Szikra Renáta: Hányan kérdezték már meg, hogy rokona vagy-e Vankóné Dudás Julinak? (Galgamácsai származású naiv festő, népi iparművész, akinek falusi életképei a nyolcvanas években igencsak ismertek voltak, afféle szocialista hungarikumként – a szerk.) Asszonynéven művészi karriert építeni meglehetősen szokatlan a kortárs festőnők körében.

Fajgerné Dudás Andrea: Ritka, viszont megjegyzik, annak ellenére, hogy óva intettek tőle. Igaz, már többször előfordult, hogy sokkal idősebbnek gondoltak a nevem alapján. Ismerem Vankóné munkáit, Galgamácsa nem esik messze Gyöngyöstől, ahol születtem, és ahol ma is élek és dolgozom, de te vagy az első, akinek ez eszébe jutott.

Akkor biztos kiment már a divatból. Nekem elsősorban a névazonosság miatt ugrott be, de a műveidben is feltűnik egy kis népi vonal, sőt különleges hímzett ruhát is hordasz alkalomadtán, igaz, nem autentikus népviseletet.

Valóban foglalkoztam a hímzéssel is, és mivel gyöngyösi viselet nincs a mi környékünkön, a palóc hímzést tanítják és variálják a hímzőkörökben, ahová én is bekapcsolódtam. Sok nőművész hímez, én Lesznai Anna munkáit tanulmányoztam. Az érdekelt elsősorban, hogy miként használhatnám a népi hímzések szimbolikáját a festményeimen. A diplomamunkámon (Örök boldogság sorozat, 2011) is a palóc népviselet elemei tűnnek fel; a képen menyecskeruhámban – Artemisia Gentileschi híres önarcképe nyomán – a festészet allegóriájaként ábrázolom magam. 2010-ben mentem ugyanis férjhez, akkor vettem fel a Fajgerné nevet. A házasságot fontosnak tartom, és az összetartozásunkat kifejező névhasználatot is, bár ez tényleg radikális döntésnek tűnhet a kortárs művészeti közegben. A festményem statement: festőnő vagyok, nőművész, ugyanakkor elfogadom a feleség, az anya szerepét is. Identitásomat meglelve készen állok a művészet és a művészettörténet részévé válni.

Magadat nőművészként definiálod, miért fontos ez? Mit jelent számodra ennek hangsúlyozása?

Mindig foglalkoztatott a dolog, de akkortól igazán, amikor a Képzőművészeti Egyetemen Drozdik Orsolya lett a mesterem. A feminizmus elméletével és női alkotókkal behatóan és szisztematikusan foglalkoztunk. Ő kifejezetten erősítette bennünk a nőművész-identitást. Szerencsére nekem nem volt nehéz ezzel azonosulni, hiszen kezdettől fogva leginkább saját magam ábrázolása, női mivoltom kerül terítékre munkáimban. Sosem voltam azonban lázadó, feminista-aktivista alkat. Szeretem a férjemet és becsülöm a férfiakat is, valahol meg kellett találnom az egyensúlyt. Mi ugyan már a nőművészek újabb generációjához tartozunk, akiknek harcos feministák taposták az utat, és voltaképpen egyenlő esélyekkel indulunk az egyetemen is – mégis érezhető, hogy nem veszik ugyanolyan komolyan a mi ambícióinkat, mint a fiúkéit, hiszen belekalkulálják, hogy majd szülünk, és akkor már biztos nem ez lesz a legfontosabb gondunk. Én most babát várok, de eszem ágában sincs feladni a pályámat. Önarcképeimmel, mindenkori helyzetemet festve pozicionálom magamat.

Rögtön beugrik kettős önarcképed a férjeddel, ahol a hivatását űző fél felöltözve néz ki a képből, míg párja a háttérben a háztartással foglalkozik, tereget vagy éppen porszívózik – az intim közegre utalva meztelenül (Kompromisszum I–II.). Szerinted a nők másképp festik magukat, a női testet? Őszintébb egy festőnő szeme?

