A női test kiszabadítása a halcsontos fűzőből milyen összefüggéseket mutat a szecesszióval, vagyis a kivonulással a konvenciók szorításából? Az új utak keresése új műfajok megjelenésével, vagy akár a pszichoanalízissel? Új kiállítás a Leopold Museumban.

Amikor az ember már azt gondolhatná, hogy szinte mindent tud a bécsi modernizmusról, akkor jön valaki, aki addig kortárs művészettel foglalkozott, és meg akarja érteni, hogy mi is történt valójában a modernizmus hajnalán. Ezért felforgatja Rudolf Leopold egész gyűjteményét, átrendezi az emeleteken a megszokott állandó kiállítás anyagát, kiterjeszti a művek körét, kölcsönkér rengeteg műtárgyat és számos archív anyagot is „beleszerkeszt” a látványba. Mindezt azért, hogy választ kapjon arra a kérdésre, hogy mi is volt az a fluidum, amely a korszak művészetét olyan kivételes magasságokba emelte, és milyen együtthatói voltak annak a szellemi és művészeti felvirágzásnak, amely a 20. század eleji Bécset jellemezte. Hans-Peter Wipplinger1 2015-ig a kremsi Kunsthalle igazgatója volt, és mondhatni, hogy az addig eléggé háttérbe húzódó intézményt Alsó-Ausztria, de a világ kortárs művészetének egyik művészeti központjává tette. Francis Picabia, Joseph Beuys, Daniel Spoerri, Sarah Lucas számára rendezett nagy médiavisszhangot kiváltó kiállításokat, de tízezrek nézték meg a Paula Modersohn- Becker- vagy a mostanihoz hasonló, kultúrtörténeti kiállításait is, például az Elvágyódás és leképeződése, a Portré változása az időben, Nouveau Réalisme címűeket. 

A Leopold Museum állandó kiállításának átrendezésével az volt a célja, „hogy az 1900-as évekbeli Bécset minden kreativitásával, de ellentmondásosságával együtt mutassa be. Mert a Duna melletti lüktető metropoliszt 1900 körül hatalmas ellentétek jellemezték. Bécs volt az Osztrák–Magyar Monarchia fővárosa, itt éltek a konzervatív főnemesség különböző nemzetiségű tagjai, de a szabadgondolkodó, liberális értelmiségiek, írók, zeneszerzők és tudósok sokasága is, akik a birodalom legkülönbözőbb részeiből érkeztek. Megépült a pompás Ringstrasse, neoreneszánsz és neobarokk palotáival, teret adva a már két generáció óta uralkodó császár tiszteletére rendezett ünnepségeknek. De a város peremén kinőttek a szegénynegyedek is, felütötte fejét az antiszemitizmus, a cionizmus, a császári udvar merev konzervativizmusa mellett kibontakoztak a modernista eszmék is. Csillogás és nyomor, álom és valóság, szimbolizmus és önvizsgálat jellemezte Bécset, amely egyfajta szellemi laboratóriumként, de a viharos megújulási mozgalmak melegágyaként is működött. Ebben a heterogén miliőben ugyanis a kulturális megújulás minden elképzelhető formája megtalálható volt, és ez az, amit manapság a modernizmus forrásának nevezhetünk.” 2 A kurátor által felsorolt társadalmi ellentétekhez hozzátehetjük még a nemek harcát is, hiszen mint Michael Pabst3 írja, a kor patriarchális rendje a női nemnek tulajdonított túlzott emocionalitásban, a növekvő emancipálódásban is veszélyt látott, és ez sok művésznél is visszhangra talált. Különösen Otto Weininger filozófus Nem és karakter című műve volt nagy hatással a kortársakra, amelyben sok egyéb mellett azt állítja, hogy az ember nemcsak tisztán nő vagy férfi, hanem minden emberben mindkét nem jelen van valamilyen mértékben.4

A Leopold Museumban most látható 1300 műtárgy részletes bemutatása szinte lehetetlen, már csak azért is, mert meglehetősen tág az az időkeret (1870-től 1930-ig), amelyben létrejöttek. Mivel ez egy állandó kiállítás, tanácsos a kurátor által felkínált tematikus elrendezésben követni a tárlat „eseményeit”.

