„Kéthetente találkozunk vasárnap délután, és egy kortárs műről beszélgetünk”

Kergyó Zsófia

2019-ben, a rendszerváltás harmincadik évfordulóján indította el Don Tamás, Mélyi József és Szabics Ágnes a 30+ kísérleti művészetpedagógiai projektet a MODEM-ben. A projekt zárókiállítása és a hamarosan megjelenő tankönyv apropóján beszélgettünk a kurátorokkal.

Foglalkozás a kiállítótérben

Foglalkozás a kiállítótérben


Artmagazin: A pedagógiai kísérletet harminckét műre építettétek: 1989-től minden évből választottatok egy kortárs magyar alkotást, amihez elemzéseket és feladatokat készítettetek, elsősorban középiskolásoknak. Azt olvastam a koncepcióban is, hogy a kiválasztott művek listája menet közben organikusan alakult, bővült a foglalkozások tapasztalatai szerint. Gondolom, az például elsődleges szempont volt, hogy mire lehet fogékony ez a korosztály. Meséltek a kiválasztás folyamatáról?

Szabics Ágnes: Nemcsak az volt döntő szempont, hogy a gimnazisták fogékonyak-e egy-egy alkotásra. Fontos volt, hogy minden évből legyen egy mű – ez nagyban alakította a kiválasztást, mert egyre inkább limitált volt a lehetőség. 

Don Tamás: Igen, az egész projekt folyamatosan fejlődött. Különleges dolog, hogy egy hazai nagy intézménytől ennyi időt kaptunk, aminek köszönhetően ekkora távlatban tudtunk gondolkodni. Tudtuk, hogy három és fél–négy év munkája lesz majd benne ebben, amikor bezár a kiállítás. A projekt elején az első műveket a MODEM kávézója mellett lévő  kihasználatlan, kb. hatméteres falon mutattuk be. Ez a kisebb tér erősen behatárolta azt, hogy miben tudunk gondolkodni. Később a földszinti kiállítótérből választottunk le egy 20–25 négyzetméteres teret, és ott tartottuk a foglalkozásokat, ez akkor egy komoly léptékváltást jelentett a projekt számára. Utána jött a Covid, így a foglalkozások áttevődtek az online térbe, ezáltal egy kicsit felbátorodtunk, és a művek tekintetében ismét nagyobb léptékben gondolkodtunk.

Sz. Á.: Illetve más lehetőségek adódtak. Merthogy az is meghatározta a műválasztást, hogy mit tudtál elintézni, kölcsönözni és szállítani. Rengeteg ötletünk volt, de a technikai tényezők határozták meg sokszor, hogy végül mivel foglalkoztunk.

D. T.: A médiumot is meghatározta az, hogy mondjuk amikor Covid volt, akkor videóműveket nem nagyon lehetett bemutatni, hiszen például reggel nulladik órában, 7:20-kor volt egy csoportom. Ők egyszerűen nem nézték volna meg, és ott vannak a szerzői jogok is, nem küldhetek el egy videóművet húsz diáknak, csak azt, ami elérhető online, de ilyenből kevés van… 

Sz. Á.: Igen, meg online, reprodukciókon nem mindig működnek úgy a művek, mint élőben. Tehát az is meghatározó volt, hogy mennyire tudják otthon a laptopjukon érzékelni, hogy milyen az adott mű.

Nem is gondoltam volna, hogy biztosítani tudtátok, hogy már a foglalkozások során is minden művet élőben lássanak a diákjaitok. Azt hittem, a most látható kiállításra maradt, hogy személyes tapasztalatot szerezzenek róluk.

