Így említi Szerb Antal 1941-ben a csak halálában felismert, Van Gogh mellett az európai kultúra későn felfedezett művészarchetípusát A világirodalom történetében: „Az expresszionista próza legnagyobb ígérete Franz Kafka volt; az egyetlen, akinek sikerült száraz humorú rövid novelláiba és töredékben maradt regényeibe belevinni a világ eredendő kísértetiességét, az ember reménytelen harcát titokzatosan rosszindulatú magasabb hatalmakkal szemben; de Kafka fiatalon meghalt, csak halála után fedezték fel.”

Kafkáról az utolsó ismert felvétel negyvenéves korában, 1924-ben készült. Mivel gégebetegsége rosszabbodott, ezév márciusában szeretőjével, Dora Diamanttal Berlinből visszatért Prágába gyógyulni húgához, Ottlához. Állapota romlott, végül áprilisban bevonult egy Bécs melletti szanatóriumba, ahol júniusi halálát valószínűleg alultápláltság okozta, mivel betegsége ellehetetlenítette számára a nyelést, és az orvostudomány még nem ismerte az intravénás táplálást. Utolsó napjaiban Az éhezőművész című novelláját szerkesztette. Ahogy az széles körben ismert, végrendeletében barátjára, Max Brodra hagyta kéziratait azzal az utasítással, hogy mindet vesse a lángok közé. Brod ezt nem teljesítette, 1925 és 1935 között kiadta Kafka írásait, majd 1938-ban Palesztinába szökött velük. Dora Diamantnál is maradtak Kafkától levelek és füzetek, melyeket a Gestapo 1933-ban elkobzott – 1998 óta a Kafka Project igyekszik felkutatni őket. Húga, Ottla 1943-ban az auschwitzi koncentrációs táborban halt meg. A Kafka-hagyaték hosszas perekkel és jogi vitákkal tarkított utat járt be, 2016-ban végül az Izraeli Nemzeti Könyvtárhoz került. Az oknyomozó újságíró, Benjamin Balint Kafka utolsó pere című riportkötete ezt a történetet mutatja be.

Az említett fénykép szerepel már Gerhard Richter a hatvanas években kezdett Atlas című képkivágás-gyűjteményében: a denevérfülű, nosferatuszerű prágai szemei mélyen belénkfúrnak. Legfeljebb Lucian Freud híres, már-már pszichotikus tekintete volt ehhez hasonló. Ahogy az a német fotográfiában jellemző – August Sandertől a Becher-házaspáron át Wolfgang Tillmansig –, a richteri gyűjtési és rendszerező kísérlet szintén a világ (ha nem is feltétlen objektív, de) teljeskörű bemutatására, feltérképezésére vállalkozik a sajtó- és lexikonfotók összeollózásával. A könyvben szereplő kivágatokból több is híres Richter-festménnyé vált később, az Atlas ennek ellenére önmagában is fontos munka, nem csak a festmények alapanyaga. Richter a 48 Portré című műegyüttesben – többek között Thomas Mann, Oscar Wilde és Pjotr Iljics Csajkovszkij portréi mellett – ezt a fotót is feldolgozta, hasonló módon olajfestményként. A Nemzeti Galériában jelenleg az 1972-es Velencei Biennáléra készült munkák másolatai, fakszimile nyomatai láthatóak. (Bár ezek is szerzői nyomatok, kissé kiábrándító, hogy nem az eredeti festmények jöttek el – azok a kölni Ludwig Múzeumban vannak kiállítva.) Mint a fotóalapú festészet általában, ezek a képek is reagálnak fényképtelített vizuális kultúránkra, viszont a kipuhított, szürkébe vesző, homályosodó tizenkilencedik század végi és huszadik század eleji férfiarcok együttes pillantása tudományos vagy művészeti kiválóságuk ellenére is magában hordozza a képek századának sorscsapásait, még akkor is, ha – ahogy Kafka sem – talán meg sem érték azokat, esetleg nem voltak közvetlen elszenvedői. Csak miután felismertük a legtöbb arcot, beazonosítottuk érdemeiket és kulturális szerepüket, kezdi el kifejteni hatását e kilencvenhat szem.

Ez a panoptikus élmény valahogy (meg)fegyelmezetté teszi a térbe érkező látogatót, de különösen Kafka középen elhelyezett és a sorozatban egyedüliként a nézővel egyenesen szembenéző vámpírfeje az, amelyen az európai történelem folyamatos, kudarcos tragédiája átvérzi magát. Richter művészként a kafkai életpályamodell szöges ellentétét járta/járja be, annak ellenére is, hogy Kafkáéhoz nagyon hasonló, tipikusan közép-európai történelmi terheket, konfliktusokat kellett cipelnie és átélnie egész pályája során. Ez a feszültség jól érezhető e portrén, nem lehet véletlen központi elhelyezése sem. Richter pontosan érti azt az egzisztencialista abszurditást, ami az Átváltozás szerzőjének osztályrésze volt egy patriarchális és totalitárius rendszerben.

Gerhard Richter: Valós látszat, Magyar Nemzeti Galéria, 2021. augusztus 27. – november 14.