről szólnak, mit jelentenek. 

Saját verseid is vannak köztük?

Nincsenek.

Miért?

Úgy éreztem, hogy ez önteltség lenne. Kicsit azt is gondoltam, hogy ne nevezzem magam költőnek, ha egyszer abbahagytam az írást. Ez egyszerre volt önkritika és önmotiválás. Hogy itt vannak ezek a kurva jó versek, most már nekem is kéne csinálni valamit.

Említetted, hogy szándékosan bekerültek olyan szövegek is, amikhez a te viszonyod sem volt annyira egyértelmű. A Testtelen tánc változtatott-e a te értelmezéseiden?

Ezekhez a szövegekhez egységesen fura viszonyom alakult ki. Ha például olvasom őket – mondjuk Szabó Marcell azóta kötetben is megjelent versét, vagy Gergely Ágnes szövegét –, akkor csak azt a hangsort hallom belül, ami a felolvasáskor elhangzott. Számomra ezek a szövegek irodalmi alkotásokból átalakultak valamiféle zenei egységekké, kicsit elvesztették az értelmüket.

Folytassuk a Le Tourbillon De La Vie [Az élet forgataga] című munkáddal, mert ez sok szállal kapcsolódik ez az előzőhöz? Mik ezek az összefüggések?

Igazából ez pont ahhoz csatolható vissza, amit az előbb elmeséltem, hogy ezek a szövegek számomra átalakultak zenei fenoménokká, és pl. ezt a Hervay Gizella-verset, a Táj WC-ülőkével-t tényleg iszonyatosan megszerettem a munka során, miközben a tartalmától kezdtem eltávolodni. Ezerszer újrahallgattam, ez az egyik kedvenc videóm. Az Angewandtén adódott egy lehetőség: egy 90 másodperces hanganyagot kellett létrehozni, amit bakelitre rögzítettünk. Felmondtam ezt a verset úgy fejből, mint ahogy szerintem a felolvasó mondta el a kérésemre anno. Csak amikor visszahallgattam, döbbentem le azon, hogy mennyire nem voltam képes ezt egy az egyben hozni, és ezzel felfedeztem egy újabb csavart ebben az akcentus-percepciós történetben, hogy mindig valamilyen szinten a saját nyelvedből kiindulva apercipiálod a hangokat. Közben ez egy többrétegű hanganyag, a vers alatt megy a Le Tourbillon De La Vie című szám dallama. Ez a dal valamilyen szinten a se veled se nélküled kapcsolatról szól, és úgy éreztem, passzol a témámhoz, mert annyiszor becsap minket a nyelv, ugyanakkor meg mégiscsak ez az egyetlen menekülő út. Plusz van egy német nyelvtörő is benne, ez a Hottentottenpotentatentantenattentat... Kísérleteztem, és tulajdonképpen az egész erről szól, hogy vannak ezek a hangsorok, megpróbálunk velük leírni, jelölni, megnevezni valamit, pedig inadekvátak.


Zilahi Anna: Le Tourbillon De La Vie [Az élet forgataga] (hangkompozíció, 2017)   Zilahi Anna jóvoltából

A nyelvromboló gesztusok, a halandzsa használata, a Táj WC-ülőkével cím átvétele is a dadához köthető munkákat idéz. Merítettél valamit abból az időszakból?

Igen-igen, abszolút. Amikor ezt csináltam, akkor többször meghallgattam Kurt Schwitters Ursonate-ját. Aztán ez végül nem került bele hangsúlyosan, nem robbantottam szét teljesen a hanganyagot. 

Tavaly télen volt kiállításod, a Taxográfia a Labor Galériában Albert Ádámmal közösen. Az ott bemutatott hanginstallációd, az Unavoidable Staccato of Heimweh [A honvágy elkerülhetetlen staccatója] középpontjában a Szózat állt. Miért épp a Szózattal foglalkoztál?