D. T.: Eredetileg fontos kiindulópont volt, hogy a foglalkozások a művekkel egy térben történjenek. 2019. március elején indultunk, az első műtárgy Fátyol Viola Mama tésztaglóriával című fényképe volt. Folyamatosan próbáltunk tanulni a hibáinkból; először azt hittük, hogy elég, ha egy hónapig kint van egy mű, de aztán rájöttünk, hogy ez nagyon szűkös, hiszen nem jut el az információ az iskolákhoz és nehezen tudja ennyi idő alatt megszervezni a tanár, hogy eljöjjön az osztállyal, ezért is másfél–két hónapig volt egy-egy alkotás a MODEM-ben látható.

Fátyol Viola: Mama tésztaglóriával

Fátyol Viola: Mama tésztaglóriával, Családrajz sorozat, 2008-2012

Ezek szerint szakaszosan haladtatok a művekkel, és párhuzamosan ugyanazokkal a témákkal találkoztak a különböző osztályok?

D. T.: Nem, teljesen eltérően haladtunk. Ilyen szempontból elcsúsztak az idősíkok: volt olyan csoport, aki már az elején, 2019-ben bekapcsolódott, voltak olyanok, akik egy éve, mások fél éve kezdtek. Volt olyan csoport is, ami végig online volt, mert ugye a Covid miatt teljesen kinyílt a világ, már nem csak a debreceniek számára voltak elérhetőek a foglalkozások. A korosztály is kinyílt; már nem csak általános iskolásokkal és gimnazistákkal, hanem egyetemistákkal és felnőttekkel is dolgoztunk. Volt olyan például, hogy a Covid-időszakban egy szegedi művészeti szakközépből a tanárok kiválasztottak öt vagy hat művet, amelyeket be tudtak illeszteni a tanrendbe, és akkor azokról beszélgettünk a diákokkal. Vagy például tartottam egy félévet a Pécsi Művészeti Egyetem egyik festőosztályának, a szemeszter során heti egyszer egy műről beszéltünk. De van több olyan csapat is, ami lassan végigér mind a harminckét művön.

És őket ti kísértétek végig a harminckét művön, vagy egy ponton ti kiszálltatok és átadtátok a moderálást a tanáraiknak?

Sz. Á.: Az a célja a hamarosan elkészülő kiadványnak, hogy a tanárok önállóan meg tudják ezeket a foglalkozásokat tartani. Megpróbáltunk minél több segítséget adni ahhoz, hogy az ország bármely pontján elővehessék a könyvet, levetítsék a művet, megtartsák az órát. Arra bátorítanánk itt is a pedagógusokat, hogy jöjjenek el a csoportjukkal a MODEM-be, és ők tartsanak a kiállítótérben órát. Ez lenne a cél, de tudjuk, hogy ez nehéz.

D. T.: Amit most Ági mondott, az nagyon fontos része a projektnek. A kiállítás csak az egyik kifutása a 30+-nak. Nagyon nehéz egy ilyen jellegű projektet kiállítás formájában megmutatni, mégis szerettük volna egyben láttatni az egész folyamatot. A művek a kiindulópontok, de a 30+ legfontosabb része, hogy mi történt a résztvevőkkel a foglalkozásokon, hogy milyen légkör jött létre és milyen ötleteik voltak, milyen megoldások születtek. És ez az, amit nagyon nehéz visszaadni – én magam is nagyon sokat kaptam a foglalkozásoktól. A kiadványban ott lesz ez a harminckét mű, mindegyikhez tartozik egy művészettörténész által írt elemzés, illetve az évek során a művekhez kitalált feladatok vázlata, amelyek kiindulópontok lehetnek a pedagógusok számára. Azt le is írjuk a bevezetőszövegben, hogy nem az a lényeg, hogy úgy tartsák meg az órát, ahogy mi, hanem hogy az adott tanár a saját habitusának, ízlésének megfelelően és az osztályához igazítva úgy tartsa meg, ahogy neki jólesik. Igazából onnantól fog élni ez a projekt, hogy a könyv a tanárok kezébe kerül.  