A historizmus és hangulatfestészet virágkora

A nyitányt a múzeum negyedik emelete jelenti. Vörös bársonnyal bevont falakon függnek a bécsi historizmus nagy mesterei, Hans Makart és Hans Canon pompás, 1870-es években festett képei, valamint az úgynevezett „Makart-ünnepi menet” díszletei, amelyet 1879-ben rendeztek meg Ferenc József császár és felesége, Erzsébet 25. házassági évfordulója alkalmából. Ezzel párhuzamosan a néző követheti Gustav Klimt művészi fejlődését is, aki a historizmustól indult, hogy azután a Wiener Secession alapítójává váljon. Klimt 14 évesen lépett be az Iparművészeti Iskolába, és 1883-ban testvérével, Ernst Klimttel, valamint Franz Matsch nevű barátjával létrehozta saját cégét Ateliergemeinschaft Künstler-Compagnie néven, amely nemsokára számos megbízást kapott a városi építkezéseknél. Klimt korai naturalisztikus festményei, valamint a kortárs Auguste Rodin5, Medardo Rosso, Anton Romako és Franz von Lenbach egy-egy festménye zárja le a historizmus korszakát. A pompázatos mitológiai és allegorikus képek ellenpólusaként itt kaptak helyet azok a Bécs környékén készült hangulatos tájképek is, amelyeket ebben az időben Emil Jakob Schindler és művészbarátai alkottak, akik között több festőnő is volt, például Tina Blau és Olga Wisinger-Florian. Ez a „hangulati impresszionizmus” néven ismert stílus itthon is népszerű volt, és hatást gyakorolt a magyar tájfestészetre is, főként Mednyánszkyra.6

A Wiener Secession megalapítása és sikere

Az 1897-ben alapított Secession igazi felszabadulást jelentett sok osztrák művész számára, és jelezte azt is, hogy az iparművészet és a képzőművészet egyenrangúvá vált; ennek másik megnyilvánulásaként 1903-ban Josef Hoffmann, Koloman Moser7 és Fritz Waerndorfer létrehozta a Wiener Werkstätte nevű intézményt. A Wiener Werkstätte (amelynek előképe az angol Arts and Crafts mozgalom volt) legfontosabb feladatának egy olyan új művészeti összhang kialakítását tartotta, amely áthatja a hétköznapi élet szinte minden területét. Koloman Moser és Josef Hoffmann bútorokat, textileket, tapétákat, üvegeket, kerámiákat, fém- és bőrmunkákat, ékszereket, ruhákat és szőnyegeket is terveztek. Ez a fantasztikus és egyedülálló teljesítmény, a Hoffmann, Moser és tanítványaik tervei alapján kivitelezett tárgyak egy egész emeletet töltenek meg. Koloman Moser színpadképeket is tervezett, festőként pedig kiállítása volt 1904-ben a Secessionban. A Secession a konzervatív beállítottsá- gú Művészház programjával szemben jött létre Gustav Klimt, Koloman Mo- ser, Alfred Roller, Carl Moll és Josef Hoffmann részvételével, akik lehetőséget kerestek arra, hogy a hazai és kül- földi modern művészetet bemutathassák a közönségnek. Épületét Joseph Maria Olbrich tervezte és megvalósulása Karl Wittgenstein iparmágnás támogatásának volt köszönhető. Itt állították ki először Giovanni Segantini, Ferdinand Hodler festményeit vagy Max Klinger szobrait. A festők (Emil Orlik, Carl Moll, Broncia Koller-Pinell, Wilhelm List és sokan mások) ahányan voltak, annyiféle stílusban dolgoztak, voltak köztük posztimpresszionisták, szimbolisták, és feltűntek a japán művészet hatásai is az egyes festményeken. A szecesszionisták szócsöve az 1898- ban létrehozott Ver Sacrum (szent tavaszi ünnep) lap volt, amely „hadat üzent a megmereverült bizantinizmusnak, és minden ízléstelenségnek”. A lap szerzői többek között Hugo von Hofmannsthal, Adolf Loos, Rainer Maria Rilke, Paul Scheerbart, Adolf Hölzer festő, Hermann Bahr és nem utolsósorban Ludwig Hevesi voltak – ő szinte euforikus cikkeket írt a Secession kiállításairól, miközben a lapot eredeti grafikai munkák díszítették. A könyvművészet is fellendült: a vignetták, iniciálék, illusztrációk teljesen újfajta vizualitás jegyében születtek, amely a plakátművészetben is megmutatkozott. A kiállításon látható Bertold Löffler színes litográfia, amely a híres A denevér (Die Fledermaus) nevű színházat és kabarét népszerűsítette, ma is feltűnést keltene.