Ez is ahhoz köthető, hogy a Testtelen tánc projekt után ezek az értelmezhetetlen akcentussal elmormolt hangsorok maradtak vissza a versekből. A nyelvi kizökkentés, a nyelv relativizálása megidézett bennem egy gyerekkori emléket. Zenetagozatra jártam, és amikor ott először próbálták bevezetni az olyan tök alap zeneelméleti fogalmakat, mint a hangnem, a hangvilla, akkor a tanárnő azt is elmondta, hogy mi az abszolút hallás, és hogyha abszolút hallása lenne valamelyikünknek, akkor tudnánk, hogy hol van az „A“. Erre az egész osztály egyszerre elkezdett dúdolni magában, minthogyha megpróbálná kitalálni, hogy hol van az „A“, mindenki annak a reményében, hogy hátha neki is abszolút hallása van, ebből meg lett egy fura együtthangzás, ami nem tudom, miért, de nekem nagyon tetszett. Ebből a tapasztalatból vagy emlékből indult ki az, hogy szerettem volna szétszedni egy már létező zeneművet, és úgy éreztem, hogy ez a relativizálás valahol politikai gesztus is. Azt gondoltam, hogyha valamit ki akarnék mozdítani a jelenlegi értelmezéséből, akkor ez megfelelő eszköz lehet, és a Szózatot találtam ehhez egy jó alapanyagnak. Nyilván felmerült a Himnusz is, de zeneileg Erkel Himnuszát sokkal izgalmasabbnak, progresszívebbnek tartom, mint Egressy Béni tök jól megírt romantikus kórusművét, ezért nem is éreztem, hogy ahhoz hozzá kéne nyúlni, míg a Szózat egy nagyon áhítatos darab, amit viszont meg akartam hekkelni. A tartalmát tekintve sem tudtam mit kezdeni a Himnusszal, mert vallásos alapú, Istent megszólító darab, a Szózat ellenben iszonyúan fontos témákat, ma is jelen lévő problémákat feszeget: az elvándorlást, a bevándorlást, a kivándorlást, az ehhez kötődő különböző identitáskérdéseket, hogy mit jelent a saját kultúrádhoz lojálisnak lenni, ha például külföldön élsz, vagy hogy milyen lojalitás várható el egy bevándorlótól az adott országban. A Szózatot nagyon könnyű egyféleképpen értelmezni, egyfajta nemzettudatos felszólításként, miközben ennél sokkal több rétege van a versnek. Ezt akartam kicsit láthatóbbá, hallhatóbbá tenni.


Zilahi Anna: Unavoidable Staccato of Heimweh [A honvágy elkerülhetetlen staccatója] 
a Labor Galériában, Budapesten (négy csatornás hanginstalláció, loop, 2’30”, 2015 – 2016), fotó: Lakatos Máté   Zilahi Anna jóvoltából

Hogyan illeszkedett ez az Albert Ádám munkáihoz?

A kurátor, Őze Eszter a munkáink közti közös nevezőt az osztályozáshoz való kritikai hozzáállásban találta meg. Izgalmas feszültség adódott abból, hogy Ádám teljesen más médiumban dolgozott, mint én, és más megközelítésből járt körbe egy hasonló problémát, mint az én zenei projektem.


Zilahi Anna: Unavoidable Staccato of Heimweh [A honvágy elkerülhetetlen staccatója] a Labor Galériában, Budapesten (négy csatornás hanginstalláció, loop, 2’30”, 2015 – 2016), fotó: Lakatos Máté   Zilahi Anna jóvoltából

A hanginstalláción Soharózával dolgoztál együtt. Hogyan valósul meg egy ilyen projekt, milyen szervezést igényel? Rendezel is? Hogyan igazgatod a résztvevőket?

