Hihetetlenül nagyszámú Mednyánszky-kép bukkant fel ömlesztve nemrégiben Angliában, egy vidéki aukciós-ház kínálatában. Az előzményekről és körülményekről a Mednyánszky életmű kutatójának beszámolója következik.

Egy baráttól érkezett a hír, hogy egy „kazal Medit” talált az interneten. Eléggé meglepődtem, mert a nagy Mednyánszky-gyűjtemények sajnos szétszóródtak. Amikor rákattintottam a megadott linkre, nem akartam hinni a szememnek. Azonnal írtam egy szlovák kollégámnak, akivel németül levelezünk. „Weltsensation!” – ezt írtam, kissé gyerekesen, a fejlécbe. Pedig ennek a „Lost and Found”-történetnek sajnos az az egyik legnagyobb tanulsága, mennyire fogalma sincs a világnak arról, ki is az a báró Mednyánszky László, a mi szenzációsan nagy magyar festőnk. Hiszen még egy éve sincs, hogy a Müncheni Akadémia 200 évét bemutató monstre német tárlaton festményeit „Ladislav (László) Mednyánszky” képaláírással tették ki, csak mert szlovák kurír kísérte a képet. Pedig a müncheni kiállítást olyan nemzetközi szaktekintélyek rendezték, mint Walter Grasskamp, aki néhány hete a magyar kurátor, Hessky Orsolya remek München – magyarul című kiállítását nyitotta meg a Magyar Nemzeti Galériában. Kíváncsi lennék, az előzetes tárlatvezetésen, melyen amúgy elbűvölten nyilatkozott a magyar anyagról, a csodálatos Ferenczykről, Mednyánszkykról, Szinyei-Mersékről, akik mellett egy Uhde vagy egy Bastien-Lepage szinte unalmasnak hat, feltűnt-e neki, hogy itt, Budapesten találkozik újra a festő műveivel. Pedig a német rendezők kiállításukat éppenséggel a közép-kelet-európai régió felfedezésének szentelték. Ha már Münchenig sem ér el a magyar festő híre, mit is várhatnánk Newburytől?

2009. szeptember 29-én a Londonhoz közeli Donnington városkában (Berkshire, Newbury), egy festői szépségű cottage-ban a Dreweatts aukciósház munkatársai elárverezték a Ringwald-gyűjtemény feltehetően nagyobbik, főképpen tájképtanulmányokból, portrékból és grafikákból álló részét. A felvidéki származású Leopold Ringwaldé volt a talán legnagyobb egy tagban tartott Mednyánszky-gyűjtemény, melyhez foghatót, az azóta széthullott Wolfner-gyűjteményeket leszámítva, még hírből sem ismerünk. Ez a kollekció ugyanis még Mednyánszky életében keletkezett, a család trencséni ügyvédje, Leopold, vagy közismertebb nevén Leó Ringwald Mednyánszkytól és családjától közvetlenül szerezte meg azokat az általában kisméretű tájképeket és portrékat, melyek a festő mindmáig kevésbé ismert, korai, felvidéki korszakához, a hosszúra nyúlt tanulóévekhez köthetők, és amelyek nagy része a nagyőri és a beckói műtermekben készülhetett. A Ringwald-gyűjtemény a 2003-ban a Magyar Nemzeti Galériában rendezett, majd a Szlovák Nemzeti Galériában és a bécsi Belvederében is bemutatott Mednyánszky-retrospektív tárlat „MOST WANTED” képcsoportja volt. Esély is volt rá, hogy előkerüljön, ugyanis a Szlovák Nemzeti Galéria egy ízben már sikeresen felvette a kapcsolatot a zsidóüldözések elől 1939 tavaszán gyűjteményével együtt Londonba menekülő Leopold Ringwalddal. 