A nők inkább festették-festik saját közegükben, sokszor hétköznapi munkavégzés közben magukat. Ebből intimebb, bensőségesebb vagy akár gátlástalanabb képek születhetnek. De ez végeredményben téma- és festőfüggő. A meztelen Mayánál süt a képből a szexualitás, de Lucian Freud csodálatos (kövér!) aktjain ez nem szempont: a bőr, a textúra, a tartás fontosabb, mint hogy a „vágy tárgyát” fesse.

A hatvanas-hetvenes évek nőművészei gyakran használták eszközként a testüket – nem ritkán radikális módon –, hogy megjelenítsék frusztrációikat, a társadalmi elvárások kényszereit, a tabunak számító témákat. Neked központi témád saját tested ábrázolása. De a festményeid nem egy frusztrált lélek megnyilatkozásainak tűnnek, már-már bosszantóan harmonikusak.

Szerintem én éppolyan őszinte vagyok, mint akik sebeiket, hegeiket, ráncaikat mutatják meg. Tudom, hogy nem rendelkezem egy divatmodell méreteivel, de elégedett vagyok a testemmel. Szépnek tartom magam a narancsbőrömmel, striáimmal, kövérségemmel együtt. Van egyfajta gátlástalanság bennem, szívesen fotóztattam magamat a húsokkal például, vagy öltöztem háj-palástba. Az egyetemen egyszer azt a feladatot kaptuk, hogy fessük meg magunkat Tiziano Vénuszának pózában. Többen belekezdtünk, de a végére, azt hiszem, már csak én készítettem el a saját arcommal és testemmel a festményt. Valahogy mindenki elbátortalanodott, pedig messze én voltam a legkövérebb. Csak a hibát látták magukban, vagy ahogy mondták: az aránytalanságot, ami frusztrál. Ennyi erővel én el is temethetném magamat, de szerencsére jól boldogulok az arányaimmal. Szeretem a formám, szeretek nőiesen öltözni.

Festményeid nagy témája az önábrázolásokon keresztül a női életszakaszok. Ezt rendezed sorozatokba. Mennyire kézenfekvő vagy mennyire programszerű ez a szándék?

Tizenhat évesen döntöttem el, hogy festő leszek, akkor ismerkedtem meg a férjemmel is. Nem is foglalkoztam mással, mint a szerelemmel, és azóta is ebben az idillben élek. Másrészt az Óbudai Képzőművészeti Szakközépben az anatómiaórán hivatásos modelleket rajzoltunk, amit én valamiért nem bírtam... Sem a testüket, az esetleges fogyatékosságukat, sem azt, hogy bámulnom kell őket, még ha úgy is néz ilyenkor az ember a modellre, mint egy tárgyra. Elhatároztam, hogy ha akttanulmányt kell készítenem, akkor ezután csak magamat fogom festeni, nemcsak mert kézenfekvő, hanem mert számomra mindig érdekes. Ugyanakkor ez már tudatos döntés volt abban a tekintetben, hogy eszközként használjam a saját testemet. Felvállaltam magamat, a nem tökéletes testemet, a benne zajló folyamatokat (menstruációtól a szexualitásig), ráadásul mindenféle technikával kísérleteztem, kollázzsal, akrillal, neonszínekkel, csak ne kelljen olajjal vászonra festeni, mert az végtelenül konzervatívnak tűnt a szememben. Közben meg vonzódtam a Boucher-féle rokokó festmények pikáns-erotikus nőképeihez, ezt is be akartam építeni a testábrázolásomba. Rajzolni először Baska Józsefhez jártam, aztán a szakközépben Roskó Gábor és Baksai József voltak a tanáraim. Meglepetésemre éppen Drozdik Orsolyánál ért utol az olaj-vászon technika, amikor felvettek az egyetemre. Majdnem belehaltam, mert első feladatként nagyon szigorú, fekete, fehér vagy szürke csendéleteket kellett festenünk, a színeket akár el is felejthettem. Amikor végre festhettünk színekkel – citromos csendéletet –, az felszabadító élmény volt (még évekkel később is előjött mint motívum). Viszont első önálló feladatként már újra saját magamat festettem.