A Testtelen táncnál is emberekkel dolgoztam, de nem egy csoporttal egyszerre. Az volt a nagy szerencsém, hogy a Soharózában énekel és gyakran vezényel is az egyik legjobb barátom, Szilvay Máté, akire tudtam számítani, és aki tényleg rengeteget segített, de még így is elég nagy kihívás volt a felvétel. A Hangoktatás nevű stúdióban csináltuk – ide járok egyébként én is egy hangtechnikai szemináriumra –, ahol meg egy ott dolgozó barátom, Mikó Bálint könnyítette meg a dolgokat. Az énekesek nyitottan álltak az egészhez. Több nehézség is adódott, például előre elárultam, hogy a Szózattal dolgozunk majd, viszont senkinek sem adtam kezdőhangot. A kórustagok profi énekesek és kezdetben megpróbálták eltalálni a hangokat, amit csak abszolút hallással lehetett volna belőni, mert a relatív hallás mindig becsap. Vicces volt kívülről hallgatni ezt az erőlködést, hogy hátha összeáll egy dallá. Én pedig mindent megtettem azért, hogy ne álljon össze: nemcsak relativizáltam a hangmagasságot, hanem összemixeltem a szótagok sorrendjét is, tehát esélyük sem volt arra, hogy ténylegesen, akár mondjuk relatív hallással az egymást követő hangok egymáshoz viszonyított magasságára támaszkodva eltalálják a dallamot.


Az Unavoidable Staccato of Heimweh [A honvágy elkerülhetetlen staccatója] hanganyagai (2017)   Zilahi Anna jóvoltából

A hanginstallációknak van még egy eleme: a tér.

Igen, ez fontos. Amikor elkezdtem ezt a projektet, akkor úgy képzeltem el, hogy ez egy térinstalláció, mert olyan fogalmakkal dolgozik, mint a haza, hazaszeretet, anyaország. Mivel a munka térbeli meghatározottsághoz kötődő érzelmekkel foglalkozik, úgy éreztem, hogy megvalósítását tekintve is térben kell gondolkodnom. Ennek szellemében zajlott a felvétel is, a szólamokat külön rögzítettük, hogy ez négy külön hangszóró által megalkotott térben szólalhasson majd meg. Szegedy-Maszák Zoltán javasolta az irányított hangszórókat, ami tényleg olyan, mintha mennél és egy sávban locsolnának slaggal kb., úgy zúdul rád a hangsugár. Ez a fizikai tapasztalat nagyon megtetszett, úgy éreztem, erősíti a térbeliséget is, mert egy térbeli középpontra volt irányítva a négy szólam, ha pedig egy kicsit kimozdultál onnan, akkor a közelebb eső szólamokat erősebben hallottad, mint a többit. Fontos volt számomra az aktív befogadás térbeli élménye.

A Rehearsal [Próba] című videomunka szorosan összefügg ezzel a kiállításon bemutatott hanginstallációval. Mi a viszony közöttük?

2015-ben kezdődött egy kéthetente megtartott workshop az Angewandtén, amit Doris Krüger (Krüger&Pardeller) vezetett, itt egy évig dolgoztunk a Rehearsal-ön [Próba], tényleg csoportmunka volt. Kijelöltek nekünk egy teret, és minden résztvevőt megkértek, hogy vigyen be oda egy tárgyat vagy többet, amire a többi szereplő valamilyen módon, performatíve reagálhat. Szóval a keretet nem én adtam meg, én csak mint résztvevő vittem be a 2016-ban készült kottákat, amit eredetileg a Soharózának csináltam.


Zilahi Anna: Rehearsal [Próba] 
(film, 30', 2015 – 2016)  fotó: Stefan Arztmann   Zilahi Anna jóvoltából

Mi volt ezeken a kottákon?

Ezek úgy születtek, hogy amikor a kórussal felvettem az Unavoidable Staccato of Heimweh-t [A honvágy elkerülhetetlen staccatója], akkor a négy kórustagnak csináltam a Szózat vegyeskari kottájából négy átiratot, amik egy lapozható kis füzetté álltak össze. A lapokon egy-egy szótag szerepelt, és ezeket a szótagokat kellett kiénekelni valamilyen hangmagasságban. A felvételkor ezek bizonyos sorrendben voltak, és a négy énekes egyszerre énekelte föl, én pedig utólag visszaszerkesztettem őket a valódi sorrendbe, tehát összeállt belőle a Szózat. Ezeket vittem be ebbe az említett helyzetbe, ahol meg mindenki énekelt a saját hangmagasságában, a saját dinamikájában, ezért a hangok igencsak elcsúsztak egymás mellett. Ez már nem volt szerkeszthető, de éppen a performativitás vált izgalmassá, hogy miként alakul a spontán kórus folyamatos odahallgatással, folyamatos egymásra figyeléssel, reagálással.