Kapcsolódva ahhoz, hogy művészettörténészek és kurátorok írták a szövegeket: a kiállításon néha kicsit zavarban voltam, hogy kinek szól a falszöveg. Eljátszottam a gondolattal, hogy mennyire érteném meg középiskolásként, ha először találkozom ezzel a művel. Gondolom, ugyanazok a művészettörténészek és kurátorok írták a tankönyv hosszabb szövegeit is. Ezek az elemzések átestek olyan lektoráláson, ami a diákok nyelvét tartotta szem előtt?

D. T.: Ezek az elemzések nem diákoknak szólnak. Az egész kötet a tanárokat szólítja meg. A szövegek, amiket a kiállítótérben láttál, a nagyjából 10–15 ezer karakteres szövegek erősen zanzásított részei. Szóval ez nem egy diákoknak kiosztott, nekik szóló  tankönyv, hanem amiből a tanár fel tud készülni az órára.

Sz. Á.: Illetve elgondolkodik, hogy milyen feladatokat adjon a gyerekeknek, milyen kérdéseket tegyen fel a művekkel kapcsolatban. 

D. T.: Egymással is egyeztettünk, amikor próbáltuk a feladatokat egységesíteni és a pedagógiai részt összerántani. Ezek a foglalkozások valószínűleg nem felelnek meg a klasszikus művészetpedagógiai sztenderdeknek, mert a legnagyobb részét praktikus okokból én tartottam, hiszen Ági nem tudott volna folyamatosan Debrecenbe ingázni. Ezért az órákat nagyjából én találtam ki, de én nem vagyok művészetpedagógus. Sőt elég rossz a kézügyességem, éppen ezért a foglalkozásaimon nem is a kézügyesség számít. Gimnazista koromban évekig csináltam egy ifjúsági szervezetet, ezért is van bennem egyfajta érdeklődés a pedagógia iránt. Sok esetben nagyon messzire eltávolodtunk egy adott műtől, és a műtárgyon keresztül, abból kiindulva beszélgettünk társadalmi problémákról, filozófiai és morális kérdésekről.

Sz. Á.: Ez mondjuk célja egy vizuális órának is, de tényleg másfajta volt a megközelítésünk. Szerintem attól, hogy plusz történetet vittünk az órákba, színesebb lett az egész. Arra is bátorítjuk a pedagógusokat, hogy akik nem foglalkoznak vizuális neveléssel vagy művészetpedagógiával – mint az irodalomtanárok, történelemtanárok –, azok is bátran nyúljanak a kortárs képzőművészethez és tartsák meg ezeket a programokat, találjanak ki a saját osztályuknak egy-egy ilyen órát.

D. T.: Igen, nem csak vizuális nevelésről van szó, a kiadványban is jelöltük, hogy melyik tantárgyhoz ajánljuk az adott művet. Ezért is voltam talán hiteles, hiszen én magam sem tudok egyenes vonalat húzni, így könnyen le tudtam bontani az emberekben a sztereotípiákat: hogy nem az a fontos ebben az esetben, hogy ő milyen szépen rajzol, hanem az, hogy legyen kreatív, csinálja azt, ami jólesik. A gondolatra vagyok kíváncsi, nem arra, hogy milyen a megvalósítása. Mindig mondtam, hogy ez nem olyan, mint egy rossz irodalomóra, hogy a költő csak egy dologra gondolhatott. Itt bátran és szabadon mondják el az asszociációjukat, a véleményüket az adott műről.

Sz. Á.: Igen, ez a gyerekeknél is nagyon fontos, hogy ne a kézügyesség domináljon. Jobb lenne, hogyha a hangsúly a gondolkodáson lenne.

Foglalkozás

Foglalkozás a kiállítótérben, a háttérben Nemes Csaba munkájával

Tehát az az elsődleges célotok, hogy a tankönyv önálló életet kezdjen a különböző középiskolákban. Hogy tervezitek a terjesztést, milyen lehetőségeitek vannak biztosítani, hogy minél több helyre eljusson?