Ez volt az a bizonyos „male-gaze” sorozatod, kapcsolódva a feminista művészetelméleti tanulmányokhoz, amikor ironikus módon a hagyományos női portrék leghangsúlyosabb elemét, a dekoltázst emelted ki és festetted sorozatban.

Igen, saját melleimet fényképeztem felülnézetből és festettem meg, gondolván, hogy ez majd tetszést arat. Nem vették, mint a cukrot, de sikeres kísérletnek könyveltem el, és 2010-ben a témát átgondoltabban, új sorozatban festettem meg, Kincseim címmel. Közben fotókon, reprókon gyűjtöttem a művészettörténet izgalmas dekoltázsábrázolásait. Párizsban Fragonard és Boucher technikája is teljesen megragadott, nem csak nőábrázolásuk. Elkezdtem másolni és átdolgozni a Fragonard-képeket (Fragonard fürdőjében ringatózom, Fragonard fríz, Plaisir d’aimer sorozatok, 2008), hogy közelebb kerüljek a titokhoz. Geometrikus elemekre bontottam a képeket, színanalízist végeztem. Szépen akartam megfesteni a testet, a bőr színét és textúráját, s közben ellesni azt a könnyedséget, nagyvonalú ecsetkezelést, ami ezeket a finoman érzéki képeket jellemzi.

Műveidben gyakran tűnnek fel konkrét művészettörténeti utalások, az appropriálás, kisajátítás művészeted szerves része. Ki jött Fragonard után?

A Rosalba Carriera- (1675–1757) gyűjteményt akkor volt alkalmam tanulmányozni, amikor Erasmus-ösztöndíjjal Drezdában tanultam. Rosalba zseniális portréin – talán önarcképeit leszámítva – a főszereplő nem az arc, hanem a körítés: a selyem, a csipke, a burok. Az ő pasztelltechnikáját akartam olajba átültetni egy szárazabb, finomabb festésmóddal. Maria Sibylla Merian (1647–1717, német természetkutató és illusztrátor) csodálatos botanikai tábláit, növény- és állathatározóit is ott láttam először, hernyós önarcképeimen az ő hernyórajzaiba festettem bele magamat, mint aki művészi pályája kibontakozása előtt áll, és nem tudni még, mi válik belőle – „remélhetőleg egyszer gyönyörű pillangóként repdesek majd a nőművészet virágos mezején”. Tekintélyes anyagot szedtem össze nőművészek monográfiáiból, az ő arcképüket kezdtem festeni, csoportképeket komponáltam Festőnőkkel a festészetért csatázom! címmel. Sok sikertelen próbálkozás után végül Lady Elizabeth Thompson Butler (1843–1933) Skócia örökké című képének kompozícióját hívtam segítségül. Képemen Rosalba Carriera vezetésével vonul csatába a lovon ülő meztelen festőnők serege, akik közé hátul magamat is megfestettem. A színek misztikusak, a bőr árnyalatait vettem alapul, a zöldes-sárgás-viola színek miatt szellemszerűek az alakok. Kicsit meg is akadtam, mert kiléptem saját világomból, amikor testemet egy szimbolikus térbe vetettem – új utat kellett keresnem.

A megoldást, úgy tűnik, a dekoratív, stilizált háttér jelentette, ahol te magad új motívumok, például a virágok közt jelensz meg.