1962. november 2-án, a Karol Vaculík rendezte pozsonyi Mednyánszky-kiállítás megnyitása után küldött levelében Ringwald információkat kért a tárlatról, mivel, mint írta, „a híres festő számos csodálatos alkotásának birtokában van” és kötelességének tartja, hogy Londont, amely „még mindig a művelt világ központja”, megismertesse műveivel. A levélben azt is jelezte, hogy a Szlovák Nemzeti Galéria állományából nyolc kép az övé, melyeket a kimenekítéskor úgy koboztak el tőle. Feltehetően eme közlés miatt szakadt meg a kapcsolat egy időre, melyet Vaculík immár Leó fiával, Richard Ringwalddal próbált meg 1974-ben feleleveníteni. Oly nagy sikerrel, hogy az időközben vállalkozásaiból meggazdagodó gyűjtővel sikerült is egy látogatást a sivár hetvenes években tető alá hozni. A szlovák művészettörténész, Ľudmila Peterajová maga is ott volt a szeptemberi találkozón a Ringwald család London közelében fekvő otthonában. A továbbiakban az ő emlékeiből idézek:„Szombaton, szeptember 21-én a sofőr londoni szállodánkból elvitt a London közelében fekvő Gerrards Crossba. Richard Ringwald egy nagy nemzetközi vegyipari vállalat igazgatója volt, és egy tágas vidéki villában lakott családjával. Számunkra az édesapjától örökölt, mintegy 200 képet és grafikát tartalmazó Mednyánszky-gyűjtemény volt a legérdekesebb (a családi gyűjteményben XIX. századi magyar és német festők alkotásai is voltak). A gyűjtemény megtekintése néhány órát vett igénybe. Többnyire kisebb képekről volt szó, egy részük be volt keretezve, rajtuk kívül számos keretezetlen olajfestményt, akvarellt és grafikát is láttunk. Az anyag első pillantásra Mednyánszky minden alkotói korszakát reprezentálta. Habár Vaculík hozott magával fényképezőgépet, lemondott a rögtönzött képekről, mert Ringwalddal megegyeztek abban, hogy gyűjteményét kölcsönkéri a Szlovák Nemzeti Galéria részére. A Galéria szakmai dokumentációt készít a művekről. Ezt a megállapodást Ringwald Londonból való távozásunk előtt ismételten megerősítette. Az egyedülálló alkalom azonban kihasználatlan maradt. A pozsonyi kulturális minisztérium számára minden olyan egyéni kezdeményezés nemkívánatosnak számított, amely Londonnal, nota bene a kapitalizmus képviselőivel függött össze. A terv meghiúsult.”

Peterajová közlése szerint Ringwald akkor a MINOA nemzetközi vegyipari cég igazgatója volt, amely több ezer alkalmazottat foglalkoztatott szerte a világon. Az igazgató felváltva tartózkodott Londonban, Brüsszelben és New Yorkban. Feleségét Audrynak nevezte, két gyermeke közül Catherine 1974-ben 13 éves volt, míg öccse, Nicolas tizenkettő. Ekkor a gyűjtemény egykori alapítója, Leopold Ringwald már hat éve halott volt. A Ringwald-gyűjteményt Mednyánszky monográfusa, Kállai Ernő feltehetően még a Londonba menekítés előtt, Trencsénben látta.

