A filmes toplistákat lehet imádni, lehet utálni, de az egyszer biztos, hogy a nagybetűs Képkorszakban, amikor minden „távoli ismerősünk” gépén nullahuszonnégyben fut a uTorrent és szinte bármi elérhető a neten, rendkívül hasznos lehet egy-egy ilyen válogatás. Előttünk a képözön, és nagyon nem mindegy, hogy ebben a túlkínálatban mire figyelünk. Haladhatnánk tematikusan, korszakok vagy műfajok szerint, igazából minden érdekes, a javallat most mégis Artmagazin-specifikus: kortárs képzőművészek, hivatásos képalkotók sorolják fel életük eddigi legmeghatározóbb 5 (vagy több) mozi- vagy filmélményét – és ebből nem csak az derül ki, hogy egy művész mit meg hogyan néz! 
Ha láttuk a mágikus Bibliothéque Pascalt, a most futó Apró meséket és egyéb filmjeit, vagy a Chrono című egyéni kiállítását a Capa Központban, akkor már lehet valami sejtésünk arról, hogy Nagy András operatőr tekintete mire irányul, ha mozgó- vagy állóképről van szó. 

Mikhail Kalatozov: Én, Cuba (1964)
/Soy Cuba; Я Куба, Ya Kuba/

A Soy Cuba egy kubai–szovjet produkció, 1964-es. A rendező, Mikhail Kalatozov és az operatőr, Sergey Urusevskiy elmentek Kubába forgatni a nemzetközi szocializmusról. Hatalmas léptékű vállalkozás volt, külön objektívet gyártottak, ezer kubai katona statisztált benne, infravörös filmre forgattak bizonyos részeket. Döbbenetes a látványvilága, és hogy hogy tudtak ilyen operatőri megoldásokat alkalmazni akkor. Az egyik jelenetében elindul a kamera az utcán, emelkedni kezd fel a város fölé, és vágás nélkül bemegy egy szivarkészítő üzembe, ahol az egyik munkás felvesz egy zászlót, amit kiakaszt az ablakba, a kamera pedig kiszáll az ablakon és repül Havanna fölött. A maga idejében el is ásták a filmet, nem tetszett a szovjet vezetőknek. A Szovjetunió fennállásáig dobozban volt, a kilencvenes évek elején aztán, Martin Scorsese hathatós támogatásával kikerült onnan, és ismét láthatóvá vált. Számomra azért különleges a film, mert ha operatőri szemmel nézem, akkor nagyon előremutató, például Emmanuel Lubezki három Oscar-díjat is kapott jóval később egy olyan formanyelv konzekvens alkalmazásáért, amit Kalatozov és Urusevskiy már jóval korábban megcsináltak.

Ray Goossens – René Goscinny & Albert Uderzo: Asterix, a gall (1967)
/Astérix le Gaulois/

Az animáció a szívem csücske. Nagyon sokat láttam. Amikor a gyerekeim még kicsik voltak, állandóan ezeket néztük. Az Asterixen kívül tudnék még sokat mondani, a Mijazaki-filmektől kezdve, akár a magyar animációig, ami a csúcson volt a hetvenes, nyolcvanas években, a Macskafogóval vagy a Gusztávval például. De említhetném A Hihetetlen családot, amit Brad Bird írt és rendezett, az is fantasztikus, főleg a második rész.
Az Asterix, a gallnak csodálatos a színvilága, nagyon jó a humora, a tempója – az egy alapkő. Nincs benne persze operatőri munka, ezek inkább festmények, kockáról kockára meg vannak festve, rajzolva a fázisok. Az animációban az a nagyon érdekes számomra, hogy nincsenek fizikai korlátok, bármit meg tud csinálni a kamera. Egy reális szituációban nem lehet megoldani, hogy elindulsz a kamerával egy mogyoró belsejéből, mész-mész, és a Holdon fejezed be. Ez a szabad, a fantáziát elengedő gondolkodásmód nagyon-nagyon jó, és ennek segítségével be lehet építeni egy-egy munkába azt a gondolatot, hogy nincsenek a határok.

Miloš Forman: Tűz van, babám (1967)
/Hoří, má panenko/

Sok olyan film van, amit láttam húszévesen, vagy amikor főiskolás voltam, és akkor nagyon nagy hatással volt rám, meghatározta a filmes gondolkodásomat. Aztán előveszem huszonöt év múlva, és látom, hogy mennyire eljárt fölötte az idő. Ezért kicsit félve nyúltam nemrég a Tűz van, babám!-hoz. A film egy kisvárosi tűzoltóbálban játszódik. Az egészben van egy nagyon finom, megértő irónia, és igazán vicces, ahogy az emberi esendőséget ábrázolja a maga formanyelvével, nagyon-nagyon szívhez szólóan. Most még jobb a film, mint amikor először láttam. A giga produkciónak számító Soy Cuba, vagy az Apokalipszis most költségvetéséhez képest szinte semmiből készült. Egy olyan helyzet, amiben vagyok én meg a kamerám, meg egy kis történet, és a végén egy fantasztikus film.

