Fátyol Viola művészeti gyakorlatának egyik legfőbb vonása, hogy a társadalmi témákhoz a személyesség felől közelít, ezáltal önazonos és hiteles, a „női tapasztalatot” fókuszba helyező művészeti attitűd az övé. Kutatáson alapuló, konceptuális fotográfiai gyakorlatában a megrendezett és a dokumentarista fotó sajátosságait ötvözi, amelynek ő maga is gyakori szereplője. Projektalapú munkáiban a közös munkafolyamat során megismert résztvevők élményvilága személyes tapasztalatain keresztül olyan égető társadalmi kérdéseket hoz felszínre, mint a nemiszerep-elvárások, az időskor és az elmagányosodás, az anyaság és a családi kapcsolatok változó viszonyrendszere.

Artmagazin: Szakmai szempontból rendkívül eseménydús és sikeres éveket tudhatsz magad mögött. 2016-ban a Ha van szíved, neked is fáj, amit velem tettél című sorozattal elnyerted a Capa-nagydíjat – a sorozat pedig fotókönyv formájában is megjelent. 2017-ben neked ítélték a Budapest Portfolio Review fődíját, voltál Derkovits- és Pécsi József-ösztöndíjas, az egyéni és csoportos kiállítások mellett pedig a MOME fotográfia szak oktatójaként is intenzíven dolgozol. Mindeközben megszületett az első gyereked, ami sok szempontból változás – ezt hogyan élted meg?

Fátyol Viola: Az első gyerekem születése előtt a pályám addigi csúcsán éreztem magam. Közben egyre sürgetőbben jelen volt a tudat az életemben, hogy családot, partnert és gyereket szeretnék. Nem akartam kicsúszni az időből, mert egy korábbi nőgyógyászati vizsgálatból tudtam, hogy talán nem lesz könnyű gyereket szülnöm. A művészi karriert sosem (vagy legalábbis a harmincas éveimben már nem) fejlesztettem anélkül, hogy hátul a kisagyban a családalapítási kérdések ne feszítettek volna, így a szakmai munkák mellett legalább ugyanannyi energiát fordítottam arra, hogy a magánéletemet sínre tegyem. Egy idő után beláttam, hogy magától nem fog csoda történni, muszáj lesz programmá tennem az életemben a partnerkeresést és a családalapítást. Amikor megismerkedtem a férjemmel, elképesztően szerencsésnek éreztem magam (és érzem magam még mindig), hogy megvalósulni látszik, amire vágytam. Közösen döntöttünk a gyerekvállalásról, minden jól haladt, és a magánéleti siker miatt tulajdonképpen teljes nyugalommal vettem vissza a szakmai munkákból és a tempóból. A szülés nem ment simán, így utána nem igazán foglalkoztatott, hogy éppen hol tart a művészi karrierem, hiszen azzal voltam elfoglalva, hogy tudjak szoptatni, legyen elég tejem (nem lett), és hogy feldolgozzam a szülés körüli traumát. Nemsokára váratlanul költöznünk kellett, Pistának pedig volt egy műtétje. Ebben az időszakban tulajdonképpen az a csoda, hogy időnként mégis hozzájutottam a fényképezőgépemhez. 2019-ben utolsó éves ösztöndíjas voltam a Derkón, úgyhogy emiatt sem lehetett elengedni a gyeplőt. A képkészítés örömet okozott, visszarántott abba az életformába, amit a szüléssel szinte magam mögött hagytam. 

A szülés traumatikus élményét és a kórházban töltött időszak tapasztalatait dolgoztad fel 204 című sorozatodban, amely túlmutat a fotográfia hagyományos keretein. Hogyan jutottál el a kórházi hétköznapok mobiltelefonos dokumentálásától egy teljes falat beborító, ikonosztászra emlékeztető monumentális fotóinstallációig? A feldolgozáson túl mi motivált a létrehozásában? 