Tánc, pszichológia, divat, fotó

Míg az osztrák szecessziós művészet és története eléggé ismert, meglepő, hogy a kulturális élet más területein is milyen nagy erejű változások mentek végbe, amelyek a fejekben nem igazán kapcsolódtak eddig össze a képzőművészet virágzásával. Pedig nemcsak Sigmund Freud, C. G. Jung, Friedrich Nietzsche, Oswald Spengler nagy hatású írásainak képzőművészetre gyakorolt hatására gondolhatunk itt, hanem például arra, hogy a színházművészetről és ezen belül is a táncról alkotott képzetek is mennyire megváltoztak. A Wiesenthal testvérek (Grete, Elsa, Berta) a Bécsi Udvari Operát hagyták ott, hogy olyan táncstílust dolgozzanak ki, amelynek a zene továbbra is fontos eleme maradt, de a klasszikus balettnél sokkal oldottabb és kevésbé szentimentális mozgásformákból állt (Unsentimentale Walzer). Gertrud Bodenwieser még ennél is tovább ment. 1910 körül főként Isadora Duncan művészete inspriálta8, de később, 1919-ben legnagyobb sikerét a Dämon Masine című táncos performansza már a Bauhaus stílust előlegezte meg. Ebben a szekcióban látható még Gustav Klimt egykori műtermének rekonstrukciója is, ahol gyakran dolgozott együtt Emilie Flögével9, aki a kor divatdiktátora volt, és aki testvérével együtt megszabadította a nőket a kényelmetlen korzett viselésétől. Ebben az időben a fotográfia még viszonylag új médiumnak számított, de ennek a művészetnek is bemutatkoznak legjobb képviselői, Dora Kallmus, Moriz Nähr és Heinrich Kühn is. Dora Kallmus, avagy Madame D’Ora10, aki bécsi hírességeket fényképezett és a Wiener Werkstätte fotósa is volt, később fantasztikus pályát futott be mint az első osztrák női fotográfus, aki Párizsban is műtermet nyitott. Moriz Nährnak a Gustav Klimtről készült különleges fotókat köszönhetjük, de szorosan kapcsolódott a Wittgenstein családhoz és a császári házhoz is, amelynek tagjairól portrékat készített. Az úgynevezett festői fotográfia és kísérletezés nagy mestere Heinrich Kühn volt, később azonban tehetségét a náci párt népszerűsítésének szolgálatába állította.

Bécs mint építészeti metropolisz. Otto Wagner, Josef Hoffmann, Adolf Loos

A múzeum harmadik emeletén az építész, teoretikus és várostervező, Otto Wagner tervei láthatóak, amelyek a városi és a Duna-csatorna szabályozására vonatkoztak, és számos lakóház, templom (St. Leopold am Steinhof) és hivatal (Postsparkasse) tervei és róluk fotók is. A főszereplője azonban a művészetek királynőjének, az építészetnek Josef Hoffmann, akinek nemcsak különleges építészeti tervei, hanem egy általa tervezett egész szoba berendezése az, ami leginkább kifejezi a korabeli összművészeti gondolkodást és stílust. De jelen van a nagy Adolf Loos is, aki heves harcot folytatott a bécsi jugendstil ellen. Tervei közül a híres Café Museum (1899), valamint a „Haus ohne Augenbrauen” nevű ház tervei láthatóak.