Sz. Á.: A kiállítás alatt mindenképp tervezünk workshopokat pedagógusoknak. Nyilván a legoptimálisabb, hogyha a debreceni pedagógusok és hallgatók jönnek, de máshol is meg lehet ezt tartani. A későbbiek során pedig, amikor elkészült a kiadvány, bárhol lehet ilyen műhelyeket szervezni.

D. T.: Egy csomó ötletünk van a terjesztésre. Ideális esetben akkora példányszámban jelenne meg, ami tényleg lefedi nagyjából az országot, de ez sajnos messze van a realitástól... Felmerült az is, hogy a kötet akár művészeti felsőoktatásban is használható lenne.

Sz. Á.: A legszerencsésebb a tanári szakokon lenne, szerintem nem is csak vizuális tanárok képzéséhez. 

Az biztos, hogy felmenő rendszerben hatékonyabban át lehetne adni. Ági, te például ezt hogy látod, van bármiféle hálózat a gyakorló pedagógusok között, ahol meg lehet osztani új ötleteket? 

Sz. Á.: Ebbe annyira nem látok bele, és azt is gondolom, hogy nagyon kevés ideje van a pedagógusoknak. Inkább múzeumpedagógiai csoportokat ismerek, de az megint más, mert ezeknek csak nagyon kis szelete foglalkozik kortárs képzőművészettel. Szerintem elsősorban a nyitottságot kéne a pedagógusokban megteremteni, hogy befogadóak legyenek. Azt itt is tapasztalom (a Budapest Galériában beszélgettünk – K. Zs.), hogy az a legnehezebb, hogy először elhozzák az osztályokat egy kiállításra. Ha látják, hogy nincs ebben semmi ijesztő, akkor elkezdenek visszajárni. Azért arra készülni kell, hogy ők tartsák meg ezt a programot, tehát nagyobb eséllyel fogják a vizuális órán megtartani az ilyen foglalkozásokat, mint irodalom- vagy történelemórán, de mindig vannak nagyon nyitott tanárok más területeken is.

D. T.: Amit Ági mondott, azt én is azt tapasztalom: hogyha már ott volt valaki egyszer és látta, hogy mi történik a foglalkozáson, akkor szuper jó visszajelzéseket kaptam. Nyilván a személyes ismeretségen keresztül lehet a legegyszerűbben elérni a pedagógusokat. Volt olyan tanár, aki mondta, hogy a foglalkozások hatására  egyértelmű fejlődést lát az osztályán, hogy bátrabban kommunikálnak egymással, türelmesebbek, nyitottabbak a közös munkára. Volt olyan, hogy egy kisgyerek megölelt az egyik foglalkozás után és azt mondta, hogy szeret ide járni – megdobogtatják az ember szívét ezek a dolgok. De mindenféleképpen kell egy nyitottság a tanárok részéről, ahhoz pedig még nagyobb bátorság és nyitottság kell, hogy majd valaki „hozzá merjen nyúlni”, és a saját ízlése szerint használja a kiadványt, de én biztos vagyok benne, hogy lesznek ilyen pedagógusok. Hogyha csak országszinten pár tucat, akkor is több száz emberhez el fog érni, vagy több ezerhez. A három és fél év alatt több, mint ötszáz foglalkozáson körülbelül háromezer ember vett részt. Minden egyes ember miatt megéri, akinek a horizontján emiatt fog megjelenni, hogy a múzeumba látogatás is opció a kikapcsolódásra, illetve bekapcsolódásra. A bekapcsolódás a Trafó általam imádott szlogenje: eszerint ugyanúgy, mint egy jó színházi előadás vagy egy jó könyv, egy kortárs kiállítás is tud izgalmat adni, és elgondolkodtat.

Az kihallatszott az eddigiekből is, hogy nagyon változóan alakultak az órák, mégis tisztázzuk valamelyest, hogy milyen rendszerességgel tudtatok így együttműködni az osztályokkal, illetve negyvenöt perces órákban gondolkodtatok-e, vagy nagyobb játékteretek volt? 

