A 60-as évek végén beköszöntött űrkorszakban szinte mindenkit megmozgatott az ismeretlen és titokzatos jövő kikutatásának vágya, úgy is, mint az emberiség egyik leghőbb és legrégebbi ambíciója. A 60–70-es években, a holdra szállást követően már úgy tűnt, nincsenek határok, olyan világ következik, ahol a világűr is csak egy karnyújtásnyira van tőlünk. Ez a művészetekre is termékenyítőleg hatott, fontos témájuk lett a világűr meghódítása, a holdra szállás vagy a kapcsolatfelvétel idegen civilizációkkal. Nemcsak a műfaji határok tágultak nagyon gyorsan, hanem a célközönség köre is, hiszen olyan műveket kellett létrehozni, amik egy marslakónak is mondanak valamit.

Az 1960-as években a jövő állt a figyelem középpontjában, a tudomány, a technológiai és ipari fejlődés kiemelt szerepbe került, amit katalizált a Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti verseny is. A hidegháborús feszültségben fontossá váltak az utópiák, az erős jövőkép, a fejlődés, a dinamizmus fenntartása. Ennek egyik kiemelt terepe lett a világűr meghódítása; ebben eleinte a Szovjetunió vezetett az Egyesült Államok előtt: az első műhold, az első Föld körüli út, majd később az első csoportos űrutazás és űrséta terén is. Az első jelentős eseménynek 1961. április 12-e számított, amikor Jurij Gagarin megkerülte a Földet Vosztok–1 típusú űrhajójával, így ő volt az első ember, aki kilépett az űrbe, s az asztronauta sikeres útjával a Szovjetunió hatalmas győzelmet aratott az Egyesült Államokkal vívott technikai háborúban. Hosszabb távon azonban az amerikaiak bizonyultak jobbnak, amit a John F. Kennedy elnök által meghirdetett holdra szállás mutatott meg leginkább. 50 éve történt, 1969. július 20-án, hogy Neil Armstrong és Edwin „Buzz” Aldrin elsőkként léptek le a Holdra az Apollo–11 küldetésben, és ezt élőben közvetítette az addigra már majdnem az egész világon elterjedt televízió. 

Az évforduló1 alkalmából alapos, tudományos és művészeti referenciákat vegyítő válogatás látható a Vasarely Mú- zeumban. Az Orosz Márton2 rendezésében megvalósult kiállításon olyan, a Hold meghódítása előtti időkből származó ábrázolások is helyet kaptak, mint például James Nasmyth skót mérnök és feltaláló a Holdról készített, realisztikus gipszöntvénye az 1870-es évek elejéről, ami a sci-fi regényeknek nyújtott vizuális támpontot, vagy George Méliès Utazás a Holdba (1902) című filmje – amelyben az égitest mára ikonikussá vált emberi arcot ölt – és amely a magyar származású George Pal hollywoodi sikerfilmje, a Végállomás a Hold (1950) esetében is az előképet jelentette. A legendás Stanley Kubrick-film, a 2001: Űrodüsszeia (1968) is felbukkan plakát formájában, melynek díszletei a leghitelesebben mutatták be az űrutazás kellékeit a korszakban, hiszen az Apollo-programban használt eszközök és berendezések is megjelentek a filmben – ráadásul az első holdra szállás előtt egy évvel, megelőzve a valóságot. A művészeket nemcsak témaként ihlette meg az esemény, hanem megjelent annak a vágya, hogy a jövőben az univerzum egy másik pontján – mint például a Holdon – is bemutathassák műveiket. A kiállítás egyik szekciójában ilyen ikonikus akciók (és dokumentációik) jelennek meg; ebben a központi elem a Holdmúzeum (1969), ami John Chamberlain, Forrest Myers, David Novros, Claes Oldenburg, Robert Rauschenberg és Andy Warhol rajzait tartalmazza. Az alkotások lekicsinyítve kerültek rá egy apró, körömnyi méretű, nyomtatott áramkörök hordozójaként használt kerámialapra, és 1969. november 19-én, az Apollo–12 küldetése során landoltak a Holdon. Így a második sikeres holdra szállás alkalmával az első műalkotás is feljutott az égitestre. Ez persze nem a NASA hozzájárulásával történt, ugyanis nem reagáltak az ötletgazda, Forrest Myers szobrász megkeresésére, így más módot kellett találnia az akcióhoz: állítólag ismert valakit, aki ismert valakit... Végül egy mindmáig ismeretlen kilétű munkatárs csempészte fel az űrhajóra. Az alkotók a miniatűr rajzokkal a földönkívülieknek kívántak üzenni az amerikai kortárs képzőművészetről, melyek konceptuális gegekként működnek: Robert Rauschenberg egy határozott, erőteljes vonalat húzott, Myers digitálisan alkotott ördöglakatszerű alakzatot, Claes Oldenburg geometrikus, robotszerű Mickey egeret, John Chamberlain egy szimmetrikus mintát, míg Andy Warhol egy péniszre (vagy rakétára) emlékeztető formát rajzolt – bár elmondása szerint monogramját gondolta újra.