A kisfiam terhességi toxémia miatt a vártnál korábban, a hetedik hónapban született, így sok időt töltöttünk a koraszülött intenzív osztályon. Iszonyú büszke voltam, amikor egy-két nappal a szülés után le tudtam fejni pár milliliter tejet, ezért lefotóztam, hogy elküldjem a boldog apának, aki egyébként végig nem jöhetett be az akkori influenzakarantén miatt. Naponta hatszor fejtem, és a tejesüvegek fotózása hamar szokássá vált: egyrészt mindig örömmel töltött el a tudat, hogy legalább ezen a módon gondoskodni tudok a kisbabámról, másrészt a fotózás aktusa emlékeztetett a kórházon kívüli énemre is. 

Időbe telt, amíg a kórházi élményeket sikerült annyira magam mögött hagyni, hogy művészi intenciókkal közeledjek a bent készült képekhez. A telefonos fotókból kollázsokat készítettem, majd ezeket a kollázsokat is feldaraboltam, újra összeraktam, átvilágítottam, megdolgoztam. Miközben az eredeti képekből újak születtek, én is képes voltam végre elemeire bontani és elengedni a nehéz érzéseket. Az inkubátorok anyagát, a plexit használtam az installációhoz, hogy megidézzem azt az egyszerre közelre hozó és eltávolító élményt, ami az anyaságom első heteit meghatározta. 

Sok olyan téma van a szülőség körül, amiről nem vagy keveset beszélünk – ez tulajdonképpen normális is. A terméketlenségről, vetélésekről, koraszülésekről nehéz beszélni az érintetteknek, a többiek meg miért beszéljenek róla. Néha fel kell vállalni ezeket a személyes drámákat, hogy beemeljük okaikat a köztudatba. A terhességi toxémia, ami a koraszülések vezető oka, tízből egy terhességet érint, tehát nem ritka jelenség, mégis a legtöbben, akik látták a 204 című munkám, előtte valószínűleg nem hallottak róla. Arról sem tudunk, hogy hogy működik az anyatej, hogy szoptatni nem könnyű, hogy négyből egy anyának nincs elég teje, hogy ehhez olyan elvárások kötődnek, amik miatt az anya hibásnak érezheti magát, ha nem tudja táplálni a gyerekét. Arról is keveset hallani, hogy akik császármetszéssel szülnek, gyakran nem szülésnek, hanem műtétnek élik meg az eseményeket, és ennek lehetnek következményei a gyerek és az anya viszonyára. Azt is csak rövid ideje tudom, hogy Magyarországon aránytalanul magas a császármetszések – és egyébként a koraszülések – száma is. Nem állítom, hogy művészként mindig mindenről beszélni kell. Arról kell beszélni, ami valamilyen univerzális jelentést képes közvetíteni annak is, aki épp nem anya vagy apa, esetleg egészen más tapasztalatai vannak szülőként. Szerencsére kevés anyának kell a kórházban steril üvegekbe fejni az anyatejet, így ezt az élményt testközelből nem sokan ismerik. A tejesüvegek repetitív motívuma viszont talán többekben felidézi az anya-gyermek közötti kötődés vágyát, és ennek a vágynak a folyamatosságát. Nem az én személyes traumám bemutatása a cél, az csak az eszköz arra, hogy művészként felhívjam a figyelmet kevéssé ismert jelenségek létezésére, és eközben rávilágítsak az én történetemben is kirajzolódó általános emberi érzésekre, igazságokra. 

A kisfiad megszületését követően sem igazán volt leállás az alkotói pályádon, sőt egy új, kísérletező, a fotográfia térbeli sajátosságait kereső irányba indultál el. Tematikailag pedig még hangsúlyosabban rajzolódtak ki a női történetek és a kutatás alapú munkák. Minek köszönhető ez a fókusz? 