A workshopnak az volt a lényege, hogy egy próbafolyamatot próbáltunk újra és újra, heteken keresztül. Voltak egymást követő jelenetek, megtanultuk, melyik jelenet mit követ, és ezek folyamatosan, hétről hétre változtak egy picit. Az egész projekt magáról a próbáról szólt. A legvégén egy videómunka készült, ami igazából nem szimpla dokumentáció, mert az operatőr is belement a folyamatokba is, a térbe, kialakított valamilyen relációt a térben elhelyezkedő emberekkel és objektekkel. Az éneklés során például ő is körbement, elkeveredett a résztvevők között. A felvétel a munkafolyamat részét képezte, az operatőr a kamerát hozta tárgyként a térbe.


Zilahi Anna: Rehearsal [Próba] (film, 30', 2015 – 2016)  fotó: Stefan Arztmann    Zilahi Anna jóvoltából


Zilahi Anna: Rehearsal [Próba] (film, 30', 2015 – 2016)  videó: Stefan Arztmann   Zilahi Anna jóvoltából

A Transit Zone Pavilion [Tranzitzóna pavilon] is egy hanginstalláció, viszont ez köztéren valósult meg, egy nyári egyetemi program keretein belül. Volt valamilyen fölvetése a nyári egyetemnek?

Igen, volt. A projekt címe Transit Zone Pavilion [Tranzitzóna pavilon] , egy japán hangművész, Daisuke Ishida vezette, aki a UdK-n tanít Sound Studies szakon. Nagyon izgalmasnak tűnt, mert a tér politikai értelmezhetőségével, hangok használatával foglalkozott. A helyszín adott volt, mivel engedélyeztetni kellett az installálást, az ötletek az UdK-tól jöttek, nem mi brainstormingoltunk, és végül is a Hallesches Tort fogadták el, ami egy metróaluljáró, összeköt két vonalat. Csak az fordul meg itt, aki egyik vonaltól tart a másikhoz, semmi más funkciója nincs a térnek, csak hogy eljuthasson rajta keresztül valaki egyik helyről a másikra, mint hely tehát észrevétlen marad. Ehhez próbáltam kapcsolódni. Nyolcan voltunk, mindenki saját művekkel, ötletekkel reagált erre a tranzitszerűségre, átmenetiségre. Sok tényező befolyásolta, hogy végül mit hoztam létre ott. Előre kitaláltam, hogy mobiltelefonokat olcsón be tudok majd szerezni. Az alapkoncepcióm az volt, hogy itt van ez a tranzit zóna, a passage – egy nem-hely, aminek van egy láthatatlan története. Azt szerettem volna, ha kicsit láthatóvá válik az átjáró. A plafonnak általában szintén kevés figyelmet szentelünk. A telefonokat a lámpa és a plafon közé installáltam, előzőleg SIM-kártyával láttam el őket, tehát hívhatóak voltak. Különböző hangokra voltak beállítva. Lapokat ragasztgattam a folyosóra a telefonszámokkal, meg osztogattam is az arra járóknak. Elkezdték hívogatni, megpróbálták megkeresni a hangforrást. 10-15 percig senki sem gondolt arra, hogy bármi is lehet a plafonon, és össze-vissza rohangáltak. Így vontam be őket a térérzékelésbe. Fontos, hogy fényforrásokban helyeztem el a hangforrásokat. A fényforrás arra való, hogy bevilágítsa a teret, a hangforrások erre is felhívták a figyelmet.


Zilahi Anna: Transit Zone Pavilion [Tranzitzóna pavilon] (köztéri hangintervenció, 4 óra, 2016), fotó: Regine Fürst   Zilahi Anna jóvoltából

A telefonok a saját csengőhangjaikon csörögtek vagy te csináltad a csengőhangokat?