Az osztrák expresszionizmus. Richard Gerstl, Egon Schiele, Oskar Kokoschka

A következő kiállítótérben Richard Gerstl, Oskar Kokoschka, Egon Schiele, Anton Faistauer, Max Oppenheimer, Anton Kolig, Albin Egger-Lienz, Albert Paris Gütersloh és Herbert Boeckl művei állnak, akik mindannyian új kifejezési módokat kerestek, miközben témájuk az ember sérülékenysége, kiszolgáltatottsága lett elsősorban. Richard Gerstl, akinek visszahúzódó életmódja és egyéb nehézségei miatt életében soha nem volt kiállítása, és akinek művei, mint Egon Schiele életművének megszerzése is a Leopold házaspár (Elisabeth és Rudolf Leopold) gyűjtői tevékenységének középpontjában álltak, a kiállítás egyik súlypontját képezik. Gerstlnek szoros kapcsolta volt Arnold Schönberg zeneszerzővel, akit ő vezetett be a festészet rejtelmeibe. A barátságnak Gerstl Mathilde Schönberg iránti végzetes szerelme vetett véget, és az asszonnyal való szakítás, az azt követő magány vezetett öngyilkosságához. Nem volt sokkal könnyebb a másik nagy expresszionista művész, Egon Schiele élete sem. Festményeinek témái: a szexualitás, a spiritualitás, a gyermek-anya kapcsolat, halál körüli radikális gondolatai, női és férfi aktjai akkoriban nagy botrányt váltottak ki. Életművéből most negyvenkét festmény, száznyolcvan papírmunka, fotó és költemény is látható, igazi kincsesbánya a rajongók számára. Oskar Kokoschkáról, akire az utóbbi évtizedekben nem irányult olyan nagy figyelem, külön retrospektív kiállítással emlékeznek meg, amely teljes művészi pályáját bemutatja a vad kezdetektől a prágai, londoni emigráción át a svájci évekig.

Művészet és háború; a stílusok sokfélesége

A Leopold Museum földszintjén azok a művészek szerepelnek, akik, mint Egon Schiele is, átélték az I. világháború borzalmait. Anton Hanak, Albin Egger-Lienz és Anton Kolig festményei mellett Ernst Barlach és Käthe Kollwitz egy-egy műve látható, amelyek szintén Rudolf Leopold expresszionista gyűjteményébe tartoznak. A Monarchia felbomlása és a köztársaság kikiáltása nem csak a politikai életben hozott tragikus változásokat. Gustav Klimt, Egon Schiele, Koloman Moser és Otto Wagner halálával Bécs elveszítette azokat a kulcsfigurákat, akik a várost művészeti központtá tették. A gyakran kegyetlenül kemény gazdasági helyzet és a viharos politikai átalakulások közben a művészetben a stílusok sokfélesége uralkodott el, tovább éltek a tárgyias, figurális stílusok, de megjelentek a kubista, futurista és konstruktivista irányzatok is. Az 1920-as évek művészetének szellemét Albert Paris Gütersloh, Marie-Louise von Motesiczky, Erika Giovanna Klien és még sokan mások képviselték, de az új tárgyiasságnak és mágikus realizmusnak is számos követője volt. Az új tárgyiasság fogalma az 1925-ös Mannheimben rendezett kiállítás alkalmával született meg. Itt olyan festményeket lehetett látni, amelyek lineáris és tudatosan kijózanító, purisztikus és hideg stílusban készültek, gyakran éles társadalomkritikai éllel. Az új tárgyiasságnak Christian Schad, Carry Hauser, Otto Rudolf Schatz, Josef Dobrowsky és mások mellett egyik legérdekesebb képviselője Greta Freist volt. A művésznő munkáit a Hagenbund kiállításain láthatta a korabeli közönség. A mágikus realizmus mint az új tárgyiasság egyik mellékága, fantasztikus-szürrealisztikus alaphangulatával, gyakran fenyegető témaválasztásaival leginkább Rudolf Wacker festményein figyelhető meg, miközben néhány művén már felsejlenek a következő évek drámai eseményei is. Mint azt Hans-Peter Wipplinger írja: „A törékeny demokrácia a hanyatlás felé támolygott. A parlament feloszlatásával és az autokratikus kormány beiktatásával, a szociáldemokrata párt betiltásával és az osztrák fasiszta állam kiépítésével beteljesült a nemzeti szocializmus uralma. A képzőművészek egy része beállt a hatalom szolgálatába, másik része, akik már korán megérezték a veszélyt, emigrációba kényszerültek, akik maradtak, azok közül pedig sokakat megöltek.” Néhány kortárs mű, mint például Peter Weibel installációja, Az értelem kiűzetése ezt a kulturális exodust dolgozta fel, a zsidó lakosság szisztematikus kiirtására pedig Heimrad Bäcker A mauthauseni koncentrációs tábor halálkorlátja című munkája emlékeztet.