Csók István-szemináriumra jártam, ő a kedvenc magyar festőm, többek közt a színei miatt. A Sokác lányok vagy a Tulipános láda új lehetőségre nyitotta rá a szememet. Kötelező feladat volt ugyan, de nagyon élvezetem Philipp Otto Runge Kis Reggel című képének feldolgozását is. Runge színekről vallott felfogását érdekesnek tartottam (piros=Jézus, kék=Atya, sárga=Szentlélek) és képem szervezőelvévé tettem. Runge naturalisztikus növényábrázolása és színszimbolikája miatt fordultam a virágábrázolások között is a liliomhoz (majd később a tulipánhoz). A figurális és az absztrakt ábrázolás közti hidat a népművészeti motívumok stilizált virágábrázolásai jelentették, ebből keletkezett aztán az az idilli tájam, ahová elnyílt vagy hervadó liliomok közé festettem magamat. A későbbi tulipános háttér már új életszakaszt jelöl ki, a házasságkötés utánit. A magyar népművészetben a tulipán a szülő nőt jelképezi, a képeimen a női ciklussal állítom párhuzamba, hiszen minden egyes bimbózó virág egy új élet reményével teli.

Legutóbbi kiállításodon a Liget Galériában a korábbi stilizált liliom-, tulipán- (és alma-) motívumhoz új tematika kapcsolódik. Az Angyali üdvözlet sorozat az életedben bekövetkezett új eseményeket dolgozza fel. Még az isteni fény megjelenítése sem enyhíti a döbbenetet, hogy a festmények tárgya a mesterséges megtermékenyítés aktusa, ezen belül többek közt a herebiopszia.

A hervadó liliomokat a házasélet első szakasza után a hervadó tulipánok váltották fel, az elmulasztott lehetőséget, a meg nem termékenyült petesejteket szimbolizálva. Tudatosan készültem az anyaságra, sorra látogattam a gyerekes kolléganőimet és interjút készítettem velük (Szabó Eszter Ágnessel, Szépfalvi Ágnessel, Imre Mariann-nal, Benczúr Emesével, Gőbölyös Lucával), hogyan egyeztetik össze az anyaságot a hivatásukkal, hogyan befolyásolta a munkamódszerüket. Nem gondoltam, hogy ezen a téren akadályokba ütközöm majd. Mitológiai előképeket kerestem, megfestettem magamat Danaéként, amint várom a megtermékenyítő aranyesőt. A Perszeusz és Andromédán férjemmel szeretkezem. A Vénusz és Cupidón negatív terhességi teszttel a kezemben ülök, nem történik semmi. Három év elteltével kezdődtek a vizsgálatok, majd a mesterséges megtermékenyítés fázisai – ez nemhogy a kortárs művészetben, de még a hétköznapi beszélgetésben is tabutémának számít. Ennek része az a személytelen mikrosebészeti beavatkozás, amit nem túl szakszerűen herebiopsziának nevezek, illetve az inszemináció. Megjelenítésük érdekében az Angyali üdvözlet ikonográfiai megoldásához fordultam: nálam az orvos jelképezi az isteni beavatkozást, a műtéti lámpa az ölembe sugárzó isteni fényt. A festmények mellett kiállítottam egy franciaágyat is, ahol a használt ovulációs és terhességi teszteket (márkaneve: Gábriel!) és az egész folyamattal kapcsolatos gondolataimat liliomforma mezőkben rögzítettem. A kiállításmegnyitón már tudtam, hogy a három sikertelen kísérlet után most végre sikerült, de még babonából nem mertem elmondani.

Amennyire beépülnek életed eseményei a művészi projektjeidbe, biztos vagyok benne, hogy az új helyzetből a kisbaba mellett új műalkotások is születnek majd.

Nyilván megfestem magamat növekvő hassal, és szeretném egy képen ábrázolni családom nőtagjait, mindezt már a születendő gyermeknek szánva. A szülés várható időpontja előtt, szeptemberben pedig az acb Galéria ad helyet egy egyestés hajvágó performanszomnak. Házasságkötésem után tettem egy fogadalmat, hogy addig hagyom nőni a hajamat, míg anya nem leszek. Ezzel a rituális gesztussal szeretnék a fiatal feleség szerepét magam mögött hagyva átlépni az anyaság életciklusába.