A háború legsötétebb évében, 1943-ban megjelent monográfiájában azonban már nem közölhetett reprodukciókat a Ringwald-gyűjteményből, mert az akkor már Angliában volt. Ismeretes azonban egy háború előtti képlista, amelyből az is kiderül, hogy Kállai megbízójával, a Mednyánszky-tanítvány Farkas Istvánnal, aki egyben a Wolfner József-gyűjtemény örököse is volt, egy nagy Mednyánszky-tárlatot is tervezett. Ebbe a listába, mely egyben egy soha meg nem valósult oeuvre-katalógus alapjául is szolgált, számos kép felvétetett a Ringwald-gyűjteményből, igaz, azonosításukat jelentősen megnehezítik a sablonos képcímek és a reprodukciók hiánya, illetve az, hogy a Dreweatts aukciós katalógusából jórészt hiányoznak a méretek. Így is sikerült néhány képre rábukkanni a listán, például az aukció fő darabjára, a Férfi akttanulmányra, melyet az aukciósház munkatársai jó érzékkel tettek a katalógus borítójára. A csuklójánál fogva kikötött meztelen férfiakt variáció a homoerotikus ikonográfia Szent Sebestyén-témájára. Minden idők egyik legerotikusabb szentje egy képi alakzatban ötvözi a szenvedélyt és a szenvedést. Ez a feszítő ellentmondásokkal teli archetípus egész életében foglalkoztatta Mednyánszkyt, aki, habár a fiatal férfiak egész portrégalériáját hozta létre, sohasem merészkedett ennél az aktnál tovább a meztelen férfitest visszaadásában. Nem úgy, mint fotós kortársa, Wilhelm von Gloeden báró, aki azon kevesek közé tartozott a századfordulón, akik megkockáztatták a nyíltan homoerotikus ábrázolást. Mednyánszky nem csupán szemérmesebb alkat volt Gloedennél, de azzal is tisztában volt, hogy az igazi erotika nem a meztelenségnél kezdődik. Aktjában egyedül a kikötés motívuma és a klasszikus feltárulkozó póz utal Sebestyénre. Figyelmünk így az ismert narratíváról a kiszolgáltatottság gyengéd szépségére, az oldás és kötés egyidejű lehetőségére terelődik. Kállai ezt a képet nem csupán reprodukálta, hanem ki is állította volna tervezett kiállításán.

Szintén láthatta Kállai azt a Félakttanulmányt, mely az aukción a semmitmondó Study of a seated boy címmel került elárverezésre. A görnyedt tartású, magába roskadt, félmeztelen fiú a mulandó ifjúság melankóliájának finoman erotikus ábrázolása. Ő is sebzett a maga módján, bár sebesülése természetéről még annyit sem árul el, mint az előbbi festmény. Kicsattanóan életteli viszont a Katonazubbonyos cigányfiú korai portréja, melyet, ha a méretei visszaigazolják, hogy erről a képről van szó, igen jónak és kiállításra érdemesnek tartott Kállai. Úgyszintén kiállította volna a Padon bóbiskoló csavargó 1910-es években készült, tehát a gyűjtemény karakteréhez képest későinek mondható, a zöld és narancs kontrasztjaira épülő szuggesztív vázlatát. Átlagosnak tartotta viszont a mostani aukció egyik legérdekesebb képét, mely Mednyánszky egyik korai fő témájához, az Ülő öregasszonyhoz készített variáció. Egy újonnan előkerült füzetből megismerhetjük a motívum fejlődéstörténetét is: „Most a fő gondolat abból áll, hogy az öregasszonyt staffázsra alacsonyítjuk egy szép alkonyi ezüst hangulat kedvéért, mely hangulatnak fő kifejezése ő lesz (…) ezüst hangulat lesz (est). Alak öregember vagy öregasszony, mindegy.(…) Ruha zöldes szürke kendő ugyanazon szín a fejen egy fekete hímzett kendőcske (átlátszó). Esti fény, ablakkereszt árnyék. Csillogók a szemben.” Szintén átlagosnak tartotta, ehhez képest viszont meglepően későre datálta a Hason fekvő horgászt, holott az arc megoldásai inkább az anyagban bőségesen fellelhető korai portrékhoz kötik ezt a kis képet. Ő is érdekesnek tartotta viszont azt az allegorikus műcsoportot, melynek sok szép darabja került most elárverezésre. Brestyánszky Ilona, Mednyánszky első naplókiadásának összeállítója is Kállaira hivatkozik a következő kép leírásánál: „A halál sakkozik című olajfestmény allegória – igen erős, kísérteties hangulatú kép, Trencsénben, Ringwald Leó dr. gyűjteményében van.” A festmény feltehetően azonos a most aukcióra bocsátott képek egyikével, mely Kállai listáján valószínűleg az Aggastyán a Halállal sakkozik néven, kiállításra ajánlva szerepel. A Halál leple címmel Kállai talán azt az expresszív kis tanulmányt jelezte, mely a művész apjának halálát szcenírozott jelenetben ábrázoló olajkép egyik előkészítő vázlata lehetett. Az aukción az Aggastyán és a Halál 1–2. címmel jelzett sorozat pedig talán összefüggésben van azokkal a vanitas-ábrázolásokkal, melyeken a Halál tükröt tart az aggastyánnak, s melyet a katalógus összeállítói félénken csak az „attributed to Mednyánszky” felirattal láttak el (351. tétel). Bár a félénkség kifejezés ez esetben nyilvánvalóan jóindulatú túlzás. Az aukciók hazai közönsége számára talán szokatlan az angol árverési gyakorlat, melynek csak egy része zajlik exkluzív galériákban. A „padláson talált kincsek” számára árverési csarnokok tucatjait üzemeltetik vidéken, melyekben ömlesztve, mindenféle tudományos előkészítés, tisztítás, restaurálás nélkül dobják piacra a nyilván nem túl értékesnek tartott műveket.

