Amikor 2007 szeptemberében, a III. Falk Art Fórum alkalmából a Nagyházi Galériában megrendezett tárlaton a kiállított több mint kétszázötven festmény között megláttam egy Kádár Béla-képnek kinéző festmény sarkában a nagy betűkkel odapingált „Kmetti” (bizony, i-vel!) -szignót, azt gondoltam: ennél nincs lejjebb. Pedig a falakon akkor-ott körben a többi alkotás – a Rippl-Rónaik, Aba-Novákok, Koszták, Csontváryk, Scheiberek, Egryk és társaik – is mind-mind hamis volt. A galéria egyetlen (!) magángyűjteményből válogatott, a képekkel pedig pontosan arra akarta felhívni a figyelmet, hogy mennyi, kifejezetten átverésre „gyártott” alkotás forog a hazai műkereskedelemben. (1) A kiállítás végén néhány hamis képet jelképesen el is égettek, és egyúttal a többit is „kivonták a forgalomból”: a Képzőművészeti Egyetem hallgatói kapták meg őket, részben restaurátorgyakorlatokra, részben kortárs „továbbgondolásra”.

Biztosan vannak a hazai műtárgyhamisítók között is nagyszerű, valóban nehezen felismerhető-kiszűrhető hamisítványokat gyártó „művészek”, mégis nemrégiben egy „Molnár-C. Pál-metszet” láttán azzal kellett szembesülnöm, hogy felülbecsültem őket. A néhány éve valaki által egy budapesti belvárosi antikvitásboltban vásárolt grafikai lap alighanem még a sok évvel ezelőtti „Kmetti”-t is veri, már ami az amatőrségét illeti. (2) A bibliai jelenetet ábrázoló, jellegzetes világú, fekete-fehér képről a szakember alighanem azonnal meg tudja mondani, ki készítette, de nekem sem kellett sokat kutatnom ahhoz, hogy rájöjjek, valójában mi van a kezemben.

Lássuk hát!

Dallos Hanna (1907–1944) a két háború közötti évek egyik legsikeresebb illusztrátora és plakátkészítője volt: munkái olyan kötetekben szerepelnek, mint Lovik Károly Vendégségben őseinknél című fantasztikus, időutazós ifjúsági útikönyve (1937) vagy Waldapfel Petrolay Margit A bolhacsősz című meséje (1939). De sok kiadványt illusztrált barátnőjével, Mallász Gittával (1907–1992) közösen is, köztük olyanokat, mint például Gundel Károly Kis magyar szakácskönyve (1937) vagy Magaziner Pál Síelni nem boszorkányság című sportot oktató kiadványa (1935); emellett könyvborítókat és számos idegenforgalmi plakátot is készítettek együtt. (3)

A neológ zsidó családban született, távol-keleti és indiai filozófiákkal, valamint középkori keresztény teológiával is sokat foglalkozó Dallos Hanna 1930-ban Szűz Szent Imre herceg legendája, 1933-ban Mi Atyánk címmel készített egy-egy fametszetsorozatot. Utóbbit 1934-ben a „Kir. Magy. Egyetemi Nyomda” jelentette meg, mérete 39 × 29 centiméter, és „Dallos Hanna tíz eredeti fametszetének feliratos hártyapapírral védett fekete-fehér egész oldalas reprodukcióját tartalmazza”. (4) Az album gyakran szerepel különböző antikváriumok kínálatában, 2013 júliusában egy budapesti árverésen hatezer forintos kikiáltási árral indítottak egy példányt belőle, de a sorozat egy-egy darabja is felbukkan néha online műkereskedelmi platformokon. A kötet 1994-ben magánkiadásban reprint formában is megjelent, 1990-ben pedig a Szépirodalmi Kiadónál a Nemeskürty István által szerkesztett Magyar Biblia-fordítások Hunyadi János korától Pázmány Péter századáig című kiadványt is ezekkel a metszetekkel illusztrálták. (5)

A kiadványnak szép sikere lett – a Magyar Iparművészetben például így írtak róla: „Ritkán telik az utóbbi időben maradéktalan örömünk az újonnan megjelenő kiadványokban. A nehéz gazdasági viszonyok mindjobban rányomják bélyegüket a kiadványok külső formájára és furcsa módon a kiadónak és nyomdának méltán kijáró dicsérettel kezdjük sorainkat, kik mindent elkövettek, hogy a magyar fametszőművészet ezen nagy eseményét a megillető papíron, tökéletes nyomásban és kiállításban kapjuk kézhez. Dallos Hanna művészeti fejlődését a Magyar Iparművészet olvasói pontról-pontra kísérhették. Évről-évre megjelentek erős haladását bizonyító fametszetei lapunkban, mégis munkásságának ismerőit is meglepetéssel tölti el ez a tíz fametszetből álló, az Újtestamentum egyes részeit megjelenítő képsorozata. Túl a fiatal művésznőtől megszokott nagy technikai felkészültségen és tudáson meglep az anyag ily nagyfokú alapos ismerete. Nemcsak az Újtestamentum betűjének ismerete ez, de a tárgy klasszikus illusztrátorainak alapos ismerete, mely két gazdag matéria segítségével a téma legmélyére hatolt és a képsorozat egyes lapjai mintegy víziószerűen elevenítik meg előttünk a Miatyánk sorait.” (6)

Nyomozásom sikeréhez nagyban hozzájárult, hogy a kiadvány tartalomjegyzéke nemcsak felsorolja a tíz metszet témáját, de meglehetősen alapos leírást is ad az egyes képekről. A „Molnár- C. Pál-metszet” kapcsán a IX. pont érdemel különös figyelmet: „IX. »És ne vigy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól.« A komoran csipkézett sziklafal mögött a keresztről való levétel, elől az áruló Júdás szörnyű háborgása. A kompozíció e nagy ellentétből nyeri erejét.”

