Siri Husvedt regénye egészen a 70-es évek New Yorkjába repíti vissza az olvasót, a híres művésznegyed, a SoHo fénykorába. Fiktív történetének középpontjában egy művészettörténész és egy festő barátsága áll, nem is akárhogyan: a képzőművészet legkülönfélébb témáin keresztül követhetjük nyomon kettejük és családjaik életét, amelyet abszurd, kiszámíthatatlan események láncolata sző át.

A történet 1975-ben indul, amikor a középkorú Leo Hertzberg művészettörténész-professzor rábukkan Bill Wechsler egyik festményére egy SoHo-i galériában. Miután megvásárolja a művet, felkutatja a számára ismeretlen alkotót, s ekkor kezdődik életre szóló barátságuk. Szomszédok lesznek, vacsorapartikat adnak, kiállításmegnyitókra, felolvasóestekre járnak, együtt nyaralnak – látszólag élik a művészeti berkekben mozgók gondtalan életét. Már olyannyira irracionális módon fonódnak össze a két házaspár mindennapjai, hogy szinte egyszerre születnek meg gyermekeik. A banálisan romantikus szituációval párhuzamosan azonban egyre nagyobb gondok – sőt idővel tragédiák – árnyékolják be az idilli miliőt, amelyek rögvest zárójelbe teszik a közhiedelmet, hogy a művészet területén tevékenykedőknek felhőtlen lenne az életük.

A sztorit Leo narrálja, s elmélkedései, filozófiai eszmefuttatásai kezdetben sokszor túlkomplikáltnak, sznob intellektusfitogtatásnak hatnak, ezért a regény első fele kissé vontatottan indul. Fel is merül a kérdés: vajon mind a 464 oldalon ezt az „értelmiségi fecsegést” csűri-csavarja az író? Szerencsére nem. Amilyen lassan kezd kibontakozni a cselekmény, azután épp olyan gyorsan váltják egymást a meghökkentő események. Szó sincs arról, hogy üres frázisokat puffogtatna az író a regény első felében, sokkal inkább az a zavaró, hogy fogalma sem lehet az olvasónak, hova fog kilyukadni a történet. És talán épp ez az egyik legnagyobb erénye is a könyvnek: teljesen kiszámíthatatlan nemcsak a végkifejlet, hanem a soron következő oldalak tartalma is.

Ahogy bonyolódnak az események, úgy szövik át az intellektuális szigort a vad, emberi érzések, megható – de nem érzelgős – pillanatok. Míg a regény elején a szereplők idegennek, távolinak tűnnek, akikhez nem lehet kötődni, akikkel nem lehet együttérezni, az események felpörgésével egyszercsak elkezdenek közeledni az olvasóhoz: levetik modoros, elidegenítő maszkjukat, s érző, szerethető karakterekké fejlődnek.

A regény legnagyobb érdeme, hogy miközben egyre mélyebbre vezeti be az olvasót a szereplők pszichéjébe, nemcsak azt vizsgálja, hogy milyen érzelmek mozgatják őket, hanem az őket művészekké és gondolkodókká tevő késztetést is górcső alá veszi. Részletekbe menően, érzékletesen írja körül a művészi gondolkodást: a mélyen gyökerező eszmék kusza hálózatát, ami létrehozza a műalkotások auráját. Elsősorban a főszereplő művész, Bill festményeit és installációit mutatja be aprólékosan, ami által azt érezhetjük, hogy nemcsak az alkotó pályafutásának sorsfordító eseményeit és munkáit ismerhetjük meg, hanem teljes egészében betekintést nyerhetünk gondolatai, érzelmei legapróbb rezdüléseibe is. Már az első oldalakon egyértelművé válik, hogy nem egy felszínes (vagy fogalmazhatunk úgy is: könnyen megfejthető) festőről van szó: kezdetben önarcképeit ismerhetjük meg, amelyeken egy-egy (de mindig más külsejű) nő alakja uralja a vásznat. Hosszas szemlélődés (esetünkben olvasás) után kiderül, valójában egy-egy férfi is megbújik a képmezőkben, méghozzá árnyék formájában. Ezek a részletek teszik igazán izgalmassá a Bill munkáit leíró sorokat, hiszen a narrátor, azaz egy művészettörténész szemszögéből „nézzük” az olvasó előtt apránként kibontakozó alkotásokat, kezdve a legegyszerűbb bemutatástól egészen a legkomplexebb értelmezésig. A regényben a művészeti diskurzusok nemcsak karakterrajzként funkcionálnak, hanem a művekben és a hozzájuk kapcsolódó párbeszédekben oda-vissza kanyarognak, keresztezik egymást különféle, sokszor képekben és szimbólumokban testet öltő kérdések.