Feltehetően a Ringwald-gyűjtemény harmadik tulajdonosi generációjának szkepszisét tükrözi úgy az aukcióra bocsátott képek állapota, mint a katalógus ad hoc jellegű tételsora, valamint a megszégyenítően alacsony kikiáltási árak. A családot már 2002-ben, amikor a nagy Mednyánszky-kiállítás előkészítése folyt, sem sikerült elérni a megadott címen. Elköltöztek? Vagy csak időközben feledésbe merült, hogy ezek a penészes, piszkos, a Dreweatts festményszakértője szerint istállóban tartott képek az egyik legnagyobb magyar festő számunkra felbecsülhetetlen értékű korai művei, melyeknek itthon komoly ára van, még akkor is, ha a sok hamisítvány, a festő hihetetlen termékenysége és figurális képeinek drámaisága (nota bene: a magyar gyűjtők felületessége) miatt ezek az árak még itthon sem állnak arányban a valódi értékkel.

Tulajdonképpen csak a Turner kifinomult tájképein nevelkedett, jó ízlésű angol gyűjtőknek és a lelkesedésből vagy spekulációs célból egymásra licitáló, Magyarországról, illetve Szlovákiából érkező megszállottaknak köszönhető, hogy az árak végül általában tízszeres magasságba emelkedtek. De még így is jól járt mindenki, aki elég szemfüles volt, és valahogy tudomást szerzett az aukció kicsit sem reklámozott időpontjáról. Például az említett 351-es tétel boldog tulajdonosa 11 000 fontért jelentős korai művet vihetett haza, több gyönyörű előkészítő vázlattal és egyéb allegorikus grafikával bónuszként. Ugyanígy valószínűleg jól járt az, aki a gyűjtemény első felében a lazán „magyar iskolának” vagy „ismeretlennek” titulált művek között, melyeket ötösével-hatosával, olykor tízesével, felületes formai vagy tematikus hasonlóságok alapján egy-egy tételbe ömlesztettek, felfedezte a gyöngyszemeket, Ferenczy Károly, Fényes Adolf és más nagy magyar mesterek a piacon sokszorosát érő műveit. Ezekről most nem tisztem beszélni, mindenesetre ezek közé a tételek közé is keveredtek Mednyánszkyk, amiképpen a Mednyánszky-tételsorba is csúszott például Rudnaytól származó kép.

