MADARAK A MŰTEREMBEN

Topor Tünde

Ross King: Dühödt ámulat
Claude Monet és a Vízililiomok

 

Ross King könyveiről eddig azonnal írtunk, amint megjelentek magyarul (mindig Makovecz Benjamin fordításában). Általában az európai kultúra nagy, szimbolikus helyszíneivel foglalkoztak, összegyűjtötték a fellelhető információkat a firenzei Dóm kupolájáról, a Sixtus-kápolnáról, az Utolsó vacsoráról vagy kicsit nagyobb kört húzva térben és időben, a 19. század Párizsáról. A legújabb opusz is francia témát dolgoz fel, ezáltal rögtön fel is minősítve a helyszínt, ami nem más, mint az Orangerie Párizsban. A téma pedig Brunelleschi, Michelangelo, Leonardo és Édouard Manet után Claude Monet és a vízililiomok. Legjobb lesz már az elején bevallani, hogy nekem ez a sztori, vagyis az Orangerie–Monet-összefüggés egyáltalán nem volt meg, idén nyárig soha nem is jártam ott, de most, a könyv hatására végre elmentem. Azt sem tudtam egyébként, hogy Monet utolsó éveinek volt egy nagy vállalása, az úgynevezett Grand Decoration megalkotása. Lenyűgözve olvastam tehát a könyvet, ami nyomatékosított olyan, nevezzük passzívnak, tudásokat is, mint hogy Monet a víziliomos sorozat nagy részét az első világháború alatt, illetve utána festette. Egyébként emiatt néha szörnyű lelkiállapotban, megromlott látással.

A barátságról, ami Clemenceau-hoz fűzte tudtam, de a részletek! A levelezésük hangvétele, illetve az, hogy egy Tigrisnek nevezett, rettegett államférfi, aki képes volt az első világháború alatt iszonyatosan leromlott állapotú francia nemzeti öntudatot újra feléleszteni, és hetven- hét évesen a harctereket járva a katonákba annyi lelket önteni, hogy a végén megint fel tudjon pislákolni az úgynevezett gloire, szóval egy nemzetek sorsáról döntő politikus tulajdonképpen hogy gügyög vele egykorú festő barátjához, azon aggódva, hogy az épp mit eszik, javult-e a látása és ezzel szoros összefüggésben milyen épp a lelkiállapota. Jó irredentaként eszünkbe juthat persze, hogy miért épp ezek a legnagyobb problémái akkor, amikor emberek élnek vonatokban évekig, mert leválasztották a lakóhelyüket arról az országról, amihez tartozni szeretnek, de az vesse rá az első követ, aki szerint sok olyan politikus van, aki nem tud attól nyugodtan vacsorázni és érdeklődni a barátai hogyléte felől, hogy közreműködött egy törvény megalkotásában, ami más embereket földönfutóvá tesz.

Egyébként, ha már az előítéleteknél tartunk, egy akkora bajuszt viselő emberről, mint amekkorát Clemenceau gondozott magán, ma már azt is nehezen képzeljük el, hogy elmélyülten érdeklődhetett akár a japán kultúra, akár a kortárs képzőművészet iránt, pedig így volt, sőt tántoríthatatlanul kitartott amellett is, hogy Monet-nak legyen valami emlékmúzeumféléje. Olyasmi, mint Rodiné, nehogy irigykednie kelljen. A könyvet olvasva mi, magyarok vigasztalódhatunk egyébként, mert lépésről lépésre követve egy olyan kulturális nagyberuházás megvalósulását, mint amilyen a Monet-festmények számára átalakított üvegház, amiben régen a Luxembourg-kert narancsfáit teleltették, bárki számára világossá válhat, hogy egy múzeumátalakítás vagy -építés régen és a modern művészetek őshazájának számító Fran- ciaországban sem ment a leglogikusabb úton, mindenféle furcsa kitérő nélkül.

Onnan indulunk tehát, hogy a már befutott, Givernyben berendezkedett, saját kertjének vízililiomos tavát, az abban tükröződő felhőket és fákat festő Monet valami olyasmit szeretne, mint amit anno Munkácsy is, amikor egy sátorban, szinte a mozi előzményeként állította ki a Trilógiát, mintegy a megfeszítés résztvevőjévé téve a nézőt. Monet is meg akarta teremteni valahol imádott kertje illúzióját, és vászonra merevítve bár, de a rezdüléseket az ecsetvonásokkal érzékeltetve a néző köré vonni a virtuális Givernyt. Ovális teret kért, hogy ugyanúgy el lehessen veszni a képekben, ahogy őt húzta magába a szinte saját kezűleg (persze kertészek közreműködésével) kialakított kis természetdarab, a japánkertben álló tó, benne tükröződő felhőkkel, fűzfákkal és a franciául Nymphéas-nak, vagyis nimfáknak nevezett tündérrózsákkal, amelyek egyes barátok szerint a festő képzeletében a meztelen modelleket helyettesítették (hiszen Madame Monet már egyáltalán nem tűrt meg ilyeneket férje közelében).

