Kozmikus karácsonyfa

Z. Gács György: A kortárs építészet üdvözlése, 1968

Endre Patxi

Furcsa látni egy négydimenziós műalkotást (?) így, kétdimenziós reprodukciós fényképként. Való igaz, voltaképpen még a nyitott konceptuális művek is rendelkezhetnek legalább ennyi dimenzióval, illetve nem alaptalan a kötekedés egy négydimenziós világ bármelyik eleme kapcsán, akár ha egy 15. századi fametszetről legyen is szó. Azonban a sík képnél, a körbejárható szobornál mégsem lesz annyira szembeötlő négydimenziós mivoltuk, mint ahogyan ez a luminokinetikus művek esetében immanens provokációjuk: a teret az idővel egybefonódottként kívánják számunkra föltárni – mint a tánc.

A rögvalósághoz – amit kényelmesnek tetszik csak három kiterjedésében elfogadni, mint a régebbi fizikák statikus világképét – ragaszkodni könnyű. Rettegni a változástól, szintén a legkönnyebb. A relativitás fizikai világképe nehezen szüremkedik le a márványból faragott és elmozdíthatatlan politikusszobrok normaállító szintjére. A luminokinetika tehát nem egyébnek a szolgálóleánya, mint az emberi észlelés tudatosabbá tételének. Szembemegy a közvélekedéssel.

127 patxi1

Z. Gács György A kortárs építészet üdvözlése című művének részlete, 1968, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, fotó: © Artmagazin / HUNGART © 2020

E relativisztikus világképet kezdik a Pevsner fivérek az azóta Konstruktivistaként elhíresült manifesztumban (valójában Realista), majd Moholy-Nagy László és Kemény Alfréd a Dinamikus-konstruktív erőrendszer manifesztumban hadüzenni a politikus­, hadvezér­, hittérítő­ és konkvisztádorszobroknak. (Miközben a változó világ szinte bárhol másutt, a fehér Európán és klónjain kívül, evidencia.) A kinetikus szobrászaton felüli slusszpoén, vagyis annak belátása és gyakorlati alkalmazása, hogy fény által látunk és hiszünk, és ez is modulálható, azaz manipulálható, a fénymobilokat különleges erővel ruházza föl. Megszólítja a műveletlen, fogalmatlan vásári bámészkodót is. Második pont, hogy miért rettegték a luminokinetikát. Van harmadik is.

A luminokinetika térnyerése idején az éppen megvalósuló szocializmusban leledző Magyar Népköztársaság képzőművészetében nem volt napirenden a változás ilyetén tematizálása, pláne nem a néző aktiválása. Hiába, hogy egy bácskai meg egy kalocsai gyerek (úgyis, mint Moholy-Nagy és Schöffer) volt ennek nemzetközi szintű fő szószólója, mégis a romlott Nyugaton fogalmazódtak meg gondolataik és szöktek szárba azok elhintett magvai. Fényes tevékenységükről még a hatvanas években sem igen volt sem ajánlott, sem lehetőség tudni. (Egy kiadványban megjelent fotón akkoriban átjött-­e a négy dimenzió?) De Z. Gács nem volt perifériára szorított figura. Az ötvenes években a Kisképzőt igazgatta, majd a Képzőn és az Iparművészetin volt tanár, ez utóbbin a Szilikát Tanszéket is megalapította. Állami vásárlásokkal, Művészet folyóirat címlapokkal, köztéri művek megrendelésével olyannyira volt helyzetben tartva, hogy méltán vívta ki pályatársai kvalitásait firtató hallgatását. De nem csak azt. A mű létrejöttekor dúló, az absztrakt=iparművészet vitában kissé árnyalódhat monolitikus képünk a tekintetben, mégis ki volt egy elnyomó diktatúrában „védett”, sőt „védő” pozícióban – olyannyira, hogy a hetvenes években megalakuló luminokinetikus mérnök-művész csoport, az egri MTESZ-MIE-ISZ (Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége Magyar Iparjogvédelmi Egyesület Iparesztétikai Szakosztálya) Z. Gácsot rántotta be legitimáló csoporttagként.

127 patxi2

Z. Gács György Feszített szerkezet című köztéri munkája, amely ma már nem látható, archív fotók, forrás: Vadas József: Z. Gács György (Mai Magyar Művészet sorozat). Képzőművészeti Alap Kiadóvállalat, Budapest, 1975, 40. o.