Ami a képek eredetiségét illeti, a Ringwald-gyűjtemény, történetéből adódóan is, kivételesen intakt gyűjtemény. Habár az elárverezett műveknek csak egy részét tették fel az internetre (Archie Parker, a Dreweatts szakértője tájékoztatása szerint a maradékot még csak le sem fotózták!), és vélhetőleg épp a kétesebbek vagy rosszabb állapotúak maradtak reprodukció nélkül, az arány így is nagyon jónak mondható, hiszen a weboldalon megtekinthető művek között meglepően kevés kérdéses akad. Mednyánszky esetében ez különösen nagy szó, mert műveit az esetek legnagyobb részében nem szignálta, fűnek-fának osztogatta, tanítványai pedig relatíve sikeresen sajátítottak el néhányat jellegzetes megoldásaiból. Mednyánszky aláírásával kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy többféle jellegzetes szignót is ismerünk, amelyek ráadásul nagyrészt nem is az ő kezétől valók. Pálmai József, aki maga is festegetett, Mednyánszky bizalmas barátja volt, bár magát inkább személyi titkárnak nevezte. A festő halálát követően Pálmai leltározta és részben értékesítette a bécsi hagyatékot, ami miatt beidézte a rendőrség. Fennmaradt tanúvallomásában a következőket árulja el módszeréről: „Miután a leltározást többszöri sürgetésünk dacára sem rendelte el a bíróság, kapcsolt meghatalmazás alapján még május hóban magam hozzáláttam a hagyaték rendbehozásához és előkészítéséhez, hogy a leltár akadálytalanul felvehető legyen. E célból Schindler őrnagy az én megbízásomból egy ovális alakú »Mednyánszky hagyatékából 1919« szövegű körbélyegzőt csináltatott, amellyel én a hagyatékban talált képeket, rajzokat, stúdiumokat, aquarelleket, szóval a hagyatékban talált összes Mednyánszky által készített dolgokat elláttam, s ahol csak lehetett, a kép hátlapjára rávezettem, hogy – leltároztam 1919. május hó Pálmai József. Ugyanezen alkalommal, Mednyánszkynak szóval többször hozzám intézett kérelmére, nehogy visszaélések történjenek, Mednyánszky névaláírásával elláttam, direkt utánozva a mester saját kezű aláírását. Megjegyzem, hogy ezt életében is többször nagy vásznaira is ráírtam, amely vásznak a Singer és Wolfner cég részére lettek beküldve. Így tehát én mindazon képeken lévő aláírást, amelyeket esetleg az írásszakértők sem találnak Mednyánszky aláírásának, joggal magamra vállalom, mert nekem erre a célra meghatalmazásom volt Mednyánszkytól. Itt megjegyzem, hogy a természet utáni rajzok és a stúdiumok legnagyobb része nem volt ellátva Mednyánszky saját kezű aláírásával, így azokat én pótoltam.” Pálmai nem csupán szignálta, de „fel is javította” az anyagot, rajzokat színezett ki, belefestett képekbe, és nem csupán Mednyánszky halála után. Mivel a festőt az anyagiak csak akkor érdekelték, amikor valamelyik védencén kívánt hirtelen nagyobb összeggel, lakbérrel, szanatóriumi kezeléssel vagy adósság kifizetésével segíteni, maga is sokszor került szorult helyzetbe. Ilyenkor Pálmai vagy aki éppen vele volt, semmilyen eszköztől nem riadt vissza, hogy Mednyánszky tudtával vagy anélkül képeket értékesítsen, olyannyira, hogy ez a Singer és Wolfner cégnek, mely Wolfner József műgyűjtői és mecénási hajlandóságai révén Mednyánszky műveinek értékesítésével üzletszerűen foglalkozott, komoly anyagi károkat okozott. Mednyánszky halála után pedig nagyüzemben szignáltak Mednyánszkyként eladható műveket, közöttük olyanokat is, amelyek esetleg valóban a mester kezétől származtak, csak az eladó valamilyen okból meg szerette volna valamivel még támogatni az attribúciót. De nem csupán a szignók, a képek hátoldalán található pecsétek sem feltétlen eligazítóak. A visszaélésekre alkalmas pecsétek száma most csak gyarapodni fog: a Ringwald által 1939-ben kimenekített anyag egy része a szlovák műemlékvédelmi hivatal kiviteli bélyegzőjével van ellátva. Idővel nyilván olyan művek is fel fognak bukkanni, melyeket a pecsét alapján fognak a jó provenienciának számító Ringwald-anyaghoz sorolni. Éppen ezért nagy csapás számunkra az aukciós cég hozzáállása: nem csupán reprók, de méretek és egyes képek adatsorai is hiányoznak, így a teljes Ringwald-gyűjteményt már valószínűleg soha nem fogjuk tudni rekonstruálni: felbukkanása pillanatában újra el is enyészett.

