„Úgy lóg a nyakamban a fényképezőgépem, ahogy egy turista nyakában is lógna.”

Hans Eijkelboom interjú

Mucsi Emese és Szilágyi Róza Tekla

2021. június 24. és július 22. között Budapesten, a Madách téren látható válogatás a holland fotográfus, Hans Eijkelboom Fotójegyzetek, 1992 - napjaink című projektjéből. Különlegesség, hogy a kiállítás kapcsán Eijkelboom budapesti képekkel is bővítette sorozatát, ezek a fotográfiák azonban nem szerepelnek az itthoni kiállítás anyagában. A köztéri tárlat apropóján mi is találkoztunk a holland fotográfussal és a hosszú évek óta tartó képzőművészeti projektjéről, a street photography műfajához fűződő viszonyáról, valamint a fővárosban is látható projekttel kapcsolatos jövőbeli terveiről beszélgettünk.

Milyen anyagot láthatnak a budapesti érdeklődők?

Hans Eijkelboom: A kiállítás lényegében egy harminc éve elkezdett, Fotójegyzetek, 1992 – napjaink címet viselő nagy projektem anyagából válogat. A projekt alapja rém egyszerű. Városokat látogatok meg, tíz–tizenöt perc alatt körülnézek egy környéken, és ha látok valami számomra érdekeset, akkor elkezdek fotózni. Amikor a Budapesten töltött idő alatt új képeket készítettem, akkor leginkább a nagyobb nemzetközi márkákra fókuszáltam. Például Adidas márkajelzésű pólókat viselő emberekre – ezt már sok másik országban is csináltam. Eddig nagyjából nyolcezres válogatásom van ezekből a fotójegyzetekből – most Budapesten hatvanat mutatunk be belőlük. 

Mielőtt megérkezik egy helyszínre, szokott nézelődni a Google Mapsen, hogy a legjobb helyszíneket válassza ki a fényképezéshez?

A helyzet nagyon egyszerű: mindig a legzsúfoltabb bevásárlóutcákra megyek fényképezni. Most persze a koronavírus miatt ez problémás volt, de azért még mindig működik. Ezek a városrészek részei a társadalomnak – mindent megtalálhatsz itt. Ha van öt–nyolc napunk nézelődni és mászkálni a nagyobb városokban, akkor a legfurcsább öltözékekkel találkozhatunk. De engem nem ez érdekel, hanem az, hogy az emberek mit viselnek napi szinten. Az igazi utcai divat érdekel.

Eijkelboom sajto2

Van egy igencsak szigorú és pontos metódusa arra, hogy hogyan rögzíti a fotójegyzetek alapanyagaként szolgáló képeket. Szigorúan két órán keresztül fényképez és egyenesen a nagy bevásárlóutcák felé veszi az irányt. Hogyan alakította ki magának ezt a rendszert?

Nagyon régen, még a művészeti tevékenységem első öt–hat évében csak magamat fényképeztem különböző helyzetekben. És miközben ezzel foglalkoztam, mindvégig azon gondolkoztam: vajon meg fogok-e valaha házasodni vagy sem? Lesznek-e gyerekeim vagy sem? Hat év után azonban egyre kevésbé érdekeltem saját magamat, azonban annál jobban kezdett el érdekelni az identitás témaköre. Mi az identitás szerepe a társadalomban? Így elkezdtem az embereket erről kérdezni, illetve arról, hogy hogyan tekintenek a társadalmunkra. Ez leginkább antropológiai és szociológiai tevékenység volt. Ez után indítottam el a fotójegyzetek sorozatom – éppen azért, mert egyre inkább úgy éreztem, hogy én is annak a társadalomnak a terméke vagyok, amelyben élek. Egyre inkább az érdekelt: melyik részem az, ami tényleg saját magamnak szól? És melyik részem az, ami a társadalom terméke? Amikor elkezdtem ezen gondolkodni, akkor úgy éreztem, hogy nyolcvan százalékban a saját magam embere vagyok és húsz százalékban befolyásol a társadalom. Ma már ennek pont az ellenkezőjét gondolom.