Azt terveztem, hogy ugyanúgy szól majd mindegyik telefon, és olyan lesz az egész, mint egy Steve Reich-mű, amikor elkezdik különböző időpontokban hívogatni, el lesznek csúszva egymáshoz képest. Ezt nem tudtam megvalósítani, mert bementem az ócskáshoz, és csak arra volt pénzem, hogy megvegyek különböző leszuperált készülékeket. Kevés volt az idő is az egészre, három nap. Így a végére ez a zenei vonal kicsit kimaradt a projektből. De végül is mint köztéri installáció, az alapötlet szerint valósult meg. Nem tettem le arról, hogy egyszer kipróbáljam az eredeti terv szerint is.


Zilahi Anna: Transit Zone Pavilion [Tranzitzóna pavilon] (köztéri hangintervenció, 4 óra, 2016), fotó: Regine Fürst   Zilahi Anna jóvoltából

A munkáid egy része alapján megállapítható, hogy kedveled az egyszerű, mindennapi tárgyak használatát. A szintén irodalom, képzőművészet, performatív produkció határán lévő One more cookie 193 words less talk [Eggyel több süti, 193 szóval kevesebb] esetében egy sütis doboz volt a kiindulópontod például.

Volt egy kiállítás a bécsi perlimpinpin művészcsoport galériájában, Es ist die Geschichte dieser Welt címmel, amire egy ready-made-et kellett vinni. Korábban nem foglalkoztam ready-made-del, ezért nagyon szenvedtem ettől a kerettől, nem tudtam mit kitalálni, aztán megláttam otthon ezt a kekszes dobozt, amit a nagymamámtól kaptam, és elkezdtem gondolkozni azon, hogy mi történik a keksszel. Megpróbáltam értelmezni egy kiállítási kontextusban, vagy legalábbis egy kulturális, társasági esemény keretében az eszegetést. Része az életünknek, hogy elmegyünk ezekre a helyekre, iszogatunk egy kis bort, meg eszünk valamit, ami ki van téve. Arra fókuszáltam, hogy mennyire viccesen ellentmond egymásnak, hogy ebben a helyzetben sokszor teletömöd a szádat, miközben azért mész oda, hogy beszélgess valakivel. Definiáltam az egységet, hogy mennyi ideig tart egy ilyen süti elfogyasztása. Persze teli szájjal is lehet beszélni, csak egyrészt illetlenség, másrészt ameddig tele van a szád, addig nem igazán kapcsolódsz be a beszélgetésbe. Először lemértem, hogy egy cookie elfogyasztása mennyi időbe telik, aztán ugyanennyi idő alatt felolvastam magamnak Chris Kraus regényéből, az I Love Dick-ből egy vallomásos szövegrészletet. 1 cookie elfogyasztásának ideje alatt 193 szót lehet elmondani. Kiállítottuk One more cookie 193 words less talk [Eggyel több süti, 193 szóval kevesebb] címmel, és el is fogyott a megnyitó estéjén.


Zilahi Anna: One more cookie 193 words less talk [Eggyel több süti, 193 szóval kevesebb] (ready-made), fotó: Zilahi Anna   Zilahi Anna jóvoltából

A Thrice removed from reality [Háromszoros távolságban az igazságtól] című munkád esetében is egy csoporttal dolgoztál. Ott mi volt a kiindulópont? Kik vettek részt benne?

Részt vettem egy tömbösített szemináriumon, ami Belgráddal foglalkozott, a város építészetével és XX. századi művészettörténetével. Ott találkoztam a ’80-as évek retro-avantgárdjával, ami elképesztő hatással volt rám, csodálatosnak tartom. Ennek egyik fő alakja Belgrádban Goran Djordjevic volt, végignéztem az összes munkáját, elolvastam egy csomó mindent róla. Baromi izgalmasnak tartottam azt, hogy egy kívülről apolitikusnak tűnő gesztussorozattal, azzal hogy önmagát is másolta, meg hogy lebutítva másolt különböző műalkotásokat mégis mennyire politikus volt. Djordjevic csak másolt, másolt, másolt, másolt, ami szimpla másolásnak tűnik, mindaddig, amíg figyelembe nem veszed azt, hogy ő egy olyan politikai kontextusban másol, ahol alapvetően diktatúra van, nincs művészeti piac, nincs miért másolnia, termelnie, ezért amit ő csinál, az teljesen értelmetlen, egy avantgárd gesztus, ami pedig egy sajátos politikai állásfoglalást tükröz. Nagyon tetszett, hogy minden oldalról körbejárta a másolás témát.