Annál nagyobb öröm, hogy a kollekció néhány darabja felismerhető Malonyay Dezső 1905-ös Mednyánszky-monográfiájában, amelynek képcímeit Mednyánszky még jóváhagyta. Így például szinte biztos, hogy 366-os tétel Roadside cross címmel jelölt képe azonos a Malonyaynál az 56. oldalon található Talán valaki jön… című festménnyel. A 327-es tételbe keverve, nem is Mednyánszkynak tulajdonítva pedig a Nincs munka című szuggesztív kis vázlatra ismerünk, mely hason fekvő csavargót ábrázol a monográfia 75. oldalán. Úgyszintén gyanús, hogy a könyv 59. oldalán található Szálfák c. tanulmány azonos lehet az azóta jelentősen összetöredezett felületű, a 378. tétel 3. képeként reprodukált kis erdei jelenettel, az azonosítást a rossz minőségű fekete-fehér reprodukció és a méretek hiánya természetesen itt is megnehezíti. A könyvből eligazítást nyerhetünk néhány korai műcsoporttal kapcsolatban is: az Éjféli mise templomból kijövő embereket ábrázoló képtípusát több címen és variációban is ismerjük, a Malonyay-könyv alapján az 1883-as verzió köré datálhatóan. Mindent összevéve, a Mednyánszky-képek eredetiségének megállapításához igen kevés objektív fogódzó áll rendelkezésünkre, általában csak az érett főművek könnyen felismerhető jellegzetességeihez szokott szemünkre hagyatkozhatunk. A Ringwald-gyűjtemény nem csupán jó néhány korai mű megbízható provenienciáját nyújtja, hanem megismertet minket a kezdetekkel is.

A kollekció legnagyobb tanulsága éppen az lehet, hogy Mednyánszkynak is volt mit megtanulnia. A korai portrék helyenként meglepően ügyetlenek, merevek. Sokáig voltak problémái az anatómiával, különösen a végtagok rajzolásával. De a legkorábbi, legügyetlenebb művén is jelen van valamiféle nagyvonalúság, a monumentális, összefoglaló előadásmód iránti készség és még valami nagyon fontos: virtuóz térábrázoló képesség. Mednyánszkynál nem csupán minden a helyére kerül egy bizonyos távolságból szemlélve, de a tér nála mindig sűrűn, részletgazdagon telített, anyaga, faktúrája, húsa van. Mednyánszky vásznain minden négyzetcentiméter él, minden szerves összefüggésben van valami mással, a festő teljességgel áthatja, kitölti a rendelkezésre álló teret: az összes véletlenszerű ecsetnyom, szubjektívnek ható beavatkozás, odakent színfolt a helyén van. Olyan ez, mint egy jó vers, amelyet éppen azért nem lehet soha tökéletesen lefordítani más nyelvre, mert egyetlen szó sem elhagyható vagy cserélhető fel egy másikkal, az elemek evidens egymásrautaltságban, szinte szerelmi viszonyban vannak egymással.

A Ringwald-gyűjtemény azon túl, hogy ráébreszt Mednyánszky kaméleontermészetére, mely a festésmód sokféleségében is megnyilvánul, továbbá megerősíti hipotéziseinket a mániákusan ismételgetett, variált, keresztezett motívumcsoportokról, az örök körforgásban visszatérő témákról, néhány nagy művel is szolgál. Ezek ugyan nem okoztak meglepetést tartalmi értelemben, hiszen az anyag legszebb alakos képei továbbra is a csavargók, a rongyszedők, a Vízparton merengők, a bolygó Galíciai zsidók, az örök vándorlásuk szünetében Megpihenő aggastyánok, a padon ülő hontalanok, azaz a mindenkori kitaszítottak világából vétettek. Ami viszont újfent lenyűgözhet minket, az a festő végtelen hűsége és egyidejű promiszkuitása. Értve ezt éppúgy egyedi, mint egyetemes emberi vonásként.