Sz. Á.: A kiállítótérben mindenképp hosszabb ideig tart egy foglalkozás, és az online óráknál is meg lehetett ezt oldani. Viszont azt én javasoltam, hogy a kiadványban próbáljuk meg negyvenöt percre ajánlani ezt a lehetőséget. Nyilván úgy, hogy válasszanak a feladatok közül vagy többször negyvenöt percre osszanak be egy-egy foglalkozást. Nagyon kötöttek a csengetések, és szerencsésebb, hogyha azt sugalljuk, hogy a foglalkozást negyvenöt perc alatt meg tudják tartani.

Izgalmas, hogy az időt jelöltétek ki a válogatás fő szervezőelvévé. Cél volt, hogy a részt vevő fiatalok a harminc év által megrajzolt ív egészét is lássák? 

D. T.: Eddig nem ejtettünk szót Mélyi Józsefről, a harmadik kurátorról. Az oktatási projekt igazából az ő felvetése alapján indult el. A kiállítás rendezése alatt elkezdtünk azon gondolkodni, hogy hogyan lehetne izgalmas módon bemutatni a műveket a térben. Józsi javasolta a kronologikus sorrendet, illetve, hogy az idő mentén működjön ez a válogatás, mert alapvetően, ha szigorú kiállításrendezési szempontból nézzük, akkor nehéz kapcsolatot kialakítani az egyes művek között. Csak így lehet őket együtt kiállítani, hiszen az köti őket össze, hogy az 1989 és 2020 közötti időszakból válogattunk. De ez az időszak nem volt fontos a foglalkozásokon. Amikor elmegy az ember a tárlatra, csak akkor látja egyben, időrendi összefüggésben a kiválasztott műveket.

Foglalkozás: A Kisvarsó – Tulajdonság című munkája előtt

Foglalkozás a Kisvarsó Tulajdonság című munkája előtt

Te is említetted már, hogy pedagógiai projektet – a részvételi művészethez hasonlóan – nem egyszerű kiállítani vagy dokumentálni, eldönteni, hogy a folyamat mit és hogyan mutat meg magáról kifelé. Szerintetek, aki nem a művészetoktatás iránti érdeklődése miatt megy el a kiállításra, mennyire érzi a pedagógiai aspektust fókuszban? Minden műtárgy mellett egységesen, diavetítésszerűen látjuk a feladatmegoldásokat, amiket izgalmas végigkövetni. Viszont a mennyiségük és az installálás miatt egy ponton túl monotonná válik, miközben ott van rengeteg jól kiválasztott kortárs mű. Két éve Dobokay Mátéval csináltatok egy kiállítást szintén diákokkal, a Szmájlit. Most nem merült fel, hogy itt is nagyobb teret engedjetek a fiataloknak és ők is részt vegyenek a kiállítás kialakításában?