Miért változott meg a véleménye?

Ez a valóság. Fiatalon azt gondoljuk, hogy nagyon különleges döntéseket hozunk és különlegesek vagyunk. Aztán ahogy egyre idősebbek leszünk, észrevesszük, hogy ugyanazokat a döntéseket hozzuk meg, mint mindenki más és nagyrészt hasonlóan működünk, mint a többi ember. 

De nagyrészt erről szól a globalizáció is. Elhisszük, hogy a döntéseink a sajátjaink, aztán ráébredünk, hogy ugyanazokat a döntéseket hozzuk meg napi szinten, mint sok mindenki más. A munkáiban van metaforikus jelentősége a bevásárlóutcáknak esetleg épp a globalizáció szempontjából?

Először is, amikor elkezdtem a projektet, akkor a globalizáció még nem volt ennyire központi témakör. A munka alapja – akármilyen túlzásnak hangozhat is – az, hogy szeretem az embereket. Ez a munkám kiindulópontja, különben szinte lehetetlen lenne úgy dolgozni, ahogyan én most dolgozom. Képtelen lennék napokig embereket nézni és fotózni, hogyha nem szeretném őket. Minden esetben többé-kevésbé magamat látom. Napokat töltök azzal, hogy sebezhető és boldogságra vágyó embereket keresek – és elképzelhető, hogy amit lefotózok, sok embert nem tesz boldoggá. 

Mindig hasonló az, ahogy elkezdek fényképeket készíteni egy adott helyszínen. Budapesten például péntek és szombat este is fényképeztem. Figyelmes lettem egy jelenetre: megáll a metró vagy a busz, és kilép belőle öt barát, valahol tizenöt–tizennyolc éves kor között. És látni a szemükben, hogy nagy kaland kezdődik éppen számukra. A lányok egymásba karolnak, izgatottak. Ezek a jelenetek nagyon szépek – ezek indítanak meg engem is, ezek adják a munkám alapját. Aztán persze lassan bekúszik a képbe a realitás is – és a realitás kevésbé izgalmas ennél.

Eijkelboom sajto5

Érdekli az a folyamatosan változó digitalizált atmoszféra, amelyben ma élünk?

Igen. Száz éve például ahhoz, hogy az ember a lehető legtöbb emberrel találkozzon, Olaszországban elég volt lemenni egy térre és néhány emberrel szóbaelegyedni – és így talán könnyebben megállapíthattuk, hogy mi másokhoz képest és mások mellett milyenek vagyunk. De ma a fiatalabbak legtöbbje egész nap egy lakásban ül a számítógépével, és annak segítségével az interneten építi ki identitásának jelentős részét. És épp ez az, ami miatt nagyon érdekesnek találom az időt, amiben élünk. Mert biztosan van egy pont, amikor az identitást, amit a szobánkban egyedül építettünk fel, kivisszük az utcára. A koronavírus ezt a helyzetet is sokkal komplexebbé tette. Lényegében az elkövetkező három-négy év maga lesz a paradicsom számomra. Az újrakezdés időszaka, amikor mindenki arra vágyik, hogy a városban mászkáljon és megmutassa magát. Persze mindemellett újra kell tanulnunk majd azt is, hogy hogyan töltsünk időt együtt a valóságban, képernyők nélkül.

Felmerült bennem, hogy ez a hosszú éveken keresztül fenntartott projekt, amelyben az utcán készít képeket, majd azokat táblákba rendezve mutatja be, nagyon hasonlít az adatgyűjtéshez. A képeken szereplő emberek beleegyezését megszerzi azok bemutatása előtt? Hogyan működik a folyamat?