A gyönyörteli fájdalom – A melegek védőszentje és a művészet 

Mednyánszky (1852–1919) két kortársa, Wilhelm von Gloeden báró (1856–1931) és kuzinja, Mecklenburg-Schwerin hercegének törvénytelen fia, Wilhelm von (Guglielmo) Plüschow (1852–1930) az elsők között készítettek művészi ambíciókkal erotikus töltésű férfiaktokat. A két, Itáliában otthonra, munkára és szabad szerelemre találó porosz közül Von Gloeden báró lett a híresebb, ma őt tartják a gay fotózás úttörőjének, holott Plüschow volt a merészebb, nyersebb, eredetibb. Mivel egy ideig együtt is dolgoztak, az egyes fotók szerzősége mindmáig heves viták tárgya. Noha a szép testű, meztelen ifjak ábrázolása mindenkor része volt a klasszikus antikvitásból merítő festészeti hagyományoknak, a konvenciók azt is megszabták, ez az ábrázolás a konkrét időpontban milyen módon történhet meg. Szent Sebestyén figurája éppen azért válhatott korokon átívelő meleg toposszá, mert mind története, mind attribútumai lehetővé tették, hogy egyfelől konzerválja, másfelől mindig megújulásnak kínálja fel az erotikus archetípust. Diocletianus császár fiatal katonája, akit a Legenda Aurea szerint keresztény térítésért kikötöztek és halálra nyilaztak, fürtös hajával, nőiesen szép arcával, ifjú testében a szerelem és a halál nyílvesszőivel, későbbi feltámadásával egyszerre vált a kiszolgáltatottság és a győztes szépség toposzává. A mártír valamiképpen Krisztus erotikus verziója, a lándzsa ütötte seb és a keresztre feszítés motívuma Sebestyénnél profán tartalmakkal telt meg. Mintha csak azért kötötték volna ki, hogy testét a vágy tárgyává tegyék, a hátrafeszített kar vagy a fej fölött megkötött csuklók révén az öl hívogatóan tárul fel az elcsábított tekintet előtt, az erőszak és a felkínálkozás, a gyámoltalanság és az érzéki hatalom egyidejűleg hatnak ezekben a felettébb e világi ábrázolásokban. Azt a különös tényt, hogy a „gay szent” arca sosem tükrözi a test fájdalmát, sőt, mintha örömét lelné ebben a fájdalomban, az irodalmi Nobel-díj átvételekor tartott beszédében Thomas Mann fogalmazta meg a legegyértelműbben: „Nem vagyok katolikus – mondta az író –, de van egy kedvenc szentem, hadd nevezzem meg Önök előtt: Szent Sebestyén. Tudják, a cölöphöz kötött ifjú, akit a nyilak mindenfelől átjárnak és aki a kínok közepette mosolyog. Kellem és báj a szenvedésben – Szent Sebestyén a számunkra ezt szimbolizálja.” Ahogy erre az Independent kritikusa felhívja a figyelmet, Mann ezt a gráciát, ezt a hősiességet a beszédben a német irodalomnak és népnek tulajdonítja. 1929-et írunk ekkor. Von Gloeden közel 7000 fotójából, melyen szicíliai fiúk pózolnak klasszikus beállításokban és kellékekkel, például Szent Sebestyént imitálva, Mussolininek köszönhetően csak 3000 maradt. Thomas Mann alig négy évvel a Nobel-beszéd után nem hihet a német gráciában többé. Ő még időben Svájcba menekül, de sokan, akik maradnak a fiús kellem rajongói közül, táborokban és gázkamrákban végzik. Persze Mednyánszky és a porosz fotósok idejében sem volt éppen veszélytelen a saját nemhez vonzódni és ezt a vonzalmat művészi rangra emelni, Plüschow börtönbe is kerül kiskorúak megrontásáért. Gloeden ügyesebben menedzseli