A holland, a belga és a spanyol pavilon

Velencei Biennále 2013

Esterházy Marcell szubjektív velencei videónaplójának negyedik részében három nemzeti pavilont mutatunk be a Giardiniből.

Mark Manders kiállítása álomszerű: tele van teljesen hétköznapi dolgokkal (emberi alakokkal, építészeti részletekkel, használati tárgyakkal stb.), azonban ezek az elemek egy, az ébrenlétitől merőben eltérő logika szerint rendeződnek komplex, időnként masszívan sűrített, máskor nagyon is törékeny egyensúlyú egységekbe. Az installáció egyes darabjai egy ideiglenesnek tűnő paraván mögött, mások csak egy áttetsző fólián át láthatók, az ablakok újságpapírral beragasztva – a műterem asszociációkat is előhívó kiállítás az idén százéves Rietveld-pavilon terét is újraértelmezi.
Berlinde de Bruyckere korábbi munkái torz, mutáns, a fájdalom pózaiba csavarodott vagy élettelennek tűnő emberi és állati testeket formáznak hideglelős realizmussal. A Velencei Biennále belga pavilonjának elhagyott földalatti bunkert idéző terében egy hatalmas, kidőlt fa fekszik: egymásba akadó, párnákkal és rongyokkal betekert ágai mintha az emberré válás metamorfózisát (vagy épp fordítva?) szenvednék el, pusztuló esőerdőket, középkori korhadó faszobrokat és kihantolt tömegsírok fotóit egyaránt felidézve.
Lara Almarcegui projektjeivel a város átalakulásának folyamatait kutatja, velencei installációjának témája pedig maga a spanyol pavilon: az óriási kő-, fa-, cement-, üveg- és egyéb halmok az épület alkotórészeit jelenítik meg a térben, mégpedig éppen olyan mennyiségben, amilyenben a pavilon építésekor felhasználták azokat. A csendes, világos, kontemplatív tereket úgy is szemlélhetjük, mint egy történelem utáni víziót – amikor valakik nemcsak földig rombolták az épületet, de odaadó gondossággal szét is válogatták törmelékeit.