Elkezdtem azon gondolkodni, hogy ez mitől lehet releváns ma, mitől izgalmas, újraértelmezhető-e a jelen kontextusában. Így találkoztam a happy paintinggel, ami egy olyan tanfolyamszerű együttlét, ahol van egy instruktor, akinek van egy másolata egy híres festményről. A foglalkozás alatt a saját másolatát lemásolja egy új vászonra, és ezt a másolási folyamatot másolja az a néhány résztvevő, akik befizetnek erre. Ezt elég érdekesnek találtam, és persze problematikusnak is. Kíváncsi voltam, és elmentem egy ilyen session-re. Ugyanaz az érzés fogott el, mint az összes hasonló, frontális oktatási helyzetben: itt van valami, ami sokkal több annál, mint ami végül eljut hozzám, egyetlen egy értelmezés, és az eredeti műhöz nincs hozzáférésem, mert egy szót sem ejtettünk róla. Azt hiszem egy Monet-t festettünk meg, de el sem hangzott az, hogy impresszionizmus, vagy egyáltalán bármi más, ami segítette volna megérteni azt, hogy mi az, amit csinálunk.

Mialatt azon gondolkoztam, mit lehetne ebből csinálni, visszaérkeztem a nyelvhez, alapvetésekhez, hogy vannak olyan dolgok, amik szinte mindenki számára közel ugyanazt jelentik, hogy 2x2=4, meg az ábécé is ide tartozik. Leírtam a viszonylag kevés elemből álló angol ábécét, és ezt másoltattam le a „kurzus” résztvevőivel. Ezáltal az is megkérdőjeleződött, hogy egyáltalán festés volt-e az, amit csináltak, amikor betűket rajzoltak fel ecsettel a vászonra.

Mindenkinek adtam egy-egy vásznat, meg 4-5 színt, és arra is felszólítottam őket, hogy amikor lerajzolnak vagy lefestenek egy betűt, akkor azt ejtsék is ki. Elkezdtük lemásolni, kiejteni, és ebbe az előre tisztázott folyamatba aztán különböző provokációkat illesztettem, például hiába adtam nekik színeket és hiába volt színes az eredeti abc, én végig feketével festettem. Arra voltam kíváncsi, hogy ők erre hogyan reagálnak, mit ejtenek ki, kimozdíthatóak-e. Amikor a végén körbementünk, csak akkor láttam, hogy mennyi különböző stratégia volt. Volt olyan, aki végigfestette azt, amit én festettem, tehát feketével az összes betűt és abszolút el tudott vonatkoztatni az eredeti feladattól. Az egész inkább egy hatalomgyakorlási kísérlet volt, ami azt tesztelte, hogyan reagálnak az emberek arra, hogy visszaéltem a tekintélyemmel. 


Zilahi Anna: Thrice removed from reality [Háromszoros távolságban az igazságtól] (részvételi performance, 2016), fotó: Stefan Arztmann   Zilahi Anna jóvoltából

Legutóbbi nyilvános szereplésed egy performansz volt, ami megint csak francia címet kapott: La mort du papillon [A pillangó halála].

