„Gyakran gondolok arra, hogy talán ez lehet a művészet feladata”

Interjú Katarzyna Kozyrával

Szuda Barna

A lengyel multimédia művész, Katarzyna Kozyra a közelmúltban Budapestre látogatott, hogy a Ludwig Múzeumban mutassa be új alkotását, a Jézus nyomában című dokumentumfilmet.

Az Izraelben készített tényfeltáró felvételek fókuszában egy téveszme, az úgynevezett Jeruzsálem-szindróma áll. Kozyra nemcsak interjúk sokaságát készítette el az érintettekkel, hanem azonosságot is vállalt velük: abban a reményben, hogy hozzájuk hasonlóan ő is közvetlen kapcsolatba léphet Istennel. A művész korábbi munkáit ugyancsak a kíváncsiság jellemzi, előszeretettel térképez fel ismeretlen, zárt közösségeket. Így például A Férfi fürdő és a Női fürdő című művek esetében, melyekhez Kozyra önmagát férfinek álcázva a budapesti Gellért fürdőben készített rejtett kamerás felvételeket. Minthogy a vallás és a művészet kapcsolata az előző századokhoz képest mára gyakorlatilag megszakadt, a Jézus nyomában egy igazi különlegesség a kortárs képzőművészet palettáján.

Szuda Barna: Hogyan találkoztál a Jeruzsálem-szindrómával? Mikor vette kezdetét ez a projekt?

Katarzyna Kozyra: A véletlen műve volt. Először turistaként látogattam el Jeruzsálembe 1999-ben. Vettem egy útikönyvet, amiben írtak erről a jelenségről. Azonnal megtetszett a téma, de csak jóval később, 2012-ben tettem lépéseket azért, hogy feldolgozzam, hogy elkészüljön ez a dokumentumfilm.

Hogyan jutottál el a riportalanyokhoz? Kitől kaptál információt, hogy hol keresd őket?

Csak azért volt eleinte nehéz, mert egyáltalán nem voltak összeköttetéseim. Újra és újra elutaztam Izraelbe és vártam a lehetőségre, kerestem az alanyokat. Idegeneket szólítottam meg, és bármit is mondtak, az nekem már egy nyom volt. Azt követtem. Aztán az első néhány alany után már minden gördülékenyebb lett. Először is, mert ez a szindróma olyan, mint egy szubkultúra vagy közösség: az érintettek ismerik egymást. Másrészt pedig csak nagyon kevesen mondtak nemet arra, hogy kamera elé álljanak, hiszen akárcsak a próféták, a Jeruzsálem-szindrómások célja is épp a kinyilatkoztatás, a közvetítés. Végül összesen 35–40 személlyel sikerült interjút készítenem, néhányukkal többször is találkoztam.

Kik ezek az emberek, honnan származnak, mivel foglalkoznak?

Ez teljesen változó, nem találtam köztük nyilvánvaló összefüggést a vallási pszichózison kívül. Vannak köztük vallási vezetők, de egészen hétköznapi életet élő emberek, illetve hajléktalanok is. Csak ott, Jeruzsálemben évente átlagosan 200 embert diagnosztizálnak ezzel a szindrómával, ezzel a küldetéstudattal.  Azok közül, akik más országokból utaznak oda, egyesek később elhagyják a várost, míg mások ott maradnak, és például Krisztus második eljövetelére várnak türelmesen.

A film szerint hozzájuk hasonlóan te is az utcán aludtál. Miért?

Az első éjszakák alkalmával persze féltem, pedig valójában Jeruzsálem nagyon biztonságos a rengeteg kamera és a katonák jelenléte miatt. Követni akartam őket ebben is. Irigylésre méltónak találtam a szabadságukat, az elhivatottságukat. Gondoltam, ha úgy teszek, ahogyan ők, esetleg nekem is megjelenik majd Mária vagy beszélni kezd hozzám Krisztus. Úgy 2–3 héten keresztül folyamatosan próbálkoztam. Mindent megtettem, amit ők. De semmi.

Te vallásos vagy?

Nem. Esetleg hívő, de nem vallásos.

Szerinted lehetséges, hogy ezek az emberek valóban kiválasztottak? Valóban modern kori próféták?