Francis Ford Coppola: Apokalipszis most (1979)
/Apocalypse Now/

Az Apokalipszis most azért fontos film, mert valahogy azt mutatja meg, hogy milyen az, amikor nagyon hiszel valamiben, annak ellenére, hogy a körülmények és minden más ellent mond annak, hogy azt sikerre lehet vinni. Coppola megcsinált egy ilyen lehetetlenségnek tűnő projektet, ez volt az Apokalipszis most. Szerintem azóta sem készült ilyen. A tájfun elpusztította a díszleteket, szívrohamot kapott a főszereplő, stb., de Coppola kitartott, és elkészült a film. Eszembe szokott jutni ez a lehetetlenség és ez a kitartás. Az operatőre Vittorio Storaro volt, nagyon érzékeny képi megközelítéssel dolgozott, éreztette ezt a konfliktust. A színekkel, a beállításokkal egy olyan pluszt adott a filmnek, ami lényegesen megemelte a rangját. Évekig csinálták, mindenki más már feladta volna, de ők nem, és egy emblematikus mozi lett a 70-es évek végén.

Malik Bendjelloul: Rodriguez nyomában (2012)
/Searching for Sugar Man/

Erről a filmről borzasztó nehéz beszélni úgy, hogy ne spoilerezzek. A Rodriguez nyomában arról a helyzetről szól, amikor elindulsz, elkezdesz felkutatni valamit, és közben beleszaladsz egy sokkal, de sokkal nagyobb történetbe, mint amire számítottál. Az alapszituáció az az, hogy van egy Rodriguez nevű arc, akivel a 60-as években csinálnak egy lemezt Amerikában, és aztán ez a fickó teljesen eltűnik. Évekkel később eljut ez a zene Dél-Afrikába, majd két ottani rajongója elkezdi felkutatni, hogy mi lett Rodriguezzel. Nem mondhatok többet, mert nagyon fordulatos, a kamera csak megy, követi a fejleményeket – lebilincselő film.

+1 Bódy Gábor: A kutya éji dala (1983)

Tizenhat évesen találkoztam A kutya éji dalával, gimnazistaként, kamaszként, amikor volt egy kis lázadó csapatunk. Ez a film akkor pontosan beletalált abba az életérzésbe, amiben voltunk. Utólag visszagondolva nem nagyon tudtuk, miről szól, később derült ki, hogy Bódy ügynök volt, és ez az önvallomása. Az egész filmnek volt egy olyan szabad levegője és különleges megközelítése, ami borzasztóan vonzott. Jártunk vetítésekre, az Alkotás moziba, volt hogy már nem maradt jegy, akkor betörtük az ajtót, és a földön ülve néztük. Van valami láthatatlan ereje és intenzitása, amivel tudsz menni. Az operatőri munka, a képi világa nem jelentett annyira sokat, Bódy jelenléte viszont fontos, rendkívül szuggesztív, volt valami nagyon különleges benne.

Nagy András H.S.C. A Magyar Operatőrök Társasága (Hungarian Society of Cinematographers) tagja, Balázs Béla-díjas operatőr. 1972-ben született Budapesten. Tanulmányait a Színház- és Filmművészeti Egyetem operatőr szakán fejezte be 1996-ban. Operatőrént közönség- és fesztiválsikerfilmeket fényképez többek között Bergendy Péter, Hajdu Szabolcs, Mundruczó Kornél, Szász Attila rendezők munkatársaként. Kiemelkedő operatőri tevékenységét mind a hazai Magyar Filmszemle, Magyar Filmhét, Kamera Hungária, mind a nemzetközi Newport Beach Film Festival, Festival du Cinéma de Paris, Tiburon International Film Festival zsűrije számos alkalommal díjazta. 2019-ben vehette át a Kovács László és Zsigmond Vilmos Magyar Operatőr díjat. Az Aranyszem (Goldeneye Cinematographer Festival) 2006-ban, 2010-ben, 2014-ben és 2019-ben is az Év operatőrének választotta. Fényképeit a közönség korábban a budapesti Inda Galériában láthatta, a Ravasz András képzőművésszel közös Microsolutions című kiállításon. Nagy András Chrono című, első egyéni kiállítása az elmúlt két-három évben készült fényképeiből mutat be válogatást a Capa Központ Project Room termében 2019. március 26. és május 12. között.