A fentiekből – na és persze mindenekelőtt magából a képből – világosan kitűnik, hogy ez a bizonyos „Molnár-C. Pál-metszet” nem más, mint a Dallos Hanna-sorozat IX. számú alkotása, pontosabban a könyv részeként kinyomtatott eredeti fametszet-oldal, fent a keresztekkel, háttérben a várossal, elöl az árulásért kapott ezüstöket számolgató Júdással. Az ominózus lap a szélein már erősen barnulásnak indult, és az eredeti méretnél – nyilván mert kivágták a könyvből – egy-két centiméterrel kisebb. Ráadásul ezt a metszetet – mint ahogyan néhány másikat is a sorozatban – Dallos Hanna a jobb alsó sarkában fába rótt HD monogrammal látta el. (7) Ha ügyesen döntjük a papírt, ugyanott, a jobb alsó sarokban (fekete filctollal?) történt átmaszatolás alatt halványan még most is kivehető az eredeti szignó két betűje, amelyek azonban a mű áruba bocsátójának nem lehettek eléggé vonzók, ezért inkább eltüntette őket. De ez sem volt elég: a jobb eladhatóság érdekében a számára semmitmondó szerző helyett ugyanis igyekezett egy valóban neves mestert is keríteni a képnek, ezért a bal alsó sarokba, a nagy fekete felületre valamilyen fehér festékkel (hibajavítóval?) a műkereskedelemben valóban „menő” Molnár-C. Pál jellegzetes, hárombetűs szignóját kente fel. (8) Az amatőr hamisító ráadásul buzgó izgalmában még azzal sem törődött, hogy a vonalaknak legalább megközelítőleg valamiféle éles szélű „fametszet”-jelleget adjon, az új „szignálás” során az M odamaszatolása után a C és a P betűk írása közben már szemmel láthatóan fogyatkozott a festék, ráadásul ezt a két utóbbi betűt a derék pingáló (talán ahogy vette el az ecsetet) jobbfelé még el is kente kicsikét.

De hát: kicsire – pláne „kicsikére” – nem adunk, fő, hogy lett egy jól eladható „MCP”. Nekünk meg egy szép példánk a hazai műtárgyhamisításra. Mármint, hogy példának szép, hiszen hamisításnak csapnivaló. De lám, még így is bekerült egy galériába (már ha eleve nem ott „született”). Sőt, még vevőre is talált; igaz, szerencsére nem egy megtévesztett szerencsétlen flótás, hanem egy éles szemű és jó humorú művészetkedvelő személyében, aki egyszer és mindenkorra kivonta a műkereskedelemből.

(1) És csak hogy tiszta legyen: az illető gyűjtő nem direkt hamis képeket gyűjtött, nem, ezeket mind-mind eredetiként sózták rá.
(2) A vásárló „mentségére” mondom: tudta, hogy amit vesz, az nem az, aminek árulják, de egyszerűen nem volt szíve otthagyni egy ennyire bárgyú módon összegányolt hamisítványt.
(3) Kettejük – valamint Hanna férje és további barátaik-munkatársaik – tragikus sorsáról, közös művészetükről, valamint a háború alatti spirituális szeánszaikon elhangozott beszélgetéseiket először 1976-ban Párizsban Mellász által franciául megjelentetett Az angyal válaszol című könyvről bővebben lásd: Katona Anikó: Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország. In: Artmagazin, 2013/7., 38–41. o.
(4) Dallos Hanna: Mi Atyánk. Előszó, Budapest, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1934
(5) A Mi Atyánk előszava szerint „Dallos Hanna szép képsorozata, mely Krisztus életéből merített jelenetekkel eleveníti meg a Miatyánk halhatatlan igéit, a fametszés nemesen zengő műfaját választotta megnyilatkozásul. A fametszet már a középkorban a vallásos érzés és művészet szolgálatában állott, a legszélesebb körök lelkéhez szólt. Dürernek és kortársainak egyes lapjait templomok előtt vagy vásárokon árusították. Tudós szerzeteseken, kancelláriai íródeákokon kívül akkoriban kevesen tudtak olvasni, kellett tehát a beszéd e képes formája, hogy mindenki számára érthető szavával hitet, örömet és vigasztalást nyújtson. Sok százados pihenés után a fametszet íme újból elindul a közönség felé, hogy Krisztus igéit megjelenítse. [...] Dallos Hanna nagy és szép munkát végzett az örökérvényű jelenetek egyszerűségükben is nagyszabású és drámai lüktetésű ábrázolásával, oly munkát, mely a szemlélő lelkében hosszan zengő húrokat üt meg, s mely, mint minden igazi művészet, mindenki nyelvén, mindenkinek szól.”
(6) R. K.: A „Miatyánk”. In: Magyar Iparművészet, 1933/7–8., 160. o.
(7) Ez a jellegzetes szignó, az egymáshoz „tapasztott” H és D betűk, kiemelten látszik a művész 1930-ban ugyancsak fába metszett Önarcképén is.
(8) Mondjuk, Molnár-C. alighanem soha nem írt ilyen „széles terpeszű” M betűket, nála az M-ek két függőleges szára szinte mindig párhuzamos egymással.