A holland, a belga és a spanyol pavilon

Velencei Biennále 2013

Videó

Esterházy Marcell szubjektív velencei videónaplójának negyedik részében három nemzeti pavilont mutatunk be a Giardiniből.

artmagazin 16 - Velencei Biennále V. from artmagazin.hu on Vimeo.

Mark Manders kiállítása álomszerű: tele van teljesen hétköznapi dolgokkal (emberi alakokkal, építészeti részletekkel, használati tárgyakkal stb.), azonban ezek az elemek egy, az ébrenlétitől merőben eltérő logika szerint rendeződnek komplex, időnként masszívan sűrített, máskor nagyon is törékeny egyensúlyú egységekbe. Az installáció egyes darabjai egy ideiglenesnek tűnő paraván mögött, mások csak egy áttetsző fólián át láthatók, az ablakok újságpapírral beragasztva – a műterem asszociációkat is előhívó kiállítás az idén százéves Rietveld-pavilon terét is újraértelmezi.
Berlinde de Bruyckere korábbi munkái torz, mutáns, a fájdalom pózaiba csavarodott vagy élettelennek tűnő emberi és állati testeket formáznak hideglelős realizmussal. A Velencei Biennále belga pavilonjának elhagyott földalatti bunkert idéző terében egy hatalmas, kidőlt fa fekszik: egymásba akadó, párnákkal és rongyokkal betekert ágai mintha az emberré válás metamorfózisát (vagy épp fordítva?) szenvednék el, pusztuló esőerdőket, középkori korhadó faszobrokat és kihantolt tömegsírok fotóit egyaránt felidézve.
Lara Almarcegui projektjeivel a város átalakulásának folyamatait kutatja, velencei installációjának témája pedig maga a spanyol pavilon: az óriási kő-, fa-, cement-, üveg- és egyéb halmok az épület alkotórészeit jelenítik meg a térben, mégpedig éppen olyan mennyiségben, amilyenben a pavilon építésekor felhasználták azokat. A csendes, világos, kontemplatív tereket úgy is szemlélhetjük, mint egy történelem utáni víziót – amikor valakik nemcsak földig rombolták az épületet, de odaadó gondossággal szét is válogatták törmelékeit.

Az Enciklopédikus Palotában

Ketrecbe zárt agyvelő, világtalan festők és beatbox a kiállítótérben – velencei sorozatunk utolsó videója egy rövid válogatás a Biennále Központi Pavilonjából, amelyben idén Massimiliano Gioni Enciklopédikus Palota című kiállítása látható. A világ megértésének, a tudás teremtésének művészi módjait kutató megashow-ból Esterházy Marcell öt művet emelt ki.

Román pavilon: A minimál retrospektív

A román projekt könnyed, olcsó (értsd: kevés pénzbe került) és mindennap változik – mintha a falvédőről érkezve mit sem tudnának a drámai tartalmak, grandiózus költségvetések és megingathatatlan „júniusban odateszed, novemberig úgy marad” monstre installációk velencei fesztiváljának nagy hagyományairól. Ennek élesen ellentmondani látszik azonban a pavilon témája, amely maga a biennále: Alexandra Pirici és Manuel Pelmuş az elmúlt majd' 120 évből válogatott egykor kiállított műveket és pillanatokat retrospektív „kiállításához”, amelyeket egy folyton változó összetételű, részben amatőr performer csapattal játszatnak el.

Brit pavilon: Az önkritikus

Jeremy Deller első látásra egymástól távolinak tűnő eseményeket kapcsol össze egyszerre szellemes és fenyegető képekben, rámutatva a brit társadalomban dúló feszültségekre.

Orosz pavilon: Aranyeső a betonpadlón

Esterházy Marcell Velencébe ment Biennálét nézni, ezért megkértük, készítsen nekünk egy szubjektív válogatást a kamerájával. Marcell tehát nem indokolt, csak videózott (bár annyit elárult, hogy az orosz pavilon nem a kedvence), így a szövegeket a szerk. írta a következő öt biennálés anyaghoz. Danaét, az argoszi királylányt Zeusz arany eső képében termékenyítette meg – fiuk, Perzeusz lett később az a hős, aki megszabadította a világot a szörnyűséges Medúzától. Az ókori mítoszok e legtestetlenebb násza Vadim Zakharov felfogásában meglehetősen anyagias formát ölt: az üvegtetőről arany érmék hullnak a felső szint padlójába vágott lukon át az alsó kiállítótérbe, amelybe csak nők léphetnek be.