Sokat foglalkoztam a témával, sokakkal találkoztam, de nem tudom eldönteni, hogy valóság-e vagy csak színház. Az biztos, hogy közülük a legtöbben annak hiszik magukat, aminek mondják. És nekem ez szent. Ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem őket vagy az útkeresésüket?

A felvételeid szerint a többség pozitív karakterként, Krisztus vagy Szűz Mária reinkarnációjaként tekint magára. Találkoztál olyanokkal, akik negatív karakterekkel azonosultak?

Mint például Júdás? Érdekes, de nem. És olyannal sem, aki nem az Ószövetség, hanem az Újszövetség valamelyik karakterével azonosult volna.

Korábban itt, Budapesten az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet bezárásáig működött egy úgynevezett Valláslélektani Pszichiátria Osztály, ahol kifejezetten a vallási és kórélettani folyamatok keveredését vizsgálták, illetve kezelték az érintetteket, így például Jeruzsálem-szindrómásokat. Felkerestél-e hasonló osztályokat, pszichiátriai kezelés alatt álló egyéneket, kutattad-e az orvosi diagnózisokat?

Nem, mert a pszichiátriákon lévő egyének már kezelés alatt állnak, vagyis már meg van zavarva az az állapot, ami a Jeruzsálembe zarándokoltaknál még úgymond zavartalan. Nem foglalkoztam azzal, hogy az orvosok szerint ezek az emberek betegek-e vagy sem. A kutatásom művészi célú, művészként kezdtem érdeklődni a téma iránt, így szubjektív maradhattam. Nem éreztem fontosnak, hogy megvizsgáljam a tudomány objektív álláspontjait. A tudomány bevonásával ez a téma értelmét vesztené. A tudomány által ugyan válaszokat kapunk a kérdéseinkre, de a válaszok által szűkebbé válik a világ. Gyakran gondolok arra, hogy talán ez lehet a művészet feladata. Újra értelmet adni a tudomány által értelmetlenné tett területeknek.

Szerinted milyen kategóriába sorolható a most bemutatott alkotás? Dokumentumfilmként vagy művészfilmként tekintesz rá?

Mondhatjuk, hogy dokumentumfilm. A felvételekből először egy, a mostaninál rövidebb anyag készült, aztán ez a 70 perces film, amiben mindössze 10 portré kapott helyet. Ezt az anyagot semmiképp sem nevezném művészinek. Még várat magára, hogy az alapanyagból műalkotás legyen.

Gondoltál arra, hogy más vallásokra, esetleg más szindrómákra is kiterjeszd a kutatást?

Sajnos igen. De addig nem kezdek semmi újba, amíg ezt a projektet nem fejeztem be, vagyis amíg nem készült el a művészi változat, amin dolgozom.

Elárulsz róla valamit?

Csak annyit, hogy egyfajta könyvtárat szeretnék létrehozni, installálni a rögzített történetekből.

 

Jézus nyomában (Szukając Jezusa), lengyel dokumentumfilm, 73 perc, r.: Katarzyna Kozyra

full_006502.png
„A legváratlanabb már mindannyiunkkal megtörtént, csak elfelejtettük”

Az amerikai zászló színei a könyökéig érnek – éppen csak hogy végzett a festéssel és kezet mos a pódium mögött. Ő teszi fel az első kérdéseket, még mielőtt bemutatkozhatnék: „Tudsz szerezni egy kávét? Mi a csillagjegyed?”

full_006501.png
„Ezt a periódusomat akkor egy kicsit intermezzónak éreztem”

Az acb Galéria olyan Tót Endre-festményeket mutat be legutóbbi kiállításán, amelyek több mint harminc éven át egy raktárban várták, hogy valaki újra felfedezze őket. Tót Endrével a változatos életmű egy időre elfeledett darabjairól, az informel festészet hatásáról és egy munka váratlan felbukkanásáról beszélgettünk.

full_006505.png
„Nincs olyan, hogy paradigmaváltás”

Néhány napig még látogatható a Kiscelli Múzeumban Ivan Plusch orosz képzőművész Between the Dream and the Nightmare (Álom és rémálom között) című kiállítása. A nemzetközi sikereket elért alkotó most először szerepel Budapesten – legújabb festményeiről beszélgettünk vele.