magát. A tüdőbeteg arisztokrata, aki az éghajlat miatt költözik Itáliába, komoly apanázst kap otthonról, megengedheti magának, hogy a festői Taorminában villát vásároljon, mely aztán tehetséges lakójáról és orgiáiról híresül el. Nem mellesleg fellendítve emígy (máig ható érvénnyel) a helyi szexturizmust, nemcsak a műkedvelők körében. Gloeden sok kelléket használ, árkádiai pásztorjelenetekbe vagy görögösnek tartott élőképekbe rendezi modelljeit. Képeit egyfajta szentimentális érzékenység jellemzi, ami különös kontrasztban van a nyílt érzékiséggel. Mednyánszkyhoz hasonlóan kedvvel készít olasz parasztokról egyszerű, de mégis sugárzó portréfotókat, s a fiatal, lányos szépségű fiúkat gyakran sminkeli, vagy keni be testüket sötét festékkel, hogy természetközelien vagy egzotikusan hassanak. Míg ő az „open air” fotózás megszállottja, és Mednyánszkyhoz hasonlóan a természetet és az emberi természetet panteisztikus egységben látja, addig a Rómában sokáig borkereskedőként működő Plüschow urbánusabb képein a hangsúly az intimebb terekre és testrészekre kerül. Míg Gloeden a szépségre és az egzotikumra koncentrál (beleértve a hermafroditákat), Plüschow inkább a lehetséges kompozíciók sokféleségétől van elbűvölve. Mindketten előszeretettel használnak a fotóikon párducbőröket és görög vázautánzatokat, virággirlandokat és antik lepleket. Ezek a kellékek legitimációs célt szolgálnak, miközben a festészet rangjára törnek velük, óvják a törékeny látszatot is. Ez különösen a vevők számára fontos, akiket így nem érhet a pedofil pornográfia-fogyasztás vádja. Gloeden műterméből uralkodók is vásároltak, fotói pedig képeslapokon terjedtek a századforduló egyfelől képmutató, másfelől a mainál jóval szabadosabb, toleránsabb világában. Korunk megbotránkoztatói sokat köszönhetnek az előfutároknak (a két porosz mellett Vincenzo Galdit és Fred Holland Day-t is ide szokás sorolni). Mapplethorpe is, vagy a gay/queer fotón messze túllépő hússzobrász Witkin is dolgoztak fel Gloeden-fotókat. Witkin a Gloeden Ázsiában címet adta művének, míg Mapplethorpe csatlakozott azok köréhez, akiket Gloeden Caino című képe ihletett meg. Ez a mű mintegy a homoerotikus fotográfia emblémájává vált. A képtípus forrásánál Hyppolite Flandrin 1855-ös Étude de nu című festménye áll, mely egy összekuporodó meztelen férfit ábrázol a tenger felett egy szirtfokon. A festményt fényképen értelmezte újra Plüschow és Gloeden csakúgy, mint Fred Holland Day és még sokan mások. A Szent Sebestyén-téma Gloeden és Mapplethorpe mellett más fotósokat is megihletett, egészen napjainkig. David Vance 2007-ben, a neves Pierre et Gilles páros pedig 2009-ben készített a témában művet. Mednyánszky azonban nem marad meg a test, a hús vonzáskörében. Nem követi az 1850-es évek híres-hírhedt szülöttei közül a nyíltan meleg festő, Henry Scott Tuke (1858–1929) példáját sem, aki a meztelen fiútestet az impresszionizmus tünékeny szépségű világába emelte. Azoknak a festői témáknak, amelyek Mednyánszkyt egész életében foglalkoztatták, csupán egyetlen aspektusa az erotika, az is leginkább energetikai értelemben, ahogyan ő maga a világ természetét leírta az „összehozó és széttartó erők” küzdelmeként.