D. T.: Pont a Covid előtt, 2020 márciusában csináltunk egy kiállítást, ami ugyanezt a projektet mutatta be, akkor nyolc művel a MODEM harmadik emeletén. Azért, mert útközben rájöttünk, hogy a kevés idő miatt ki fogunk csúszni az előre meghatározott három–három és fél évből, így csináltunk egy tömbösítő kiállítást, miután az egyik betervezett MODEM-es kiállításunk kiesett. A kiállítást megelőzően tartottam workshopokat a debreceni Medgyessy Ferenc Gimnázium, Művészeti Szakgimnázium és Technikumban és Budapesten a Karinthy Frigyes Gimnáziumban, ahol csoportokra osztottuk a diákokat, és mindegyik csoport választott egy művet. Interjút készítettek a művészekkel, majd csináltak egy videót arról, hogy nekik mi a legizgalmasabb az adott műben. Emellett készítettek egy látványtervet is, hogy ők hogyan helyeznék el a kiállításban a művet. Akkor kipróbáltuk ezt a formát, aztán sokat beszélgettünk arról, hogy ezt a nagy kiállítás esetében is meg lehetne csinálni, de a végén elvetettük. Az volt a célunk, hogy a látogató, aki belép a kiállításra, a művek mellett bepillanthasson abba, ahogy felépült egy foglalkozás, és mi történt ott nagyjából. Így is csak töredékét tudjuk átadni a workshopoknak, mert ott tényleg az elhangzott párbeszédek, gondolatok voltak igazán maradandók. Nem kötelező végignézni a feladatmegoldásokat bemutató videókat, ez egy lehetőség.  Mi mindenképpen meg akartuk mutatni, hogy mi történt a foglalkozásokon és mit adott az embereknek – nem pedig új feladat elé állítani a diákokat, mint ahogy az előző kiállítás esetében. Ezért vannak az idézetek is a fiataloktól, hogy legalább valami kis hangulatfoszlány eljusson a nézőhöz. Tök jó az, hogy én kurátorként a negyvenharmadik foglalkozást tartom a Kis Varsó Tulajdonságához, de egy tizenhét éves hoz egy olyan gondolatot, amit az előző negyvenkét alkalommal még nem hallottam. 

30+ kísérleti művészetpedagógiai projekt
MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központ, Debrecen, 2023. február 12-ig

full_000768.jpg
Amit az ipari kamera nem lát – Gyenis Tibor kiállítása a Modemben

Létezik a filmek között egy különleges krimitípus, amelyben a betörők az akciót századmásodpercnyi pontossággal megtervezve, high-tech felszerelések segítségével és gyakran épp műalkotások megszerzése érdekében hatolnak be a jól őrzött objektumba. A hetvenes évek óta az ilyen filmek szinte elmaradhatatlan jelenete, amikor a tolvajok – ebben az esetben általában a jók – kiiktatják a különben minden rezdülést rögzítő, kulcsfontosságú megfigyelőkamerát. Teszik mindezt úgy, hogy az adott helyszín hétköznapi vagy esetleg sohasem változó képét hirtelen odacsempészik a kamera lencséje elé, így a biztonsági őr – általában a rosszak embere – folyamatosan a szimulált képet látja a valódi helyett, miközben a betörők a helyszínen észrevétlenül dolgozhatnak. Gyenis Tibor művészete nem igazán krimiszerű: nem történik semmi jóvátehetetlen, nincsenek egyértelmű tettesek és áldozatok, bizonyítékok és vallomások.

art61_varso1.jpeg
Felvetés-leütés

Kis Varsó: a név egy szabadon szerveződő, nyitott csoportosulás tevékenységét jelöli. Képzőművészeti kísérletét, amely 1994 óta folyik elsősorban két művész (de a halmaz nyitott) tevékenységének eredményeképpen, akik, mint az már a névválasztásukból is kiderült, tudatosan kezelik azt a tényt, hogy művészeti tevékenységüket Kelet-Közép-Európában folytatják.

Screenshot 2022-12-08 at 17.00.06.jpg
„Az anyaság egy ideig inkább szerep, és időbe kerül, hogy igazi identitássá váljon.”

Fátyol Viola művészeti gyakorlatának egyik legfőbb vonása, hogy a társadalmi témákhoz a személyesség felől közelít, ezáltal önazonos és hiteles, a „női tapasztalatot” fókuszba helyező művészeti attitűd az övé. Kutatáson alapuló, konceptuális fotográfiai gyakorlatában a megrendezett és a dokumentarista fotó sajátosságait ötvözi, amelynek ő maga is gyakori szereplője. Projektalapú munkáiban a közös munkafolyamat során megismert résztvevők élményvilága személyes tapasztalatain keresztül olyan égető társadalmi kérdéseket hoz felszínre, mint a nemiszerep-elvárások, az időskor és az elmagányosodás, az anyaság és a családi kapcsolatok változó viszonyrendszere.