Igen, június 2-án mutattuk be. Együtt dolgoztunk egy workshopon, ahol mindenki kialakította a saját kis performanszát, de folyamatosan reflektáltunk egymás munkájára, és a többiek performanszait is figyelembe kellett vennünk – például a tér és az idő beosztásakor. Az eseménynek a Nervy Glass címet adtuk, mert a Schleifmühlgasse 12-14 nevű galériában került rá sor, aminek az utcafronti fala üvegből van, és az ebben rejlő lehetőségekkel minden performer számolt valamennyire. Én is: az üvegplafon fogalmával dolgoztam. Egy féligáteresztő, tükröződő fólia előtt kisminkeltem magam a galéria terében, először szolidan, aztán egyre durvábban. Majd pedig beléptem egy tartóoszlop és az üvegfal által bezárt nagyon szűk térbe, ahol az arcomat nekinyomtam az üvegnek, és elkentem rajta a sminket. Ezután pedig ott álltam ebben a klausztrofób térben másfél órát. A kicsit önironikus La mort du papillon [A pillangó halála] címet kapta a performansz, amiből egyébként most épp egy videómunkát készítek.


Zilahi Anna: La mort du papillon [A pillangó halála] 
(performansz, 2017), fotó: Victor Jaschke   Zilahi Anna jóvoltából

Többször felmerültek a projektek kapcsán is a különböző inspirációs forrásaid. Mi inspirál? Akár a képzőművészeti tevékenységedet, akár az írói tevékenységedet illetően.

Próbálok túllendülni az alapvetően elméleti beállítottságomon, de a corvinusos időkből megmaradt, hogy folyamatosan olvasok politikai, külpolitikai, külgazdasági, társadalmi írásokat. A politikai kontextualizálás számomra iszonyú fontos, és ez például a következő szépirodalmi projektemnek az egyik központi témája lesz. Ezen kívül főként a kortárs művészet és művészetelmélet foglalkoztat és indít el valamilyen úton. Általában a képzőművészetben is azok a projektek érdekelnek, amikről úgy érzem, kortárs problémákra reagálnak a maguk módján.

Mi lesz ez a következő szépirodalmi munka?

Egy lexikonregényszerű prózakötetet próbálok megírni szélsőségesen értelmezett, fiktív, kortárs figurákról. Az első szöveg már megjelent a Műút folyóirat online felületén. Ezt még az intermédia idején írtam, Sugár János óráján kaptuk feladatként, hogy készítsünk egy fiktív művészéletrajzot. Megcsináltam, kikerült a Műút portáljára, és meghökkentő volt, hogy az emberek elkezdték posztolgatni, hüledeztek rajta, mert azt gondolták, hogy igaz. Egy történészt találtam ki, aki bekattant, csak a népirtások érdekelték, és elkezdett patologikusan empatikussá válni a genocídium által sújtott térségekkel. Beköltözött ezekre a helyekre, és amikor átköltözött egy-egy újabb ilyen területre, akkor átoperáltatta az arcát, olyan vonásokat alakíttatott ki, ami jellemző volt arra a kiirtott népcsoportra. A végén nyilván kiiktatták, mert politikailag vállalhatatlanná vált, bizonyos csoportoknak a hőse lett, bizonyos csoportok pedig elítélték. Nem gondoltam, hogy ezt komolyan lehet venni.

És van címe?

Egyelőre munkacíme van: Panoptikum, de még nem tudom, hogy megtartom-e.

Te végül is hogyan definiálod magad? Szépíró? Képzőművész?

Szépíró és képzőművész alapvetően, ha mondjuk egy CV-be konkretizálni kell, akkor azt szoktam írni, hogy konceptuális művész vagyok, aki jelenleg a hangra fókuszál.

 

 

Az interjú a fiatal magyar képzőművészeket bemutató hU36 portrésorozat harmadik darabja. 

A szöveget szerkesztette: Mucsi Emese
Képszerkesztés: Szilágyi Róza Tekla


A bálna nem motívum
Kiadó: Magvető Kiadó
Oldalszám: 60 oldal
Megjelenés: 2017. április 07.
Méret: 100 mm x 170 mm
Kötés: Keménytáblás
ISBN: 9789631435061
Sorozat: Időmérték

 

Kapcsolódó tartalmak:

„...nem csinálok szemet gyönyörködtető műveket, mert nem ez érdekel, persze van, amikor valami véletlen szép lesz” – Interjú Szalay Péterrel