Korábbi performanszaid nagyrészt ételekhez kapcsolódnak. Számos sütős-főzős performanszot, akciót szerveztél nem csak idehaza.

Drezdában találkoztam az eat art műfajával, ami teljesen új területet nyitott meg számomra. Ott szemináriumon oktatták, nálunk meg tudomásom szerint talán csak Szabó Eszter Ágnes foglalkozott a témával, vele sokat dolgozom együtt. A szemináriumi feladat a hässlich (csúf, undorító) fogalmára összpontosított, ennek kapcsán készítettem a már említett Merian-féle hernyóábrázolásoktól ihletett hernyó-egytálételt, ami egy rendkívül gusztustalan, bár jó illatú müzlipép volt, hernyós önarcképeimmel díszített tányéron tálalva. Kevesen kóstolták meg, de csak tavaly, a MUMOK rezidensprogramja keretében újra elkészített kóstolónál reklamált egy koreai érdeklődő, hogy nem is volt benne hernyó. Bécsben több akciót rendeztem, de például a hájas tésztáért sem tolongtak az emberek, miután látták, miből készült. A Háj’m Vénusz akcióm során a hentesnél vett hájat tisztítottam meg és daráltam le a résztvevőkkel, és abból sütöttük a tésztát. Kövér vagyok, a testtömegindex szerint 30 kiló feleslegem van, úgy gondoltam, ezzel az akcióval szimbolikusan ledolgozom a hájam. Gál Józsival, a Mészárszék sztárhentesével már az Art9 Galéria felkérésére működtem együtt. Tőle kaptam a hájat, amit nemcsak feldolgoztam, de palástként a testemre borítva ezt a gusztustalan, ugyanakkor nagyon szép anyagot le is fotóztam és meg is festettem. 

Befőzéshez a zöldparadicsomot választottad, ez sem hétköznapi alapanyag.

A paradicsom eleve a nőiség szimbóluma, az édenkerté, és elég édes is. A zöldparadicsom a nőművészet egyelőre Zöld Paradicsomát jelképezi számomra. A róla szóló diskurzus éretlen, nehezen mozdul előre. Hosszan készültem az első ízben a Stúdió Galériában megrendezett, később Bécsben megismételt akcióra, hiszen a paradicsomot otthon termesztettem a kertemben, kérdőívet állítottam össze a nőművészetről, és a záróaktus volt maga az eltevés, illetve a kóstolás, s egyben a témáról folytatott eszmecsere. De a lekvár megint csak egy appropriálás a részemről: Szabó Eszter Ágnes 1999-ben saját készítésű lekvárt cserélt képre Roskó Gáborral (Traffic Dzsem). Tavalyi Common Jam akciónk Szabó Eszter Ágnessel közös projekt, amihez bárki csatlakozhatott. Az Art9 Galériában főztük be a köztéren szüretelt almát. Ez egy eat art, street art akció volt, amelybe a gyűjtögetés, főzés, ételadás hagyományos női szerepe is beépült. Az alma akkorra már központi témám lett. A Háj’m Vénusz után kiteljesedett testemet a három Gráciaként festettem meg, Raffaello nyomán almákkal a kezemben. Innen már csak egy lépés volt, hogy az almafa alatt Évaként jelenjek meg. A leszüretelt almával szimbolikusan az eredendő bűnt tartósítottuk (A bűn tartósítása, 2014). Tervezzük az idei folytatást, a Common Jam II. augusztus 26-án nyílik az ART9 Galériában és két héten át befőzünk – reméljük, ez alkalommal többen csatlakoznak hozzánk, és akkor igazi közösségi akció lesz.