A kiállításon az illegális akció mellett megjelenik az első olyan alkotás replikája is, amely a NASA engedélyével és közreműködésével jutott a Holdra. Paul Van Hoeydonck belga képzőművész miniatűr alumíniumplasztikája, az Ember a Holdon – ami stilizált asztronautát ábrázol – az Apollo–15 legénységével utazott a Holdra, és azóta is ott van. A szobrász elgondolása szerint állva kellett volna elhelyezni a figurát, de David Scott, az űrhajó parancsnoka az űrkutatás hősi halottainak emléktáblája mellé fektetve tette le, amivel mementóvá alakította a szobrot. A holdra szállást feldolgozó első kiállítás, a Moon Show is helyet kapott a válogatásban. Ezt a Massachusetts Institute of Technology kiállítótermében rendezték meg 1968 őszén, az első és a második holdra szállás közötti időszakban, és itt már nyilvánosság elé tárták a Holdon gyűjtött, naprendszerbeli anyagmintákat is. A debütálás előkészületekor azonban történt egy baleset: a kiállítás kurátora, Wayne Andersen miután kinyitotta a talajmintákat tartalmazó üvegcsét, véletlenül megérintette a kozmoszból származó mintát. Mivel a NASA geológusai csak elzárva kísérletezhettek a Holdon gyűjtött anyagokkal, az első ember, akinek ujja először érintette meg közvetlenül is az égitest felszínét, egy művészettörténész-kurátor lett. Budapesten az általa összeállított kiállításról is szerepelnek archív fotó- és videófelvételek, ott bemutatott tárgyak, interjúk.

Az űrkorszak, a hidegháború legkiélezettebb időszaka más-más reakciókat és értelmezéseket implikált különböző művészeknél: a szórakoztató és izgalmas történetekkel kecsegtető alkotások és akciók mellett fontos szerepet játszott a korszakot meghatározó, technológiába vetett hit eufóriája, de emellett megjelent az ismeretlentől való félelem, az atomháború fenyegetése is. A kiállítás végigveszi művészet és világűr kapcsolatát, a Hold legkülönfélébb interpretációit: a kritikus alkotásoktól a játékos megoldásokon át egészen a szürreális elképzelésekig, Honoré Daumier ironikus karikatúrájától Man Ray és Moholy-Nagy László fotogramjain át egészen Aleksandra Mir feminista holdra szállásáig. A kiállításon kiemelt szerepet kapnak a nemzetközi anyagok mellett magyar művészek alkotásai is, melyek rávilágítanak arra, hogy a témát illetően mennyiben térnek el egymástól a különböző országokban, földrészeken megjelenő alkotói attitűdök. A magyar alkotásoknál elsősorban a diadal és a félelem, a hódító hős és a kiszolgáltatott ember alakjai jelentek meg, míg nemzetközi társaiknál sokkal inkább a nyomhagyás és a világűr meghódításának igénye került előtérbe. A válogatás szerint az asztroművészet korszakában Szentjóby Tamás és Lakner László foglalkozott a legintenzívebben az űrrel, a Holddal, de többek között Altorjai Sándort, Gyémánt Lászlót, Kondor Bélát, Siskov Ludmilt, Galántai Györgyöt és Bódy Gábort is izgatta a téma. Mellettük a fiatalabb generáció is megmutatkozik: iski Kocsis Tibor szénrajzai, Gerhes Gábor magyar űrhajósa a Holdon vagy Lakner Antal súlyruhája is bekerültek a válogatásba.