Hálás vagyok azoknak a kurátoroknak, akik a kisgyerekes időszak első éveiben gondoltak rám, nem felejtettek el és közös munkát kezdeményeztek. Így jött létre a már említett 204 sorozat a Capa Központ 2021-es Gyógyír című kiállítására, az Én fiam címet viselő sorozat pedig az Evangélium 21 gyűjtemény számára készült. Ezek mellett részt vettem a Várószoba projektben, ami a nők orvoslásban betöltött peremhelyzetére fókuszált a Semmelweis Múzeumban, és kiállítottam a MODEM Holnemváros című tárlatán is, amely a debreceni Déri Múzeum helytörténeti fotótárát mutatta be kortárs reflexiók társaságában. Ez a két utóbbi kiállítás azért fontos számomra, mert elmozdultam a háromdimenziós tárgyak irányába, valamint egy bizonyos téma elméleti kutatása biztosította az alapot a művek megszületéséhez. A kutatásalapú művészeti módszer nem idegen ugyan számomra, de most az eddigi gyakorlatomhoz képest hangsúlyosabban jelent meg. 

Mik azok az anyasághoz kapcsolódó témák, tapasztalatok, amik művészként leginkább foglalkoztatnak? Hogyan változott a fotográfiához, a képkészítéshez való hozzáállásod, amióta anya lettél?

Az anyaságnak van egy nagyon profán, hétköznapi valósága. Pelenkázás, szoptatás, pürésített élelmiszerek mindenhol, éjjel hatszor kelés, bölcsibe indítás, overál-, ruha-, cipő-, szandálkeresés, mert megint kinőtte, nem forog a babakocsi kereke, gyerekorvosnak hol a száma, inhalátort kell szerezni, dackorszak, mennyi mesét nézzen, baj-e, ha nem alszik az ágyában, a játszótéren ne törje össze magát nagyon a futóbiciklivel, ha lehet. Ezek között élünk a nap szinte minden percében, ennek ellenére az anyaság profán oldala művészeti szempontból nézve kevésbé érdekes számomra. Tulajdonképpen az a kapcsolat érdekel, ami a hétköznapi ügyek között is folyamatosan ott csillog a gyerekem és köztem. Van abban valami egészen felfoghatatlan, hogy az én testemben növekedett meg egy másik kis test, az én sejtjeimből burjánzott ki a csontváza, idegpályái, izmai. Ennek a misztériuma továbbra is lehengerel, és az a szeretet is, amit a gyermekeim iránt érzek – mindegy, hogy épp hol tart a profán valóságunk. 

Minden kínlódás, vekengés, szorongás és idült időhiány ellenére (ahogy Csorba Csilla fogalmazott nemrég), amivel a művészédesanyák szembenéznek, nagyon élvezem művészeti szempontból is az anyaságot. Bátrabb lettem anyaghasználatban, képi megoldásokban, és térbeli objekteket készítettem. Régen rengeteget bizonytalankodtam, hogy vajon jó-e a kép, sorozat vagy projekt, amit épp csinálok, és hogyan lehetne még háromféleképpen megoldani ugyanazt. Most sokkal hamarabb hozok döntéseket a művészeti dilemmáim során, hallgatok a mélyebbről felbukkanó megérzésekre, és jobban tudom kezelni, ha valami nem lesz tökéletes. Sokkal kevesebb idő jut a munkára, ezért kiválóak a felkérések, mert olyankor a határidő szorítása miatt ki kell préselnem magamból, a családomból és az életből, hogy hadd csináljam most a szakmát.  

Én is azok közé az alkotók közé tartozom, akik saját élményanyagukból merítenek a művészetükben, az anyává válás pedig ebből a szempontból hatalmas aranybánya. Mindent átalakított az életemben, más lett a viszonyom a férjemmel, a családommal, a barátaimmal, a művészettel, a tanítással, a hallgatóimmal és magammal is, és úgy gondolom, hogy ez az óriási élmény még sokáig fogja mozgatni a művészi érdeklődésemet. Más művészeken, akik az elmúlt években szültek, ugyanezt látom: az anyaság lett a központi téma, talán mert muszáj feldolgozni ezt a hatalmas változást. 

Édesanyád, nagymamád, családi kapcsolataid műveidnek gyakori élményanyaga. A Puszika, sietek (2018–) című sorozatod személyessége mellett számos társadalmi és generációs kérdést érint, mint például a vidék-város, gyerek-szülő viszonylatok, miközben a gondoskodásnak és a láthatatlan munkának a nemi szerepekkel összefüggő aspektusait is megmutatod. Hogyan viszonyulsz ezekhez a szerepekhez nőként, művészként, anyaként?