Csak abban az esetben, hogyha nagyobb nyilvánosság előtt vagy hirdetésként publikáljuk őket, mondjuk a Le Monde lapjain. Eddig szerencsére sosem kellett megválnom egy képemtől sem hasonló okok miatt. A probléma az, hogyha én nem csinálhatom, amit csinálok, akkor lényegében senki sem készíthet fotókat az utcán, mert valaki, aki nem tud a kép készítéséről, mindig jelen lesz a fotón. Mindig számítok arra, hogy egyszer lesz ebből konfliktus, de eddig szerencsére nem volt. Ahogy említettem is, amikor hirdetési céllal készítek fényképeket, akkor szerzek beleegyezést. Én a fényképezőgépemmel sétálok az utcán, és két asszisztensem, amikor elkészül egy kép, a szükséges nyomtatványokkal a lefotózott után szalad. Ilyen esetekben általában ötből egy ember engedi meg a képe közlését. 

Amúgy a fényképeim nézegetése közben, hogyha úgy érzem, hogy az adott illető nem tetszene magának a fotón, akkor azt a képet mindig beválogatom.

Milyen fényképezőgéppel dolgozik? És pontosan hogyan?

 Úgy lóg a nyakamban a fényképezőgépem, ahogy egy turista nyakában is lógna. És így sétálok a városban. A projekt során több különböző gépet is használtam – a kezdetekben egy Canonnal fotóztam, most azonban egy jóval kisebb fényképezőgéppel dolgozom.

Az, hogy szinte láthatatlanná válik a fotók készítése közben, része a koncepciónak?

Igen, de nem mindig sikerül. Sokszor, miközben fotózom, teljesen biztos vagyok abban, hogy senki nem vett észre. Aztán otthon, amikor nézegetem a képeket, észreveszem, hogy a képem főszereplője valóban nem vett észre, viszont körülötte mindenki más engem néz. 

Eijkelboom sajto7

Hosszú ideje dolgozik ezen a sorozaton. Hogyan tudta frissen tartani az eredeti ötletet annak érdekében, hogy évekkel később is szívesen foglalkozzon vele?

Tudom, hogy valamennyire arrogánsnak hangzik, de biztos vagyok abban, hogy fontos, amin dolgozom. A fotójegyzetek egy fontos munka, foglalkoznom kell vele. Napi szinten. Látom, hogy egyre nagyobb is az érdeklődés a projektet illetően. És egyre aktívabb az interakció a projektet megismerők és köztem is. A sorozat első éveinek munkái pedig egyre fontosabbá válnak. Amikor tizenöt év múlva kézbe veszi majd valaki ezt a sorozatom, talán el sem fogja hinni, hogy ilyesmik történtek a városaink utcáin. 

A sorozat képeinek címeit illetően: a fénykép készítésének pontos helye és ideje válik hivatalos címmé. Muszáj megkérdeznem: archívumként tekint a saját munkájára? Mert ez a típusú címadás kifejezetten archiválási gesztus, annak érdekében, hogy a képek aztán könnyen visszakereshetőek legyenek.

A címek csak azoknak a befogadóknak szólnak, akik szeretnék tudni, mikor és hol készültek a fotók. Amúgy most úgy gondolom, hogy nagyjából négy–öt éven belül lezárom ezt a projektem. Úgyhogy most épp azon dolgozom, hogy elkészítsem a projekt végső nagy válogatását. Olyasmi lesz a végeredmény, mint a Phaidonnál korábban megjelent könyvem – nagyjából ezer oldalban gondolkodom. A könyv központi gondolata az lesz, hogy egyre inkább érdekel az emberi öltözködés mint összefüggésrendszer.

Saját munkáit street photographynak vagy konceptuális művészetnek tekinti?

Konceptuális művészetnek.

És hogyan definiálná a street photography fogalmát?

Úgy, hogy aki ezzel foglalkozik, azt a különleges, furcsa és speciális utcai helyzetek érdeklik. Én viszont a nem érdekes és nem különleges dolgokban vagyok érdekelt.

Említette, hogy most többek között egy könyvön is dolgozik – illetve az elmúlt években is több könyvet szerkesztett munkáiból. Miért gondolja, hogy a könyv az egyik legjobb formátum fotói bemutatására? A könyv és az olvasó közötti direkt, egy az egyhez kapcsolat miatt? A könyvek kapcsán érdekes, hogy majdnem mindenkit megtanítanak olvasni. Viszont a képek és fotók befogadásának is ugyanolyan fontosságúnak kellene lennie, mégsem tanuljuk meg ezt. Főleg ma, amikor rengeteg képpel találkozunk – egyre nehezebbé is válik az, hogy elmélyüljünk a képekben.