A kiállításon fontos szerep jut a múzeum névadójának, Victor Vasarelynek is, hiszen az op-art ebben az évtizedben élte virágkorát: a 60-as években épp csak kezdett elterjedni a sajtóban a pop-art, az újságíróknak egy újabb fogalommal kellett megismerkedniük, ami hirtelen felbukkanásával magára vonzotta a figyelmet: az op-arttal. Némi csúsztatás volt azért ebben, hiszen az op-artot úgy kezelték, mintha egy újfajta képalkotás megszületésének szemtanúi lennének, miközben az – a pop-arttal ellentétben – már korábban is jelen volt, csak nem létezett rá ilyen frappáns kifejezés. A Vasarely Múzeum egyéb termeiben, amelyek a még Vásárhelyi Győzőként futó Vasarely korai időszakát mutatják be, jól látható például, meddig nyúlnak ennek gyökerei. Egészen a húszas évekig, bár csak 1955 táján jelennek majd meg az első tipikus alkotások. De ezt megelőzően is mind a képzőművészetben, mind a népművészetben, a kézműves hagyományokban fellelhetők előzményei. Az irányzat természettudományok különféle ágazataival, különböző technológiai módszerekkel is rokonságot mutat – nem véletlen a térhódítás a tudományba vetett feltétlen hit korszakában. Az op-art elnevezés tehát először 1964 októberében jelent meg a Time magazin hasábjain. A folyóirat szerkesztője használta elsőként az „optical art” kifejezés rövidítéseként, amely a New York-i Museum of Modern Art The Responsive Eye című kiállítása kapcsán merült fel. Ekkor még csak a tárlat előkészületei zajlottak, a megnyitóra 1965 februárjában került sor. Ez volt egyébként az első nemzetközi válogatás, amelyen dominánsan megjelent az optikai művészet. Rögtön az op-art széles körű terjedését idézte elő, továbbá lehetőséget biztosított kétféle, már korábban is ismert geometrikus-vizuális irányzat együttes megjelenítésére. Az egyik ilyen a színes felületek és szerkezetek keltette érzékelési ambivalenciára támaszkodott, míg a másik a mozgás élményét keltő hatással, elsősorban fekete-fehér vonalak (vagy sávok) váltogatásával operált. Az előbbi az Egyesült Államok művészeti közegében különösen divatos volt, míg az utóbbit inkább az európai művészek sajátosságaként tartották számon. A hidegháború időszakában az op-art térhódítása különböző módon illeszkedett mind a keleti, mind a nyugati pólus világképébe: utópisztikus-jövőbeli, mesterséges, tehát tudományos, univerzális, közösségi jellege miatt vált elfogadottá a szocializmusban, a nyugati világrend számára pedig inkább a fogyasztás technológiákból fakadó szabadsága, az érzékekre közvetlenül ható esztétikum volt érdekes.

Az op-art kezdeményezője és vezéregyénisége, Victor Vasarely 1950 körül kezdett optikai és kinetikai vizsgálatokkal komolyabban is foglalkozni. Először különböző átlátszó anyagokra készült rajzok keresztezésével kísérletezett, majd fekete-fehér, kettős mozgó szerkezetekkel. Ezután a színek bevezetése hozta meg a nagy áttörést. Vasarely sikere többek között abban gyökerezett, hogy képzeletbeli világa, alkotásmódja az új tudományos világképnek adott vizuális kifejezési formát. A művész már az 1950-es évek közepétől kiemelt figyelmet szentelt az űrkutatás és az op-art közötti összefüggések megteremtésének. Az alkotások elnevezésénél is tetten érhető világűr iránti szenvedélye: például a Vega, az Orion, az Eridan, a Neptun, a Betelgeuse és a Cassiopée címek is csillagok, csillagképek neveiből erednek. De van olyan kompozíciója is, amit az első űrbe juttatott élőlényről, Lajka kutyáról nevezett el. Míg egy másik mű, a CTA 102 címét a szovjet és amerikai tudósok által észlelt elektromágneses sugárzás adta, melyet távoli bolygók értelmes lényeinek tulajdonítottak. A CTA művek Magyarországon 1969-ben, a holdra szállás évében, Vasarely nagy sikerű, műcsarnokbeli kiállításán mutatkoztak be – ezeket aztán hazájának ajándékozta. És ez volt az a sorozat, ami David Bowie-t is elkápráztatta, hiszen a holdra szállás évében, 1969-ben kiadott albumának, a Space Odditynek – melyet a már említett 2001: Űrodüsszeia című film ihletett – borítójánál Vasarely CTA 25 kompozícióját használta fel (lásd címlapunkat). A történet méltó lezárásaként elmondható, hogy végül Vasarely alkotásai is meghódították a világűrt: 1982-ben Jean-Loup Chrétien, az első francia űrhajós utaztatta el a művész 100 darab számozott szitanyomatát a Szojuz T–6 fedélzetén. Az alkotások azonban visszatértek, majd az UNESCO közreműködésével elárverezték őket harmadik világban élő diákok tudományos képzésének támogatására.

Holdmúzeum 1969 – Művészet és világűr, Vasarely Múzeum, Budapest, 2019. szeptember 22-ig