A könyv szépen sorra veszi az összes előzményt és kelléket, ami ahhoz vezetett, hogy 1927-ben, már Monet halála után átadhatták a párizsiaknak, sőt a francia nemzetnek azt a grandiózus dekorációt, ami tulajdonképpen minden festészeti szándék kiindulópontjához vezet vissza, a pompeji falfestményekhez, a reneszánsz paloták illuzionisztikus tereihez, vagyis ahhoz a vágyhoz, hogy jöjjön be a természet a házba, a falak közé. Hogy álljon meg az idő, és az állandó ciklikus nyílás-hervadás helyett legyen örökké virágzás. Elég érdekes persze, hogy mindezt a legimpresszionistább impresszionista tűzte zászlajára, aki az állandó virágzást nem is valami absztrakt átlagállapotban akarta ábrázolni, hanem szinte már a mozgóképszerűséget ostromolva az állandóan változó fények által folyton módosuló látványokat próbálta elkapni.

És ha ez az eleve lehetetlen vállalás nem lett volna elég, közben elkezdett romlani Monet szeme, műtétek sorának, mindenféle szemüvegeknek kellett volna javulást hozni, de ezek a tapasztalatok a már addig is viszonylagos- nak érzett látványt, leképezést még tovább bizonytalanították. Nem volt elég a világháború, hogy minden biztosnak hitt érték összeomoljon, még ennek érzékelésében is össze kellett zavarodnia. Csodálatos, hogy Monet rövid időszakoktól eltekintve mégsem hagyta abba a festést. Össze-összevagdosta ugyan a vásznait, amikor egy-egy műtét után vagy új szemüveggel megnézte, mit festett közben, de folyamatosan készültek a képek, köztük a Grand Decoration hatalmas vásznai.

Ami miatt tulajdonképpen revelatív mindezt lépésről lépésre követni, még akkor is, ha a történet állandó nekifutásai, majd megtorpanásai egy idő után az ember idegeire mennek, az az, hogy a könyvet olvasva mégis meglesz a hiányzó láncszem. Végigkísérve Monet-t az ő speciális és nagyon hosszú útján, egyszer csak kigyulladnak a fények az agyban, hogy mik is történtek a festészetben. Egyszemélyes kálváriája, speciális pályafutása érthetővé teszi a látványalapú festészet beleveszését az absztrakt expresszionizmusba. Pontosabban levezeti, követhetővé, logikussá teszi a folyamatot, az absztrakció egyik megvalósult útját. Mielőtt azonban valami sikersztorit vizionálnánk, Ross King könyvéből az is kiderül, mennyit kellett a kései Monet-műveknek várniuk arra, hogy ne gyenge öregkori selejtként legyintsen rájuk bárki is. Mert mire a giverny-i tavat megörökítő, egyébként számtalanszor átdolgozott tavirózsás művek Clemenceau nyomására, de már Monet halála után kiállításra kerültek a felülről világított ovális terekben, addigra a nemzet érdeklődése már elfordult tőle. Az Orangerie-be melegedni akaró szerelmespárokon kívül állítólag évekig alig járt valaki. Monet fantasztikus giverny-i idillje már élete vége felé széthullott lassan, halála után pedig a családtagok elhagyták a birtokot; utolsó éveiben festett képei eladatlanul, kiállítatlanul álltak. A második világháború után például a fiatal amerikai festő, Ellsworth Kelly, aki háborús veteránként az amerikai állam jóvoltából ott tanulhatott, ahol akart, több más művésznövendékkel együtt Párizsba ment. Ott, az egyébként még ki nem javított háborús sérülésektől romos Orangerie-ben látta meg a nagy Monet-kat. A hatalmas méretektől és frissen lüktető, rebbenő gesztusoktól lenyűgözve azonnal elment Givernybe. „Volt ott még legalább egytucatnyi vászon, mindegyik két-két festőállványra téve. És körös-körül madarak röpködtek. Azokról a képekről többé-kevésbé megfeledkeztek” – írta.

De hála a friss amerikai szemeknek, 1955-re a kései Monet is divatos lett Amerikában, és ez a lelkesedés visszasugárzott Európába, olyannyira, hogy ebben az időszakban a vízililiomos képek ára Londonban heti több tízezer fonttal emelkedett.

Mindazonáltal a franciák még sokáig utálták a Clemenceau által rájuk tukmált Monet-szentélyt. A hatvanas években például, megszüntetve az addigi felülvilágítást, még egy szintet húztak az épületre, hogy egy másik gyűjteménynek is helyet csináljanak benne, így Monet hatalmas vásznai mesterséges világítású bunkerbe kerültek. Csak 1996-ban kezdték rekonstruálni az eredeti elhelyezést, hogy végül tíz év múlva nyíljon meg újra az André Masson által csak az impresszionizmus Sixtus-kápolnájaként emlegetett Orangerie.

Ross King megint remekelt, fantasztikus kultúrtörténeti anyaggal csigázva fel az érdeklődést az Orangerie és benne a hatalmas Nymphéas- k iránt, végigvezetve minket nemcsak Monet birtokán, kései évei történésein, de a világháború eseményein, azok mindennapi életet befolyásoló következményein, a korabeli Párizson, Clemenceau akkori pályafutásán és a korabeli irodalmi, szellemtörténeti vonatkozásokon is.

Odazarándokolva az Orangerie-be azonban tényleg marad valami hiányérzetünk. A Grand Decoration talán mégis sokkal érdekesebb lenne részleteiben, mint körképként, az egyes vásznak így összeillesztgetve, furcsa maszatolás- sal összemosva a végeket. A tó nem tud magába húzni ennyi látogatót, a Sixtus-kápolna pedig nem a természet temploma. Aki át akarja élni a könyv címében szereplő ámulatot, jobban jár, ha a Musée Marmottanba megy majd, ott, második kísérletre már meg tudták valósítani, amit Monet akarhatott. Az ottani kis ovális teremben jön a zen.