Az a legnagyobb probléma, hogy általában digitális képekkel találkozunk. Amik aztán csak úgy eltűnnek. De mondjuk egy rólunk készült négyéves kori fotó ma épp annyira fontos, mint egy hasonló fotó volt mondjuk száz évvel ezelőtt. A saját életünk történetének képei mindig fontosak lesznek számunkra – bár leginkább úgy, mint az életünk archívuma. Szerintem a fotográfiák mindig nagyon jelentősek lesznek, de teljesen más élményt nyújtanak, mint egy könyv olvasása. Bonyolult felvetés ez, nehéz egyenes választ adni rá.

Emlékszik arra a momentumra, amikor elkezdte a katalogizáláshoz hasonló szerkesztési módot alkalmazni a kiállításai esetében? 

Emlékszem. Az egyetemen építészetet tanultam, az épületek külsejének szerkezetével és lehetőségeivel foglalkoztam. Így sok épületet kellett lefotóznom a tanulmányaim során, hiszen szükségem volt az információra. Ez a fajta dokumentáció is volt a fotós tevékenységem kezdete. Aztán abban, amikor úgy döntöttem, hogy elkezdem magamat fényképezni, már nagy szerepet játszottak a kor művészeti törekvései és a művészet fejlődése, a konceptuális művészet térnyerése is.

Eijkelboom sajto3

Úgy tűnik, hogy az ön által fotózott nyersanyagból különböző struktúrákat épít – egy nagy témakörön belül is létrehoz például kisebb válogatásokat. Ilyenek a már említett pólófeliratok, márkajelzések, minták. Ez egy antropológiában használatos metódusra emlékeztet. Olyan, mintha mindig mintázatokat keresne az anyagban. Hogyan találja meg ezeket a mintázatokat?

Akkor kezdem el a mintázatok kidolgozását és felépítését, amikor fotózom. Például Budapesten tizenöt perc fotózás után döntöttem el, hogy mi lesz az a három témakör, amit fotózni szeretnék. Mindig akkor kezdek el gondolkodni a lehetséges fényképekről, amikor már benne vagyok az adott helyzetben. Sosem érkezem kész ötlettel sehova. Budapesten négy napig dolgoztam – ez kivételes, mert általában egy nap fotózás után legalább négy vagy öt napig nem készítek újabb fényképeket ugyanazon a helyszínen. Amszterdamban például nem tudok már újabb képeket készíteni, mert az ottani vásárlóutcák látogatóinak kilencven százaléka turista – és engem fotográfiai szempontból nem érdekelnek a turisták. Nem akarok tudatos gyűjtőként tevékenykedni – sosem szeretném előre tudni, hogy mit fogok látni és fényképezni.

A fényképei kiállítássá rendezésekor úgy válogat, hogy a hasonló ruhákat viselők egymás mellé kerüljenek, egy nagyobb csoportot alkotva. Érdekes, hogy a hasonlóságok általában megnyugtató érzést keltenek bennünk, azonban ilyen mennyiségben inkább rémisztő a látvány. Egyikünk sem igazán egyedi. Saját magára is hatással vannak a képei?

Igen, természetesen, rám is hatással vannak valamennyire. De a munkafolyamatomnak része az is, hogy igyekszem nem túl sokat gondolkodni ezeken a kérdéseken. Mert ha túlgondolom, akkor egy idő után képtelen leszek új képeket készíteni. Szóval mondjuk úgy, hogy az, amit az egyik felem gondol a munkáimról, nem egyezik azzal, amit a másik felem gondol. Teljesen más érzés itt beszélni a képeimről, mint az, amikor ott állok valahol, és éppen fotózom őket. Csak akkor vagy képes ott állni és új képeket készíteni, hogyha szereted az embereket. Máshogy lehetetlen.