WIEN 1900. Aufbruch in die Moderne, Leopold Museum, Bécs Az állandó kiállítás kurátora: Hans-Peter Wipplinger

^{| 1 Hans-Peter Wipplinger (1968) művészettörténetet, színháztudományt, kommunikációt és publicisztikát hallgatott a Bécsi Egyetemen. Diplomamunkáját Emlékezés és felejtés címen Christian Boltanskiról írta. 1992–1994-ig Linzben, az OK Zentrumban, majd New Yorkban dolgozott a New Museum of Contemporary Artban. 2001–2003 között a Viennale rendezője volt, majd Passauba került, ahol számos fontos kiállítást rendezett (Yoko Ono, Franz West, Zoran Mušič, Anna Jermolaewa). 2009–2015-ig dolgozott Kremsben. A Leopoldban eddig retrospektív kiállításokat rendezett: Wilhelm Lehmbruck, Ferdinand Hodler, Carl Spitzweg munkásságát mutatta be. | 2 Az idézetben elhangzottak a sajtóanyagból, illetve személyes beszélgetésből származnak. | 3 Michael Pabst: Wiener Grafik um 1900. Verlag Silke Schreiber, München, 1984. | 4 O. Weininger: Geschlecht und Charakter. Dissertatiton. 1903-ban jelent meg Bécsben. | 5 Auguste Rodin szobra, az Örök idol (1883) a kölcsönzött tárgyak közé tartozik. The Kasser Mochary Family Foundation, Mountclair, New Jersey. | 6 Vö.: Enigma 34. száma, Markója Csilla szerkesztésében | 7 Koloman Moserről bővebben Vadas József írt: Az ezermester. Kolo Moser és a fin de siècle. In: Artmagazin 112. | 8 Vö.: Ludwig Hevesi: Miss Duncan a Szecesszió házában. Acht Jahre Sezession, 1906. In: A szecesszió. Gondolat, 1977, 402. | 9 Emilie Flöge (1873–1952) Gustav Klimt modellje, élettársa volt. 1904-ben megalapította saját ruhaszalonját a Mariahilfer Strasse 1/B alatt, az általa tervezett kényelmes „reform” ruhák egyfajta forradalmat robbantottak ki a női divat területén. Vö.: Margret Greiner: Auf Freiheit zugschnitten. Emilie Flöge. Modeschöpferin und Gefärtin Gustav Klimts. btb Verlag, 2016. | 10 Madame D’Ora művészetéről bővebben Szikra Renáta írt: Madame D’Ora lencséje. In: Artmagazin 106.}