Anyukám olyan időben és térben lett anya, amikor a férjek szerepvállalása nem közelítette meg a mai apákét, a vidéki miliőben pedig elképzelhetetlen volt, hogy valaki ne menjen férjhez, amennyiben nem a társadalom peremén kíván élni. Kifejezetten progresszív művészként (Kányási Holb Margit textilművész – a szerk.) az egész életét áthatotta a különböző szerepei, a vágyai és a valósága közötti feszültség, miközben vérbeli anyapelikán volt (ma is az), aki éjjel elolvasta a gyerek kötelező olvasmányát, hogy reggelre megírja belőle a házi dolgozatot, szemrebbenés nélkül hagyott abba bármit, hogy bevigye a tizenöt perc múlva kezdődő órára a gyerek huszadjára is otthon hagyott tornazsákját, és az ilyen húzásainkért soha nem tett nekünk szemrehányást. 

Ágyba hozta a kakaót, az egyik gyereknek balra álljon a csésze füle, a másiknak jobbra, uzsonnát csomagolt, estére főzött, megbeszélte velem az aktuális gondjaimat, jelmezt varrt, kamaszként éjjel értem jött, hogy hazavigyen a buliból. Amikor elköltöztünk a testvéremmel, és hétvégén hazavetődtünk, dobozhegyekbe csomagolta az ételt, és a konvektor, sütő mellett teregette ki – saját felügyelete alatt – a ruháinkat, hogy megszáradjanak a vonatindulásig. 

Most látom csak, hogy ezek mennyire nem evidens dolgok, amikor a saját bőrömön tapasztalom, hogy néha milyen fájdalmas mindent abbahagyni, hogy elinduljak az oviba, és időnként embert próbáló mindig a gyerek érdeke, jóléte szerint szervezni az életet. 

Több nőművész (bár mást is jelent ez a szó) beszámolt már arról, hogy idő híján fejben dolgozta ki a munkáit, amiket aztán később tudott megvalósítani. Az édesanyám is a tűzhely mellett találta ki és hosszasan csiszolgatta gondolatban a művészeti produkcióit, amiket aztán rohamtempóban csinált meg, amikor talált rá időt. Úgy néz ki, hogy valahogy újratermelődik ez a fajta életmód, őszintén nem tudom, hogy vajon kiléphetnénk-e belőle valahol, hiába lett anyám fiatalkora óta más a világ, több mindenben részt vesznek a férjek, és a többi. Még mindig nem adottak a lehetőségek, és kivitelezhetetlen, hogy minden háztartási és családi teendő egalizálva legyen. Ha az apának kötött munkaideje van, napi 8–10–12 óra kell ahhoz, hogy a munkáját elvégezze, én pedig könnyebben tudom úgy alakítani az óráimat és egyéb egyetemi teendőimet, hogy én menjek a gyerekért, én maradjak otthon betegség esetén, én intézzem a házimunkát – akkor tehát én fogom csinálni, mert ki más csinálja. Természetesen a képalkotás, művészeti munka, a pályázás, a networking, a szakmai jelenlét e tevékenységek kvázi kötetlen jellege miatt a hétköznapoknak szinte teljes egészében áldozatául esik. Mintha ezzel járna a gyerekvállalás, és el kéne fogadnunk a háztartási művészlétet választott sorsnak. Talán ez az ára annak a mély és igazi vágynak, hogy anya lehessek. 

A nagymamám élete során rengeteget főzött, szakértője volt a konyhai ügyeknek. Már közel volt a kilencvenhez, amikor bevallotta, hogy egyébként sose szeretett főzni. Anyukám tonnányi szakácskönyvet gyűjtött össze fiatalabb korában, nem azért, mert őszintén érdekelte volna a főzés, hanem mert meg akart felelni annak a szerepelvárásnak, hogy egy nő szívesen és jól főz. Most ezeket a szakácskönyveket lapozgatom, mert bennük látom leginkább megjelenni a családom nőtagjaiban generációk óta jelen lévő konfliktust, amely a női szerepeik és az egyéni vágyaik között feszült. Szeretnék belőlük kiindulni a következő nagyobb szabású munkámban, amit egyelőre fejben fejlesztek. 