Hans Eijkelboom: Fotójegyzetek, 1992 - napjaink
A kiállítás kurátora: Claudia Küssel
A kiállítást a Holland Királyság Magyarországi Nagykövetsége kezdeményezte és tette lehetővé.
2021. június 24. - 2021. július 22.

Screenshot 2020-03-25 at 11.16.58.png
MÁR EBÉD ELŐTT TÖBB KÉPET FOGYASZTUNK, MINT BÁRKI A 18. SZÁZADBAN, AKÁR EGÉSZ ÉLETÉBEN

A Mai Manó Házban látogatható Erik Kessels több élete című tárlat a holland művész és reklámszakember, a legtöbb projektje során már létező fényképeket újrahasznosító Erik Kessels fotográfiai életművébe avat be. Mi a több száz képet, több mint tizenhét sorozatot, kiadványokat és magazinokat bemutató kiállítás megnyitójának másnapján beszélgettünk vele.

124_Roza9.jpg
Kibefordítva

A kortárs absztrakt festészet egyik legnagyobb alakjának festményei a Magyar Nemzeti Galériában láthatóak, a kiállítás megnyitójára ő maga is Budapestre érkezett.

jo.jpg
„A kortárs művészetnek egyre nagyobb részt kell megmutatnia az alkotási folyamataiból annak érdekében, hogy nagyobb elismeréseket érhessen el”

Andrew Herzog egy multidiszciplináris, konceptuális alkotó és dizájner, aki manapság leginkább köztereken, installációk és városi intervenciók formájában megvalósuló projekteken dolgozik. 2018-ban a National Museum of Art of Romania bukaresti épülete köré festett egy 1 méter széles és 1 km hosszú fehér kört – 2020-ban pedig épp ennek a műnek a megszületéséről adott ki egy ingyenesen letölthető könyvet, ami a mű létrehozása mögötti háttérmunka mellett az ötlet kidolgozásának folyamatáról is transzparensen mesél.

full_006394.png
„Műveim a transzcendenciára, a kettős tudatra és a meditációra irányulnak”

A művésznek Entanglement (Összefonódás) címmel nyílt önálló tárlata 2019 áprilisában a budapesti Horizont Galériában. A téma, amelyet körüljár, a kvantumkötözés ­– vagy más néven kvantum-összefonódás. Liz Nielsen ezt, a meglehetősen bonyolult és nem hétköznapi kérdéskört emeli be művészetébe, amikor fotogramjait mély alapossággal tervezi meg, majd a későbbiekben a sötétkamrában hozza létre műveit. Alkotásainak motívumai a hagyományosan vett képzőművészeti alkotásokban – csendéletek, tájképek, portrék formájában – transzformálja át a kvantumlétet és a transzcendenst. A kiállításon bemutatott alkotásairól, az ellentététesen mozgó és működő univerzumról beszélgettünk a Mai Manó Házzal szembeni, a Nagymező utcai Pesti Disznó Bisztró teraszán, egy-egy pohár száraz fehér borral az asztalunkon.

 

full_005872.png
Nem vagyok viccmesélő alkat – Beszélgetés Erwin Wurmmal

Bécstől negyven percre, egy kis falu kis utcájában elhúzódik egy hosszú kerítés acélkapuja és feltárul egy impresszív birtok, aminek a közepén 17. századi kastély áll, amiből csinos franciás kertre, szökőkútra, teraszos dísztóra látni, de elsőre úgyis  hatalmas szobrait látja meg az ember, amelyek az udvar, a kert, és a park különböző pontjain meredeznek. Az egykori nagy istállókból stúdiókat alakítottak ki – szaladgál egy kutya, sok asszisztens, időnként a felesége kér el tőle valamit. Rendezettség van mindenfelé, de semmi élére vasalt takarosság, körömollóval kiegyengetett hibátlan muskátlisor.  Egy olyan osztrák férfi vendégei vagyunk, aki elég éles szemmel nézi nemzetének karakterét, buzgó túlkapásait és fullasztó szűkösségeit.