Siri Hustvedt olyan gazdagon boncolgatja a művészeti témákat, hogy azok nemcsak a rejtett érzelmek közvetítésére, felszínre hozására szolgálnak, hanem a képzőművészet önmagában is téma. Többek között a kortárs művészet fogalmát is megkérdőjelezi – ezt elsősorban egy fiatal művész karaktere által, aki erőszakos, sokkoló alkotásaival, szemfényvesztő eszközökkel kíván kitűnni a tömegből. De előtérbe kerül a néző szerepe is, a befogadóé, aki résztvevője (s így alkotója is) a műveknek: valójában az a fontos, ahogyan mi (nézők) látjuk a dolgokat, és nem az, ahogyan azok valójában vannak. Nem meglepő, hogy a művészet ilyen nagy szerepet kapott a könyvben, ugyanis Hustvedt képzett művészetkritikus, aki alkotásába beleszőtte ismereteit a New York-i művészvilágról – benne hiúsággal, romlottsággal, kegyetlenséggel és gyarlósággal.

A regény huszonöt évet ölel fel, s miközben nyomon követhetjük a két család élettörténetét, banális, apró örömeiket vagy éppen súlyos tragédiáikat, a SoHo is velük együtt változik, velük együtt alakul át a művészet fellegvárából a 90-es évekbeli felszínes, kiüresedett lakónegyeddé. New York városának SoHo kerülete (azaz a Houston Streettől délre fekvő rész) eredetileg mezőgazdasági terület volt, ám a 19. század folyamán gyorsan fejlődésnek indult, s az iparosodást követően, a 60-as évektől kezdve a New York-i művészvilág számára valóságos paradicsommá nőtte ki magát. A háború után a kézművesipar megszűnésével felszabadultak a hatalmas belmagasságú terekkel tagolt öntöttvas épületek – kiválóan funkcionáltak műtermekként. A manhattani „művészeti bevándorlás”-ban nagy szerepe volt a városvezetésnek: nemcsak olcsó bérleti díjakkal kecsegtették az alkotókat, hanem kiadtak egy határozatot is, amely szerint kizárólag művészeti tevékenységet folytató tulajdonosokat és bérlőket várnak. A cél azonban nem a művészetpártolás volt, hanem hogy megakadályozzák a kivándorlást a kertvárosokba. Így született meg a híres művésznegyed, ahol az alkotókat követte a szakma (galériák, műkereskedők és -gyűjtők), majd a kereskedelmi és szolgáltató szektorok is felismerték a SoHo-ban rejlő lehetőségeket. Olyan nagy nevek éltek és dolgoztak itt, mint például Basquiat, Gordon Matta-Clark, Yoko Ono, Keith Haring, Jonas Mekas, Andy Warhol vagy Lou Reed. Kezdetben ők alakították ki a SoHo avantgárd légkörét, amely a 70–80-as években élte fénykorát. Aztán idővel egyre inkább betüremkedtek a kommersz, piaci eszmék, elárasztották az utcákat a bevásárlóközpontok, a művészet pedig kulturálisból kereskedelmi tevékenységgé redukálódott.

Az Amit szerettem főszereplő családjai is kezdetben lubickolnak a kerület kulturális pezsgésében, majd áldozatul esnek a komercializálódás miatti hanyatlásnak, ami nemcsak a munkájukat, hanem mindennapjaikat, életterüket, kapcsolataikat is megfertőzi – erőszak, kétszínűség, gyilkosság és erotika árnyékolja be idilli életüket.

Siri Husvedt: Amit szerettem. Fordította: Farkas Krisztina. Park Kiadó, 464 oldal, 3950 Ft