A kortárs építészet üdvözlése kivételes, hogy fönnmaradt. Hogy újra működik is, az Nemzeti Galéria­-munkatársak állhatatos konzervátor tevékenységének köszönhető. Talán már a Nemzetközi Konstruktivista Biennálén is szerepelt 1969-­ben, lévén Z. Gácsot delegálta hazánkból a központi kultúrpolitika külügyi osztálya (vagy fordítva, a külügy kultúrpolitikája)? E kiállítás kapcsán a korabeli reflexiók kiemelik Z. Gács anyagának kimagaslását, minthogy nem autonóm (értsd: szemkápráztató, önmagának való) műveket állított ki a mester, hanem építészeti díszítő munkák makettjeit (ezért kérdi a kérdőjel a műalkotás mivoltot e szöveg elején). E tükröző hasábba helyezett, tengely körül forgó elem monumentális méretben (7 méter), színes reflektorokkal megvilágítva az állami gépkocsi­-forgalmazó vállalat, az AFIT székházának sarkán is fog forogni hamarosan, 1970-­től egészen 2006­-os eltávolításáig (az épület elbontásáig) a Váci út egyik saroképületén (Váci út 45.).

Amit biztosan tudunk, hogy a makett szerepelt Z. Gács ugyancsak 1970-­ben az Iparművészeti Múzeumban rendezett kamaratárlatán – addig betonképeket, üvegkísérleteket és hagyományosabb műnemekben készített alkotásait ismerhette a közönség. E kiállítás talán a legkorábbi példája egy fénykörnyezet-installációnak az országban: eltekintettek a konvencionális kiállítási terem­ és műtárgy­-megvilágítástól, mert csupa fénymobil szerepelt az egyik helyiségben. A siker bombasztikus is volt – és ezt annyiban sem lehetett hagyni.

A föllelkesült publikációk nem tudnak gátat szabni afölötti örömüknek, hogy végre valami űrkorszaknak megfelelő, galaktikus távlatokat föltáró („kozmikus karácsonyfa”!), addig soha nem érzékelt absztrakt vizuális élményt nyújtott Z. Gács a képző­ – akarom mondani iparművészet! – halálosan unalmas kiállítási középszerének özönében. A jobban informáltak azonban lerántották a leplet, hogy Nyugaton ez már megy egy ideje. A technikai hátrányokon élcelődtek, mint valami Nyugat-majmoló magyar vacakon, bicskanyitogató stílusban emelve ki: milyen bölcsen tette a mester, hogy az Iparművészetit választotta szép, szép, de mégiscsak reklám kategóriájú holmijai bemutatóhelyéül.

127 patxi3
Z. Gács György 1968-as, A kortárs építészet üdvözlése című műve a Budapest Galéria Kis magyar luminokinetika című, 2020-as kiállításán, üveg, réz, krómacél, 111,5 x 54 x 47 cm, © Szépművészeti Múzeum 2020 / © Budapest Galéria / fotó: © Juhász G. Tamás / HUNGART © 2020


full_000073.jpg
A fény embere

Kepes György (1906– 2001) születésének centenáriumára
Száz esztendeje, 1906. október 4-én született Kepes György a Heves megyei Selypen. Olyan családból származott, ahol az írástudás és a világ megismerésének vágya meghatározó erejű volt. A 19. század végén volt egy orvos sarkkutató a családban Kepes Gyula (1847–1924) személyében, de akadt köztük filozófus, ügyvéd, szabadságharcos, diplomata, mûfordító és újságíró is, itthon a család legismertebb tagja valószínűleg, a ma már médiasztárnak számító Kepes András. Elsősorban az ő, valamint mûvészek, tisztviselôk és szakemberek együttes erőfeszítéseinek köszönhető, hogy az életmű 1991-től Egerben, a Kepes György Vizuális Központban megismerhetô.

2048px-Fotogramm_MET_DP103107.jpeg
Fényművészeti manifesztum

Május 16-án, a fény nemzetközi világnapján kiadta manifesztumát az Art of Light Organization (Fényművészeti Szervezet).

full_004390.jpg
Fények nyomában

„Mehr Licht” mondta a derengő fényű hálójában halála előtt Goethe, amely kijelentésre – egyesek szerint tévesen, mások szerint joggal – aztán egy egész eszmerendszer, a felvilágosodás épült. Kisebb léptékben, de hasonlóan megtermékenyítő hatású volt az UNESCO idei felhívása is. A világszervezet 2015-öt a Fény Nemzetközi Éveként hirdette meg, amely jó alkalmat kínált a vizuális kultúrával foglalkozók számára a téma által ihletett események szervezésére. A hazai közönség például ennek keretében találkozhatott Csáji Attila lézermunkáival a Műcsarnokban. Párhuzamosan az Új Budapest Galéria egy reprezentatív, a fénnyel, a fényművészettel kapcsolatos tudásunkat rendszerező csoportos kiállítás szervezésére vállalkozott. Bár ebben az esetben nem csak a Fény Nemzetközi Éve jelentette az apropót, hanem Paksi Endre Lehel áttekintő igényű doktori kutatása is, aki kurátorként a tárlat címében szintén Goethe utolsó szavait idézi meg, a kiállításban pedig a fény jelenlétének mágiájáról beszél.