 

Az anyaságra a társadalmi elvárások és kulturális minták mellett a vallási hagyomány is erőteljesen rányomta a bélyegét. Nem beszélve arról a masszív ábrázolási tradícióról, amely sztereotipikus és szentimentális keretek közé szorítja a várandós test vagy az anya-gyermek kapcsolat vizuális megjelenítését. Ebből a szempontból is ritka megközelítése a témának az Én fiam sorozatod, amely a születéstől a keresztelésig ívelő történetbe van ágyazva. Miért épp a bibliai történethez nyúltál? 

A Mária- és Jézus-ábrázolásokat mindig nagyon szerettem, függetlenül koruktól vagy kvalitásuktól. Miután megszületett Pista, és egy felkérésre Jézus életéről kellett gondolkodnom, az egész mitikus születéstörténetből Mária anyává válásának személyes, megélt oldala kezdett érdekelni. Mária anyaságának csak a szakrális oldaláról hallunk, pedig minden bizonnyal volt egy profán valósága is, annak minden érzetével, aggodalmával, testi változásával. Ez pedig bármely más édesanyával szorosan össze tudja őt kapcsolni. 

Maga az ábrázolástípus is foglalkoztat, ezt dolgoztam fel a Várószoba projekthez készített szentképalbumban is. Ebben az ötvenes-hatvanas években Magyarországon dolgozó orvosnőkről készült sajtófotókat rendeztem egymás mellé Máriát és Jézust ábrázoló szentképekkel. A szentképek egy része valódi volt, egy másik részét én készítettem a műfajra jellemző vizuális jegyek utánzásával. Megdöbbentett a hasonlóság, ami a gyerekeket ellátó doktornők vizuális reprezentációja és a mindenki által ismert anya-gyermek ábrázolások között húzódott: mintha a női orvosok az otthoni szerepeik meghosszabbításaként végeznék munkájukat, az újságok inkább ábrázolták őket gondoskodó anyafiguraként, mint magasan kvalifikált értelmiségi nőként. Annak ellenére követték ezt a mintázatot, hogy a keresztény ikonográfiából jól ismert ábrázolástípus ellentétben állt az államszocializmus ideológiai alapvetéseivel. 

Újra kellett-e definiálnod magadban a művészt? Mennyire változtatta meg az identitásod az anyaság?

Nem tudom, vajon mikor lettem tényleg anya. A kisfiam mindjárt négyéves, és már jó ideje nem döbbent meg a tudat, hogy anya vagyok, belenőttem a köpenybe. Idő kell a léleknek, hogy idomuljon a változásokhoz. Harmincöt évig én voltam az univerzumom középpontja, aztán hirtelen a kisfiam lett ez a középpont, és ezt meg kellett szokni. Az anyaság egy ideig inkább szerep, és időbe kerül, hogy igazi identitássá váljon.

Most újra gyereket várok, végtelenül hálás vagyok, hogy lehet egy második kisbabám, különösen azért, mert már azt is tudom, hogy milyen elveszíteni egy terhességet. Közben írom a doktori dolgozatomat, ez a szellemi-akadémiai munka általában kifejezetten izgalmas, de nagyon hiányzik a tevékeny fotográfia, a csinálás, a létrehozás. Szóval nagyon készülök az új anyagokra, szövöm a terveket. A terhesség öröm, de félelem, aggódás, kínlódás is egyben, ráadásul versenyfutás az idővel: még ezt meg ezt el akarom végezni, mielőtt szülök. Még ezt megírni, leadni, azt a képet megcsinálni, reagálni, jelen lenni, nő és művész lenni, mielőtt egy időre újra bújócskázom kicsit a kiságy rácsai mögött.